Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
Budapest, szombat PEST! NAPLÓ 1913. november 1.259. szám. 4-5 Ajándékok uralkodóknak. — Egy csomó intimitás. — A mesék korszaka, amelyben a királyok álruhában járták be birodalmukat, hogy meggyőződjenek a közállapotokról, már régen elmúlt és azóta az egyszerű falusi emberek is kevesebbet regélnek az uralkodókról. A felségek személyét azonban még most is valami misztikus köd veszi körül, az életmódjukat kevesen ismerik, ezért történik meg olyan gyakran, hogy sokan ajándékot küldenek uralkodójuknak, hogy így fejezzék ki ragaszkodásukat és alattvalói hűségüket. A legtöbb európai fejedelem valóságos múzeumot rendezhetne be azokból az ajándékokból, amelyet országának lakóitól kapott. A mi királyunk, Ferenc József páratlan népszerűségét tanúsítja, hogy az ő gyűjteménye lenne a leggazdagabb valamennyi uralkodóé között. Különösen karácsonykor halmozzák el a legkülönbözőbb ajándékokkal, kicsiny karácsonyfákkal éshatalmas fenyőkkel, amelyek krajcáros cukrokkal és a legelőkelőbb cukrászok díszeivel vannak teleaggatva. Küldenek ajándékul azután arany és ezüst veretű botokat, finom selyemből és pamutszövetből készült esernyőket, cipőket, házi papucsokat, befőttet, sőt kolbászokat is. Egy bánáti sváb asszony tavaly megjelent a bécsi Burgban és kihallgatást kért, mert hat pár harisnyát akart átadni őfelségének, amelyeket saját maga kötött a falujában. Az uralkodó az összes ajándékokat elfogadja és köszönetet mond a jószívű adakozóknak, bár a beküldött tárgyak legnagyobb része nem kerül sohasem elébe. . II. Vilmos német császárt is elhalmozza népe ajándékokkal. A császárról tudják, hogy nagyon szereti a kutyákat, ezért a legtöbben nemes, tiszta fajú ebekkel keresik fel a berlini kastélyt, hogy azokkal kedveskedjenek uralkodójuknak. Ha Vilmos az öszszes ajándékba adott kutyákat megtartaná, kutyafalkákkal lennének teli összes birtokai; elfogadja ugyan az ajándékot, hogy meg ne sértse hű alattvalóit, de azután a legtöbbet tovább ajándékozza és csak a ritka szép példányokat tartja meg magának. Különös ajándékot kapott nemrég, huszonötödik születésnapján Oszkár herceg, Vilmos császár fia — egy elhasznált vasúti jegyet. A jegyhez levelet mellékelt az ajándékozó, amelyben megírta annak történetét. Egy szegény parasztember érkezett azzal, huszonöt esztendővel ezelőtt Berlinbe és éppen a királyi palota előtt állott, amikor százegy ágyúlövés dördült meg, amelyek jelezték, hogy Hohenzollern sakjadék pillantotta meg a napvilágot. A paraszt elhatározta, hogy elteszi a vasúti jegyet és majd elküldi a hercegnek a huszonötödik születésnapján, lejális érzelmei tanúságául. Alfonz spanyol király Lepage francia tímártól szép takarót kapott ajándékul, amely ama két ló bőréből készült, amelyek a király ellen Párisban elkövetett merényletkor szenvedtek ki, amikor tudvalévően Alfonz csak csodálatos véletlen folytán menekült meg. A király a kellemetlen esetre emlékeztető ajándékot meleghangú levélben köszönte meg, amelyben azt írta, hogy mindig emlékezni fog azokra a szegény párákra, amelyeknek miatta kellett kiszenvedniök. Nemrég szegényesen öltözött ember jelent meg a londoni orosz nagykövetségen, aki a szolgának kis csomagot adott át, azzal a kéréssel, hogy a nagykövet útján juttassa el azt az atyuskának, akinek ajándékul szánta. A csomagot, amelyről azt hitték, hogy pokolgép, a legnagyobb elővigyázatossággal felbontották és rendkívül meglepődtek, amikor abban egy csomó bankjegyet, egy halom aranyat és a következő felirású cédulát találták: — A cárnak — Oroszország egyik hű fia. — A csomagot elküldték a pétervári udvarba és akik az orosz hivatalnak megbízhatóságát ismerik, meg vannak győződve arról, hogy a hit alattvaló ajándéka el is jutott az atyuska kezeihez — talán. Amikor Vilma hollandiai királynő kis leánya megszületett, az ország minden részéből, sőt a gyarmatokból is érkeztek ajándékok a trónörökösné részére. Babákat, gyerekszoba berendezéseket, cuclikat és tejesüvegeket küldtek a fiatal hercegnőnek. A leghasználhatóbb azonban kétségtelenül az egyik arisztokrata nő ajándéka volt, bársony kötésű ezüst veretű könyv, amelyet abból a célból küldött, hogy a hercegnő abba írja a napló jegyzeteit. Bismarck is igen sok ajándékot kapott, amelyek közül azokat szerette leginkább, amelyeket el lehetett fogyasztani. Különösen sok bort, sonkát, havanna-szivart, török és kapa-dohányt küldtek neki, amelyek közül a kapadohányt mindig egyedül fogyasztotta el a vaskancellár. -------------------------------------------------------------------| Póruljárt táviratok. A modern kultúra egész életműködésének egyik legfontosabb szerve a posta és a távírda. Enélkül a mai ideges korszak visszafejlődne az ókor patriarchális állapotába, amikor csak a hadviselő felek érezték szükségét annak, hogy egymástól távol eső hadtesteik gyors érintkezésbe léphessenek egymással. Amennyire meg lehet állapítani, a legrégibb távírda az volt, amikor két hadtest bizonyos távolságokra jó torkú embereket állított; ha aztán sürgős üzenetet kellett a másik táborral közölni, elmondták ezt az üzenetet annak a „tenoristának“, aki a táborhoz legközelebb állt. Ez átkiabálta a másodiknak, az meg a harmadiknak, így vették át a messze táborozó csapatok az üzeneteket. Ez volt az első drótnélküli táviró, nem a Marconié. Hogy a hosszú századok folyamán mivé fejlődött a posta és távirda, arról csak annak van fogalma, aki ezeket az intézményeket gyakran veszi igénybe. De arról a sok munkáról, melyet a levél, távirat a feladástól kezdve a kézbesítésig előidéz, alig van sejtelme a közönségnek. Különösen az nem ismeri ezt a munkát, aki ritkán szorul a posta és távirda szolgálataira. A tanyai ember, illemtudóan megemelve zsírtól nehezült kalapját, odaáll a postahivatal barnára festett rácsához és benyújt a hivatalnoknak egy levelet, azt szeretné az ő katona fia kezeibe juttatni. — De aztán vigyázzanak ám rá’, mert két pengővel van bélelve! — De bátyám, — szól a hivatalnok, — nem szabad ám levélben pénzt küldeni. —• Nem-e? Hát hogyan kéne azt elexprédikálni, könyörgöm? — A levelet külön, a pénzt pedig postautalványon. — Megkövetem a tekintetes urat, csak most rukkolt be a fiam, hát még nem ösmerem az ebbéli törvényt, igazitja el helösen az úr! Megfizetem a fáradságát, mert bizony én nem tudom, mi fán terem az a postautalvány. Eligazítják az atyafi baját, kész a levél is, az utalvány is, kiadják neki a bélyeget, hogy ragassza a levélre. — Már, mint én? — kiált fel elszörnyüködve a paraszt. — Sohse cselekedtem ilyet életembe. Tegye meg a tekintetes úr, jobban érti ezt a mesterséget! Ezt is megteszik neki, de azért még nincs vége. —És mi a járandóság? A járandóság. Ha azt mondják neki, hogy öt krajcár, elalkuszik 10 percig, lévén az alkuvás vérbeli természete. Hát azt mondják neki: — hat krajcár. — Hat kraajcár? Fene drága. Talán öt is elég volna? Persze, hogy elég! De azért nem állhatja meg, hogy kimenőfélben oda ne dörmögje: ■— Kár volt olyan hamar, olyan sokat ígérni, talán négyért is odaadta volna! . . . Bizony nagyon sokan vannak, akiknek még ilyen fogalmuk van a posta és távírdáról. A levelek sorsán senki sem akad fenn. Tudják, hogy ha beledobják a levélszekrénybe a levelet, a levélgyűjtők kiveszik, elviszik a nagy postára, onnan meg a vasútra és másnap a levélhordó kézbesíti a levelet annak, akinek szól. De más a táviratok sorsa. A feladó egy darabka papírra ráveti sietős, pár szavas üzenetét és a címzett más papíron, más írással kapja kézhez. Elég gyakran megtörténik, hogy a címzett meg sem kapja táviratát, vagy megkapja, de más szavakkal, mint amilyeneket a feladó táviratára irt. A közönség túlnyomó része nem is sejti, hogy mi történik a távirattal attól a perctől kezdve, mikor feladják, addig, amíg a címzett el nem olvasta. Mindenki, akinek egy távirathoz valami köze van, egy dologban hasonlít egymáshoz: valamennyi siet. A feladó gyorsan, kapkodva írja meg a táviratot, mert siet. A felvevő tisztviselő is siet, mert még sokan várnak, akik természetesen szintén sietnek. A gépkezelő, — no, ez siet a legjobban. Előtte halomszámra hevernek a táviratok. Egyik gépírással van írva, a másik tintával, a harmadik ceruzával, magyarul, a másik horvátul, németül, franciául. Egyik jó Írás, a másik olvashatatlan. Egyik olvashatatlan, mert a kofa irta, a másik olvashatatlan, mert egy gróf irta. A végén aztán szemei előtt összefolynak a betűk. Most egy részvéttávirat, most egy lakodalmi sürgöny, tőzsdei árfolyamok, lepedőnagyságu hirlaptávirat. És mindezt lázas gyorsasággal, minden másodpercet kihasználva végzi el a tisztviselő, csoda-e, ha a kapkodásban egy-egy szót — és csodálatosan mindig a legfontosabb Szót — elcsonkítja? Egyszer az csonkít, aki tovább adja, másszor az, aki átveszi, így születnek meg a szörnyszülött, a póruljárt táviratok. A kisebbik baj még az, mikor csak a szöveget csonkítják el. A címzett azért megkapja és legfeljebb töri a fejét a tartalma fölött, mintha valamelyik újság rejtvénye volna. De mikor a címeket csonkítják el! Mikor Kunstmühle helyett Kun Smile lesz a cím, mikor Lajos-utca helyett Hajós-utcát írnak. Várhatja ilyenkor a fontos híreket a szegény címzett!... A közönség kapkodó táviratozása, no meg a takarékossági szempont, elég kacagtató monstrumot termelt már. Ilyenkor keletkeznek eféle táviratok: „Holnap minden jószág vasúton, ön is. Előbb jönnék, de vonat nem visz ökröket. Marha drágább, vigyázzon.“ Gyakori eset, hogy a feladó nagy sietve írja meg táviratát, de csak a címzett nevét írja oda, a rendeltetési helyet pedig csak úgy hozzágondolja. Ilyenkor esik meg, hogy a Klein Mórnak szóló táviratot a fehér megyei Mórba küldik, megérkezik Wienből Budapestre a távirat, melynek címe csak ez: Nagy Gábor. Ha aztán megkérdezik, hogy hova küldjék a táviratot, a válasz az:nach Gábor. Nemrégiben történt, hogy Fehérváry Géza volt miniszterelnököt születése napján egy bécsi tisztelője táviratilag akart üdvözölni, de elfelejtette odaírni: Budapest és csak ezt írta: „Fejérváry Géza — Számos boldog születésnapot kiván , Y. Z.“ A bécsi távirász pedig — bizonyára nem volt politikus — így továbította a táviratot: .Fejérváry Géza Számos Boldog Születésnapot kiván X. Y.“ A tisztviselő azt okoskodta ki, hogy a távirat Számos Boldog nevű községbe szól. És mikor kérdést intéztek hozzá, hogy hová szól a távirat, mert Szamos Boldog nevű hivatal nem létezik, de egyébként is ez már a szöveghez tartozik, nagy flegmával felelte a bécsi távirdahivatal. De igenis, Szamos Boldog létezik, mégpedig a Szamosul vár melletti... Megesik, hogy egy szó elferdítése kétségbeejtő, gyászos helyzeteket teremt és csak keserves sírások, oknélküli táviratváltások, töméntelen kiadások után derül ki, hogy az egész bajt egy kis igénytlen betű elcsonkítása okozta. Ilyen eset történt Erzsébetfalván. Egy ottani lakosnak táviratot küldtek rokonai azzal az ártatlan, vendéglátásra hívó szöveggel: „Jöjjetek minél előbb!“ A címzett pedig ezt a szöveget kapta: „Erzsébet halva, jöjjetek minél előbb!“ Véletlenül a távirat feladójának tényleg volt egy Erzsébet nevű leánya és megtörtént, hogy a címzett familia talpig gyászban, kisírt szemekkel, gyászkoszorúval betoppant a gyászházba — minél előbb. Íme, néhány példa a „póruljárt“ táviratok sok ezernyi esetéből. Az a kor, mely a táviratozás nagyszerű intézményét megteremtette, reányomta egyúttal gyarlóságainak is a bélyegét. A közönség örökös idegességét és a távirászok idegölő munkájának fásultságát R. Zs.