Pesti Napló, 1913. november (64. évfolyam, 259–283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

Budapest, szombat PEST! NAPLÓ 1913. november 1.­259. szám. 4-5 Ajándékok uralkodóknak. — Egy csomó intimitás. — A mesék korszaka, amelyben a királyok álruhá­ban járták be birodalmukat, hogy meggyőződjenek a közállapotokról, már régen elmúlt és azóta az egyszerű falusi emberek is kevesebbet regélnek az uralkodókról. A felségek személyét azonban még most is valami misztikus köd veszi körül, az élet­módjukat kevesen ismerik, ezért történik meg olyan gyakran, hogy sokan ajándékot küldenek uralkodó­juknak, hogy így fejezzék ki ragaszkodásukat és alattvalói hűségüket. A legtöbb európai fejedelem valóságos múzeumot rendezhetne be azokból az ajándékokból, amelyet országának lakóitól kapott. A mi királyunk, Ferenc József páratlan népszerűségét tanúsítja, hogy az ő gyűjteménye lenne a leggazdagabb valamennyi uralkodóé között. Különösen karácsonykor halmozzák el a legkülön­bözőbb ajándékokkal, kicsiny karácsonyfákkal és­­hatalmas fenyőkkel, amelyek krajcáros cukrokkal és a legelőkelőbb cukrászok díszeivel vannak tele­­agga­tva. Küldenek ajándékul azután arany és ezüst veretű botokat, finom selyemből és pamutszövetből készült esernyőket, cipőket, házi papucsokat, be­főttet, sőt kolbászokat is. Egy bánáti sváb asszony tavaly megjelent a bécsi Burgban és kihallgatást kért, mert hat pár harisnyát akart átadni őfelségének, amelyeket saját maga kötött a falujában. Az uralkodó az összes ajándékokat elfo­gadja és köszönetet mond a jószívű adakozóknak, bár a beküldött tárgyak legnagyobb része nem ke­rül sohasem elébe. . II. Vilmos német császárt is elhalmozza népe ajándékokkal. A császárról tudják, hogy nagyon sze­reti a kutyákat, ezért a legtöbben nemes, tiszta fajú ebekkel keresik fel a berlini kastélyt, hogy azokkal kedveskedjenek uralkodójuknak. Ha Vilmos az ösz­­szes ajándékba adott kutyákat megtartaná, kutya­­falkákkal lennének teli összes birtokai; elfogadja ugyan az ajándékot, hogy meg ne sértse hű alatt­valóit, de azután a legtöbbet tovább ajándékozza és csak a ritka szép példányokat tartja meg magának. Különös ajándékot kapott nemrég, huszonötödik születésnapján Oszkár herceg, Vilmos császár fia — egy elh­asznált vasúti jegyet. A jegyhez levelet mellékelt az ajándékozó, amelyben megírta annak történetét. Egy szegény paraszt­­ember érkezett azzal, huszonöt esztendővel ezelőtt Berlinbe és éppen a királyi palota előtt állott, ami­kor százegy ágyúlövés dördült meg, amelyek jelez­ték, hogy Hohenzollern sakjadék pillantotta meg a napvilágot. A paraszt elhatározta, hogy el­teszi a vasúti jegyet és majd elküldi a hercegnek a huszonötödik születésnapján, lejális érzelmei ta­núságául. Alfonz spanyol király Lepage francia tímártól szép takarót kapott ajándékul, amely ama két ló bőréből készült, amelyek a király ellen Páris­ban elkövetett merényletkor szenvedtek ki, amikor tudvalévően Alfonz csak csodálatos véletlen folytán menekült meg. A király a kellemetlen esetre emlé­keztető ajándékot meleghangú levélben köszönte meg, amelyben azt írta, hogy mindig emlékezni fog azokra a szegény párákra, amelyeknek miatta kel­lett kiszenvedniök. Nemrég szegényesen öltözött ember jelent meg a londoni orosz nagykövetségen, aki a szolgának kis csomagot adott át, azzal a kéréssel, hogy a nagy­követ útján juttassa el azt az atyuskának, akinek ajándékul szánta. A csomagot, amelyről azt hitték, hogy pokolgép, a legnagyobb elővigyázatossággal felbontották és rendkívül meglepődtek, amikor abban egy csomó bankjegyet, egy halom aranyat és a kö­vetkező felirású cédulát találták: — A cárnak — Oroszország egyik hű fia. — A csomagot elküldték a pétervári udvarba és akik az orosz hivatalnak megbízhatóságát isme­rik, meg vannak győződve arról, hogy a hit alatt­való ajándéka el is jutott az atyuska kezeihez — talán. Amikor Vilma hollandiai királynő kis leánya megszületett, az ország minden részéből, sőt a gyarmatokból is érkeztek ajándékok a trónörökösné részére. Babákat, gyerekszoba berendezéseket, cuclikat és tejesüvegeket küldtek a fiatal hercegnő­nek. A leghasználhatóbb azonban kétségtelenül az egyik arisztokrata nő ajándéka volt, bársony kötésű ezüst veretű könyv, amelyet abból a célból küldött, hogy a hercegnő abba írja a napló jegyzeteit. Bismarck is igen sok ajándékot kapott, amelyek közül azokat szerette leginkább, amelye­ket el lehetett fogyasztani. Különösen sok bort, sonkát, havanna-szivart, török és kapa-dohányt küldtek neki, amelyek közül a kapadohányt mindig egyedül fogyasztotta el a vaskancellár. -------------------------------------------------------------------| Póruljárt táviratok. A modern kultúra egész életműködésének egyik legfontosabb szerve a posta és a távírda. Enélkü­l a mai ideges korszak visszafejlődne az ókor patriarchális állapotába, amikor csak a hadvi­selő felek érezték szükségét annak, hogy egymástól távol eső hadtesteik gyors érintkezésbe léphessenek egymással. Amennyire meg lehet állapítani, a legrégibb távírda az volt, amikor két hadtest bizonyos távol­ságokra jó torkú embereket állított; ha aztán sürgős üzenetet kellett a másik táborral közölni, elmondták ezt az üzenetet annak a „tenoristának“, aki a tábor­hoz legközelebb állt. Ez átkiabálta a másodiknak, az meg a harmadiknak, így vették át a messze tábo­rozó csapatok az üzeneteket. Ez volt az első drót­nélküli táviró, nem a Marconié. Hogy a hosszú századok folyamán mivé fejlődött a posta és távirda, arról csak annak van fogalma, aki ezeket az intézményeket gyakran veszi igénybe. De arról a sok munkáról, melyet a levél, távirat a feladástól kezdve a kézbesítésig előidéz, alig van sejtelme a közönségnek. Különösen az nem ismeri ezt a munkát, aki rit­kán szorul a posta és távirda szolgálataira. A ta­nyai ember, illemtudóan megemelve zsírtól nehezült kalapját, odaáll a postahivatal barnára festett rácsá­hoz és benyújt a hivatalnoknak egy levelet, azt sze­retné az ő katona fia kezeibe juttatni. — De aztán vigyázzanak ám rá’, mert két pen­gővel van bélelve! — De bátyám, — szól a hivatalnok, — nem sza­bad ám levélben pénzt küldeni. —• Nem-e? Hát hogyan kéne azt elexprédikálni, könyörgöm? — A levelet külön, a pénzt pedig postautalvá­nyon. — Megkövetem a tekintetes urat, csak most ruk­kolt be a fiam, hát még nem ösmerem az ebbéli tör­vényt, igazitja el helösen az úr! Megfizetem a fárad­ságát, mert bizony én nem tudom, mi fán terem az a postautalvány. Eligazítják az atyafi baját, kész a levél is, az utalvány is, kiadják neki a bélyeget, hogy ragassza a levélre. — Már, mint én? — kiált fel elszörnyüködve a paraszt. — Sohse cselekedtem ilyet életembe. Tegye meg a tekintetes úr, jobban érti ezt a mesterséget! Ezt is megteszik neki, de azért még nincs vége. —­­És mi a járandóság? A járandóság. Ha azt mondják neki, hogy öt krajcár, elalkuszik 10 percig, lévén az alkuvás vér­beli természete. Hát azt mondják neki: — hat krajcár. — Hat kraajcár? Fene d­rága. Talán öt is elég volna? Persze, hogy elég! De azért nem állhatja meg, hogy kimenőfélben oda ne dörmögje: ■— Kár volt olyan hamar, olyan sokat ígérni, talán négyért is odaadta volna! . . . Bizony nagyon sokan vannak, akiknek még ilyen fogalmuk van a posta és távírdáról. A levelek sorsán senki sem akad fenn. Tudják, hogy ha beledobják a levélszekrénybe a levelet, a levélgyűjtők kiveszik, elviszik a nagy postára, onnan meg a vasútra és másnap a levélhordó kézbesíti a levelet annak, akinek szól. De más a táviratok sorsa. A feladó egy darabka papírra ráveti sietős, pár szavas üzenetét és a cím­zett más papíron, más írással kapja kézhez. Elég gyakran megtörténik, hogy a címzett meg sem kapja táviratát, vagy megkapja, de más sza­vakkal, mint amilyeneket a feladó táviratára irt. A közönség túlnyomó része nem is sejti, hogy mi tör­ténik a távirattal attól a perctől kezdve, mikor fel­adják, addig, amíg a címzett el nem olvasta. Mindenki, akinek egy távirathoz valami köze van, egy dologban hasonlít egymáshoz: valamennyi siet. A feladó gyorsan, kapkodva írja meg a távira­tot, mert siet. A felvevő tisztviselő is siet, mert még sokan várnak, akik természetesen szintén sietnek. A gépkezelő, — no, ez siet a legjobban. Előtte halomszámra hevernek a táviratok. Egyik gépírás­sal van írva, a másik tintával, a harmadik ceruzá­val, magyarul, a másik horvátul, németül, fran­ciául. Egyik jó Írás, a másik olvashatatlan. Egyik olvashatatlan, mert a kofa irta, a má­sik olvashatatlan, mert egy gróf irta. A vé­gén aztán szemei előtt összefolynak a betűk. Most egy részvéttávirat, most egy lakodalmi sürgöny, tőzsdei árfolyamok, lepedőnagyságu hirlaptávirat. És mindezt lázas gyorsasággal, minden másodper­cet kihasználva végzi el a tisztviselő, csoda-e, ha a kapkodásban egy-egy szót — és csodálatosan min­dig a legfontosabb Szót — elcsonkítja? Egyszer az csonkít, aki tovább adja, másszor az, aki átveszi, így születnek meg a szörnyszülött, a pórul­járt táviratok. A kisebbik baj még az, mikor csak a szöveget csonkítják el. A címzett azért meg­kapja és legfeljebb töri a fejét a tartalma fölött, mintha valamelyik újság rejtvénye volna. De mikor a címeket csonkítják el! Mikor Kunstmühle helyett Kun Smi­le lesz a cím, mikor Lajos-utca helyett Hajós-utcát írnak. Várhatja ilyenkor a fontos híre­ket a szegény címzett!... A közönség kapkodó táviratozása, no meg a takarékossági szempont, elég kacagtató monstrumot termelt már. Ilyenkor keletkeznek eféle táviratok: „Holnap minden jószág vasúton, ön is. Előbb jönnék, de vonat nem visz ökröket. Marha drágább, vigyázzo­n.“ Gyakori eset, hogy a feladó nagy sietve írja meg táviratát, de csak a címzett nevét írja oda, a rendeltetési helyet pedig csak úgy hozzágondolja. Ilyenkor esik meg, hogy a Klein Mórnak szóló táv­iratot a fehér megyei Mórba küldik, megérkezik Wienből Budapestre a távirat, melynek címe csak ez: Nagy Gábor. Ha aztán megkérdezik, hogy hova küldjék a táviratot, a válasz az:­nach Gábor. Nemrégiben történt, hogy Fehérváry Géza volt miniszterelnököt születése n­apján egy bécsi tisztelője táviratilag akart üdvözölni, de elfelejtette odaírni: Budapest és csak ezt írta: „Fejérváry Géza — Szá­mos boldog születésnapot kiván , Y. Z.“ A bécsi távirász p­edi­g — bizonyára nem volt politikus — így továbította a táviratot: .Fejérváry Géza Számos Boldog Születésnapot kiván X. Y.“ A tisztviselő azt okoskodta ki, hogy a távirat Számos­ Boldog nevű­ községbe szól. És mikor kér­dést intéztek hozzá, hogy hová szól a távirat, mert Szamos Boldog nevű hivatal nem létezik, de egyéb­ként is ez már a szöveghez tartozik, nagy flegmá­val felelte a bécsi távirdahivatal. De igenis, Szamos Boldog létezik, még­pedig a Szamosul vár melletti... Megesik, hogy egy szó elferdítése kétségbeejtő, gyászos helyzeteket teremt és csak keserves sírá­sok, oknélküli táviratváltások, töméntelen kiadások után derül ki, hogy az egész bajt egy kis igényt­len betű el­csonkítása okozta. Ilyen eset történt Er­­zsébetfalván. Egy ottani lakosnak táviratot küldtek rokonai azzal az ártatlan, vendéglátásra hívó szö­veggel: „Jöjjetek minél előbb!“ A címzett pedig ezt a szöveget kapta: „Erzsé­bet halva, jöjjetek minél előbb!“ Véletlenül a táv­irat feladójának tényleg volt egy Erzsébet nevű leánya és megtörtént, hogy a címzett familia talpig gyászban, kisírt szemekkel, gyászkoszorúval betop­pant a gyászházba — minél előbb. Ím­e, néhány példa a „póruljárt“ táviratok sok ezernyi esetéből. Az a kor, mely a táviratozás nagy­szerű intézményét megteremtette, reányomta egy­úttal gyarlóságainak is a bélyegét. A közönség örö­kös idegességét és a távirászok idegölő munkájának fásultságát R. Zs.

Next