Pesti Napló, 1914. május (65. évfolyam, 103-127. szám)

1914-05-06 / 106. szám

—^—------------.t r ■ . -»,rn : » ’— —UTVT' • 11 ■ ............. 'Bud­apes^~szerda PESTI NAPLÓ 1914. május S# '(106. számj ^ A délszláv agitációk Szervezkedés és marakodás— „Nagykikinda a szerbség re­ménye“ — Az örök ellentétek (Saját tudósitónktól.) Alig hogy elhallgat­tak az ágyudörgés­ek Drinápolynál és Csa­­taldzsánál és alig hogy elmúltak a diadalünne­pek Belgrádban, máris újra megkezdődtek az intrikák, belső viszálykodások, marakodások a délszlávok közt, akiknek összeférhetetlen, önző és féltékeny természetét Sztambutov mi­niszterelnök, Battenberg Sándor fejedelem, Milán és Sándor királyok tragikus sorsa mu­tatja a legjobban. Szerbia, amely a háborúk előtt könyörögve leste Magyarország tekinte­tét, most határt nem ismerve dolgozik, küzd azért, hogy a délmagyarországi szályokat, úgy a szerbeket, mint a horvátokat, teljesen saját politikájának nyerje meg.Mindenfelé vannak emberei, szószólói és gondoskodnak arról, hogy nagy diadalai, győzelmei mindenütt nyomot hagyjanak. A szerémi, bánáti és temes­­környéki szerbség már teljesen magáévá tette a nagy szláv diadalokat, reményeket, de a horvátok és a horvátországi szerbek nem, sőt a legerélyesebben tiltakoznak a felfogás ellen, amely őket a szerb kormány politikájához csatolja, mert jogaik, politikájuk teljes vesztét látják benne. A szerbek és a szerb lapok most egyáltalában nem foglakoznak mással, mint az összes szlávoknak részükre való megnyeré­sével, ami megnyitná előttük azt az utat, amelyet észak felé terveznek. A délvidéken jelenleg olyan a hangulat, hogy a közel­jövőben igen könnyen nagy meg­lepetések lehetnek. Nagykikindán képviselő­­választásra készülnek, ami máris olyan nagy port vert fel, amilyent talán Magyarországon korteskedés soha. Az Újvidéken megjelenő „Branik“ és „Zasztava“ a legvérmesebb re­ményekkel és rajongással írnak erről a vá­lasztásról és jelöltjükről, Deszáncsics Polit Mi­­hályról. A „Branik“ azt mondja, hogy Kikinda a szerbség reménye és megváltója, tőle várja minden szerb a szerbek politikájának újjászü­letését és diadalrajutását. Minden bizalmuk, várakozásuk e választás felé irányul, mert az egyesült szerb pártoknak ez lesz az első ko­moly harcuk. Ezekkel kapcsolatban a leg­­elkeseredettebben tárgyalják a zágrábi „Szo­borban“ és „Obzor“ viselkedését, szerintük hűtlen eljárását. Bizonyítják, hogy ők hangoz­tatták először, hogy mit kell tenniök a szlávok­nak, hogy hatalomra jussanak. Minek kellett adni a testvérszeretőt, jóbarátot, ha most olyan alázatos és hűséges szolgái a monarkia szláv­­ellenes politikájának. Nemrégen még azt ír­ták Montenegróról, Albániáról és Új-Szerbiá­­ról, hogy a legjobb anyagi viszonyok közt van­nak, most meg azzal kürtölik tele a világot, hogy a Balkánon már elviselhetetlen a nyo­mor, szegénység és hogy Montenegró, ha nem kap anyagi támogatást, rövid idő alatt elpusz­tul. Éppen most vállalkoztak a hűtlen sze­repre, amikor a legjobb után haladnak az anyagi jólét felé a szerbek és testvéreik. Ter­mészetesen — mondják a méltatlankodók — arról nem írnak ezek a lapok, hogy Bulgáriát Ferdinánd király politikája a legnagyobb anyagi zavarok közé sodorta és hogy e zava­roknak tulajdonképpen a monarkia az oka, mert üres biztatásaiban és ígéreteiben bízott a szegény Bulgária. Így fest a helyzet jelenleg a délvidéken, ahol a magyarok érdekein, amely igen fontos és nagy, jelenleg napról-napra sérelem esik. S a magyarság a délvidéken tétlenül kényte­len nézni, mint parancsolnak a szlávok veze­tői, mint gondoskodnak és állítanak képviselő­­jelöltet az ő pártjaik nevében és mint harcol­nak egymás ellen a magyarság bőrére. Nem azt hangoztatják, hogy a kikindai korteskedés a magyarországi szerbség érdekeiért folyik, hanem az összes szerbek érdekeiért. Ez igen mély bepillantást nyújt politikájukba, amely magába szeretne olvasztani mindent, amit előnyösnek lát. Azonban az a marakodás, amely összetartásukat lehetetlenné tette, mégis csak megbénítja őket és ha a magyarság ér­dekein súlyos sérelmet is ejtenek, mégse tud­ják elérni céljukat. A horvátok ellenszenvét igen hűen jel­lemzi egyik politikusuk prágai szereplése, amelyet a szerbek sohasem fognak elfelejteni. A legellenszenvesebben állította be a szerbeket és politikájukat a csehek előtt, akik első felhevülésükben igen elítélően tárgyalták eljá­rásukat s ez a hangulat gyorsan elterjedt a len­gyelek között is. Igen sok hasonló esetet lehetne megemlí­­íteni, de elég ez az egy is, hogy tisztán láthas­suk a délszlávok olyan erősnek, szilárdnak hitt egyesítő politikáját. A délvidéki magyarság­nak igen sokat ártanak, mert érdekeik, hely­zetük olyanok, hogy ez elkerülhetetlen, de még többet ártanak önmaguknak. A híreknek és kijelentéseknek, melyek az utóbbi időben elhangzottak részükről, a Balkánt és­ az ottani helyzetet illetőleg nagyon kevés komoly alap­juk van, mert elfogult politikai szempontjuk és érdekeik megkívánják a való tények elferdí­tését. Nem ezzel véget is ért, a nekrológot és méltatá­sokat az enyémnél avatottabb és koszorúsabb tollakra bízták. De nem is lett volna tanácsos, hogy a ke­­gyeletes megemlékezést rám bízzák. A fiatal forradalmár cinizmusával, aki előtt a halál sem szent dolog, akaratlanul is megtépáztam volna a költő ravatalának babérait. A tömeg bálványozása csak vörös posztó volt akkori bika­ szememnek és minden földi nagyság gya­nús volt előttem, mennél népszerűbb, annál ellenszenvesebb. És mégis — jól emlékszem — bár dacos gúnyt váltott ki belőlem a lármás gyász és a stréberkedő kegyelet, nem tudtam elfelejteni azt a percet, amikor Jókai Mórt életemben elő­ször láttam szemtől-szembe és aztán soha többé. Az egykori Pilvax-kávéházban emlék­táblát lepleztek le március idusának emlékeze­téül és meghívták Jókai Mórt ünnepi szónok­nak, hogy nagy barátjáról, Petőfi Sándorról beszéljen. Negyvennyolcas honvédek, függetlenségi képviselők, józsefvárosi asztaltársasági és iparosköri elnökök, egyetemi hallgatók, újság­írók és feketeruhás öreg nők furcsa gyüleke­zetéből emelkedik ki Jókai karcsú, magas, öregségében is szép szál alakja. Fölállt a pó­diumra, őszes, sötétszőke parókájának és nyesett haszínű szakállának és vékony, bajusz­kenővel alásimított ősz bajuszának a színe még a szememben van. Emlékszem húsos, vastag orrára és felejthetetlenül kék, szelíd, gyermeki szemére, amelyet végigjáratott a tömegen. Ez volt az első szuggesztió, amely­­lyel már uralkodni kezdett a hallgatóságon. Aztán bajszát kétfelé sodorva, intett a kezé­vel — hófehér, nőies, keskeny keze volt — és beszélni kezdett. A hangja, ez volt a második Szerbia agitációja politikai, vallási és tár­sadalmi téren nagyon erős, de hiábavaló és eredménytelen, mert a horvátok és a többi (boszniai és hercegovinai) szlávoknak jelenleg nagy érdekük, hogy győzzenek e politika elen* A délszlávok múltja igazolja, hogy a belső vi­szályok, marakodások voltak okai annak, hogy a török járom alá kerültek és a jelen­legi viszonyaik igazolják, hogy semmire se mehetnek összetartás, egyetértés nélkül. El fogják veszíteni tekintélyüket a külföld előtt és nem veszik majd őket komolyan, ami ismét olyan jelentéktelenné fogja tenni szerepüket, amilyen jelentéktelen volt a háborúk előtt. Ez pedig örökre eltemetné őket, mert még Orosz­ország sem volna többé hajlandó komolyan foglalkozni velük, ahogy ezt tette és főként most teszi. Jók­ai 1904-1914 Most tíz esztendeje fiatal és kezdő ujság­­írók együtt virrasztottunk egy Erzsébet-körúti lakás szobájában, mialatt a belső termekből ét­er és coffein párája áradt felénk, hogy eszünkbe juttassa a költő utolsó földi mámorát, amely után már csak a minden-mindegy sze­derjes és hegyes csontú álarca következik. Jókai Mór haldokolt abban a házban, amely­ben most a Kör-kávéház van, a Körút és a Dob­ utca sarkán. Már nem emlékszem, hogy a második vagy harmadik emeleten volt-e a la­kása. Tudom, sok lépcsőt kellett megmászni és útközben eszembe jutott, hogy akit a múzsák homlokon csókoltak, annak a háziúr szemében veszett ügye van, még ha Jókainak hívják is. Megvallom, nyers szívű és túlságosan fia­tal újságíró voltam és kegyelet helyett lázas kíváncsiság élt bennem, hogy a nagy haldokló ágya körül nem lesz-e botrány az elhagyott és az új tűzhelyének emberei között. Szimatol­tam, füleltem — az újságírók szenzációéhségé­vel voltam tele — és magamban csodálkoztam Vészi József merész diplomáciáján, hogy a két ellenséges család közé állt közvetítőnek és csil­lapítónak. Nem tudom, nehéz dolga volt-e, a kulisszák mögé nem láthattam, csak arra em­lékszem, hogy már későre járt az idő, amikor Vészi maga köré gyűjtötte az újságok tudósí­tóit és remegő hangon kezdte : — A nemzet nagy költője nem él többé... És mint ahogy a kéneső ezerfelé fut a por­ban, úgy szaladtunk szét a kompassz minden irányába, hogy szerkesztőségekbe és kávéhá­zakba megvigyük a hírt, Jókai meghalt. Az én újságírói, vagy­ inkább messenger boy-i szere­Szász Károly, a képviselőház alelnöke, ma délben, a kultuszminisztérium költség­vetése során, újból megadta a modern ma­gyar irodalomnak. Megadta neki. A modern magyar irodalom úgy látszik ellenzéki, mert nem jelent meg a mai ülésen, így szeren­csére elkerülte a kritikus Szász beszédjének készenlétben álló po­ntjét­ nem vezették ki a palotaőrök. Ez az alelnök, aki már pártállásánál fogva is Tisza Istvánt tartja a legjobb ma­gyar stilisztának, kis fejével, rikácsoló hangjával, tüzes gesztusaival, higgyék el, nem is kellemetlen jelenség. Évtizedekig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik jelentéktelen, de igen lelkiismeretes tisztvi­selője volt, kifelé száraz bürokrata, befelé félreismert zseni, elnyomott költő, titkos drá­maíró. Akták között öregedett meg, akták között, amelyek tornatermek berendezését, iskolai szertárak felfrissítését, tankönyvek engedélyezését tárgyalják. Képzeljék el Szászt, e költőinek éppen nem mondható munkakörben, amint dicsőségre szomjazott, rímeket keresett és nyugtalanul dráma-váz­latokat szerkesztett. Egyszer azután hosszú vajúdás után egy verseskönyvet szült, így szülnek a hegyek egereket. Nem titok, az al­­elnökön kívül legalább nyolc-tíz kortárs csoda, amely személyes megjelenését kísérte. Töretlen, tiszta, harangszerűen kongó, mély baritonja volt, a legszebb férfihangok egyike, amiket hallottam. Nyoma sem volt hang­szálain az öreges rekedtségnek, úgy hogy ha az ember behunyta a szemét, egy erőteljes fiatalember orgánumát vélte hallani. Ez a hang meg is hozta a káprázatot, mintha csakugyan a régi Pilvax-kávéházban volnánk és a márciusi ifjú szólna hozzánk kenyeres bajtársáról, a Sándorról. Joga volt hozzá, hogy csak per „Sándor“ beszéljen róla. Mindezek az impresszióim már tovatűn­tek a múltban, mert immár tíz esztendő vize folyt le a Dunán és csak akkor jutnak eszembe újra, amikor éjjeliszekrényemről fölveszem Jókai valamelyik könyvét, betűkbe szórt káp­­rázatát. Törhetetlen olvasója vagyok, de csak néhány év óta, amióta egyre jobban szorongat az a különös probléma, hogy milyen furcsa dolog is az, magyar írónak lenni! És nem úgy falom a Jókai betűit, ahogy, varrókisasszonyok szokták — kihagyva a „le­írásokat“, megelőzve a végét — hanem bár­hogy zakatol és sürget a mese, meg az „érde­kesség“, csak azért is lassan olvasok és el­merülök, boncolgatok egy-egy leíró részleten. Kergetik és kuszálják egymást az esemé­nyek a Jókai regényeiben és ezzel a hálás bűnnel adózott­­ a népszerűség, a keresettség és olvasottság oltárán. A primitív olvasót, a regényolvasók nagy többségét csak a mesének ravasz építésű vázával és meglepő fordulatai­val lehet lekötni. Ezért van, hogy mindenki, aki kezébe veszi Jókai akármelyik regényét, nem tudja letenni, míg végig nem olvassa­. Kiadóink, ha föl volna találva az élet-elixir, első­sorban Jókait támasztanák föl, mint a „legbiztosabb üzletet“* Szász, a kritikus *

Next