Pesti Napló, 1915. március (66. évfolyam, 60–90. szám)

1915-03-11 / 70. szám

Csütörtök Galíciaiak Feljegyzések a menekültekről A galiciaiakat, ezeket a hazátlan földön­futókat tucatjával toloncolta el a rendőrség. Aki látta őket otthon sírva és kétségbeesve, rongyosan és sápadtan, remegő ajkú asszo­nyok és visító gyerekek tömegével körülvéve, aki látta őket beteg idegességgel hírekre Figyelni, rémüldözni és menekülni,­­ az egy­általában nem tudja eldönteni most, milyen álláspont jogosult velük szemben? Dühösen f­elháborodni kell-e miattuk, vagy keserűen kacagni? Rut hálátlanságot emlegetni, vagy keresni a mentő körülményeket s a magyará­zatot? Faji vizsgálódás tárgyává kell-e tenni az esetet, vagy jóelőre tiltakozni minden álta­lánosítás, különösen faji és felekezeti általá­nosítás ellen? Annyit el kell ismerni, hogy na­gyon egészséges és nagyon megedzett idegzetű publikum óvhatja meg nyugodt objektivitását a speciális és epidemikus jellegű bűnözéssel. A nyugodt objektivitás e magaslatán azután az itélő biró természetesen annál irgalmatla­nabb. Háború van s ez kizárja az adott tények­kel szemben a bölcselkedést. Nincs megtorlás, mely elég szigorú volna s valami hosszadal­mas eljárás a budapesti kalózokkal szemben épp oly oktalan, mint amilyen oktalan volna kint a harctéren. * Tehát: igen rövid úton s igen radikáli­san elbánni a bűnös galíciaiakkal s azután, csakis azután elgondolkodni rajta, miféle ösz­tön az, mely arra készteti a földönfutót, hogy megcsalja jóltevőit, megkárosítsa azokat, akik fedelet adtak neki, befogadták, segélyezték is, ki nem kutatva zsebeiket, melyekben ezresek húzódtak meg. Úgy kell lenni, hogy a leg­ellentétesebb elemekből van összerakva a ga­líciai zsidói­élek, az egyeseké s még inkább a fajtáé. Jó és rossz hajlandóság minden elmé­let és minden kritikát lehetetlenné tevő módon keveredik. Hihetetlen önfeláldozás és félelme­sen sóvár önzés példái egymás mellett vannak. Csak egyetlen jelző illik mindnyájukra: szeren­csétlenek, sorsukkal, bűneikkel együtt szeren­csétlenek, mint hazájuk, a hadak útjaival ke­resztül-kasul szántott ország, melynek szét­dúlt, kipusztított, felperzselt részei valóban megérdemlik ezt a sűrűn hallható elnevezést: a boldogtalan, a szerencsétlen Galicia. Ott Galíciában, távoli ágyúdörgés hang­jainál, katonai csapatok, trónkolonnák, sebe­sült­ kocsik folytonos lövése-menése közben, ott „jött ki" igazán — hogy e pesti és plasz­tikus kifejezést használjuk — e menekültek­nek is minden boldogtalanságuk, minden eré­nyük és bűnük. A nyugalmat óhajtották, de habozás nélkül használták ki a háborús világ üzleti lehetőségeit, senki őszintébben nem imádkozott fegyvereink győzelméért, mint ők, kik ott a határszélen nagyon jól tudták, mit jelent az orosz uralom,­­ de azért teljes nyu­galommal kértek hitvány árukért kétszeres, háromszoros árakat. Már a külsejük is a megkapónak és rút­nak, kifinomodott egészségnek és szembeötlő degeneráltságnak képtelen keveréke. Láttam galíciai zsidókat magas, egyenes termettel, ideális Krisztus-arccal, dús vörösszőke szakál­lal, teljes nyugalmú, tiszta kék szemekkel. Ugyanabban a bikan, ugyanabban a család­ban görnyedt emberroncsok, szerencsétlen angolkóros gyermekek. Gyönyörű lányok mellett ijesztő, korán megvénült asszonyok, mellükhöz tapadó kis idétlennel. Némely galí­ciai faluban öröm volt zsidóhoz kerülni szál­lásra. A legszegényebbnél is rend és tisztaság, rég nélkülözött mosdóeszközök s néhány ba­rátságos szóért, egy cigarettáért cserébe szives fogadtatás, tea, tej és kávé fizetés nélkül. Máshol, vagy ugyanott, ugyanabban a hely­ségben a zsidóház a legförtelmesebb piszok ta­nyája, férgek találkozó helye, visszarettentő odú, melynél a földhözragadt rutén paraszt háza is hívogatóbb. Találkoztunk galíciai zsidókkal, akik há­zukban maradtak az első orosz invázió idején s kijelentették, hogy ezentúl nem mozdulnak onnan, bármi történjék; sem élni, sem meg­halni nem akarnak máshol. Voltunk aztán olyan vidéken, ahol egy ideig rendben, békén volt minden, megszokták a csapatok sürgés át­forgását, de egyszerre, minden hallható, lát­ható, kimutatható ok nélkül képtelen ideges­ség járványa terjedt el, egész éjjel jöttek­mentek, híreket cseréltek s vitatkoztak s las­sankint aki csak szekeret tudott szerezni, fel­pakolta holmiját s elmenekült a kis város­ból, — ahol ma is mi vagyunk az urak. E­gy ilyen menekült, fáradt, sáros, kétségbeesett arcú, megroppant zsidó' k­érdeztem egyszer• — Honnan jön? Megmondta a határszéli kis város — Mi újság ott? — Semmi. — Talán bevonultak az oroszok? — Nem. — Talán közelebb jöttek? — Nem. — Hát miért menekül? — Megrántotta görbe vállát s félrehúzott szájjal felelte: — Me' síszt... Vagyis, hogy lőnek, azaz az ágyulövések hangját odahallani. — Az oroszok lőnek? — Nem, a mieink. — De tegnap és tegnapelőtt is lőttek s egy hete épp ugy lehetett hallani az ágyút, miért nem marad hát otthon egész nyomoruságával, egyetlen girhes lovával, amig komoly ok nincs menekülésre? Csaknem síró hangon, de egyúttal harago­san elfordulva, a kihallgatás befejeztét két­ségtelenül jelezve ismételte: — Me' síszt... * Emlékszem egy képre az őszi visszavonu­lás idejéből. Kis galíciai város, van egy gyö­nyörű főúri kastélya s egy here­hupás, ócska házakkal körülvett Ringje. Egyebe alig van. A ringen egyik sötét bolt a másik mellett. A vá­rosban tudják, hogy ezen a fronton vissza­vo­nálunk. Rendben, lassan, egymás után jönnek n­e­nek sorai. Közvetlen veszélyről szó sincs, az ellenség nem is tudhatja még napokig, hogy kiürítjük a várost. A lakosság azonban pakol, készül a távozásra, ideges és rémült. A nagy tér rövid pihenőt tartó katonákkal van teli. A katonák elözönlik a boltokat, mindenféle apróságokat, főképp téli alsóruhát vásárolnak. A kereskedők az óriási keresletnek megfele­lően, ijesztően emelik az árakat. A katonák előbb kapacitálják szép szóval, hogy adja el­olcsóbban az árut. — öt nyolcvan az utolsó ára. — Nézze csak, — alkudozik a katona, — a nyáron ugyanez az ing két korona volt. — Öt nyolcvan. — Örüljön, hogy megvesszük a holmiját, legalább kevesebbet cipel magával, hisz úgyis elmegy innen . . . — öt nyolcvan. A vevő kivágja az utolsó tromfot: — No, majd jön az orosz és elviszi in­gyen, amit mi itt hagyunk. Megbünteti magát az Isten! — Öt nyolcvan ... A katonának szüksége van az ingre, vagy késre, vagy edényre, vagy nincs is szüksége, csak vásárolnia kell, mert két hónapja nem volt városban s mert pénz van a zsebében. Tehát fizet, dühtől remegve, káromkodva. Ma­gyar, német, lengyel és cseh káromkodások zűrzavaros hangja tölti be a boltot. A keres­kedő komor arccal szolgál ki másik vevőt, fe­lesége, vagy leánya folyton sír és folyton söpri be a pénzt. . . . Egy másik, hasonló kis város, Gali­cia másik szélén. Minden bolt zárva. Az utcán ünnepélyes, hosszú kaftános, prémszegélyű kalapos alakok járkálnak. Zsidó ünnep van. A sétálók között van néhány tekintélyes sza­ákllas férfi, fekete selyemkaftánban, valóság­gal előkelő megjelenésűek. Egy kapu alatt teát mérnek. Minden katona kap egy csészével — leányok, asszonyok forgolódnak az óriási teás­katlan körül — s mikor egy csésze kiürül, tisztára kitörlik. — Elég lesz öt krajcár? — kérdi a baka — Nem fogadunk el érte pénzt, ma ün­nepünk van. Akar még egygyel? Valaki, aki németül tud, megmagyarázza a magyarnak, hogy nem kell fizetni. A katona megköszöni, még egy csészével iszik, aztán jönnek a többiek, százan és százan, megköszö­nik magyarul s a galíciaiak fáradhatatlanul töltenek és felelnek, szintén magyarul, — mert közben már megtanulták, hogy mit kell felelni. — Szívesen ... isten álgyá­mek . Egy ősz szakállú selyemkaftános odajön hozzánk: — Vannak a katonák közt zsidó val­lásúak? — Igen ... vagyunk néhányan . — Nagyon örülnénk, ha ma, ünnep esté­jén, vendégül láthatnánk valamennyieket. Nagyon megköszönjük, de nem fogadhat­juk el. Fél óra múlva megyünk tovább. — Akkor hát Isten éltesse mindnyájukat. Hozza vissza mindnyájukat erőben, egész­ségben. Szakálla körül alig érthetően ömlik a t­ón: — Egy fiam és egy rém van oda ... ugyan hol ünnepelnek? .. . Mind kereskedők ezek a galíciaiak s mintha mindnek mindegy volna, hogy mivel kereskedik. Zab, kukorica, liszt, bakancs, köd­mön. Mindegy. Ha háború előtti ismereteim nem csalnak, Werner Sombari jellemezte a tőkét — s nem a szorosabban vett kereske­delmet — azzal, hogy hely és idő, áru és mi­nőség tekintetbe vétele nélkül foglalkozik mindazzal, amitől hasznot remél. Ezek tehát hamisítatlan kapitalisták. Egy részük fejvesz­tetten rohant minél messzebbre az orosz in­vázió elől. Más galíciaiak éppen hogy a front mögött valamely nyugalmasabb városban meg­húzták magukat s ha felszabadult a városuk, szinte közvetlenül a csapatok után már ro­hantak vissza. Az oroszjárta városból elmenekült az orosz elől mindenki. Lengyel és zsidó keres­kedők, vagyonos urak és szegény parasztok, mind otthagyták a tűzhelyet. Nagyon rossz híre volt erre a moszkák­nak. Bevonulásunk után az első napok, minden bolt sorra fel­törve, szétzúzva, kifosztva, bemocskolva. Egy szál gyújtó, egy darab kenyér sehol nem kap­ható. Elmúlik két nap: a villanyvilágítás már működik, de a város, az utcák, a boltok vál­tozatlanul a pusztítás vigasztalan képét mu­tatják. Még egy nap: a tőke már megjelent. A tő­két egy rongyos kis zsidóleány s két még ki­sebb, mocskos fiú képviseli. Csokoládét árul­nak, rettenetes drágán. Nyilván ugyanegy csa­lád tagjai. A családfő, az apa egy másfél 16­­pés széles bolthelyiség méter magas szemeté­nek eltakarításával vesződik. Az anyát is meg­találom: egy mellékutcában feketekávét árul cukor nélkül s az a csudálatos, hogy veszik tőle, holott ugyanazok a katonák, akik a kun­csaftjai, reggel annyi édes feketekávét kaptak, amennyi beléjük fért. Következő nap: a mozgóboltosok — csupa tizenkét éven aluli fiú és leány — többen van­nak s csokoládén kivül gyújtót és cipőzsinórt árutnak. Harmadik nap a tőke megjelenése után: megnyílt egy bolt s kapható benne gyertya és muszka­ hal. Negyedik nap: meg­nyílt egy második bolt. Eredetileg rőfös üzlet volt, most villamos lámpát, órakarkötőt és ugyancsak muszka­ halat árulnak benne. Ebbe a boltba bemegyek, kiderül, hogy ismerem a tulajdonost. Élénk, fekete s már pajesz nél­küli kis zsidó. Eredetileg cukrászboltja volt egy kis városban — itt találkoztam vele elő­ször — északon, a San mellett, ahol egyelőre még oroszok vannak. — Hogy jön a villamos lámpákhoz? —­kérdezem tőle. — A bátyám, akinél Krakóban voltam, ezt ajánlotta. Hoztam magammal néhányat és most eladom. — Hát a jó sütemények? — Majd, majd... ha kitakarodik a muszka. A kis ember fürge és vidám. Eddie Kra­kóban volt, az orosz visszavonulás hírére kö­zelebb jött s rendületlen bizalommal keres- * ESTI NAPLÓ 1915. március 11. 7

Next