Pesti Napló, 1915. október (66. évfolyam, 274–304. szám)

1915-10-08 / 281. szám

Csütörtök PESTI NAPLÓ 1915. október 8. 31 M &tlágkáb®$*M a Balkánon Anglia és Olaszország csatlakoztak az orosz ultimátumraoz­ il követek kikérték útleveleiket Róma, október 7. A Stefani-ügynökség jelenti: "Anglia és Olaszország követei jegyzéket nyújtottak át a bolgár kormánynak, amelyben csatlakoznak az Oroszország és Franciaország követei által átnyújtott ultimátumhoz és kikérték útleveleiket. A diplomáciai szertartások még foly­nak, ultimátumok röpködnek a levegőben és hivatalosan még nem tört ki a háború­­— tényleg azonban kitört és, legalább egy nisi jelentés szerint, a szerb-bolgár határon el­csattantak az első puskalövések. A harmadik balkán-háború megkezdődött. A világháború új határokra került és a nagy dráma kifej­lése — úgy lehet — a Balkán véres völgyei­ben t történik. A háború előestéjén Bulgária, a Balkán megalkotója, az erő, a komoly, bízó nyuga­lom nagyszerű képét­­nyújtja. Az egész or­szág át van hatva az események nagy, törté­nelmi jelentőségétől. Az orosz ultimátum óriási fölháborodást keltett, nemcsak hangjá­nak brutalitása, de tartalmának esztelen vakmerősége miatt is. Bulgária Szerbiának ultimátumot küldött, amelyben azt követeli, hogy a szerbek Macedóniát azonnal adják át Bulgáriának, az ultimátumra Bulgária hu­szonnégy órán belül követeli a szerb választ. Az angol és francia kormány állítólag hely­telenítette az oroszok ultimátumát, de egy újabb hír szerint Anglia és Olaszország is ul­timátumot intéztek Bulgáriához. Bulgária ellen hir szerint a tengerről fogja az entente a támadást megindítani és első akciójuk Vár­na, Dedeagacs ellen fog irányulni. A bolgá­rok egyáltalán nem tartanak az oroszok vár­nai partraszállásától. Görögország helyzete tisztul. A venize­loszság után megbukott maga Venizelosz is és most már egész valószínű, hogy az ország­­— a sok belső bonyodalmon keresztül — é tétlenül ki is cserélte a szobaleány a leveleket s a két menyasszony érthető kíváncsiságból felbontotta a másiknak szóló levelet is, arra a lesújtó felfedezésre jutott, hogy szóról-szóra ugyanazt írta az egyiknek, mint a másiknak. Erre nem várt fordulat következett: a két nő kibékült egymással és összementek lakni. Szóval, a legvastagabb barátkozásba estek. S ha igaz, mit a szobaleány fecsegett, azt határozták el, hogy megvárják együtt, mig hazajön a szemérmetlen kék szakáll és egyesült erővel elpáholják. Erre azonban, mint alább látható lesz, nem került a sor. A világorkán pedig zúgott, süvített to­vább s a kis penzió halljában nem egyszer fogtam kezet a harctérre távozó és a harctér­ről érkezett vitéz katonákkal. A háború szel­lemével volt ez is tele, mint minden a vi­lágon. Csaknem egy év múlva a kémikus nép­felkelő főhadnagyi ranggal és díszes érdem­renddel két heti üdülésre jött vissza a kis penzióba. A fiatal tudós rendszerint szótlan természetű ember volt s már jóideig ült a nagy karosszékben, mikor végre megszólalt: — Ja igaz, el is felejtettem önöknek azt az Elenkó Róbertet megemlíteni. — Nos, mi van vele? — kérdeztük kí­váncsian. . .— Azzal a szegénynyel már semmi sin­csen — hangzott a válasz. — Meghalt?­­— Meg-meg. .— A csatatéren? .?— Kissé hátrább .. . én voltam tudniillik maga valódi érdekei szerint fog dönte­ni és nem az entente szolgálatában. Ujabb csapa­tokat nem szállítottak partra — az eddig partraszállitott katonák száma is csak né­hány ezerre rúg. Venizelosz Athénből Szalo­nikibe utazott. Románia nyugodt, a vezér­kari főnöknek a bolgár mozgósítás napján tett azt a tanácsát, hogy mozgósítsák az ötö­dik hadtestet, Bratianu miniszterelnök visz­szautasította. Hogyan látják Berlinben a helyzetet? Berlin, október 7. A nyugati harctér eseményeinek a bal­káni eseményekkel való összefüggése — ame­lyet ellenségeink sem tagadnak — napról­napra, mondhatni óráról-órára egyre világo­sabb lesz. Ebből a föltevésből indultak ki a központi hatalmak már kezdetben. A Fland­riában és Champagneban indított hatalmas offenzíva eddigi és minden valószínűség sze­rint már jóvá nem tehető balsikere teljes mértékben igazolja azokat az aggodalmakat, amelyeket Joffre a saját és az angol kormány ama kategorikus követelése ellenében vetett fel, hogy, az offenzívát a német vonal ellen azonnal kezdje meg. Joffre kijelentette, hogy még nincs készen, hosszabb időt kivánt az előkészületekre, de ezt megtagadták tőle, mert az entente­ hatalmaknak legfőbb érde­kük volt nagy sikert fölmutatni a Balkán­államoknak, hogy a még ingadozókat maguk­kal rántsák, az elhatározottakat pedig inga­­dozókká tegyék. Ennek a tervnek talán lett volna hatása, ha sikerült volna. De nem si­került. A nyugati csatamezőkön szenvedett vereségek, amelyek messzeható, nemcsak ka­tonai hanem politikai következményekkel is járnak és még ellenállhatatlanul járni fog­­nak, csak arra szolgáltak, hogy a Balkánon az események gyorsabban fejlődjenek és ala­kuljanak ki, mint az előre látható volt. Ma még nem lehet a végleges he­lyzetet megállapítani, de egyre növekvő biztonsággal lehet meghatározni alakulásának irányát. A négyes szövetség nehéz helyzetbe jutott, ame­lyet hiába akar fenyegetésekkel és veszedel­mes nyilatkozatokkal eltitkolni. Az a rend­kívüli okosság, amelylyel Bulgária terveit előkészítette amaz időpontig, amelyben azo­kat megvalósíthatja, az első — de tahán nem a legerősebb — cáfolata azoknak a remé­nyeknek, amelyeket különösen Pétervárott és Londonban tápláltak. Még az eddiginél is na­gyobb bizalommal várható az, hogy Romá­nia semlegességi politikáján nem fog változ­tatni, ami pedig Görögországot aleti, egyre érezhetőbbé válik a helyzet mérlegelésében a saját érdekek súlya, amely az entente ellen esik latba. Azzal, hogy angol és francia csapatok szállottak partra Szalonikiben és ezáltal eny­hült a Dardanellákra gyakorolt nyomás, füstbement Görögországnak .Venizelosz által táplált ama reménye, hogy Törökország ro­vására Kisázsiában fog terjeszkedhetni. Ehhez járni még az is, hogy a görög és olasz igények összeférhetetlensége épp olyan nyomást korül, mint amilyen mértékben az entente szorítja Olaszországot a Törökország eleni támadásra. Az óvatosság, amelylyel a római vezető körök e kívánságok elől eddig kitértek még nem képezik biztosítékát annak, hogy az Anglia gyakorolta nyomás sikertelen maradt, főként mivel az olaszokat csábítja az az ígé­ret, hogy megvethetik lábukat Albániában. Számításba kell venni továbbá azt is, hogy, Konstantin király önálló politikája —­ aki mint katonai szakértő a négyes szövetség és a központi hatalmak katonai erejét is mér­­legelni tudja és a központi hatalmak győzel­méről szemmel láthatóan meg van győződv — támogatójára talál Desmanis vezérkari fő­­nök szintén köztudomású, meggyőződésében. Bármilyen is legyen Görögország végleges ál­lásfoglalása, ellenségeinknek ama reménye, hogy ezt az országot magukkal ragadhatják, már meghiúsult, legalább is Konstantin király akaratára vonatkozóan. Ez nem jelenti még azt, hogy minden irányban tisztult a helyzet. Mindenesetre azon­ban már­is meghiúsultak azok a remények, amelyeket az entente csapatainak Szaloniki­ben való partraszállásához fűzött: hogy Gö­rögország ilyen módon könnyen rávehető arra, hogy tekintélyes hadseregét a négyes szövetség szolgálatába állítsa. Az entente tehát a­zal kezdi meg új akcióját, hogy dardanellai bal­sikerét az egész világ tudomására hozza amennyiben operációit ezen a vidéken beszün­teti és Bulgária ellen oly csekély erővel fordul, amelyet ha ezt előre ismerte volna, valószínű­leg az egész akciót meg sem kezdette, vagy legalább is elhalasztotta volna. A helyzet két­ségtelenül súlyos marad. Konstantin királynak rendkívüli bölcsességet és kitartást kell tanú­sítania, ha politikáját célhoz akarja vinni mert a legkülönfélébb nehézségekkel kell szá­molnia úgy saját országa, mint a négyes szö­vetség részéről. De számolhatunk azzal, hogy ezeket az ellenállásokat mégis legyőzi. Abból hogy Venizelosz többsége a kamarában mennyire lefogyott, bizonyos irányban követ­ kivezényelve egy szakaszszal a kivégzéséhez. A hallban jelenvolt hölgyek hangosan felsikoltottak: — Ah! Kivégezték szegényt! — Úgy van, — bólintott a kémikus fő­hadnagy — mint kémet ítélték halálra. Az oroszoknak kémkedett... Képzelhetik meg­lepetésemet, mikor ráismertem a kis galíciai falu alatt. — És ő is megismerte önt?­­— kérdezte az egyik hölgy izgatottan. — Meg. Úgy láttam, hogy sápadt arca egy pillanatra bágyadt mosolyra derült. Rám függesztett tekintete mintha azt fejezte volna ki: ne féljen semmit, uram, nem szó­lok, nem kompromittálom önt azzal, hogy ismerem. És egy alig látható fejbiccentéssel búcsúzott el tőlem. Azt hiszem, soha oly fá­tyolozott nem volt a hangom, mint mikor ez alkalommal „Feuer"-t vezényeltem. Lehetett hibás, bűnös ember, s minthogy az is volt, de a halállal szemben férfiasan helyt tudott állani. Az emberi végzetnek ezen a legala­csonyabb fokán sem hagyták cserbe uri ma­nirjai. — Szegény! — hangzott az egyik jelen­volt hölgy ajkáról. Nem minden megilletődés nélkül hall­gattuk a kémikus elbeszélését. Hangját, az bizonyos, most is az izgalom fátyolozta . . . Mint mikor „Feuer"-t vezényelt. És másnap a ház úrnője elmondotta a két menyasszonynak Blenkó Róbert szomorú és dicstelen végét... És mit tettek a nők? Megsiratták ... Az az lehet, hogy nem is őt, hanem magukat . .

Next