Pesti Napló, 1914. március (65. évfolyam, 52-77. szám)
1914-03-21 / 69. szám
10 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1914. március 21 (69. szám.) Egy hírlap írói igazolvány a Az újságok, hogy megírhassák a parlamentben történteket, oda küldik munkatársaikat Kézenfekvő, hogy csak az újság határozhatja meg, kinek kezébe teszi le ezt a megbízást. Még gondolni sem lehet arra, hogy valamelyik képviselő, vagy a képviselőház elnöksége, vagy akár maga a képviselőház oda álljon a hírlapírói karzat függönye elé s azt mondja: ezt beeresztem, ezt nem eresztem be. Aki csak két percig gondolkozik azon, micsoda országgyűlési tudósítást imának az ilyen módon kiválogatott emberek, világossá válik előtte, hogy józan észszel ilyesmit elképzelni sem lehet. A képviselőház, vagy a képviselőház elnöksége ehhez a józan ész által diktált felfogáshoz legfeljebb ezt a magyarázatot fűzheti: — Jól van, nem bánom, akárki jegyzi is fel az itt mondottakat, de azt kikötöm, hogy ez a feljegyzés olyan módon történjék, hogy a törvényhozás munkája semmiképpen meg ne zavartassák. Valószínű, hogy még a munkapárti házszabályokban is csak ezt a kikötést kodifikálták. Mégis, ma egy újságíró orra előtt becsapták a Ház ajtaját, noha ez az újságíró egyáltalában nem cselekedett olyat, ami a képviselőház tanácskozását, rendjét, nyugodalmát, vagy éppen méltóságát — ha ugyan van neki ilyen — érintette volna. Szász Károly, a képviselőház alelnöke, elmondotta, miért kellett mégis ezt az újságírót a Házból eltávolítani. Ez az újságíró a mentelmi bizottság tegnapi ülésén, ahol nem mint hírlapíró, hanem mint bejelentő fél szerepelt, nem engedelmeskedett a bizottság elnökének. A hírlapíró azt hitte, hogy joga van az engedelmesség megtagadására. De ne fogadjuk el ezt a mentséget. Fogadjuk el az alelnök nézetét, amely szerint az újságíró renitenskedett és ezért karhatalommal kellett eltávolítani. , — Az eltávolítást megelőzőleg — beszéli az alelnök — olyan tűrhetetlen hangon és modorban beszélt velem a renitenskedő, hogy más megtorlás hijján, az elnökség megvonta tőle a hírlapíról karzatra szóló jegyet. Szász Károlynak, vagy az elnökségnek ez az okoskodása nem kifogástalan. Az az újságíró nem mint újságíró, hanem mint bejelentő fél követte el azt, amit elkövetett. Hogy lehet tehát mellének azt a megtorlást szegezni, amelylyel esetleg akkor éltek volna vele szemben, ha a hirlapirói karzaton, vagy bárhol a Ház területén nem úgy viselkedik, mint ahogy a hirlapirói igazolvány birtokosának, a házszabályok értelmében, viselkednie kell?! E kérdés jogos voltát nyomban át fogja látni az elnökség is, ha emlékezetébe idézi azt a másik „tűrhetetlen hanggal és modorral“ fűszerezett renitenskedést, amelynek ugyancsak a mentelmi bizottság volt a színhelye néhány héttel ezelőtt. Akkor a bejelentő felet, egy ügyvédet, szintén karhatalommal távolítottak el. De az eltávolítás tényével az ügy után pontot tettek. Az elnökség nem figyelmeztette a szerkesztőségeket, valahogy ki ne nevezzék azt az ügyvédet országgyűlési tudósítónak, minthogy a hírlapírói karzaton való megjelenési jogát elvesztette. Az ügyvéd akár holnap felcsaphat hírlapírónak és ha valamelyik szerkesztőség elküldi a képviselőházba, ott meg is jelenhetik. Persián Ádám azonban — így hívják a tegnap kirekesztett bejelentő felet — nem mehet többé a hírlapból karzatra, kötelességét ott nem teljesítheti és talán a kenyérkeresetéről is le kell mondania, csak azért, mert hírlapíró. A képviselőház elnökségének egyforma mérleggel kellene mérnie; nyilvánvaló, hogy az ügyvéd és újságíró dolgát nem ugyanabba a serpenyőbe tette. Csak súlyosbítja az esetet, hogy az alelnök megvallja, mi indította az elnökséget arra az eljárásra. Az, hogy nem tudtak másképpen boszút állani az újságírón. A „tűrhetetlen hang és modor“ alkalmasint nem volt olyan, hogy a büntető eljárás tövisét beléje lehetett volna szúrni, „más megtorlás hijján“ tehát megvonták tőle a hirlapírói karzatra szóló jegyet. A személyes boszú ily mérges kivirágzásában alig lehetett része valakinek az utóbbi időben. Az alelnök nemes gondolkodásának tetejébe a humor könnyű habját árasztotta. Leereszekedően figyelmezteti az újságírókat, hogy a közönség könnyen hajlik az általánosítások felé; megtörténhetik, hogy valamennyi újságíróról feltételezik majd, hogy képes egy Szász Károlylyal olyan hangon beszélni, mint ahogy Persián Ádám beszélt. Hogy az a veszedelem elmúljon az újságírók feje felől, azt ajánlja ő, Szász Károly, hogy az újságíró-testületek lépjenek sorompóba. Az újságíró-testületek bizonyára szót fogadnak neki. AA/VVVWVWVWVA/\AAAAAAAAAA/VWVVW\ M pápisiúi!éma Caillauxné elére készült a mepénpietre — Calmette temetése- M Raccette-Ugp A francia főváros népe ma a gyász minden pompájával kísérte el utolsó útján a „Figaro“ agyonlőtt főszerkesztőjét. Impozáns volt a gyász megnyilvánulása, de még ennél is nagyobb volt a Caillauxné elleni felháborodás. Ma derült ki, hogy az asszony már jóval a merénylet előtt elhatározta, hogy ártalmatlanná teszi Calmette-t. Nem ő járt a törvényszéki elnök hivatalában, hanem férje nevében Caillauxné kérte lakására és amikor az elnöktől megtudta, hogy a „Figaro“ sajtóhadjáratát nem lehet megakadályozni, eltökélte magában a gyilkos merényletet. Mindenre elkészült, még arra is, mikor értesítsék férjét, de az asszonyi szeszély a kritikus időben is elfogta kedélyét: egy órával a merénylet előtt szakácsnőt akart felfogadni. A francia kormány bomlási processzusa Monis tengerészeti miniszter lemondásával — úgy látszik — véget ért. Most a parlamenti viszgálóbizottság elé kerül a Caillaux—Rochette—Moius-n, és ez lesz hivatva dönteni afölött, ki követett el a szélhámos bankár ügyében visszaélést. Mai távirataink a következők: A törvényszéki elnök Caillauxnénál A rendőrség által indított nyomozás során megállapítást nyert, hogy nem Caillauxné kereste föl Monier törvényszéki elnököt, hanem ez ment el Caillauxné lakására. Hétfőn, március 16-án reggel nyolcadfél órakor megszólalt a telefon a törvényszéki elnök lakásán. Caillauxné szobalánya jelentkezett és arra kérte Moniert a pénzügyminiszter hevében, hogy délután fél kettőkor jöjjön el a palotájába. A törvényszéki elnök személyesen válaszolt. Megmondotta, hogy a jelzett órában a törvényszéki palotában lesz dolga, délelőtt azonban rendelkezésére áll a pénzügyminiszternek. Néhány perc múlva a szobalány ismét a telefonhoz hívta és jelentette, hogy Caillaux féltizenegykor várja. Monier pontos volt. Egy kis szalonba vezették, ahol a pénzügyminiszter helyett annak felesége üdvözölte. — Férjem a kamarában van, —mondotta Caillauxné. — Minthogy tudom, miért óhajtott önnel beszélni, én teszek helyette egy kérdést. Arra nézve adjon felvilágosítást elnök úr, lehet-e megállítani, félbeszakítani egy sajtókampányt? Monier elnököt meglepte a kérdés, amelyre teljes őszinteséggel tagadóan válaszolt. — Semmi törvényes eszköz nincs arra, — mondotta, — hogy meggátolni lehessen egy újságot abban, mit közöljön és mit ne. Ha már megjelent a kérdéses cikk, vagy dokumentum, azután lehet eljárni miatta, de előbb lehetetlenség. Monier ezután megnyugtatni igyekezett Caillauxnét arra nézve, hogy mekkora jelentőséget szabad tulajdonítani a Figaro üldözésének. Hivatkozott a saját esetére. Mindössze két hónapja, hogy a törvényszéki palota kapuja előtt napokon keresztül árultak egy lapot, amelynek a szalagján ez a fölirás díszelgett: Monier elnök, a bandita. — Még nekem is ajánlgatták a rikkancsok, — tette hozzá Monier, — valahányszor ki- vagy beléptem a kapun. Caillauxné köszönetet mondott a törvényszéki elnöknek az útbaigazításért. Szó se volt olyasféle kijelentésekről, amelyekről a párisi lapok írtak, amelyek szerint Monier azt mondotta volna, hogy ilyen ügyekben francia földön nem ismerik az igazságot. Néhány perccel Monier távozása után érkezett haza a pénzügyminiszter, hogy villásreggelijét elfogyassza. Feleségét idegesnek látta s érdeklődött ennek oka felől. Caillauxné elmondotta a törvényszéki elnökkel való beszélgetését és azt a leverő tanulságot, hogy a Figaro ellen semmit nem lehet tenni. Caillaux ekkor, hogy feleségét megnyugtassa, így szólt: —— Minthogy törvényes úton való eljárás lehetetlen, szét fogom zúzni azt az embert. Caillaux később a szenátusba ment, ahol több barátjával közölte, mennyire ideges és elkeseredett a felesége. Készülődés a merényletre Nyomban férje távozása után Caillauxné az Antinavehue egyik fegyverkereskedésébe sietett. A boltban igen jól ismerték, mert ott már ő is, férje is régi vevő. Éppen ezért minden nehézség nélkül eladtak neki egy hétlövetű automatikus pisztolyt, amelynek a kezelését is nyomban megmagyarázták neki. Caillauxné kitűnően ért a lövőfegyverekhez, mert régi szenvedélye a vadászat, a pisztoly használatának az apró titkait is nyomban elsajátította. Ezután visszatért a lakásába, ahol hat töltést tett a revolverbe. Negyedórát töltött odahaza Caillauxné és minden eshetőségre megfelelő intézkedéseket tett. Mindenekelőtt telefonozott az olasz nagykövetségre, ahol hivatalos gálaebédre várták aznap este. Ezután levelet írt, amelyet ezekkel a szavakkal adott át bizalmas szobaleányának:—Ha az úr hét óra előtt érkezik haza, ne adja neki oda ezt a levelet. Ha hét óra után érkezik, akkor nyújtsa át neki. Ebből az utasításból nyilvánvaló, hogy Caillauxné nemcsak készült a merényletre, de annak időpontját is teljes pontossággal kiszámította. Tudta, hogy körülbelül hét óra lesz, amikor Calmette-tel szembekerülhet és nem akarta, hogy férje, akit levélben értesített szándékáról, esetleg gátat vethessen akarata elé. Férjéhez intézett levelében célzást tesz Caillauxnak arra a kijelentésére, amelyet aznap lelt samely, szerint , szét fogja zúzni azt az embert, vagyis a Figaro szerkesztőjét. Ezzel kapcsolatban, azt írta Caillauxné férjének, hogy ő maga boszulja meg férje becsületét, mert erre szüksége van a köztársaságnak és Franciaországnak. Miután ezt a levelet Caillauxné átadta a szobalányának, háromnegyed négykor eltávozott lakásáról. Kiszámíthatatlan és érthetetlen női szeszélyből a Robert-Estienne utca 6. számú házában lévő cselédelhelyező irodába ment. Négy órakor érkezett oda és körülbelül negyvenöt percig tartózkodott a helyszerző ügynökség irodájában. Ezt a hosszú időt arra használta, hogy megnézzen és kikérdezgessen több szakácsnőt. Amíg ezt cselekedte, — az iroda alkalmazottainak vallomása szerint — teljesen nyugodt volt. Innen, a cselédszerzőtől ment a Figaro palotájába, ahová kevéssel öt óra után érkezett s ahol egy teljes órán át várnia kellett Calmettere. Calmette temetése Gaston Calmettenek, a Figaro Caillauxné által megölt szerkesztőjének temetése ma délután volt. Dacára annak, hogy maga a Figaro szerkesztősége fölszólítást intézett a lakossághoz, hogy a halott emlékét tiszteljék meg azzal, hogy Végtisztessége alkalmával tüntetéseket ne rendezzenek, a rendőrség mégis tartott attól, hogy délután zavargások lesznek s éppen ezért nagy előkészületeket tett minden rendzavarás elnyomására. Pénteken délben temették a St. Francois de Salles templomból Calmettet. A templom előtt óriási tömeg állott. A templomban megjelent Páris minden számottevő egyénisége. A gyászoló család mögött állt Poincaré köztársasági elnök a nejével, Loubet volt elnök feleségével, Briand, Barthou, Clotz miniszterek, a diplomáciai kar csaknem kivétel nélkül. A gyászszertartás befejezésével a gyászmenet valóságos emberáradattól kísérve, megindult a Batignolles-i temető felé. A menet minden incidens nélkül ért a temetőbe. Calmette kopor-