Pesti Napló, 1915. március (66. évfolyam, 60–90. szám)
1915-03-11 / 70. szám
Csütörtök Galíciaiak Feljegyzések a menekültekről A galiciaiakat, ezeket a hazátlan földönfutókat tucatjával toloncolta el a rendőrség. Aki látta őket otthon sírva és kétségbeesve, rongyosan és sápadtan, remegő ajkú asszonyok és visító gyerekek tömegével körülvéve, aki látta őket beteg idegességgel hírekre Figyelni, rémüldözni és menekülni, az egyáltalában nem tudja eldönteni most, milyen álláspont jogosult velük szemben? Dühösen felháborodni kell-e miattuk, vagy keserűen kacagni? Rut hálátlanságot emlegetni, vagy keresni a mentő körülményeket s a magyarázatot? Faji vizsgálódás tárgyává kell-e tenni az esetet, vagy jóelőre tiltakozni minden általánosítás, különösen faji és felekezeti általánosítás ellen? Annyit el kell ismerni, hogy nagyon egészséges és nagyon megedzett idegzetű publikum óvhatja meg nyugodt objektivitását a speciális és epidemikus jellegű bűnözéssel. A nyugodt objektivitás e magaslatán azután az itélő biró természetesen annál irgalmatlanabb. Háború van s ez kizárja az adott tényekkel szemben a bölcselkedést. Nincs megtorlás, mely elég szigorú volna s valami hosszadalmas eljárás a budapesti kalózokkal szemben épp oly oktalan, mint amilyen oktalan volna kint a harctéren. * Tehát: igen rövid úton s igen radikálisan elbánni a bűnös galíciaiakkal s azután, csakis azután elgondolkodni rajta, miféle ösztön az, mely arra készteti a földönfutót, hogy megcsalja jóltevőit, megkárosítsa azokat, akik fedelet adtak neki, befogadták, segélyezték is, ki nem kutatva zsebeiket, melyekben ezresek húzódtak meg. Úgy kell lenni, hogy a legellentétesebb elemekből van összerakva a galíciai zsidóiélek, az egyeseké s még inkább a fajtáé. Jó és rossz hajlandóság minden elmélet és minden kritikát lehetetlenné tevő módon keveredik. Hihetetlen önfeláldozás és félelmesen sóvár önzés példái egymás mellett vannak. Csak egyetlen jelző illik mindnyájukra: szerencsétlenek, sorsukkal, bűneikkel együtt szerencsétlenek, mint hazájuk, a hadak útjaival keresztül-kasul szántott ország, melynek szétdúlt, kipusztított, felperzselt részei valóban megérdemlik ezt a sűrűn hallható elnevezést: a boldogtalan, a szerencsétlen Galicia. Ott Galíciában, távoli ágyúdörgés hangjainál, katonai csapatok, trónkolonnák, sebesült kocsik folytonos lövése-menése közben, ott „jött ki" igazán — hogy e pesti és plasztikus kifejezést használjuk — e menekülteknek is minden boldogtalanságuk, minden erényük és bűnük. A nyugalmat óhajtották, de habozás nélkül használták ki a háborús világ üzleti lehetőségeit, senki őszintébben nem imádkozott fegyvereink győzelméért, mint ők, kik ott a határszélen nagyon jól tudták, mit jelent az orosz uralom, de azért teljes nyugalommal kértek hitvány árukért kétszeres, háromszoros árakat. Már a külsejük is a megkapónak és rútnak, kifinomodott egészségnek és szembeötlő degeneráltságnak képtelen keveréke. Láttam galíciai zsidókat magas, egyenes termettel, ideális Krisztus-arccal, dús vörösszőke szakállal, teljes nyugalmú, tiszta kék szemekkel. Ugyanabban a bikan, ugyanabban a családban görnyedt emberroncsok, szerencsétlen angolkóros gyermekek. Gyönyörű lányok mellett ijesztő, korán megvénült asszonyok, mellükhöz tapadó kis idétlennel. Némely galíciai faluban öröm volt zsidóhoz kerülni szállásra. A legszegényebbnél is rend és tisztaság, rég nélkülözött mosdóeszközök s néhány barátságos szóért, egy cigarettáért cserébe szives fogadtatás, tea, tej és kávé fizetés nélkül. Máshol, vagy ugyanott, ugyanabban a helységben a zsidóház a legförtelmesebb piszok tanyája, férgek találkozó helye, visszarettentő odú, melynél a földhözragadt rutén paraszt háza is hívogatóbb. Találkoztunk galíciai zsidókkal, akik házukban maradtak az első orosz invázió idején s kijelentették, hogy ezentúl nem mozdulnak onnan, bármi történjék; sem élni, sem meghalni nem akarnak máshol. Voltunk aztán olyan vidéken, ahol egy ideig rendben, békén volt minden, megszokták a csapatok sürgés átforgását, de egyszerre, minden hallható, látható, kimutatható ok nélkül képtelen idegesség járványa terjedt el, egész éjjel jöttekmentek, híreket cseréltek s vitatkoztak s lassankint aki csak szekeret tudott szerezni, felpakolta holmiját s elmenekült a kis városból, — ahol ma is mi vagyunk az urak. Egy ilyen menekült, fáradt, sáros, kétségbeesett arcú, megroppant zsidó' kérdeztem egyszer• — Honnan jön? Megmondta a határszéli kis város — Mi újság ott? — Semmi. — Talán bevonultak az oroszok? — Nem. — Talán közelebb jöttek? — Nem. — Hát miért menekül? — Megrántotta görbe vállát s félrehúzott szájjal felelte: — Me' síszt... Vagyis, hogy lőnek, azaz az ágyulövések hangját odahallani. — Az oroszok lőnek? — Nem, a mieink. — De tegnap és tegnapelőtt is lőttek s egy hete épp ugy lehetett hallani az ágyút, miért nem marad hát otthon egész nyomoruságával, egyetlen girhes lovával, amig komoly ok nincs menekülésre? Csaknem síró hangon, de egyúttal haragosan elfordulva, a kihallgatás befejeztét kétségtelenül jelezve ismételte: — Me' síszt... * Emlékszem egy képre az őszi visszavonulás idejéből. Kis galíciai város, van egy gyönyörű főúri kastélya s egy herehupás, ócska házakkal körülvett Ringje. Egyebe alig van. A ringen egyik sötét bolt a másik mellett. A városban tudják, hogy ezen a fronton visszavonálunk. Rendben, lassan, egymás után jönnek nenek sorai. Közvetlen veszélyről szó sincs, az ellenség nem is tudhatja még napokig, hogy kiürítjük a várost. A lakosság azonban pakol, készül a távozásra, ideges és rémült. A nagy tér rövid pihenőt tartó katonákkal van teli. A katonák elözönlik a boltokat, mindenféle apróságokat, főképp téli alsóruhát vásárolnak. A kereskedők az óriási keresletnek megfelelően, ijesztően emelik az árakat. A katonák előbb kapacitálják szép szóval, hogy adja elolcsóbban az árut. — öt nyolcvan az utolsó ára. — Nézze csak, — alkudozik a katona, — a nyáron ugyanez az ing két korona volt. — Öt nyolcvan. — Örüljön, hogy megvesszük a holmiját, legalább kevesebbet cipel magával, hisz úgyis elmegy innen . . . — öt nyolcvan. A vevő kivágja az utolsó tromfot: — No, majd jön az orosz és elviszi ingyen, amit mi itt hagyunk. Megbünteti magát az Isten! — Öt nyolcvan ... A katonának szüksége van az ingre, vagy késre, vagy edényre, vagy nincs is szüksége, csak vásárolnia kell, mert két hónapja nem volt városban s mert pénz van a zsebében. Tehát fizet, dühtől remegve, káromkodva. Magyar, német, lengyel és cseh káromkodások zűrzavaros hangja tölti be a boltot. A kereskedő komor arccal szolgál ki másik vevőt, felesége, vagy leánya folyton sír és folyton söpri be a pénzt. . . . Egy másik, hasonló kis város, Galicia másik szélén. Minden bolt zárva. Az utcán ünnepélyes, hosszú kaftános, prémszegélyű kalapos alakok járkálnak. Zsidó ünnep van. A sétálók között van néhány tekintélyes szaákllas férfi, fekete selyemkaftánban, valósággal előkelő megjelenésűek. Egy kapu alatt teát mérnek. Minden katona kap egy csészével — leányok, asszonyok forgolódnak az óriási teáskatlan körül — s mikor egy csésze kiürül, tisztára kitörlik. — Elég lesz öt krajcár? — kérdi a baka — Nem fogadunk el érte pénzt, ma ünnepünk van. Akar még egygyel? Valaki, aki németül tud, megmagyarázza a magyarnak, hogy nem kell fizetni. A katona megköszöni, még egy csészével iszik, aztán jönnek a többiek, százan és százan, megköszönik magyarul s a galíciaiak fáradhatatlanul töltenek és felelnek, szintén magyarul, — mert közben már megtanulták, hogy mit kell felelni. — Szívesen ... isten álgyámek . Egy ősz szakállú selyemkaftános odajön hozzánk: — Vannak a katonák közt zsidó vallásúak? — Igen ... vagyunk néhányan . — Nagyon örülnénk, ha ma, ünnep estéjén, vendégül láthatnánk valamennyieket. Nagyon megköszönjük, de nem fogadhatjuk el. Fél óra múlva megyünk tovább. — Akkor hát Isten éltesse mindnyájukat. Hozza vissza mindnyájukat erőben, egészségben. Szakálla körül alig érthetően ömlik a tón: — Egy fiam és egy rém van oda ... ugyan hol ünnepelnek? .. . Mind kereskedők ezek a galíciaiak s mintha mindnek mindegy volna, hogy mivel kereskedik. Zab, kukorica, liszt, bakancs, ködmön. Mindegy. Ha háború előtti ismereteim nem csalnak, Werner Sombari jellemezte a tőkét — s nem a szorosabban vett kereskedelmet — azzal, hogy hely és idő, áru és minőség tekintetbe vétele nélkül foglalkozik mindazzal, amitől hasznot remél. Ezek tehát hamisítatlan kapitalisták. Egy részük fejvesztetten rohant minél messzebbre az orosz invázió elől. Más galíciaiak éppen hogy a front mögött valamely nyugalmasabb városban meghúzták magukat s ha felszabadult a városuk, szinte közvetlenül a csapatok után már rohantak vissza. Az oroszjárta városból elmenekült az orosz elől mindenki. Lengyel és zsidó kereskedők, vagyonos urak és szegény parasztok, mind otthagyták a tűzhelyet. Nagyon rossz híre volt erre a moszkáknak. Bevonulásunk után az első napok, minden bolt sorra feltörve, szétzúzva, kifosztva, bemocskolva. Egy szál gyújtó, egy darab kenyér sehol nem kapható. Elmúlik két nap: a villanyvilágítás már működik, de a város, az utcák, a boltok változatlanul a pusztítás vigasztalan képét mutatják. Még egy nap: a tőke már megjelent. A tőkét egy rongyos kis zsidóleány s két még kisebb, mocskos fiú képviseli. Csokoládét árulnak, rettenetes drágán. Nyilván ugyanegy család tagjai. A családfő, az apa egy másfél 16pés széles bolthelyiség méter magas szemetének eltakarításával vesződik. Az anyát is megtalálom: egy mellékutcában feketekávét árul cukor nélkül s az a csudálatos, hogy veszik tőle, holott ugyanazok a katonák, akik a kuncsaftjai, reggel annyi édes feketekávét kaptak, amennyi beléjük fért. Következő nap: a mozgóboltosok — csupa tizenkét éven aluli fiú és leány — többen vannak s csokoládén kivül gyújtót és cipőzsinórt árutnak. Harmadik nap a tőke megjelenése után: megnyílt egy bolt s kapható benne gyertya és muszka hal. Negyedik nap: megnyílt egy második bolt. Eredetileg rőfös üzlet volt, most villamos lámpát, órakarkötőt és ugyancsak muszka halat árulnak benne. Ebbe a boltba bemegyek, kiderül, hogy ismerem a tulajdonost. Élénk, fekete s már pajesz nélküli kis zsidó. Eredetileg cukrászboltja volt egy kis városban — itt találkoztam vele először — északon, a San mellett, ahol egyelőre még oroszok vannak. — Hogy jön a villamos lámpákhoz? —kérdezem tőle. — A bátyám, akinél Krakóban voltam, ezt ajánlotta. Hoztam magammal néhányat és most eladom. — Hát a jó sütemények? — Majd, majd... ha kitakarodik a muszka. A kis ember fürge és vidám. Eddie Krakóban volt, az orosz visszavonulás hírére közelebb jött s rendületlen bizalommal keres- * ESTI NAPLÓ 1915. március 11. 7