Pesti Napló, 1914. május (65. évfolyam, 103-127. szám)
1914-05-06 / 106. szám
—^—------------.t r ■ . -»,rn : » ’— —UTVT' • 11 ■ ............. 'Budapes^~szerda PESTI NAPLÓ 1914. május S# '(106. számj ^ A délszláv agitációk Szervezkedés és marakodás— „Nagykikinda a szerbség reménye“ — Az örök ellentétek (Saját tudósitónktól.) Alig hogy elhallgattak az ágyudörgések Drinápolynál és Csataldzsánál és alig hogy elmúltak a diadalünnepek Belgrádban, máris újra megkezdődtek az intrikák, belső viszálykodások, marakodások a délszlávok közt, akiknek összeférhetetlen, önző és féltékeny természetét Sztambutov miniszterelnök, Battenberg Sándor fejedelem, Milán és Sándor királyok tragikus sorsa mutatja a legjobban. Szerbia, amely a háborúk előtt könyörögve leste Magyarország tekintetét, most határt nem ismerve dolgozik, küzd azért, hogy a délmagyarországi szályokat, úgy a szerbeket, mint a horvátokat, teljesen saját politikájának nyerje meg.Mindenfelé vannak emberei, szószólói és gondoskodnak arról, hogy nagy diadalai, győzelmei mindenütt nyomot hagyjanak. A szerémi, bánáti és temeskörnyéki szerbség már teljesen magáévá tette a nagy szláv diadalokat, reményeket, de a horvátok és a horvátországi szerbek nem, sőt a legerélyesebben tiltakoznak a felfogás ellen, amely őket a szerb kormány politikájához csatolja, mert jogaik, politikájuk teljes vesztét látják benne. A szerbek és a szerb lapok most egyáltalában nem foglakoznak mással, mint az összes szlávoknak részükre való megnyerésével, ami megnyitná előttük azt az utat, amelyet észak felé terveznek. A délvidéken jelenleg olyan a hangulat, hogy a közeljövőben igen könnyen nagy meglepetések lehetnek. Nagykikindán képviselőválasztásra készülnek, ami máris olyan nagy port vert fel, amilyent talán Magyarországon korteskedés soha. Az Újvidéken megjelenő „Branik“ és „Zasztava“ a legvérmesebb reményekkel és rajongással írnak erről a választásról és jelöltjükről, Deszáncsics Polit Mihályról. A „Branik“ azt mondja, hogy Kikinda a szerbség reménye és megváltója, tőle várja minden szerb a szerbek politikájának újjászületését és diadalrajutását. Minden bizalmuk, várakozásuk e választás felé irányul, mert az egyesült szerb pártoknak ez lesz az első komoly harcuk. Ezekkel kapcsolatban a legelkeseredettebben tárgyalják a zágrábi „Szoborban“ és „Obzor“ viselkedését, szerintük hűtlen eljárását. Bizonyítják, hogy ők hangoztatták először, hogy mit kell tenniök a szlávoknak, hogy hatalomra jussanak. Minek kellett adni a testvérszeretőt, jóbarátot, ha most olyan alázatos és hűséges szolgái a monarkia szlávellenes politikájának. Nemrégen még azt írták Montenegróról, Albániáról és Új-Szerbiáról, hogy a legjobb anyagi viszonyok közt vannak, most meg azzal kürtölik tele a világot, hogy a Balkánon már elviselhetetlen a nyomor, szegénység és hogy Montenegró, ha nem kap anyagi támogatást, rövid idő alatt elpusztul. Éppen most vállalkoztak a hűtlen szerepre, amikor a legjobb után haladnak az anyagi jólét felé a szerbek és testvéreik. Természetesen — mondják a méltatlankodók — arról nem írnak ezek a lapok, hogy Bulgáriát Ferdinánd király politikája a legnagyobb anyagi zavarok közé sodorta és hogy e zavaroknak tulajdonképpen a monarkia az oka, mert üres biztatásaiban és ígéreteiben bízott a szegény Bulgária. Így fest a helyzet jelenleg a délvidéken, ahol a magyarok érdekein, amely igen fontos és nagy, jelenleg napról-napra sérelem esik. S a magyarság a délvidéken tétlenül kénytelen nézni, mint parancsolnak a szlávok vezetői, mint gondoskodnak és állítanak képviselőjelöltet az ő pártjaik nevében és mint harcolnak egymás ellen a magyarság bőrére. Nem azt hangoztatják, hogy a kikindai korteskedés a magyarországi szerbség érdekeiért folyik, hanem az összes szerbek érdekeiért. Ez igen mély bepillantást nyújt politikájukba, amely magába szeretne olvasztani mindent, amit előnyösnek lát. Azonban az a marakodás, amely összetartásukat lehetetlenné tette, mégis csak megbénítja őket és ha a magyarság érdekein súlyos sérelmet is ejtenek, mégse tudják elérni céljukat. A horvátok ellenszenvét igen hűen jellemzi egyik politikusuk prágai szereplése, amelyet a szerbek sohasem fognak elfelejteni. A legellenszenvesebben állította be a szerbeket és politikájukat a csehek előtt, akik első felhevülésükben igen elítélően tárgyalták eljárásukat s ez a hangulat gyorsan elterjedt a lengyelek között is. Igen sok hasonló esetet lehetne megemlííteni, de elég ez az egy is, hogy tisztán láthassuk a délszlávok olyan erősnek, szilárdnak hitt egyesítő politikáját. A délvidéki magyarságnak igen sokat ártanak, mert érdekeik, helyzetük olyanok, hogy ez elkerülhetetlen, de még többet ártanak önmaguknak. A híreknek és kijelentéseknek, melyek az utóbbi időben elhangzottak részükről, a Balkánt és az ottani helyzetet illetőleg nagyon kevés komoly alapjuk van, mert elfogult politikai szempontjuk és érdekeik megkívánják a való tények elferdítését. Nem ezzel véget is ért, a nekrológot és méltatásokat az enyémnél avatottabb és koszorúsabb tollakra bízták. De nem is lett volna tanácsos, hogy a kegyeletes megemlékezést rám bízzák. A fiatal forradalmár cinizmusával, aki előtt a halál sem szent dolog, akaratlanul is megtépáztam volna a költő ravatalának babérait. A tömeg bálványozása csak vörös posztó volt akkori bika szememnek és minden földi nagyság gyanús volt előttem, mennél népszerűbb, annál ellenszenvesebb. És mégis — jól emlékszem — bár dacos gúnyt váltott ki belőlem a lármás gyász és a stréberkedő kegyelet, nem tudtam elfelejteni azt a percet, amikor Jókai Mórt életemben először láttam szemtől-szembe és aztán soha többé. Az egykori Pilvax-kávéházban emléktáblát lepleztek le március idusának emlékezetéül és meghívták Jókai Mórt ünnepi szónoknak, hogy nagy barátjáról, Petőfi Sándorról beszéljen. Negyvennyolcas honvédek, függetlenségi képviselők, józsefvárosi asztaltársasági és iparosköri elnökök, egyetemi hallgatók, újságírók és feketeruhás öreg nők furcsa gyülekezetéből emelkedik ki Jókai karcsú, magas, öregségében is szép szál alakja. Fölállt a pódiumra, őszes, sötétszőke parókájának és nyesett haszínű szakállának és vékony, bajuszkenővel alásimított ősz bajuszának a színe még a szememben van. Emlékszem húsos, vastag orrára és felejthetetlenül kék, szelíd, gyermeki szemére, amelyet végigjáratott a tömegen. Ez volt az első szuggesztió, amelylyel már uralkodni kezdett a hallgatóságon. Aztán bajszát kétfelé sodorva, intett a kezével — hófehér, nőies, keskeny keze volt — és beszélni kezdett. A hangja, ez volt a második Szerbia agitációja politikai, vallási és társadalmi téren nagyon erős, de hiábavaló és eredménytelen, mert a horvátok és a többi (boszniai és hercegovinai) szlávoknak jelenleg nagy érdekük, hogy győzzenek e politika elen* A délszlávok múltja igazolja, hogy a belső viszályok, marakodások voltak okai annak, hogy a török járom alá kerültek és a jelenlegi viszonyaik igazolják, hogy semmire se mehetnek összetartás, egyetértés nélkül. El fogják veszíteni tekintélyüket a külföld előtt és nem veszik majd őket komolyan, ami ismét olyan jelentéktelenné fogja tenni szerepüket, amilyen jelentéktelen volt a háborúk előtt. Ez pedig örökre eltemetné őket, mert még Oroszország sem volna többé hajlandó komolyan foglalkozni velük, ahogy ezt tette és főként most teszi. Jókai 1904-1914 Most tíz esztendeje fiatal és kezdő ujságírók együtt virrasztottunk egy Erzsébet-körúti lakás szobájában, mialatt a belső termekből éter és coffein párája áradt felénk, hogy eszünkbe juttassa a költő utolsó földi mámorát, amely után már csak a minden-mindegy szederjes és hegyes csontú álarca következik. Jókai Mór haldokolt abban a házban, amelyben most a Kör-kávéház van, a Körút és a Dob utca sarkán. Már nem emlékszem, hogy a második vagy harmadik emeleten volt-e a lakása. Tudom, sok lépcsőt kellett megmászni és útközben eszembe jutott, hogy akit a múzsák homlokon csókoltak, annak a háziúr szemében veszett ügye van, még ha Jókainak hívják is. Megvallom, nyers szívű és túlságosan fiatal újságíró voltam és kegyelet helyett lázas kíváncsiság élt bennem, hogy a nagy haldokló ágya körül nem lesz-e botrány az elhagyott és az új tűzhelyének emberei között. Szimatoltam, füleltem — az újságírók szenzációéhségével voltam tele — és magamban csodálkoztam Vészi József merész diplomáciáján, hogy a két ellenséges család közé állt közvetítőnek és csillapítónak. Nem tudom, nehéz dolga volt-e, a kulisszák mögé nem láthattam, csak arra emlékszem, hogy már későre járt az idő, amikor Vészi maga köré gyűjtötte az újságok tudósítóit és remegő hangon kezdte : — A nemzet nagy költője nem él többé... És mint ahogy a kéneső ezerfelé fut a porban, úgy szaladtunk szét a kompassz minden irányába, hogy szerkesztőségekbe és kávéházakba megvigyük a hírt, Jókai meghalt. Az én újságírói, vagy inkább messenger boy-i szereSzász Károly, a képviselőház alelnöke, ma délben, a kultuszminisztérium költségvetése során, újból megadta a modern magyar irodalomnak. Megadta neki. A modern magyar irodalom úgy látszik ellenzéki, mert nem jelent meg a mai ülésen, így szerencsére elkerülte a kritikus Szász beszédjének készenlétben álló pontjét nem vezették ki a palotaőrök. Ez az alelnök, aki már pártállásánál fogva is Tisza Istvánt tartja a legjobb magyar stilisztának, kis fejével, rikácsoló hangjával, tüzes gesztusaival, higgyék el, nem is kellemetlen jelenség. Évtizedekig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik jelentéktelen, de igen lelkiismeretes tisztviselője volt, kifelé száraz bürokrata, befelé félreismert zseni, elnyomott költő, titkos drámaíró. Akták között öregedett meg, akták között, amelyek tornatermek berendezését, iskolai szertárak felfrissítését, tankönyvek engedélyezését tárgyalják. Képzeljék el Szászt, e költőinek éppen nem mondható munkakörben, amint dicsőségre szomjazott, rímeket keresett és nyugtalanul dráma-vázlatokat szerkesztett. Egyszer azután hosszú vajúdás után egy verseskönyvet szült, így szülnek a hegyek egereket. Nem titok, az alelnökön kívül legalább nyolc-tíz kortárs csoda, amely személyes megjelenését kísérte. Töretlen, tiszta, harangszerűen kongó, mély baritonja volt, a legszebb férfihangok egyike, amiket hallottam. Nyoma sem volt hangszálain az öreges rekedtségnek, úgy hogy ha az ember behunyta a szemét, egy erőteljes fiatalember orgánumát vélte hallani. Ez a hang meg is hozta a káprázatot, mintha csakugyan a régi Pilvax-kávéházban volnánk és a márciusi ifjú szólna hozzánk kenyeres bajtársáról, a Sándorról. Joga volt hozzá, hogy csak per „Sándor“ beszéljen róla. Mindezek az impresszióim már tovatűntek a múltban, mert immár tíz esztendő vize folyt le a Dunán és csak akkor jutnak eszembe újra, amikor éjjeliszekrényemről fölveszem Jókai valamelyik könyvét, betűkbe szórt káprázatát. Törhetetlen olvasója vagyok, de csak néhány év óta, amióta egyre jobban szorongat az a különös probléma, hogy milyen furcsa dolog is az, magyar írónak lenni! És nem úgy falom a Jókai betűit, ahogy, varrókisasszonyok szokták — kihagyva a „leírásokat“, megelőzve a végét — hanem bárhogy zakatol és sürget a mese, meg az „érdekesség“, csak azért is lassan olvasok és elmerülök, boncolgatok egy-egy leíró részleten. Kergetik és kuszálják egymást az események a Jókai regényeiben és ezzel a hálás bűnnel adózott a népszerűség, a keresettség és olvasottság oltárán. A primitív olvasót, a regényolvasók nagy többségét csak a mesének ravasz építésű vázával és meglepő fordulataival lehet lekötni. Ezért van, hogy mindenki, aki kezébe veszi Jókai akármelyik regényét, nem tudja letenni, míg végig nem olvassa. Kiadóink, ha föl volna találva az élet-elixir, elsősorban Jókait támasztanák föl, mint a „legbiztosabb üzletet“* Szász, a kritikus *