Pesti Napló, 1915. június (66. évfolyam, 151–180. szám)

1915-06-29 / 179. szám

134 Vasuoas, Ausztria és Magyarország megbízásából tarta­nak az Adria felé. A montenegróiak San Giovanni di Meduában Lugano, június 28. A montenegróiak megszállották San Giovani di Meduát és a lakosságot annak minden ellenállása nélkül lefegyverezték. A montenegrói csapatok most Alessio felé vonulnak. San Giovanni di Medua Észak-Albánia legna­gyobb kikötője, a montenegrói határtól mintegy 25 kilométerre keletre. A német—francia— angol háború Vérbefault francia támadások Berlin, június 28. A német főhadiszállás jelenti: Nyugati hadszíntér: zarrastól északra a Souchez—aix—nou­lettei út mindkét oldalán és a Labyrintnál Ecourietől északra ellenséges éjjeli támadáso­kat visszavertünk. Az Argonneok nyugati részében a fran­ciák tegnap megkísérelték, hogy elvesztett ál­lásaikat visszaszerezzék. Tüzérségük tömeges harcbaállítása dacára támadásaik teljesen meghiúsultak. Ugyanígy végződött a Troinchée mindkét oldalán két kilométer szélességben ellenünk intézett gyalogsági támadás. Szokat­lanul nagy veszteségek után az ellenség visz­szamenekült állásába. A Vogézekben rajtaütöttünk azon "az el­lenséges csapaton, amely megszállva tartotta a Metzeraltól közvetlenül keletre emelkedő hegykúpot, ötven fogoly és egy géppuska ma­radt a kezünkön. Kiváló sikereink voltak harcvonalunk délkeleti részén ellenséges repülők ellen. A légi harcban két ellenséges repülőgépet a Schlucht-szorostól északra és Gerardmer mel­lett lelőttünk, másik kettőt ágyutüzünkkel Largazen és Rhei­rfelden mellett svájci terüle­ten leszállásra kényszerü­ltünk. Legfelsőbb hadvezetőség * (A legfelsőbb hadvezetőség tegnapi jelentését a következőképp helyesbíti : Az arrasi citadella Mikor már nagyon untuk magunkat Június leghosszabb napján Bizony unalmas az élet. Pedig egész vi­lág gondoskodik róla, hogy mulatságos le­gyen. Az eseményeknek olyan változatos so­rozata vonul el előttünk, amiről azelőtt még álmodni sem mertünk. Kolosszális hazugsá­gok, mint a komikum legfelsőbb foka jelent­keznek s váltják ki belőlünk az undorral ve­gyes hahotát. A bátorság, hősiesség paroxis­musa mellett a gyávaság settenkedik groteszk vigyorgással. Ilekatombák északon-délen, ke­leten-nyugaton. Megcsömörlött a lelkünk e nagy változatosságtól az események forgata­gától s vágyva vágyik a hétköznapi unalom, egyhangúság után. A száz szerelmi diadal hőse, Don Juan, öreg korában azon sóhajto­zott, hogy unalmas életében nem tudta meg­ismerni a szerelmet. A gáláns IV. Henrik, francia király márkija meg keserűen fakad ki: — Még a fácánpecsenye is kiállhatatlan mindennap! Hát mi hogyne untuk volna meg hosszú hónapok alatt ezt a cigány életet annyiféle változatával együtt. Aludtunk a buzatartón, ugarszántáson, virágos pázsiton, fagyos havon. Város gyanánt üdvözöltünk tiz-tizenöt egymás mellé épített rozoga viskót. Uri büszkeséggel vonultunk be srapnell, de nem eső „sic­er" dheckingokba. Panaszkodtunk, hogy hét­számra se lehet mosdani s amellett nap, mint nap bőrig áztatott a kiadós, szitáló eső. Az ősi bükk, tölgy, gyertyán-fenyőfa erdők őszi pompája, téli csendje, tavaszi ébredése, a fü­lemile éneke, rigó füttye, varjú károgása, holló szárnyalása, dögkeselyű rikoltozása , hidegen hagyott. Mulatozó jókedv, nóta, ci­gány . . . esd, torkig voltunk vele. Győzelem Galíciában, győzelem Ypernnél ... a semle­ges államok magatartása . . . Dardanellák ostroma . . . csak a kezünkkel legyintettünk. Hja, nincs új a nap alatt. Szánalmas állapot volt, már majdnem kitört köztünk csupa una­lomból az ősi magyar betegség: a viszályko­dás. Kezdett bennünk futkosni a szittya­vér s ugy éreztük, mint a falusi legény nagy neki busultában: „Megverek valakit, vagy en­gem valaki!" Verekedni akartunk magáért a verekedésért . . . Aggasztó volt a helyzet. És végül jött valami, talán nem is új, nem is váratlan, de azért vért forraló, kezet ökölbe szorító, szemet vérbe futtató: „Olaszország megüzente a háborút". Olyan harcos kedv még a nagy világfelfordulás első napjaiban se volt. Felpakkoltunk, odahagytuk a megunt tanyát, aztán: „Gyi te fakó, gyí te szűr" Gyí, két lovam, fussatok!'" Menüink a legközelebbi vasútállomásra volt — volt vagy 70 kilométer — hol be­raktak vonatba. A bakák türelmetlenségükben tolták volna már a vonatot. De mivel ezt nem tehették, torkuk szakadtából énekelték. ..Beszálltunk már, indulhat a gőzös masina. Nem látlak én többet, kutya Bosznia!" Vége volt az unalomnak. Hangos szóval, vidám kedvvel leltek meg a vasúti kocsik. Hiába „varietas delectat". Az emberi lélek nem szereti a türelempróbát. Még kevésbé nyílik a „tü­römfa" virága a magyar ember­nél. Jellegzetes nemzeti vonásunk, hogy a tét­lenséget nem szeretjük. Még a betegségünk — a testvérviszály is — ebből fakad. Izgékonyak a tenni vágyók vagyunk, uj plánumokon tör­í­jük a fejünket. Ezeréves múlunk tanúsága szerint született és uj plánum temérdek, dar mire megérett volna egyik-másiknak a gyü­­­mölcse, meguntuk a várakozást, másba kezdet­tünk. No, hát most volt a részünkre változa-t tosság elég. Minden állomáson álldogált a­ vonatunk. Nagy tömeg nép jött ki a nézé-­­sünkre. A bakák elemükben voltak. Ment az­ udvarlás tűzzel-hévvel. Mintha szivárványosi szinek övezték volna a vonalunkat, szivárvá-­­nyos jókedv áradt belőle. Az egyik statiogl öreg anyóka könyezett bucsut intve. — Soh'se sirjék kee, öreg anyám —­ szól a juhos fiam — szép világba megyünk. Olyan ország ez, ahol még a fa is narancsot­ terem! Osztrák állomásra muzsikaszóval szi­ladt­ be a vonat a „hoch", „erviva", „zsiv­ó"-t kiál­tozó tömeg közé. Előkelő úriasszony vezetésé-­ vel hölgyek kínálgattak bennünket borral, szivarral, cigarettával. Amint az egyik kocsi­hoz értünk, muzsikaszó zendül. Máté vette elő a szárazfát s sir/Itta rajta a „Nagy Bercsényi Miklós"-t. Persze volt hallgató közöl­ség bő­ven. Hozzám fordul a szép asszony: — Főhadnagy úr, ha egy csárdást ját­­szatna a kedvemért! Szeretném a maguk hires­ táncának a zenéjét hallani. Persze ugrottam a kérést teljesíteni. Aj bandát összekaptam s rázendítettek a jó ropp­í­gós alföldi nótára: „A toronyban nincsen annyi garádics, A nyakadon nincsen annyi kaláris, Mint aháyszor eszembe vagy ..." A szép asszoy hallgatta . . . hallgatta 3 pattogó zenét s szinte önkéntelenül szólt: " PESTI NAPLÓ 1915. junius 37. mellett álló ellenséges tüzérségre tüzeltünk. A szé­kesegyházra nem tüzeltünk.) Grey bukása Rotterdam, junius 28. A Courant jelenti. A londoni grófság szabad­elvű pártjának ülésén az elnök tudatta, hogy sir Edward Greg végleg megvált a külügyek veze­tésétől. Az olasz háború Fölényünk a hegyi harcokban A Pesti Napló haditudósítójától Június 28. (A hadisajtószállás engedélyével.) (Érkezett este 7 órakor) Akinek alkalma volt a déli fronton, a Juli Alpok területén álló csapatokat megláto­gatni, az meggyőződhetett arról, hogy az ezen a magas hegyvidéken folytatott háború nehézségei minden eddigi harc, még a kárpáti küzdelem nehézségeit is messze túlhaladják. Az a mód, ahogyan az osztrák-magyar csa­patok, köztük a síksághoz szokott magyarok is az új körülményekhez alkalmazkodtak, egyenesen csodálatot kell hogy keltsen. A ka­tonák olyan lövészárkokban fekszenek, ame­lyeket részben a kemény sziklába robbantot­tak árkászaink­ és amelyek gyakran kétezer méter magasra is felhúzódnak. Az után­szállítás, amit teherhordó állatok és egyes te­herhordók látnak el, végtelenül nehéz. Sok he­lyen keskeny ösvényeken kell eljuttatni az élelmet és muníciót a csapatokhoz, amelyek az ellenség előtt láthatatlanok. Az olaszok ezt az óvatosságot gyakran figyelmen kívül hagyják és így később sokszor súlyos veszteségekkel kell megfizetniük a leg­kisebb taktikai hibát is. Állandóan igyekez­nek megszállni a legmagasabb csúcsokat és ha azután egy „flankirozó" mozdulat követ­keztében az ellenség utánszállítási útja tűz alá kerül, az elkülönített csapatrész menthetetle­nül elveszett, miután nem is lehet többé a völgybe lehozni. Hasonló esetek már ismétel­ten történtek, miközben az osztrák-magyar csapatoknak és vezéreiknek nagyobb háborús tapasztalata félreismerhetetlenül kitűnt A támadásoknál az olaszokat többnyire az demoralizálja, hogy a védők nem lőnek rá­juk, míg a lehető legkisebb távolságra nem érkeznek, hanem ijesztő nyugalommal vára­­koznak. Ha azután eldördül az első lövés, többnyire a támadók egész tömege megfuta­modik. Csak így volt lehetséges, hogy rövid idő­­ vel ezelőtt egy kis honvédkülönítmény, amely egy magaslatot tartott megszállva, visszaver­hette négy teljes számú alpini zászlóalj roha­mát és közben nagy veszteségeket okozott az ellenségnek. Kézitusára nagyon ritkán kerül a sor és ebben az esetben az olaszok mindig a legrö­videbbet húzzák, miután legtöbbjüknek idegei nem elég erősek ahhoz, hogy bajtársaik halá­lát végig nézhessék. A harcban eddig majd­nem egyedül résztvevő alpinik kezdetben job­ban bírják a hegymászást, de ez a fölényük most már teljesen ki van egyenlítve és ma már az Alföldről származó magyar legények is majdnem valamennyien elsőrangú turis­tákká nevelődtek. Különösen nagy teljesítményeket produ­kált a magyar-osztrák tüzérség, amely - úgy látszik — a lehetetlen szót egyáltalán nem­ ismeri. Az ágyúk gyakran a gyalogsági pozítí­ciók közvetlen közelében állanak, míg az ola­­­szok a szó szoros értelmében a hegyek mögött rejtik el lövegeiket. Néhány hegyi ágyút a­ derék tüzérek 1800 méter magas csúcsokra és­ hegyhátakra vonszoltak fel. A tüzelés hatása a sziklák között félelme­tesen átható. Eredményeinket, amelynek­­az­ olasz offenzíva teljes meghiúsítását jelentik, csupán az osztrák-magyar csapatok csodálatos heroizmusával érhettük el. Katonáink elvisel­­nek minden fáradalmat, hirtelen hőmérséklet-­ változást. Gyakran zivatarok vannak itt vil­­lámcsapásokkal és igy a sebesültek elszállításai nagyon nehéz. Minden sebesült katonát hat embernek kell levinnie a völgybe. Mindenkit ,I il, a N­TITBAMRC—•——!

Next