Pesti Napló, 1915. július (66. évfolyam, 181–211. szám)

1915-07-25 / 205. szám

Vasárnap Olasz-török háború előtt Állítólag olasz hadtestek állanak ké­szen arra, hogy Britaniáért összetöressék magukat a Gallipoli-félszigeten. A Dar­danellák bluff­je, egészen bizonyos, a ga­ribaldinok vére palakzásával nem lesz komolyabbá, de az angol kormánynak to­vábbra is van szüksége a véres háborús de­monstrációkra mindaddig, mig az angol City és az orosz búzát vágó angol és francia nép illúzióját birja és mig az orosz hadsereg birja lélegzettel Varsó előtt. Olaszország beavatkozása a Dardanellák ostromába mindeddig kétes volt, annyira, hogy Garroni marchese konstantinápolyi olasz kö­vet még csak nemrégiben is e szellemben nyi­latkozott egy török újságíró előtt. A marchese csodálatos nyíltsággal elítélte Olaszországnak a világháborúba való avatkozását, amint ha­sonló véleményen voltak tisztán látó és füg­getlen olasz politikusok, kiket nem szédített meg az angol-olasz borravaló-politika. Hogy egy diplomata így megmondhatta véleményét állama politikájáról, ez nemcsak a saját ké­nyessé vált pozíciójára, de a nagy török-olasz gazdasági és politikai érdekek közösségére és kockázataira is vezethető vissza. A politikai lejtőn lefelé induló olasz kor­mány akkor határozta el végre magát olasz expedíció küldésére a Dardanellák ellen, mi­kor az olasz hadikölcsön fiaskója nyilvánvaló lett. A belső gazdasági válság és szénhiány, a jómódú olaszok tartózkodása a hadikölcsön­től, olyan véráldozatra késztette az olasz kor­mányt a saját nézőpontjából, minőre eddig egyetlen entent-ország sem vállalkozott. Érdekesek az angol-francia-orosz pénzen élősködő olasz sajtó sugalmazott cikkei, mi­képpen viszik Olaszországot a Törökország e elleni háborúba. Az egyik bántalmazott olasz konzulokat említ, a másik török-német sereg partraszállásáról fecseg Tripoliszban. A min­denre képes olasz sajtó fantáziáját nagyon meg kell erőltetnie, hogy törökellenes híreket találjon ki s a hiszékeny olasz nép mindent szó szerint vesz, amiben Olaszország sérelmét látja. A nagy olasz katasztrófák azonban ki fog­ják józanítani az olasz népet úgy sajtójából, mint mostani vezetőiből. Bizonyos, hogy a tö­rök nép megvetése rendkívül mély Olaszország iránt, árulása óta, de lehetőleg kerültek a há­borúra okot szolgáló incidenseket. Törökor­szág barátsága csak használt Olaszországnak mindenkor s a tripoliszi h­áború óta ez a vi­szony mindig javult, mig nem szemmel látható volt, hogy az entent biztatására mennyire ke­resi Olaszország a háborús okokat Török­országgal. Ma már a viszony teljesen elmérgesedett a két állam között. Az olasz-török háború Törökország szempontjából csak egy kellemet­len epizód, mert tovább nyújtja a háborút. Olaszországra nézve azonban új katasztrófát jelent, politikai és gazdasági tekintetben. Olaszország tudvalevően évekig küzdött a portánál és a Vatikánnál azon, hogy Francia­országgal szemben elnyerhesse a keleti keresz­ténység protektorátusát, ami elsőrendű befo­lyás­t jelentett részére a mohamedánok között. Most már tisztázva lesz ez a kérdés is. Törökország kijelentette, hogy nincs szükség ily természetű protektorátusra, mert a mai Tö­rökország a területén élő keresztények iránt épp oly jóakaratú, mint bármely alattvalójá­val szemben. Hasonlóképpen teljesen megsem­misült az olasz kereskedelem a Levantén, mely elsőrendű kereskedelmi kapcsolatot jelentett Török- és Görögországgal. A személy- és cso­magforgalmat is nagyrészt olasz hajók bonyo­lították le. A semleges államok előtt nemcsak Olasz­ország katasztrófája, de ezzel kapcsolatban az entente igézeteinek értéke is rendkívül alkal­mas a tanulságra. Olaszországnak az entente nagyszabású határkiigazítást ígért Tunisz és Tripolisz között, de nemcsak hogy nem vált­hatja be e határkiigazítás lehetőségét, de Olasz­ország elvesztette azt is, amivel eddig birt Ci­renaikában, Bengáziban, Tripoliszban és Líbiá­ban. Az olaszok itt tagadhatatlanul igen szor­galmasan dolgoztak a török-arab tartományok meghódítása óta: vasutakat, gyárakat, villamos üzemeket és kiterjedt mezőgazdaságot létesí­tettek, sikerült az arabok egy részének békés hajlandóságát megnyerni, különböző szociális eszközökkel és módokkal: teljes mezőgazda­sági felszereléseket, háziállatokat és pénzbeli támogatást adtak nekik ugyanolyan módszer­rel, amint a franciák Marokkóban tették. Az olasz ultimátum tökéletesen megoldja a francia és olasz hódítások kérdését is és pe­dig Törökország előnyére. Törökország most szabad kezet fog nyerni eddig Olaszország ál­tal bi­torolt tartományaiban, úgy itt, mint Ma­rokkóban a szultán és Enver pasa neve a zászló, a vérvörös mezőben lévő csillagos és félholdas lobogó mellett. Tripoliszban tö­kéletesen az arabok az urak s Ma­rokkó legnagyobb részében is mindent visszahódítottak a franciáktól. A fran­cia kormány a háború elején ugyanis bí­zott a marokkói arabok látszólagos nyugal­mában és az idegen­légió legnagyobb részét Franciaországba vitték. Meg kell jegyeznünk, hogy a francia uralom alatt lévő arabok lá­zadása különösen a francia égisz alatt lévő légió­rendszer ellen is történt; ez a minden­felől összeszedett katonaság borzalmas kegyet­lenségeivel tette magát hírhedté a marokkói arabok között. Az entent nemcsak a semlegeseknek nem­ szerezhet semmit, de a saját birtokai is ko­moly veszedelemben vannak, sőt nagyrészük elveszett. A háború véres valóságaiban minden ígéret üres fecsegésnek bizonyult a német— osztrák-magyar—török milliók győzelmeivel bebizonyított tényekkel szemben. Jimin az öregek csodál­koznának Az Isonzó mellől, julius 18. Furcsa világot is élünk. Lassan-lassan, alig hogy észrevettük, felfordult a régi szép rend, megváltozott minden. Ha a mohos, a si­rok megnyílnának s hallgatag lakói egy körü­ltekintési időre visszajönnének, csodál­kozó felkiáltás­ röppenne el ajkukról. Pedig a magyar embernek jellemző tulajdonsága, hogy semmi felett nem lepődik meg különös­képpen. Sokszor olvastam népünkről szóló le­írásokat, melyekben álmélkodó atyafiak ját­szanak szerepet s olyankor úgy éreztem, hogy mintha hamis szemszögből néznék ma­gyarjainkat. Sokkal értelmesebb, sokkal nyíl­tabb eszű, hogysem Im­raculumot kiáltson ott, hol az emberi ész­ük­ diadalát. Klasszikus példa erre Széchenyi István öreg parasztja a Balaton mellett, kire az építendő gőzhajó alkatrészeinek őrzését bízta. Az öreg körül-körül járta, nézte a rá­bízott dolgokat, hümmögött is egyet-kettőt s végre is kíváncsiskodott. Mi lesz ebből, mi lesz abból! A gróf felelgetett. Mikor a gőz­gépre került a sor, mely hajtani fogja az egészet, hitetlenné vált a magyar. — No uram, ezt már nem hiszem! De csodálkozni... nem csodálkozott. Va­lamint hogy a szentesi atyafiak is az első gőz­hajó látásakor a Tiszán mindössze annyit jegyzenek meg: — Noné, koma! Úgy kapari a vizet, mint a kutya! Nagyon sok a mi népünkben a flegmati­kus, higgadt vonás. Jellemző eset történt ve­lem az alföldi tanyavilágban. Repülőgépek­ről beszélgettünk könnyű homoki mellett. A kapás ott ült kezünk ügyénél, hogy az üres kancsó gazdátlan ne maradjon. Nagy figyelemmel hallgatta a beszédet. Hozzá for­dultam: — Hát h­iszi-e István Rá, hogy már re­pülnek is az emberek? — Miért ne hinném! Nincs ma már lehe­tetlen! És elballaga kiszorítani a levegőt a bo­roskancsóból, morfondírozva közbe : — Fura lehet! Embermadár! Az elődeink, szekéren utazgató őseink azért flegmatikus természetük dacára is el­bámulnának a mai állapotokon. Nem igen hi­szem, hogy helyeslésükkel találkozna, hogy a szittya ivadék, a lóra termett magyar ár­kokba ássa be magát és ugy harcol. Mikor azt ők még lóhátról cselekedték, régi kró­nika-irók szavai szerint „pokoli huj, huj" kiáltásokkal. Hát bizony más ez a mi hábo­rúnk, mint az övéké volt. A lobogó kopjak, gerezdes buzogányok, fokosok helyébe is­métlő fegyverek, gázbombák­ jöttek. A régi gömbölyű­golyós, meg láncos ágyuk is vár­kastélyok díszévé váltak s a helyüket könnyű és nehéz haubitzok, mozsarak foglalták el. Igazzá lett Eötvös József mondása: „Napo­leoni diadal, mind csak kakasviadal!" És mig ott lapulunk az árokban, lesve-várva mi lesz, egyszer csak búgni, berregni kezd felet­tünk valami. Megjelent az aeroplán. Gyorsan száll, mint a madár, hol kisebb, hol nagyobb ívet írva le. Az ágyuk lövöldözik.­­Itt is, ott is füstgomolyok keletkeznek, olyan szabályos kört alkotva körüle, mintha fehér rózsából fontak volna pirosarcú leányok sízszorut. Az öregek még arra is rájönnének, hogy már a közmondások se igazak. Lám, a mai háború­ban „ágyúval lőnek a verébre!" Biztosan sze­mükbe tűnne az a mély beásás is, mely be­felé vezet a föld alá. Borospincének néznék, pedig h­át azzal csak repülni akarjuk tanítani­ egymást! Nem kell ahoz más, csak egy jó adag ekrazit s mindnyájan „embermadarak", jobban mondva ég felé szálló árva lelkek leszünk. De talán még mindebbe bele tudnának­ nyugodni. Megszoknák a „gewehrmasinák" berregését, kattogását, a fölöttünk lebegő „fölyhőzsákot", „megfigyelő hólyagot" (amint babáink a léghajót nevezik), de fejcsóválva rosszallanák, hogy az „ásvány gyerek" a te­lefonba németül beszél. Mert hát mégis csak nagy elrugaszkodás az az ősöktől, hogy ta­­­nulunk, mikor velünk magyarokkal egy iden igazság: „Papnak való a tudomány!" Annak is csak azért, hogy el tudja a misét mondani. Szomorúan sóhajtanának fel: — „Pusztul, gyengül a magyar! Pallé­­rosodik. Mán pedig a faragott fa vékonyabb, gyengébb leszen!" Hát mit csináljunk? Nagyot fordult az idő kereke. Az ősök ellenségéből lett leghí­vebb barátunk. Meg kell, hogy értsük egy­­mást. Tanulni kell németül. Valósággal mu­latság hallgatni, mikor a telefonistánk beszél a telefonba. — Wer spricht? — Baon Kovács! Bitte zum Telephon den Herrn Hauptmann! — Wer ruft? — Major Kovács! Eddig megy az ügy rendben. Hanem most a zászlóaljtelefonista még egyebet is mond, persze németül. A mi legényünk vé­gighallgatja s pokoli nyugalommal vissza­szól: — Nix dajcs! Danke! Slussz! Igy tanulunk meg mi németül. Épp igy­­vagyunk a többi nyelvekkel is: a szerbbel s PESTI NAPLÓ 1915 július 25. Ír Budapest, július 24.­­ - György görög herceg Párisban, Zürichből jelentik: György görög herceg és felesége, Mária hercegnő, pénteken Rómába érkeztek. A hercegi pár éjfélkor tovább utazott Parisba.

Next