Pesti Napló, 1914. március (65. évfolyam, 52-77. szám)

1914-03-21 / 69. szám

10 Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1914. március 21 (69. szám.)­ Egy hírlap írói igazolvány­ a Az újságok, hogy megírhassák a parla­mentben történteket, oda küldik munkatár­saikat Kézenfekvő, hogy csak az újság ha­tározhatja meg, kinek kezébe teszi le ezt a megbízást. Még gondolni sem lehet arra, hogy valamelyik képviselő, vagy a képvi­selőház elnöksége, vagy akár maga a kép­viselőház oda álljon a hírlapírói karzat füg­gönye elé s azt mondja: ezt beeresztem, ezt nem eresztem be. Aki csak két percig gon­dolkozik azon, micsoda országgyűlési tudó­sítást imának az ilyen módon kiválogatott emberek, világossá válik előtte, hogy józan észszel ilyesmit elképzelni sem lehet. A képviselőház, vagy a képviselőház el­nöksége ehhez a józan ész által diktált felfo­gáshoz legfeljebb ezt a magyarázatot fűz­heti: —­ Jól van, nem bánom, akárki jegyzi is fel az itt mondottakat, de azt kikötöm, hogy ez a feljegyzés olyan módon történjék, hogy a törvényhozás munkája semmiképpen meg ne zavartassák. Valószínű, hogy még a munkapárti ház­szabályokban is csak ezt a kikötést kodifi­kálták. Mégis, ma egy újságíró orra előtt be­csapták a Ház ajtaját, noha ez az újságíró egyáltalában nem cselekedett olyat, ami a képviselőház tanácskozását, rendjét, nyugo­dalmát, vagy éppen méltóságát — ha ugyan van neki ilyen — érintette volna. Szász Károly, a képviselőház alelnöke, elmondotta, miért kellett mégis ezt az újság­írót a Házból eltávolítani. Ez az újságíró a mentelmi bizottság tegnapi ülésén, ahol nem mint hírlapíró, hanem mint bejelentő fél szerepelt, nem engedelmeskedett a bizottság elnökének. A hírlapíró azt hitte, hogy joga van az engedelmesség megtagadására. De ne fogadjuk el ezt a mentséget. Fogadjuk el az alelnök nézetét, amely szerint az újságíró renitenskedett és ezért karhatalommal kellett eltávolítani. , — Az eltávolítást megelőzőleg — beszéli az alelnök — olyan tűrhetetlen hangon és modorban beszélt velem a renitenskedő, hogy más megtorlás hijján, az elnökség megvonta tőle a hírlapíról karzatra szóló jegyet. Szász Károlynak, vagy az elnökségnek ez az okoskodása nem kifogástalan. Az az újságíró nem mint újságíró, hanem mint be­jelentő fél követte el azt, amit elkövetett. Hogy lehet tehát mellének azt a megtorlást szegezni, amelylyel esetleg akkor éltek volna vele szemben, ha a hirlapirói karzaton, vagy bárhol a Ház területén nem úgy viselkedik, mint ahogy a hirlapirói igazolvány birtoko­sának, a házszabályok értelmében, viselked­nie kell?! E kérdés jogos voltát nyomban át fogja látni az elnökség is, ha emléke­zetébe idézi azt a másik „tűrhetetlen hanggal és modorral“ fűszerezett renitenske­dést, amelynek ugyancsak a mentelmi bi­zottság volt a színhelye néhány héttel ez­előtt. Akkor a bejelentő felet, egy ügyvédet, szintén karhatalommal távolítottak el. De az eltávolítás tényével az ügy után pontot tet­tek. Az elnökség nem figyelmeztette a szer­kesztőségeket, valahogy ki ne nevezzék azt az ügyvédet országgyűlési tudósítónak, mint­hogy a hírlapírói karzaton való megjelenési jogát elvesztette. Az ügyvéd akár holnap felcsaphat hírlapírónak és ha valamelyik szerkesztőség elküldi a képviselőházba, ott meg is jelenhetik. Persián Ádám azonban — így hívják a tegnap kirekesztett bejelentő felet — nem mehet többé a hírlapb­ól kar­zatra, kötelességét ott nem teljesítheti és ta­lán a kenyérkeresetéről is le kell mondania, csak azért, mert hírlapíró. A képviselőház elnökségének egyforma mérleggel kellene mérnie; nyilvánvaló, hogy az ügyvéd és újságíró dolgát nem ugyanabba a serpenyőbe tette. Csak súlyosbítja az esetet, hogy az al­elnök megvallja, mi indította az elnökséget arra az eljárásra. Az, hogy nem tudtak más­képpen boszút állani az újságírón. A „tűrhe­tetlen hang és modor“ alkalmasint nem volt olyan, hogy a büntető eljárás tövisét beléje lehetett volna szúrni, „más megtorlás hijján“ tehát megvonták tőle a hirlapírói karzatra szóló jegyet. A személyes boszú ily mérges kivirágzásában alig lehetett része valakinek az utóbbi időben. Az alelnök nemes gondolkodásának te­tejébe a humor könnyű habját árasztotta. Leereszekedően figyelmezteti az újságírókat, hogy a közönség könnyen hajlik az általá­nosítások felé; megtörténhetik, hogy vala­mennyi újságíróról feltételezik majd, hogy képes egy Szász Károlylyal olyan hangon beszélni, mint ahogy Persián Ádám beszélt. Hogy az a veszedelem elmúljon az újságírók feje felől, azt ajánlja ő, Szász Károly, hogy az újságíró-testületek lépjenek sorompóba. Az újságíró-testületek bizonyára szót fogadnak neki. AA/VVVWVWVWVA/\AAAAAAAAAA/VWVVW\ M pápisiúi!éma Caillauxné elére készült a mepénpietre — Calmette temetése- M Rac­cette-Ugp A francia főváros népe ma a gyász min­den pompájával kísérte el utolsó útján a „Figaro“ agyonlőtt főszerkesztőjét. Impo­záns volt a gyász megnyilvánulása, de még ennél is nagyobb volt a Caillauxné elleni fel­háborodás. Ma derült ki, hogy az asszony már jóval a merénylet előtt elhatározta, hogy ártalmatlanná teszi Calmette-t. Nem ő járt a törvényszéki elnök hivatalában, ha­nem férje nevében Caillauxné kérte lakására és amikor az elnöktől megtudta, hogy a „Fi­garo“ sajtóhadjáratát nem lehet megakadá­lyozni, eltökélte magában a gyilkos merény­letet. Mindenre elkészült, még arra is, mikor értesítsék férjét, de az asszonyi szeszély a kri­tikus időben is elfogta kedélyét: egy órával a merénylet előtt­­ szakácsnőt akart fel­fogadni. A francia kormány bomlási processzusa Monis tengerészeti miniszter lemondásával — úgy látszik — véget­ ért. Most a parla­menti viszgál­ó­bizottság elé kerül a Cail­laux—Rochette—Moius-n, és ez lesz hi­vatva dönteni afölött, ki követett el a szél­hámos­­ bankár ügyében visszaélést. Mai távirataink a következők: A törvényszéki elnök Caillauxnénál A rendőrség által indított nyomozás során megállapítást nyert, hogy nem Caillauxné kereste föl Monier törvényszéki elnököt, hanem ez ment el Caillauxné lakására. Hétfőn, március 16-án reggel nyolcadfél órakor megszólalt a telefon a törvény­­széki elnök lakásán. Caillauxné szobalánya jelent­kezett és arra kérte Moniert a pénzügyminiszter he­vében, hogy délután fél kettőkor jöjjön el a palotá­jába. A törvényszéki elnök személyesen válaszolt. Megmondotta, hogy a jelzett órában a törvényszéki palotában lesz dolga, délelőtt azonban rendelkezé­sére áll a pénzügyminiszternek. Néhány perc múlva a szobalány ismét a telefonhoz hívta és jelentette, hogy Caillaux féltizenegykor várja. Monier pontos volt. Egy kis szalonba vezették, ahol a pénzügyminiszter helyett annak felesége üd­vözölte. — Férjem a kamarában van, —mondotta Cail­lauxné. — Minthogy tudom, miért óhajtott önnel beszélni, én teszek helyette egy kérdést. Arra nézve adjon felvilágosítást elnök úr, lehet-e megállítani, félbeszakítani egy sajtó­kampányt? Monier elnököt meglepte a kérdés, amelyre teljes őszinteséggel tagadóan válaszolt. — Semmi törvényes eszköz nincs arra, — mondotta, — hogy meggátolni lehessen egy újságot abban, mit közöljön és mit ne. Ha már megjelent a kérdéses cikk, vagy dokumentum, azután lehet eljárni miatta, de előbb lehetetlenség. Monier ezután megnyugtatni igyekezett Cail­­lauxnét arra nézve, hogy mekkora jelentőséget sza­bad tulajdonítani a Figaro üldözésének. Hivatko­zott a saját esetére. Mindössze két hónapja, hogy a törvényszéki palota kapuja előtt napokon keresztül árultak egy lapot, amelynek a szalagján ez a fölirás díszelgett: Monier elnök, a bandita. — Még nekem is ajánlgatták a rikkancsok, — tette hozzá Monier, — valahányszor ki- vagy be­léptem a kapun. Caillauxné köszönetet mondott a törvényszéki elnöknek az útbaigazításért. Szó se volt olyasféle kijelentésekről, amelyekről a párisi lapok írtak, amelyek szerint Monier azt mondotta volna, hogy ilyen ügyekben francia földön nem ismerik az igazságot. Néhány perccel Monier távozása után érkezett haza a pénzügyminiszter, hogy villásreggelijét elfo­gyassza. Feleségét idegesnek látta s érdeklődött en­­­­nek oka felől. Caillauxné elmondotta a törvényszéki elnökkel való beszélgetését és azt a leverő tanulsá­­­­got, hogy a Figaro ellen semmit nem lehet tenni. Caillaux ekkor, hogy feleségét megnyugtassa, így­ szólt: —— Minthogy törvényes úton való eljárás lehe­tetlen, szét fogom zúzni azt az embert. Caillaux később a szenátusba ment, ahol több barátjával közölte, mennyire ideges és elkeseredett a felesége. Készülődés a merényletre Nyomban férje távozása után Caillauxné az Antin­avehue egyik fegyverkereskedésébe sietett. A boltban igen jól ismerték, mert ott már ő is, férje is régi vevő. Éppen ezért minden nehézség nélkül eladtak neki egy hétlövetű automatikus pisztolyt, amelynek a kezelését is nyomban megmagyarázták neki. Caillauxné kitűnően ért a lövőfegyverekhez, mert régi szenvedélye a vadászat, a pisztoly hasz­nálatának az apró titkait is nyomban elsajátította. Ezután visszatért a lakásába, ahol hat töltést tett a revolverbe. Negyedórát töltött odahaza Caillauxné és min­­den eshetőségre megfelelő intézkedéseket tett. Min­denekelőtt telefonozott az olasz nagykövetségre, ahol hivatalos gálaebédre várták aznap este. Ez­után levelet írt, amelyet ezekkel a szavakkal adott át bizalmas szobaleányának:­­—Ha az úr hét óra előtt érkezik haza, ne adja neki oda ezt a levelet. Ha hét óra után érkezik, ak­kor nyújtsa át neki. Ebből az utasításból nyilvánvaló, hogy Cail­lauxné nemcsak készült a merényletre, de annak időpontját is teljes pontossággal kiszámította. Tudta, hogy körülbelül hét óra lesz, amikor Calmette-tel szembekerülhet és nem akarta, hogy férje, akit le­vélben értesített szándékáról, esetleg gátat vethes­sen akarata elé. Férjéhez intézett levelében célzást­­ tesz Caillauxnak arra a kijelentésére, amelyet az­nap lelt s­­amely, szerint , szét fogja zúzni azt az em­bert,­ vagyis a Figaro szerkesztőjét. Ezzel kapcso­latban, azt írta Caillauxné férjének, hogy ő maga boszulja meg férje becsületét, mert erre szüksége van a köztársaságnak és Franciaországnak. Miután ezt a levelet Caillauxné átadta a szo­balányának, háromnegyed négykor eltávozott laká­sáról. Kiszámíthatatlan és érthetetlen női szeszély­ből a Robert-Estienne­ utca 6. számú házában lévő cselédelhelyező irodába ment. Négy órakor érke­zett oda és körülbelül negyvenöt percig tartózko­dott a helyszerző­ ügynökség irodájában. Ezt a hosszú időt arra használta, hogy megnézzen és ki­kérdezgessen több szakácsnőt. Amíg ezt cselekedte, — az iroda alkalmazottainak vallomása szerint — teljesen nyugodt volt. Innen, a cselédszerzőtől ment a Figaro palotájába, ahová kevéssel öt óra után érkezett s ahol egy teljes órán át várnia kellett Calmettere. Calmette temetése Gaston Calmettenek, a Figaro Caillauxné által megölt szerkesztőjének temetése ma délután volt. Dacára annak, hogy maga a Figaro szerkesztősége fölszólítást intézett a lakossághoz, hogy a halott emlékét tiszteljék meg azzal, hogy Végtisztessége alkalmával tüntetéseket ne rendezzenek, a rendőr­ség mégis tartott attól, hogy délután zavargások lesznek s éppen ezért nagy előkészületeket tett min­den rendzavarás elnyomására. Pénteken délben temették a St. Francois de Salles templomból Calmettet. A templom előtt óriási tömeg állott. A templomban meg­jelent Páris minden számottevő egyénisége. A gyászoló család mögött állt Poincaré köztár­sasági elnök a nejével, Loubet volt elnök fele­ségével, Briand, Barthou, Clotz miniszterek, a diplomáciai kar csaknem kivétel nélkül. A gyászszertartás befejezésével a gyászmenet valóságos emberáradattól kísérve, megindult a Batignolles-i temető felé. A menet minden in­cidens nélkül ért a temetőbe. Calmette kopor-

Next