Pesti Napló, 1915. augusztus (66. évfolyam, 212–242. szám)
1915-08-25 / 236. szám
(r: Szerda A magyar sajtó a világháborúban A magyar sajtó már a béke boldog időszakában is magasabb nívót parancsolt önmaga számára, mint amilyen a mi közviszonyainkban magától értődő lett volna. Most, mivár a világháború egy esztendős elmúlt, hideg, siráló szemmel, de annál önérzetesebben lehet is kell megállapítani, hogy azok között az intézmények közt, amelyek e nagy felfordulásban kötelességüket minden várakozáson felül teljesítik, elsősorban áll a magyar sajtó. Miként a magyar katona künn a rohamvonal élén a kötelességét messze túlhaladó személyes hősiességgel teljesíti, a magyar sajtó talán az egész háborús világsajtót megelőzőn, e nagy idők nagy feladatait szent áhítattal vállalta és nagyszerű eredményekkel oldotta is meg. A háború történelmi küzdelme éppen úgy nyugodtan számíthat a mi sajtónk értelmességére és erkölcsi erejére, mint ahogyan a lövészárokban nyugodtan gondolhatnak arra, hogy úgy a katonák, mint az itthonmaradottak összes szempontjaiért itt áll és éberen őrködik a magyar újságcsinálás lelkiismeretessége. Nálunk nem kellett lapokat beszüntetni a felsőbbségnek és nem kellett lapokat gyanúsítania a publikumnak, a hadviselés érdeke, a haza érdeke, a közönség érdeke és a társadalom támogatására ráutaltak védelme, a háború kalózainak a kipellengérezése és mindenekelőtt: igazság, ez volt a magyar sajtó jelszava a háború első napja óta és most, amikor egyéves már a háború, nyugodtan mutathatunk rá, hogy a sajtónak mily nagy érdemei vannak a hírszolgálat, a közhangulat irányítása, a hadi jótékonyság szervezése, a hadsereg lelkesítése, az itthonmaradottak megnyugtatása, a közjóléti intézkedések és a háborús gazdasági élet ellenőrzése terén. Ezeket a feladatokat a magyar sajtó a tradíciói alapján oldotta meg oly jelesül. Semmiféle beavatkozás nem kellett ahoz, hogy a sajtó első pillanattól fogva ne tudta volna, mit és hogyan kell cselekednie. A cenzúrának sehol sincs oly kevés oka beleavatkozni a sajtó munkájába, mint nálunk, mert a magyar újságcsinálásnak megvolt a helyes érzéke kezdettől fogva, hogy a hadviselés érdekében mit szabad és mit lehet a hasábjain tárgyalni és miről kell hallgatnia addig, míg a háború tart, mit kell eltennie arra az időre, amikor mársemmiféle katonai és államérdekbe nem ütközik az ismertetése. A közönség a maga hírek után való vágyában, érthetően izgalmas érdeklődésében alig tud magának számot adni arról, hogy miért méltatlankodik, ha bizonyos szállongó hírek megerősítését, vagy álhírek cáfolását nem látja a lapokban. A közönség türelmetlen, ha kisebb-nagyobb méltánytalanságokért most nem áll ki a sajtó, a közönség gunyoros, ha egy és más — noha köztudomású — nem kerül a nyilvánosság elé a cenzúra miatt, ám a közönség ilyenkor igaztalan is, mert nem tudja a horderejét megítélni, mit jelenthet a hadvezetőség szempontjából az, amit a lapok elhallgatnak, vagy amiket a lapokkal elhallgattatnak. A szerkesztőségekben napjában hatszorosa gyülemlik fel aznak az anyagnak, ami a lapban napvilágot lát. Már az Íróasztaloknál is megvan a kritikája annak, hogy mit nem szabad és mit nem lehet a nyilvánosság elé hozni és akkor még jön a cenzúrának a katonai, politikai és közgazdasági hármas gátvonala, amelyet minden köntésnek át kell még lépnie, mielőtt kikerül apublikum elé. Mi a szerkesztőségekben olvassuk a külföldi lapokat, óvassuk a külföldi hiravnyág-gyüjteményekeit, látjuk az ellenséges és a semleges sajtó egész munkáját és ha a lapmég sem tükrözi vissza teljes átültetésben ezt a hatalmas anyagot, aki az újságot olvassa, annak egy-egycikk, egy-egy hir, egy-egy véktsgény sorai között meg kell találnia azt a többletet, amivel mi többet látunk és jobbanáttekinthetünk, mint amiről valójában hírt adhatunk. A lapoknak most az a kötelességük, hogy a hadvezetőség szempontjait a táború eredménye és a közérdek magasabb díjai érdekében a közönség körében népszerűsítsék. Majd ha azután véget ér a háború, a sok elhallgatott betű, mind életre kív és elvégzi a maga kulturmunkáját, vagy purifikáló kötelességét. A hírszolgálat persze korlátozott, nemcsak a hadvezetőség szempontjai miatt, de azért is, mert a távírda és telefon nem áll megfelelően a rendelkezésre. A semleges országok anyagszolgáltatása, az ellenséges országok kipanyagának megszerzése és időre való beérkezése nagy nehézségek és áldozatok árán is csak részben sikerülhet. Maga a haditudósítás ez mnikája is hallatlanul nehézkessé vált azáltal, hogy óriási területeken folyik a háború. Míg a mi haditudósítóink egy-egy galiciai, orosz, vagy olasz harctéri eseményről beszámolnak, vagy helyszíni élményeiket közlik, addig a harctereken ezernyi más nagy érdekességű esemény játszódik le, amelyről talán nem is lehet éppen a dolog természeténél fogva, értesülést szerezni. • M •, • * ,V -Mennyi szemrehányás éri a sajtót, ha belső területeinken történő eseményekről nem adhatunk hírt katonai büntető eljárásokról, különböző határszéli csetepatékról stb. értesítenek olvasóink és írják, hogy csodálkoznak a hírszolgálatunk lassúságán, mikor a helyi lap már napok előtt nagy közlésekkel szolgált az eseményről. Elfeledik ilyenkor azt a szempontot, hogy míg például a hadvezetőségnek egyenesencélja az illető vidék közhangulatának irányítása miatt ezeknek az eseményeknek helyi tárgyalása, addig homlokegyenest ellenkeznék a hadviselés érdekével, ha például ugyanez az esemény a budapesti nagy napilapok útján kikerülne az ellenséges sajtóba. Hány levél, hány megírt riport, mennyi anyaggyűjtés áll és vár ilyen és hasonló szempontokból a háború végéig, hogy csak azután lásson napvilágot. De a lapok, meg a közönségük között kialakult még egy kapcsolat a háború alatt. Miután a hadsegélyezési, közjóléti, közélelmezési és egyéb kérdések tágas mezején ezer és ezer alkalom nyílik egyesek kisebb, vagy nagyobb jogos, vagy kevésbbé jogos magánérdekeit legkíméletlenebbül és igen sokszor legigaztalanabb módon érinteni, de ezeknek a sérelmeknek a széles alapon való tárgyalgatása e súlyos idők nagy szempontjaival alig is állnak arányban, vagy pedig arra nyújtanak alkalmat, hogy gyűlölködést, viszszavonást váltsanak ki ott, ahol most együttműködésre volna szükség, ezek az ügyek a szerkesztőségek postájában nyernek elintézést. A szerkesztői üzenetekben ma már nem álmodozó bakfisek leveleznek és nem is kártyafogadások eldöntését kérik, nem is azt kérdezik, hogy Fedák Sári zsidó vallású-e, hanem a legszükségesebb napi kérdések körül folyik most a lapok közönségeinek a levelezése. A kormányrendeletek értelmezése, magyarázása, a tájékozatlan publikum útbaigazítása most nagyjában ezen a rovaton át történik. A mi lapunk garmadával kapja a közönség köréből a legváltozatosabb, de teljesen aktuális vonatkozású kérdésekben való tájékozást kereső és érdeklődő leveleket, ám a szerkesztői üzenetek alig századrészét mutatják annak a munkának, ami most itt éppen azért folyik, "merta sok ügyes-bajos ember mind a lapoknál akar tájékozódni és hol is állnának szívesebben, készségesebben rendelkezésre minden kérdésben, mint egy szerkesztőségben? Lélekbúvárok helyett most ügyvédek és más szakemberek Huszárfájdalom . Az ég lassan kint megfeketedett s bakacsin színű bársonyán a vacsoracsillag olyan fényesen ragyogott, mint egy tiszta láng. Az emberek a fűben heverésztek és pipáltak. — Mán gyün ... — — Még nem gyün. Nem az kocog. Csend volt. Hallgattak. Aztán megint megszólalt egy hang a sötétben: — De most má gyan. Felfigyeltek az éjszaka csendességébe. — Igencsak az lessz . .. Mi semmit sem hallottunk, de a puszták némaságához szokott paraszti fülek megérezték a finom távoli neszt. Egy pár perc múlva mi is hallottuk, de olyan messziről jött a hang, mintha egy csillagról szállt volna felénk. Kocsizörgés. Istenem, mi lenne más, mint a trénkocsi. A következő percekben bekocogott a kocsi az erdei lak kapuján, a lovak, mikor a kocsis azt mondta nekik: hóha te! — megtorpantak, felfelé hányták a fejüket és zörgették a zablát. A konyhakocsin a vaskondérok alatt élénk tűz lobogott. A kapitányunk megkeresett bennünket a sötétben. — Fiuk, a házban nem aludhatunk, mert elfoglalták a huszárok. — Egy ezredes van itt, egy alezredes, meg vagy négy alantas tiszt. — Wir haben immer Pech — sóhajtott az egyik zászlós, kövér és szőke bécsi gyerek, aki képzeletében ma éjszaka már drótmatracos ágyon aludt. Egy huszár veretése mellett mégis beléptünk a lakásba A ház az oroszdúlás ismert képét nyújtotta. Az első két szobában földre hintett illatos széna fölé sárga pokrócok voltak takarva, az egyiknek a sarkában vörös hímzéssel nagy kilencágú grófi korona. — Ki alszik itt, te huszár? — Itt la? Itt az ezredes itt. Némelyik pokróc fölött kis kapkepárna fehér lett. Beléptünk a másik szobába, ahol egy hosszú kecskelábú asztal volt felállítva. Az asztalon széllámpák égtek. A két konyháról összehordott vacsora valóban lukullusi volt. Beszélgettünk. Vacsora után nemsokára az ezredes felállott. — Isten áldjon meg benneteket, én elmegyek aludni. Ti ha akartok, maradjatok. Maradtunk. A széllámpák üvegburkában csendesen enyésztek a gyertyák, az aluminium kupákat borral töltögettük és most ezen az éjszakán, itt messzi Galíciában, a gyertyafényes kecskelábú asztal fölé hajolva, a feldúlt erdészlakás ebédlőszobájában éjféli egy óra tájban hallottam egy szürkekabátos huszáralezredes szájából ezt a fájdalmasan szép huszárnovellát — különös fekete virág, amely a szatanovi humuszban nőtt — csupa fájdalom, csupa köny, az alezredes is szinte suttogva mondta el, olykor összehúzott szemöldökkel nézett bele sokáig a gyertyalárigba, mint akinek a szíve nagyon fáj, lassan és nagy szünetekkel beszélt, két, félig elégett gyufaszálat ide és oda rakosgatott az asztalon. — A szatanovi véres csata után történt. A huszárság óriási túlerővel találta magát szembe — ez már a most egy évvel ezelőtt történt nagy visszavonulásunk korszakába esik — az én parancsnokságom alatti huszárezred is visszafelé vonult. Alkonyattájban egy széles völgykatlanba érkeztünk. A völgyben apró falu feküdt, a házak fala messzire fehérlett és a domb gerincéről világosan láttuk, hogy a falu közepén tekintélyes park van és a vadgesztenyefák sötétzöld lombja alól kivereslett egy falusi kastély piros bádogteteje. — Ott fogunk megszállani — mondtam a tiszteknek. Egyenesen a falusi kastély felé tartzottunk. A kastély oszlopos tornácán egy öreg matróna állott — talán nyolcvan éves is felvetett már — a haja hófehér volt, főkötős feje akár egy régi portré, botra támaszkodott és fekete blúzán egy egyszerű ezüst ékszer, két csókolózó galamb. Már messziről integetett felénk fáradt kezével. A tornácra léptem és bemutatkoztam. — Kluszárok? — kérdezte és szelid kék szemei megcsillogtak. Egy száz esztendős öreg inas tipegett elő, aki legalább húsz évvel volt idősebb asszonyánál. — Tizenkettőre teritt Rikárd, az urak tizenegyen vannak. Az ebédkőbe léptünk, amelynek falát egykét megfeketedett csendéleten kívül férfi és női portrék díszítették, vékony aranyrámában. A férfiarcok állán gyakori volt a keskeny kecskeszakáll,— régi lengyel nemesek, — a nők fejét rózsaszínű és kék fodros, tornyos frizurák ékítettél. Az asszony egy dohányzóféle szobába vezetett bennünket. A szőnyegek nemes ódonsága és körülöttünk minden, a bútorok, az ajtók faragása, a dús rézkeretü tükör, jómódra és eleganciára vallott. 10 év tudott^ kik .a. «ft&VaUHfe. PESTI NAPLÓ 1915. augusztus 25. )