Pesti Napló, 1915. augusztus (66. évfolyam, 212–242. szám)

1915-08-25 / 236. szám

(r: Szerda A magyar sajtó a világháborúban­­ A magyar sajtó már a béke boldog idő­szakában is magasabb nívót parancsolt ön­maga számára, mint amilyen a mi közviszo­nyainkban m­agától értődő lett volna. Most, mi­­vár a világháború egy esztendős elmúlt, hideg, siráló szemmel, de annál önérzetesebben lehet is kell megállapítani, hogy azok között az in­tézmények közt, amelyek e nagy felfordulás­ban kötelességüket minden várakozáson felül teljesítik, első­sorban áll a magyar sajtó. Mi­ként a magyar katona künn a rohamvonal élén a kötelességét messze túlhaladó szemé­lyes hősiességgel teljesíti, a magyar sajtó talán az egész háborús világsajtót megelőzőn, e nagy idők nagy feladatait szent áhítattal vállalta és nagyszerű eredményekkel oldotta is meg. A háború történelmi küzdelme éppen úgy nyugodtan számíthat a mi sajtónk értelmes­ségére és erkölcsi erejére, mint ahogyan a lö­vészárokban nyugodtan gondolhatnak arra, hogy úgy a katonák, mint az itthonmaradottak összes szempontjaiért itt áll és éberen őrkö­dik a magyar újságcsinálás lelkiismeretessége. Nálunk nem kellett lapokat beszüntetni a fel­sőbbségnek és nem kellett lapokat gyanúsí­tania a publikumnak, a hadviselés érdeke, a haza érdeke, a közönség érdeke és a társada­lom támogatására ráutaltak védelme, a háború kalózainak a kipellengérezése és mindenek­előtt: igazság, ez volt a magyar sajtó jelszava a háború első napja óta és most, amikor egy­éves már a háború, nyugodtan mutathatunk rá, hogy a sajtónak mily nagy érdemei van­nak a hírszolgálat, a közhangulat irányítása, a hadi jótékonyság szervezése, a hadsereg lel­kesítése, az itthonmaradottak megnyugtatása, a közjóléti intézkedések és a háborús gazda­sági élet ellenőrzése terén. Ezeket a feladatokat a magyar sajtó a tradíciói alapján oldotta meg oly jelesül. Sem­miféle beavatkozás nem kellett ahoz, hogy a sajtó első pillanattól fogva ne tudta volna, mit és hogyan kell cselekednie. A cenzúrának sehol sincs oly kevés oka beleavatkozni a sajtó munkájába, mint nálunk, mert a magyar új­ságcsinálásnak megvolt a helyes érzéke kez­dettől fogva, hogy a hadviselés érdekében mit szabad és mit lehet a hasábjain tárgyalni és miről kell hallgatnia addig, míg a háború tart, mit kell eltennie arra az időre, amikor már­semmiféle katonai és államérdekbe nem ütkö­zik az ismertetése. A közönség a maga hírek után való vágyában, érthetően izgalmas érdek­lődésében alig tud magának számot adni ar­ról, hogy miért méltatlankodik, h­a bizonyos szállongó hírek megerősítését, vagy álhírek cáfolását nem látja a lapokban. A közönség türelmetlen, ha kisebb-nagyobb méltánytalan­ságokért most nem áll ki a sajtó, a közönség gunyoros, ha egy és más — noha köztudo­mású — nem kerül a nyilvánosság elé a cen­zúra miatt, ám a közönség ilyenkor igaztalan is, mert nem tudja a horderejét megítélni, mit jelenthet a hadvezetőség szempontjából az, amit a lapok elhallgatnak, vagy amiket a la­pokkal elhallgattatnak. A szerkesztőségekben napjában hatszo­rosa gyülemlik fel az­­nak az anyagnak, ami a lapban napvilágot lát. Már az Íróasztaloknál is megvan a kritikája­ annak, hogy mit nem szabad és mit nem lehet a nyilvánosság elé hozni és akkor még jön a cenzúrának a kato­nai, politikai és közgazda­sági hármas gátvo­nala, amelyet minden köntésnek át kell még lépnie, mielőtt kikerül a­­publikum elé. Mi a szerkesztőségekben olvassuk a külföldi lapo­kat, óvassuk a külföldi hiravnyág-gyüjteménye­keit, látjuk az ellenséges és a semleges sajtó egész munkáját és ha a lap­­még sem tükrözi vissza teljes átültetésben ezt a hatalmas anya­got, aki az újságot olvassa, annak egy-egy­cikk, egy-egy hir, egy-egy véktsgény sorai kö­zött meg kell találnia azt a tö­bbletet, amivel mi többet látunk és jobban­­áttekinthetünk, mint amiről valójában hírt adhatunk. A lapoknak most az a kötelességük, hogy a hadvezetőség szempontjait a­­ táború ered­ménye és a közérdek magasabb d­íjai érdeké­ben a közönség körében népszerűsítsék. Majd ha azután véget ér a háború, a so­k elhallga­tott betű, mind életre kív­ és elvégzi a maga kulturmunkáját, vagy purifikáló kötelességét. A hírszolgálat persze korlátozott, nemcsak a hadvezetőség szempontjai miatt, de azért is, mert a távírda és telefon nem áll megfelelően a rendelkezésre. A semleges országok anyag­szolgáltatása, az ellenséges országok ki­panya­gának megszerzése és időre való beérkezése nagy nehézségek és áldozatok árán is csa­k részben sikerülhet. Maga a haditudósítás ez mni­kája is hallatlanul nehézkessé vált azá­ltal, hogy óriási területeken folyik a háború. Míg a mi haditudósítóink egy-egy galiciai, orosz, vagy olasz harctéri esemén­yről beszámolnak, vagy helyszíni élményeiket közlik, addig a harctereken ezernyi más nagy érdekességű ese­­mény játszódik le, amelyről talán nem is lehet éppen a dolog természeténél fogva, értesülést szerezni. • M •, • * ,V -Mennyi szemrehányás éri a sajtót, ha belső területeinken történő eseményekről nem adhatunk hírt­ katonai büntető eljárásokról, különböző határ­széli csetepatékról stb. értesítenek olvasóink és írják, hogy csodálkoznak a hírszolgálatunk lassúságán, mikor a helyi lap már napok előtt nagy közlésekkel szolgált az eseményről. El­feledik ilyenkor azt a szempont­ot, hogy míg például a hadvezetőségnek egyenesen­­célja az illető vidék közhangulatának irányítása miatt ezeknek az eseményeknek helyi tárgyalása, addig homlokegyenest ellenkeznék a hadvise­lés érdekével, ha például ugyanez az esemény a budapesti nagy napilapok útján kikerülne az ellenséges sajtóba. Hány levél, hány megírt riport, mennyi anyaggyűjtés áll és vár ilyen és hasonló szem­pontokból a háború végéig, hogy csak azután lásson napvilágot. De a lapok, meg a közön­ségük között kialakult még egy kapcsolat a háború alatt. Miután a hadsegélyezési, közjó­léti, közélelmezési és egyéb kérdések tágas mezején ezer és ezer alkalom nyílik egyesek kisebb, vagy nagyobb jogos, vagy kevésbbé jo­gos magánérdekeit legkíméletlenebbül és igen sokszor legigaztalanabb módon érinteni, de ezeknek a sérelmeknek a széles alapon való tárgyalgatása e súlyos idők nagy szempontjai­val alig is állnak arányban, vagy pedig arra nyújtanak alkalmat, hogy gyűlölködést, visz­szavonást váltsanak ki ott, ahol most együtt­működésre volna szükség, ezek az ügyek a szerkesztőségek postájában nyernek elintézést. A szerkesztői üzenetekben ma már nem álmodozó bakfisek leveleznek és nem is kár­tyafogadások eldöntését kérik, nem is azt kér­dezik, hogy Fedák Sári zsidó vallású-e, hanem a legszükségesebb napi kérdések körül folyik most a lapok közönségeinek a levelezése. A kormányrendeletek értelmezése, magyarázása, a tájékozatlan publikum útbaigazítása most nagyjában ezen a rovaton át történik. A mi lapunk garmadával kapja a közönség köréből a legváltozatosabb, de teljesen aktuális vonat­kozású kérdésekben való tájékozást kereső és érdeklődő leveleket, ám a szerkesztői üzenetek alig századrészét mutatják annak a munká­nak, ami most itt éppen azért folyik, "mert­­a sok ügyes-bajos ember mind a lapoknál akar tájékozódni és hol is állnának szívesebben, készségesebben rendelkezésre minden kérdés­ben, mint egy szerkesztőségben? Lélekbúvárok helyett most ügyvédek és más szakemberek Huszárfájdalom . Az ég lassan kint megfeketedett s baka­csin színű bársonyán a vacsoracsillag olyan fényesen ragyogott, mint egy tiszta láng. Az emberek a fűben heverésztek és pipáltak. — Mán gyün ... — — Még nem gyün. Nem az kocog. Csend volt. Hallgattak. Aztán megint megszólalt egy hang a sötétben: — De most má gyan. Felfigyeltek az éjszaka csendességébe. — Igencsak az lessz . .. Mi semmit sem hallottunk, de a puszták némaságához szokott paraszti fülek megérez­ték a finom távoli neszt. Egy pár perc múlva mi is hallottuk, de olyan messziről jött a hang, mintha egy csillagról szállt volna felénk. Kocsizörgés. Istenem, mi lenne más, mint a trénkocsi. A következő percekben bekocogott­ a kocsi az erdei lak kapuján, a lovak, mikor a kocsis azt mondta nekik: hóha te! — meg­torpantak, felfelé hányták a fejüket és zör­gették a zablát. A konyhakocsin a vaskondé­rok alatt élénk tűz lobogott. A kapitányunk megkeresett bennünket a sötétben. — Fiuk, a házban nem aludhatunk, mert elfoglalták a huszárok.­­ — Egy ezredes van itt, egy alezredes, meg vagy négy alantas tiszt. — Wir haben immer Pech — sóhajtott az egyik zászlós, kövér és szőke bécsi gyerek, aki képzeletében ma éjszaka már drótmatra­cos ágyon aludt. Egy huszár veretése mellett mégis be­léptünk a lakásba A ház az oroszdúlás ismert képét nyújtotta. Az első két szobában földre hintett illatos széna fölé sárga pokró­cok voltak takarva, az egyiknek a sarkában vörös hímzéssel nagy kilencágú grófi korona. — Ki alszik itt, te huszár? — Itt la? Itt az ezredes itt. Némelyik pokróc fölött kis kapk­epárna fehér lett. Beléptünk a másik szobába, ahol egy hosszú kecskelábú asztal volt felállítva. Az asztalon széllámpák égtek. A két konyháról összehordott vacsora valóban lukullusi volt. Beszélgettünk. Vacsora után nemsokára az ezredes felállott. — Isten áldjon meg benneteket, én elme­gyek aludni. Ti ha akartok, maradjatok. Maradtunk. A széllámpák üvegburká­ban csendesen enyésztek a gyertyák, az aluminium kupákat borral töltögettük és most ezen az éjszakán, itt messzi Galíciában, a gyertyafényes kecskelábú asztal fölé hajolva, a feldúlt erdészlakás ebédlőszobájában éjféli egy óra tájban hallottam egy szürkekabátos huszáralezredes szájából ezt a fájdalmasan szép huszárnovellát — különös fekete virág, amely a szatanovi humuszban nőtt — csupa fájdalom, csupa köny, az alezredes is szinte suttogva mondta el, olykor összehúzott szem­öldökkel nézett bele sokáig a gyertyalárigba, mint akinek a szíve nagyon fáj, lassan és nagy szünetekkel beszélt, két, félig elégett gyufaszálat ide és oda rakosgatott az asztalon. — A szatanovi véres csata után történt. A huszárság óriási túlerővel találta magát szembe — ez már a most egy évvel ezelőtt történt nagy visszavonulásunk korszakába esik­ — az én parancsnokságom alatti huszárezred is vissza­felé vonult. Alkonyattájban egy széles völgy­katlanba érkeztünk. A völgyben apró falu fe­küdt, a házak fala messzire fehérlett és a domb gerincéről világosan láttuk, hogy a falu köze­p­én tekintélyes park van és a vadgesztenyefák sö­tétzöld lombja alól kivereslett egy falusi ka­stély piros bádogteteje. — Ott fogunk megszállani — mondtam a tiszteknek. Egyenesen a falusi kastély felé tart­z­ottunk. A kastély oszlopos tornácán egy öreg­­ matróna állott — talán nyolcvan éves is fel­vetett már — a haja hófehér volt, főkö­tős fe­je akár egy régi portré, botra támasz­kodott és fekete blúzán egy egyszerű ezüst ékszer, két csókolózó galamb. Már messziről integetet­t felénk fáradt kezével. A tornácra léptem é­s bemutatkoztam. — Kluszárok? — kérdezte és szelid kék szemei m­egcsillogtak. Egy s­záz esztendős öreg inas tipegett elő, aki legalább húsz évvel volt idősebb asszo­nyánál. — Tizenkettőre teritt Rikárd, az urak­ tizenegyen vannak. Az ebédkőbe léptünk, amelynek falát egy­két megfeketedett csendéleten kívül férfi és női portrék díszítették, vékony aranyrámában. A férfiarcok állán gyakori volt a keskeny kecskeszakáll,­­— régi lengyel nemesek, — a nők fejét rózsas­­zínű és kék fodros, tornyos frizurák ékítettél. Az asszony egy dohányzóféle szobába vezetett bennünket. A szőnyegek nemes ódonsága és körülöt­tünk minden, a bútorok, az ajtók faragása, a dús rézkeretü tük­ör, jómódra és eleganciára vallott. 1­0 év tudott^ kik .a. «ft&VaUHfe. PESTI NAPLÓ 1915. augusztus 25. )

Next