Pesti Napló, 1915. július (66. évfolyam, 181–211. szám)
1915-07-25 / 205. szám
Vasárnap Olasz-török háború előtt Állítólag olasz hadtestek állanak készen arra, hogy Britaniáért összetöressék magukat a Gallipoli-félszigeten. A Dardanellák bluffje, egészen bizonyos, a garibaldinok vére palakzásával nem lesz komolyabbá, de az angol kormánynak továbbra is van szüksége a véres háborús demonstrációkra mindaddig, mig az angol City és az orosz búzát vágó angol és francia nép illúzióját birja és mig az orosz hadsereg birja lélegzettel Varsó előtt. Olaszország beavatkozása a Dardanellák ostromába mindeddig kétes volt, annyira, hogy Garroni marchese konstantinápolyi olasz követ még csak nemrégiben is e szellemben nyilatkozott egy török újságíró előtt. A marchese csodálatos nyíltsággal elítélte Olaszországnak a világháborúba való avatkozását, amint hasonló véleményen voltak tisztán látó és független olasz politikusok, kiket nem szédített meg az angol-olasz borravaló-politika. Hogy egy diplomata így megmondhatta véleményét állama politikájáról, ez nemcsak a saját kényessé vált pozíciójára, de a nagy török-olasz gazdasági és politikai érdekek közösségére és kockázataira is vezethető vissza. A politikai lejtőn lefelé induló olasz kormány akkor határozta el végre magát olasz expedíció küldésére a Dardanellák ellen, mikor az olasz hadikölcsön fiaskója nyilvánvaló lett. A belső gazdasági válság és szénhiány, a jómódú olaszok tartózkodása a hadikölcsöntől, olyan véráldozatra késztette az olasz kormányt a saját nézőpontjából, minőre eddig egyetlen entent-ország sem vállalkozott. Érdekesek az angol-francia-orosz pénzen élősködő olasz sajtó sugalmazott cikkei, miképpen viszik Olaszországot a Törökország e elleni háborúba. Az egyik bántalmazott olasz konzulokat említ, a másik török-német sereg partraszállásáról fecseg Tripoliszban. A mindenre képes olasz sajtó fantáziáját nagyon meg kell erőltetnie, hogy törökellenes híreket találjon ki s a hiszékeny olasz nép mindent szó szerint vesz, amiben Olaszország sérelmét látja. A nagy olasz katasztrófák azonban ki fogják józanítani az olasz népet úgy sajtójából, mint mostani vezetőiből. Bizonyos, hogy a török nép megvetése rendkívül mély Olaszország iránt, árulása óta, de lehetőleg kerültek a háborúra okot szolgáló incidenseket. Törökország barátsága csak használt Olaszországnak mindenkor s a tripoliszi háború óta ez a viszony mindig javult, mig nem szemmel látható volt, hogy az entent biztatására mennyire keresi Olaszország a háborús okokat Törökországgal. Ma már a viszony teljesen elmérgesedett a két állam között. Az olasz-török háború Törökország szempontjából csak egy kellemetlen epizód, mert tovább nyújtja a háborút. Olaszországra nézve azonban új katasztrófát jelent, politikai és gazdasági tekintetben. Olaszország tudvalevően évekig küzdött a portánál és a Vatikánnál azon, hogy Franciaországgal szemben elnyerhesse a keleti kereszténység protektorátusát, ami elsőrendű befolyást jelentett részére a mohamedánok között. Most már tisztázva lesz ez a kérdés is. Törökország kijelentette, hogy nincs szükség ily természetű protektorátusra, mert a mai Törökország a területén élő keresztények iránt épp oly jóakaratú, mint bármely alattvalójával szemben. Hasonlóképpen teljesen megsemmisült az olasz kereskedelem a Levantén, mely elsőrendű kereskedelmi kapcsolatot jelentett Török- és Görögországgal. A személy- és csomagforgalmat is nagyrészt olasz hajók bonyolították le. A semleges államok előtt nemcsak Olaszország katasztrófája, de ezzel kapcsolatban az entente igézeteinek értéke is rendkívül alkalmas a tanulságra. Olaszországnak az entente nagyszabású határkiigazítást ígért Tunisz és Tripolisz között, de nemcsak hogy nem válthatja be e határkiigazítás lehetőségét, de Olaszország elvesztette azt is, amivel eddig birt Cirenaikában, Bengáziban, Tripoliszban és Líbiában. Az olaszok itt tagadhatatlanul igen szorgalmasan dolgoztak a török-arab tartományok meghódítása óta: vasutakat, gyárakat, villamos üzemeket és kiterjedt mezőgazdaságot létesítettek, sikerült az arabok egy részének békés hajlandóságát megnyerni, különböző szociális eszközökkel és módokkal: teljes mezőgazdasági felszereléseket, háziállatokat és pénzbeli támogatást adtak nekik ugyanolyan módszerrel, amint a franciák Marokkóban tették. Az olasz ultimátum tökéletesen megoldja a francia és olasz hódítások kérdését is és pedig Törökország előnyére. Törökország most szabad kezet fog nyerni eddig Olaszország által bitorolt tartományaiban, úgy itt, mint Marokkóban a szultán és Enver pasa neve a zászló, a vérvörös mezőben lévő csillagos és félholdas lobogó mellett. Tripoliszban tökéletesen az arabok az urak s Marokkó legnagyobb részében is mindent visszahódítottak a franciáktól. A francia kormány a háború elején ugyanis bízott a marokkói arabok látszólagos nyugalmában és az idegenlégió legnagyobb részét Franciaországba vitték. Meg kell jegyeznünk, hogy a francia uralom alatt lévő arabok lázadása különösen a francia égisz alatt lévő légiórendszer ellen is történt; ez a mindenfelől összeszedett katonaság borzalmas kegyetlenségeivel tette magát hírhedté a marokkói arabok között. Az entent nemcsak a semlegeseknek nem szerezhet semmit, de a saját birtokai is komoly veszedelemben vannak, sőt nagyrészük elveszett. A háború véres valóságaiban minden ígéret üres fecsegésnek bizonyult a német— osztrák-magyar—török milliók győzelmeivel bebizonyított tényekkel szemben. Jimin az öregek csodálkoznának Az Isonzó mellől, julius 18. Furcsa világot is élünk. Lassan-lassan, alig hogy észrevettük, felfordult a régi szép rend, megváltozott minden. Ha a mohos, a sirok megnyílnának s hallgatag lakói egy körültekintési időre visszajönnének, csodálkozó felkiáltás röppenne el ajkukról. Pedig a magyar embernek jellemző tulajdonsága, hogy semmi felett nem lepődik meg különösképpen. Sokszor olvastam népünkről szóló leírásokat, melyekben álmélkodó atyafiak játszanak szerepet s olyankor úgy éreztem, hogy mintha hamis szemszögből néznék magyarjainkat. Sokkal értelmesebb, sokkal nyíltabb eszű, hogysem Imraculumot kiáltson ott, hol az emberi észük diadalát. Klasszikus példa erre Széchenyi István öreg parasztja a Balaton mellett, kire az építendő gőzhajó alkatrészeinek őrzését bízta. Az öreg körül-körül járta, nézte a rábízott dolgokat, hümmögött is egyet-kettőt s végre is kíváncsiskodott. Mi lesz ebből, mi lesz abból! A gróf felelgetett. Mikor a gőzgépre került a sor, mely hajtani fogja az egészet, hitetlenné vált a magyar. — No uram, ezt már nem hiszem! De csodálkozni... nem csodálkozott. Valamint hogy a szentesi atyafiak is az első gőzhajó látásakor a Tiszán mindössze annyit jegyzenek meg: — Noné, koma! Úgy kapari a vizet, mint a kutya! Nagyon sok a mi népünkben a flegmatikus, higgadt vonás. Jellemző eset történt velem az alföldi tanyavilágban. Repülőgépekről beszélgettünk könnyű homoki mellett. A kapás ott ült kezünk ügyénél, hogy az üres kancsó gazdátlan ne maradjon. Nagy figyelemmel hallgatta a beszédet. Hozzá fordultam: — Hát hiszi-e István Rá, hogy már repülnek is az emberek? — Miért ne hinném! Nincs ma már lehetetlen! És elballaga kiszorítani a levegőt a boroskancsóból, morfondírozva közbe : — Fura lehet! Embermadár! Az elődeink, szekéren utazgató őseink azért flegmatikus természetük dacára is elbámulnának a mai állapotokon. Nem igen hiszem, hogy helyeslésükkel találkozna, hogy a szittya ivadék, a lóra termett magyar árkokba ássa be magát és ugy harcol. Mikor azt ők még lóhátról cselekedték, régi krónika-irók szavai szerint „pokoli huj, huj" kiáltásokkal. Hát bizony más ez a mi háborúnk, mint az övéké volt. A lobogó kopjak, gerezdes buzogányok, fokosok helyébe ismétlő fegyverek, gázbombák jöttek. A régi gömbölyűgolyós, meg láncos ágyuk is várkastélyok díszévé váltak s a helyüket könnyű és nehéz haubitzok, mozsarak foglalták el. Igazzá lett Eötvös József mondása: „Napoleoni diadal, mind csak kakasviadal!" És mig ott lapulunk az árokban, lesve-várva mi lesz, egyszer csak búgni, berregni kezd felettünk valami. Megjelent az aeroplán. Gyorsan száll, mint a madár, hol kisebb, hol nagyobb ívet írva le. Az ágyuk lövöldözik.Itt is, ott is füstgomolyok keletkeznek, olyan szabályos kört alkotva körüle, mintha fehér rózsából fontak volna pirosarcú leányok sízszorut. Az öregek még arra is rájönnének, hogy már a közmondások se igazak. Lám, a mai háborúban „ágyúval lőnek a verébre!" Biztosan szemükbe tűnne az a mély beásás is, mely befelé vezet a föld alá. Borospincének néznék, pedig hát azzal csak repülni akarjuk tanítani egymást! Nem kell ahoz más, csak egy jó adag ekrazit s mindnyájan „embermadarak", jobban mondva ég felé szálló árva lelkek leszünk. De talán még mindebbe bele tudnának nyugodni. Megszoknák a „gewehrmasinák" berregését, kattogását, a fölöttünk lebegő „fölyhőzsákot", „megfigyelő hólyagot" (amint babáink a léghajót nevezik), de fejcsóválva rosszallanák, hogy az „ásvány gyerek" a telefonba németül beszél. Mert hát mégis csak nagy elrugaszkodás az az ősöktől, hogy tanulunk, mikor velünk magyarokkal egy iden igazság: „Papnak való a tudomány!" Annak is csak azért, hogy el tudja a misét mondani. Szomorúan sóhajtanának fel: — „Pusztul, gyengül a magyar! Pallérosodik. Mán pedig a faragott fa vékonyabb, gyengébb leszen!" Hát mit csináljunk? Nagyot fordult az idő kereke. Az ősök ellenségéből lett leghívebb barátunk. Meg kell, hogy értsük egymást. Tanulni kell németül. Valósággal mulatság hallgatni, mikor a telefonistánk beszél a telefonba. — Wer spricht? — Baon Kovács! Bitte zum Telephon den Herrn Hauptmann! — Wer ruft? — Major Kovács! Eddig megy az ügy rendben. Hanem most a zászlóaljtelefonista még egyebet is mond, persze németül. A mi legényünk végighallgatja s pokoli nyugalommal visszaszól: — Nix dajcs! Danke! Slussz! Igy tanulunk meg mi németül. Épp igyvagyunk a többi nyelvekkel is: a szerbbel s PESTI NAPLÓ 1915 július 25. Ír Budapest, július 24. - György görög herceg Párisban, Zürichből jelentik: György görög herceg és felesége, Mária hercegnő, pénteken Rómába érkeztek. A hercegi pár éjfélkor tovább utazott Parisba.