Pesti Napló, 1915. március (66. évfolyam, 60–90. szám)

1915-03-25 / 84. szám

Csik­ortSk ZEUSMJMBM (Táviratok és telefonjelentések) Német hajók a Keleti-tengeren Berlin, március 24. A Memeltől északra vívott harcokban a hadműveleteket a tenger felől tengeri had­erőink támogatták. Ez alkalommal március 23-án délelőtt Polangen falut és kastélyt lőt­tük. A nap folyamán a polangen—libaui utat tartották tűz alatt. Behncke, a tengerészet főnökének helyettese Hogyan pusztult Hivatalosan jelentik Berlinből: ő felsége Dresden csatahajójának pa­rancsnoka, aki a hajó legénységével egy chilei cirkáló fedélzetén Valparaisoba érkezett, hiva­talosan a következőket jelenti: Március 14-én délelőtt a Dresden Juanfernandes szigetén, a cumberlandi öbölben horgonyzott. Itt a hajót a Kent és Glasgow angol cirkálók, úgyszintén az 'Orama segédcirkáló megtámadták. A tá­madás oly irányból jött, amely felé a Dresden csak a hajó farán lévő ágyúit használhatta. A Dresden mindaddig vi­szonozta a tüzelést,a­míg minden felhasz­nálható ágyúja és 3 lőszerkamrája hasz­navehetetlenné vált. Annak megakadá­lyozása végett, hogy a hajó az ellenség birtokába jusson, megtörténtek az előké­születek a hajó elsülyesztésére. Egyidejű­leg egy hadi követet küldtek a Glasgowra, aki rámutatott arra, hogy semleges vize­ken vagyunk. Minthogy a Glasgow ennek az ellenvetésnek dacára a támadást foly­tatni akarta, felrobbantottuk Dresdent, amely 11 óra 15 perckor fennen lobogó zászlóval elsülyedt, mialatt a legénység háromszoros hurrá­t kiáltott a császárra. Eszerint az angoloknak az az előadása, mintha a Dresden fehér lobogó lengetésével megadta volna magát, nem felel meg a való­ságnak. Behncke, a tengerészet főnökének helyettese és a Dresden? A szövetségesek 30.000 katonát szállítottak partra Zürich, március 24. A Tribuna tenedoszi külön tudósítója je­lenti, hogy a szövetséges csapatok ott 30.000 főnyi legénységet szállítottak partra, aminek következtében ige­n megélénkült az élet. Az Inflexible, amely zátonyra futott, még nem szabadult fel. Újabb támadás készül a Dardanellák ellen Róma, március 24. Athéni jelentés szerint a szövetséges flotta újra támadásra készül a Dardanellák ellen. Mindenütt a legnagyobb feszültséggel tekinte­nek az akció elé, de túlnyomó az a felfogás, hogy a törökök, ha elegendő lőszerük lesz, a támadást győzelmesen vissza fogják verni. Elsülyesztett szövetséges hajók London, március 24. A Daily News Tenedosból a szövetségesek hadihajóinak elsülyedéséről a következőket jelenti: A „Bouvet", miután aknára futott, a kormány­oldalra fordult, 45 másodperc alatt a hajó­ 45 foknyi szöget képezett. Sűrü füst és tűzlángok, melyek magasra csaptak fel, a hajót majdnem tel­jesen láthatatatlanná tették. A hajó ezután hirte­len egészen az oldalára fordult, ugy hogy az árbóc­kosár a vizet érintette. Egy félperc múlva a hajó eltűnt a mélységben. Az „Irresistible"-t lövés ta­lálta, mely a gépezetet pusztította el. A gépészek közt volt a legtöbb halott. Mialatt a csónakok a legénység megmentésével voltak elfoglalva, a török ágyúk rendkívül hevességgel lövöldözték őket. Az " Irresistible tehetetlenül egy darabig még a víz szí­nén maradt, azután elsülyedt. Az óceán sokkal gyorsabban sülyedt el, mert egy robbanás a hajó­ból valósággal roncsot csinált, a Galoist egy torpe­dólövés, vagy egy gránátlövés érte, úgy, hogy a víz gyorsan behatolhatott a hajóba. Ezt a hajót a tengerszoros kanyarulatánál levő szigetnél partra­vontatták és kijavították. A hajó legénysége közül senki sem sebesült meg. PESTI NAPLÓ 1915. március 25. 7 Vihar a Dardanellák előtt London, március 24. A Times jelenti Tenedosból. Heves északi szél három nap óta a tengeren minden munkát lehetetlenné tesz. Azt hiszik, hogy a törökök ezt az időt fel fogják használni arra, hogy ágyúikat kijavítsák. A szigetnél tíz csatahajó horgonyoz. Új francia hadihajók Genf, március 24. Páréból jelentik, hogy a francia tengerészet­ügyi miniszter elrendelte, hogy az építés alatt levő Bretagne és Provence páncélos cirkálók építési munkálataival lehetőleg siessenek. Hi­vatalos körökben számolnak azzal, hogy a Dardanellák ostroma további tekintélyes vesz­teségekkel fog járni. Különböző oldalról han­gok merültek fel, amelyek óva intik a hadi­tengerészeti vezetőséget, nehogy a Dardanel­lákat ostromló flotta javára az otrantói flottát gyengítse, hajók elvonásával. A szerb temető Kopenhága, március 24. Londoni jelentés szerint Liptóti Tamás, aki egy Vöröskereszt-különítményt vezetett Szerbiába, onnan visszatért és beszámolt a járványok borzasztó pusztításairól. A Nis lakossága húszezerről száz­ezerre növekedett. Naponta háromszázan halnak meg. A halottak már el sem fér­nek a temetőkben. A kórházak annyira túlzsúfoltak, hogy a betegek derékalj és takaró nélkül, a puszta földön hevernek. Férfiak és asszonyok hevernek szana­széjjel a házakban s orvosok és ápolás hiján meghalnak. Ha hamrmosan nem érkezik nagyarányú segítség, Szerbiát olyan sors éri, amely rosszabb, mintha el­lenség kezébe kerülne. Dr. Ryan, amerikai tartalékos orvos ezt mondta Liptonnak: — Ha segítség nem érkezik, a szerb nép rövidesen elpusztul a föld színéről. Letört virágok között Hatalmas vihar dühöngött. A seregek fekete tömegekben tolultak az egek boltozatán emb­arra! A fák sóhajtva, nyögve, sírva hajladoz­tak. A szél sivított, rikácsolt, jajgatott az ágak között. Jeges záporeső csapkodta, vágta, tépte a gyenge levelet, az illatos mosolygó virágfür­töket. A kerti rózsafák mintha kegyelmet kér­tek volna. Vörös, fehér, rózsaszín virágjuk úgy simult össze, mint imádkozó, könyörgő kezek.. De hiába. Az orkán tombolt, dühöngött, pusz­tított tovább és én ablakomból szánakozva néz­tem, mint semmisül meg dísze, szépsége ker­tünknek. Azt hittem, ennél szomorúbbat látni se lehet. És a vihar elvonult, a szél elüllt, a felhők gólya módjára tovább úsztak az ég tengerén, messze, más határra. A nap ragyogott, mosoly­gott. Az esőcseppek szivárványszínekkel pom­páztak a meggyötört leveleken, mintha feled­tetni akarnák azt, ami volt, ami oda van. De az ut sarában letört, halott virágok hevertek sárosan, piszkosan, de az ut sarából panasz­kodó chorust véltem hallani. — „Ilyen az élet, látod! Ki mondta volna közülünk pirosló hajnalon, mikor szent him­nusz gyanánt lelkünket, illatunkat küldtük a fölkelő nap felé, hogy az este letörve, sárba szórva, hálban talál bennünket. — Szomorúan jöttem-mentem a kerti uta­kon, hol olyan egyformává sározódott a ki­rálynői rózsa és a szerény nefelejts. Hangos szóval hirdető ez nekem, hogy az elmúlásban n­agy, tragikus igazság v­an. Az egyetlen souve­rén a halál, ki előtt nincs ajánlólevél, ő előtte tel­jesen mindegy, hogy hármas érckoporsó vagy gyalulatlan deszka, vagy átlyuggatott sátorlap ölelli-e,­­ akarja-e körül a tetemet; olyan közöm­bös ő előtte, hogy kocsik roskadoznak-e a ko­szorúk, virágok súlya alatt vagy csak egy kér­ges, széltől kifújt marok tartogat pár szál mezei virágot. A szive — van is szive a Halál­nak — nem esik meg az éhező család sikon­gató fajára és nem félemtik meg, ha harcasi­miai urak mondanak búcsúbeszédet, vagy pompás ruháju papok, gazdag püspökök éneklik a ..Dies irac, dies illa" komor, fenséges dallamát. Őtőle mindenki megkapja azt, amit érdemel: a pihenést, a nyugalmat. Leteper nagyot-ki­csínyt, erőset-gyengét, ifjú szüzet, öreg nőt,­­ villan vagy orozva. Ha valaki ellenkezik, ha valaki húzódozik, biztatja, bátorítja, hívja, csalogatja. — „Ugyan jöjj már ... ne félj . . . Egy testvérek vagyunk ketten: az Élet, meg én a Halál! . . . Miért szereted jobban azt, mint engem! Abban, hajh, hányan csalódnak, ben­nem soha senki. Az megkínoz, meggyötör, ke­vés örömért száz bánattal fizet . . . egy vigas­ságért ezerszer megkönnyeztet! ... Lépten-nyo­mon ígér és be nem vált soha semmit! Ha a m­a nem állna mellette, a Remény, ma igatok hívnátok engemet!. .. Látod, én nem haztudok, nem­ ígérek sokat, de a keveset megadom: a pihenést, a nyugalmat, a feledést! Mit csatáz­nál, mit harcolnál tovább? Hiszen a vég úgyis eljön előbb vagy utóbb. Hajtsd hát ide a feje­det szépen, engedelmesen . . . hadd teszem a kezem a szívedre lágyan, simogatón . . . Ér­zesz-e val­amit? Fáj-e még valamid? . . . Mit? hogy hideg van, hogy fázol, hogy megfagysz? Hahaha! Már meg is fagytál . . ." Jártatok-e már virágos kertben vihar után? Fájt-e a szivetek a letört virágokért? Akartatok-e új lelket, új életet lehelni a hal­dokló rózsába, a sápadt, sárga szegfűbe, a ha­­­lottfehér violáiba? Ugy­e szomorú a kert nagyon vihar után, ugy­e fáj látni a még el se virágzott virágot sárba ripottan­­ók és mi a virágos kert gyásza ahhoz képest, ahol én jártam, hol embervirágokat arat, kaszál a halál, hol vértől iszamos úttalan utakon hevernek a sápadt, halott embervirá­gok. Ott nem az ég villámlott, dörgött, nem a szél zúgott, hanem az ágyú, a fegyver. Nem rózsa, nem viola tarkázta a százhavat, hanem vér . . . vér . . . jéggé fagyott piros vér. Hol nem a virágbugák hajoltak össze imádkozón, hanem emberi kezek, hol nem az ablakiból néztem a vihar tombolását, hanem ott álltam kellős közepében s az imádkozóra rákiáltot­tam.

Next