Pesti Napló, 1913. szeptember (64. évfolyam, 207–231. szám)

1913-09-11 / 215. szám

•Budapest, csütörtökPESTI NAPLÓ 1913. szeptember 11. 215. szám.­­ a csúsztató csiga, mely a korlát tetején van meg­erősítve. A tartó kötél vége ezen a csúsztató­­csi­gán át van vezetve és a szemben lévő korláthoz van erősitve. A kötél másik vége a­­folyó közepe táján a fenéken lévő szilárd horgonyba van lekötve. Elinduláskor a víz folyása a hajó orrát az Állomástól a túlsó part felé irányított ívben el­billenti és egyidejűleg elindítja a hajót a folyó irányában lefelé mindaddig, míg a tartókötél meg­feszül.­­­­ Amint a kötél kifeszítése beállott,­­a túlsó part felé haladó mozgást, a régi kor emberei az akkori szélességekhez viszonyítva egyszerűen repülésnek nevezték. A Repülésnek nevezett gyorsasága a hajón úszó hídnak sokat függ a víz sodrától és a szél irányától. Az kétségtelen, hogy a víz mozgási energiája ennél az ősinek mondható szerkezetnél igen el­mésen van kihasználva, mert a kötél által felfo­gott erő a legkisebb, a hajótestet taszító erő pe­dig a legnagyobb. A vízállás emelkedésével a híd sebessége nő, az apadással csökken. Ha a víz folyásával ellen­kező irányú szél fúj, az szintén csökkenti a re­pülés sebességét. Gyakran előfordult Tótfalun, hogy a híd kedvezőtlen szélben megállott és úgy, kellett kö­téllel átvontatni a túlsó partra. Kisebb folyókon meg látható itt-ott a tót­falusi hídhoz hasonló szerkezet, de ezek nem igazi repülőhidak, mert ezeknél a kötél a folyóra merő­leges irányba van kifeszitve s igy ezeknél nem­csak a viz ereje, de emberi erő is közvetít az ottológinál. 1 í—- : . 1 A tudós főmérnök­e magyarázásából nyilván­való, hogy a repülőhiddal egy igen érdekes régi­ség készül a Duna habjaiból a feledés habjaiba merülni. Egy körülbelül olyan régi szerszám, mint a faeke, vagy a faltörő kos. A hídépítés technikájának a mai csodás fej­lődési korszakában önkénytelenül tolul az ember ajkára a súlyos kérdés: hit a magyar fővárostól néhány kilométerre ezer esztendeig kellett várni, míg egy állandó híddal összekötik a legnagyobb dunai szigetek egyikét a szárazföldd­el ? J­ó nem, ez nem az első híd a szentendrei szi­getre A török hódoltság idejében már volt csak­nem ugyanazon a helyen, ahol most épül, egy rendes nagy híd. Sőt a nagy Dunán Vácnál is volt egy hídja a törököknek. De ezek a hidak nem gazdasági célokat szolgáltak, a budai, váci és esztergomi basák csapatokat szállítottak rajta a felsővidéki megyékbe. Szóval, kizárólagosan sztra­­tégiai hidak voltak.­­ A most épülő híd iránt a hadügyi kormány nem mutatott semmi érdeklődést, vagyis a tót­falusiak mély sajnálatára, egy fillért sem adott hozzá. Úgy látszik, a török basáknak sztratégiai felfogása lényegesen eltért a mostani hadvezető­­ség­étől. De a híd, mint említettem, januárra elkészül, s ezzel új éra nyílik meg a nagy dunai sziget gazdasági életében. Ennek a szigetnek egyik ne­vezetessége, hogy rajta van a királyi uradalom­nak egyik leggazdagabb fácánosa, hová ő felsége még a nyolcvanas években is gyak­ran eljárt va­dászni. Egyszer télvíz idején a zajló Dunán ha­jón jött a király Monostorra vadászni és pedig úgy, hogy lak­hajója előtt egy jégtörő hajó járt. És mire a vadászatnak vége lett, a Duna jege be is állott." Ünnepségek zaja fog végig hangzani a szi­geten, mikor a régen óhajtott hidat átadják a for­galomnak. Hatezer magyarnak könnyebbül meg a lélegzete attól a gondolattól, hogy ezentúl semmi­féle jégzajlás nem z­árja el a külső világtól a hogy ha egy, kis kerülővel is, bármikor mehet a dol­gára.­I Ennek a kétségtelenül értékes kisinnünká­­nak a gazdasági fejlődését első sc'J' * Aim:' -y főszolgabíró szinte hősies buzgalmának köszön­heti a szigeti nép. S mi is szívesen kalapot eme­lünk neki,- ' u : I 1 I Z, M. Elfogták a csaló bankhivatalnokokat. (Három testvér bűne. — Adatok a szökés körülményeiről.) (Saját tudósitónktól.) Budapest éjszakai mulatóhelyeinek ismert, tipikus alakj­ai voltak Stein­­m­a­n­n Ottó, Pál és Bódog bankhivatalnokok. A há­rom fivér, — akárcsak azok a gavallérok, akik va­lami nagy hitbizomány jövedelmét pocsékolják, — két kézzel szórta a pénzt, alig múlott el éjszaka, amelyet ne muzsikaszó és pezsgős üvegek mellett, szeparés hölgy­társaságban töltöttek volna el. Külö­nösen Steinmann Ottó, — a legidősebb, aki a Ma­gyar Leszámítoló Banknak volt tisztvise­lője, ő merült bele az éjszakai életbe. Ha a brettlin egy-egy új, festett csillag tűnt fel, ezreket szórt el, hogy az artistanőt meghódíthassa. Állandó vi­szonyt is folytatott, kedvesének pompás lakást tar­tott, ezerötszáz-kétezer koronát költött reá hónapon­ként. "I:' Testvéröcscsei, Pál és Bódog hűségesen utánoz­ták. Persze, kis fizetésükből nem telt a drága pasz­­sziókra. Gummitalpas fogat röpítette ki őket a turfra, ezresekben játszottak a bukmékereknél, de rendes lá­togatói voltak a kártyakluboknak is. A dr. M­i­­­z­g­e­r Tivadar barlangjában Steinmann Ottó licitált legerő­sebben a bankra, akárhányszor megtörtént, hogy egész kis vagyon úszott el kezén a zöld asztal mel­lett. De nyert is, így azután elég tere maradt a kom­binációnak, kártyás ember hírébe került, ha szórta a pénzt, mondhatták az emberek, hogy ott nyerte a bakkarat-asztalon, vagy künn a lóversenytéren, a Ri­n­g-ben. Most azután bírósági intézkedés rántotta le a leplet a Steinmann-fivérekről is, akik ellen szerdán délelőtt elfogató par­ajj csőt adott ki" a tör­vényszék vizsgálóbírája. Kiderült, hogy a talmi­­gavallérok a legfurfangosabb csalással szerezték meg életmódjuk költségeit. Eddig csak dr. Kelemen Géza fővárosi orvos tett följelentést ellenük, de bi­zonyos, hogy a megszökött bankfiuk nagyszámú be­csapott ember pénzével tűntek el. Dr. Kelemen Géza följelentésében elmondta, hogy májusban néhány napig kezelte a huszonegy éves Steinmann Pált, a Magyar Általános Hitel­bank tisztviselőjét. Steinmann néhány nappal ké­sőbb telefonon arra kérte, hogy keresse föl őt Nádor­utcai hivatalában. Kelemen eleget tett ennek a ké­résnek és­ ekkor Steinmann elmondta, hogy Ottó bátyja száz darab közúti részvényt vett a tőzsdén, azonban nincs rá elég fedezete és kérte, hogy adjon a fedezethez ötezer ko­ronát. Dr. Kelemen átadta ezt az összeget és Steinmann Pál még aznap délben két órakor fölvitt a lakására az aznapi nyereség fe­jében öt­száz­harminc koronát. Kelemen erre kérte az ötezer koronát is, azonban Steinmann azzal hozakodott elő, hogy tovább játszik cukoripar- és kisbirtok-részvényekkel, sőt ennek a fedezetéhez még hatezer koronára van szükség. Kelemen másnap át is adott hatezer koronát. Innen kezdve kisebb-nagyobb összegeket kapott nye­reségrészesedés fejében, azonban tőkéjét hiába köve­telte. Az orvos a végleges elszámolást sürgette, azonban mindig kitérő feleleteket kapott Steinmann Páltól és Ottótól, sőt Bódogtól is, akit utóbb bele­vontak a dologba. Kisebb összegekben összesen öt­ezernégyszáz koronát adtak át az orvosnak, azonban hétezerötszáz­h­etv­e­n­h­a­t korona még mindig hiányzott. Az orvos végül megelégelte a dolgot és ügy­védje útján feljelentést tett a rendőrségen csalás és sikkasztás miatt a három fivér ellen. A rendőrség megállapította, hogy a három fiatalember, akik tisz­tességes, jó családból származnak, rendkívül elegán­san­, öltözködtek, nagylábon éltek és sok pénzt köl­töttek. Néhány nappal ezelőtt, csendben el is bocsá- tották őket állásukból. Alapos gyanú merült föl, hogy még nagyszámú embert károsítottak meg a Stein­­mann-fivérek és hogy az elkezelt összeg százezer koronát is meghalad. Biztosra veszik, hogy sereges­tül fognak jelentkezni a feljelentők a rendőrségen. A főkapitányságról detektíveket küldöttek ki a csaló testvérekért, akikről kiderült, hogy már szom­­­baton­ este megszöktek Budapestről. Munkatársunk megalapította, hogy Steinmann Ottó és Steinmann Pál számozatlan bérkocsin menekültek egyik An­dre­­y­ úti kávéházból. Oda rendelték Rauch­werk Fülöp óbudai frakkerest, aki állandó kocsijuk volt, — a lóversenyre is mindig az ő fogatát használták — fölhajtott sátor mögé rejtőztek és a nyugati pálya­udvarra vitették magukat — Nem innen utazunk, — mondotta Steinmann Ottó a kocsisnak, — csak podgyászunkért jöttünk. És átadta Rauchwerk Fülöpnek a két bortáskás­ról, felöltőkről és esernyőkről szóló ruhatári bárcát, amelylyel a kocsis kiváltotta a menekülő gavallérok podgyászát. Háromnegyed tízre a keleti pálya­udvarhoz értek, ahol az idősebb fiú azt mondotta a kocsisnak, hogy Sopronba utazik öcscseivel. Steinmann Bódog már várta a pályaudvaron két testvérbátyját. De úgy látszik, hiányzott a szökés egyik nélkülözhetetlen kelléke, nincs pénzük, mert Rauch­­werknek is adósak maradtak. Steinmann Ottó, amikor leszálltak, azt mondotta a kocsisnak, hogy a harminc koronát táviratilag elküldi neki Sopronból, ahová pénzért utaznak. Majd, amikor Rauchwerk zúgolódni kezdett, azzal némította el, hogy menjen a kávéház fizetőpincéréhez, attól megkaphatja azonnal a fuvardíjat. A kocsis arról is tud, hogy a Steinmann-fiukat egyik barátjuk is kikísérte az állo­másra. Rauchwerk véletlenül ismeri azt a fiatal­embert, aki a meneküléskor a csalók társaságában időzött és így a főkapitányság módját ejthette annak, hogy mielőbb kihallgassa és a szökésről közelebbi adatok elmondására kényszerithesse. • Délután dr. Kelemen följelentéséhez még hat károsult csatlakozott, úgy hogy ezideig negy­venhatezer korona az az összeg, amelyet Steinmann testvérek hiszékeny embe­rektől k­i­c­s­a­lt­a­k. A fivérek megkönnyítették a rendőrség munkáját, mert még szerdán éj­szaka a bécsi expresszvonattal visszaérkeztek­ Budapestre. A nyugati pályaudvaron fogták el őket a detektívek, akik már előre tudták, hogy mindhárman hazafelé tartanak Bécsből, ahol pénz hiányában megrekedtek. Ugyanis Stein­­mann Bódog telefonon beszélt egyik hozzátar­tozójával, akivel közölte, hogy pénzük elfogyott és nincs módjukban, hogy tovább szökjenek. Erre azt a tanácsot kapta, hogy jöjjenek haza, talán lehetséges egyezséget kötniök a panaszo­sokkal. Erről a telefonbeszélgetésről értesült a rendőrség és három detektívet Bibescut, Kernt és Kovacsevicset küldötték ki a csalók elé, aki­ket az expresszvonat megérkezésekor elfogtak. Nyolvvan korona volt náluk. Steinmann Bódog­nál Browning-pisztolyt is találtak. A bűnbeesett bankh­ivatalnokokat a főkapitányságra kisérték és őrizetbe helyezték őket. Az amerikai Rózsa Sándor. Newyork, szeptember 1 . (Saját tudósítónktól.) Az amerikai vas­úti rablók királya, aki úgyszólván megteremtette ezt a „zsánert“, Old Bill Miner, a minap halt meg a Georgia állami börtön farmján, Milledgville-ben. Az elhunyt banditát, aki hetven évet ért meg, a mi kisebb kaliberű Rózsa Sándorunk módjára egész Amerikában ismerték, sőt sokan becsülték. Több mint ötven éves karrierjének büszkesége az volt, hogy soha életében sem követett el valóban becstelen dolgot, már legalább is olyat nem, ami a Far West, a távoli nyugat betyárjainak furcsa becsületkódexébe ütközött volna. Halála előtt, éppen úgy, mint a legtöbb nagy­ férfiú, megírta m­e­m­o­i­r­j­a­i­t, amivel sok, eddig ki nem derített vasúti­ rablásról lebbentette fel a titok fátyolét. Izgalmas életpályáját tizenötéves korában kezdte, amely alatt, ha dicsekvésének hinni lehet, soha nőt vagy gyermeket meg nem bántott. Főspecialitása a gyorsvonatok megállítása volt és rettenthetetlen bátorságával gyakran egyedül indult ki rablóhadjárataira. Old Bill kivált bankok vagy más intézetek értékküldeményeit veszélyez­tette és egyetlen esetben sem tudták rábizonyítani, hogy magános egyéneket rabolt volna ki. A saját szerzeményű zsivány tízparancsolat ér­dekes pontozatokat tartalmaz, mint például: — Ne vegyünk el semmit magánemberektől, csak a nagy részvénytársaságoktól szabad rabol­nunk, mert azok is rabolnak... Védjünk meg min­den nőt és segítsünk rajtuk... Legyünk mindig jóakaratúak embertársunk iránt és nyissuk meg a pénztárcánkat, ha szükséget látunk. Sohse mondj

Next