Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-11 / 11. szám

Sedd­ i háború eseményei 71 világ­hiáború legnagyobb kudarca A Gallipoli-félszigetről, a Dardanella-frontról végképpen elpusztultak az angol-fran­cia hadak, mert jelenti Enver basa török had­ügyminiszter. Isten segedelmével Seddil-Bar­búl is elűztük az ellenséget — és így a tavaly, február 19-én óriási hűhóval megkezdett Dar­danella-akció tizenegy hónap után egy világ­történeti jelentőségű kudarcba fulladt bele. Pedig mondotta Churchill tavaly június 5-én az angol parlamentben, hogy a Dardanellák bevételétől az angol tengeri és szárazföldi had­sereget már csak néhány tüske és bozót vá­lasztja el. Ezt a dölyfös analfabéta kijelentést szeptember elején az angol kormány megis­mételte, amikor szintén az angol alsóházban bejelentette, hogy nagy diadal előestéjén álla­nak az angol hadak, de facto pedig­ nagy ve­reség előestéjén állottak. Ám amilyen nagy a törökök diadala és öröme s magának az eseménynek katonai és politikai jelentősége, éppen akkora, vagy ta­lán még nagyobb az angolok és a franciák szé­gyene, de ami fődolog: az oroszok dühössége. Oroszországnak ebben a háborúban egyetlen­egy nagy világpolitikai célja volt: Konstanti­nápoly és a török tengerszorosok elfoglalása, mert hogy rajtunk is keresztül akart gázolni, ez is egyedüli céljának az elérését szolgálta azon a hódítási alapon, hogy Konstantinápoly­­hoz a szárazföldről rajtunk és a Balkánon ke­resztül juthasson el. Ha tehát most Oroszor­szág ezt a kétszáz éves álmát látja a francia és angol hadak kiverésével végképpen szét­foszlani, akkor miért és mi célból viseljen Oroszország továbbra is háborút? Oroszország elvesztette eddig Orosz-Lengyelországot, elve­szített 7—10 millió katonát, a háborúra elköl­tött 30 milliárd rubelt, de ezt az áldozatot mind nem sajnálta volna, ha az övé lehetett volna Konstantinápoly és vele a török tenger­szorosok. De így? Most tovább hadakozik ugyan még, de legfeljebb már csak azért, mint a vesztett kártyás, hogy fusson a pénze után és legfeljebb hogy Orosz Lengyelországot visz­szafoglalhassa. Kitombolta magát? Két nap óta nincs már intenzív orosz támadás sem a Strypa-, sem a besszarábiai fronton s csak Toporovc fáj még mindig az oroszoknak, ahol még mindig támadnak, de ahol éppen ugy, mint eddig, most is csak ve­reséget és visszavezetést tudnak szenvedni. A harc szüneteléséből azonban még nem követ­keztethetjük azt, hogy az orosz támadások már teljesen kitombolták volna magukat, ha­nem csak azt, hogy az oroszok eddigi vesz­teségeik pótlására új és friss csapatokat és ta­lán még erősebb tartalékerőket fognak a frontra venni és ennek a megérkezésére vára­koznak. Mert hiába, az a politikai cél, amely a besszarábiai orosz offenzívával még mindig arra számít, hogy esetleg Romániát bevon­hassa a maga akciójába, ez a sanda orosz po­litikai cél még mindig nem szűnt meg. Ennek a célnak az elérésére új áldozatokat kell hozni és új ázsiai vad, kulturátlan népeket kell ágyú­töltelékül felhasználni. Szegény turkesztáni lövészek: vagytok-e még sokan, akiknek meg kell haln­iok a cári deszpotizmusért? Berane és Lovcsen - Csapataink Beranétól északra Biocánál állanak, mely a Lim keleti partján 10 kilo­méterre fekszik Beranetől. Hogy idáig eljut­hattunk, egy méternél magasabb hóban kel­lett csapatainknak magaslatról-magaslatra hegyhátról-hegyhátra, szakadékokból szakadé­kokba előretörni és hegyi pozícióikból a mon­tenegróiakat kiverni, hogy így a Lim keleti partját egészen Biccáig megtisztíthassák az ellenségtől. A biccai majkováci front a Lim és Tara között most már ki van egyenesedve és így nyomul előre Montenegrónak egyik leg­nehezebb terepén, hogy dél felé szorítsa le az ellenséget. E célból Majkovácnál a Tara-kö­nyöknél állandó tüzérségi harcok és apró csa­tározások folynak. Montenegró délnyugati határán is foly­nak a harcok, jelenti Slofer, ami azt jelzi, hogy Cattaro felől a Lovcsen elleni offenzí­ván­k lépésről-lépésre küzdi fel magát a Lov­csen lejtőjén, nehéz tüzérség védelme alatt. Hős katonáink így a modern haditaktikára cá­folnak rá és megmutatják azt, hogy amit ed­dig a katonai tudomány lehetetlennek tartott, az a magyar katona előtt nem lehetetlen. Az utolsó estén Az Isonzó mellől, 1915 december Beesteledett. A fehér köd rászállott a völgyre. A nagy csendességből csak a gyors futású Wippach mormoló-zugó folyása válik ki. N­a az ember el tudná feledni — vagy jobban mondva elszabadna felednie —­ hol van, ha nem emlékeztetné minden — a fegy­veres legénység, a sárral-vízzel telit árkok — a há­borúra, szinte haza képzelhetné magát. A közeli fűzfák, cserjék, melyek szétszórtan állanak a grá­nátoktól össze-vissza vágott, szántott réten, fan­tasztikus alakot öltenek. A posztok feszülten ügyelnek előre, nehogy meglepjen bennünket az ellenség. Az állásokban a legénység halkan beszélget rumos teával tele csajkák mellett. A tisztek, is összejöttek egy pár szóra. Igazában az a pár szó eleinte nemi egyéb, mint mély hallgatás, melyet csak néha-néha szakít meg egy „hajh-hajh" vagy egy odavetett rövidke monda", hangos folytatása gyanánt a néma gon­dolatoknak, a dúsan termő vágyaknak, a gazdagon rügyező reménykedésnek, a multak feltámadó em­lékeinek. A sötétségben csak a cigaretták tűz­­­világít. Egy-egy erősebb, hosszabb szippantásnál megvilá­gítják pár pillanatra az arcokat s ilyenkor látjuk, hogy behunyt szemmel néz a m­últba vagy talán a jövőbe a kamerád. Van bőven rá alap. Hosszú, ne­héz hónapok vannak mögöttünk, a második évet lezáró estét töltjük fegyverek alatt, harcos vitézek között, ellenséget lesve-várva, figyelve. A második Szilveszter este bocsátkozott reánk fehér ködével, lettet megülő karcagós hangulatával, k­i mint egy évvel ezelőtt, úgy most is azon jár az eszünk, vaj­­on a küszöb®­ álló év meghozza-e millió szív titkos reményének teljesedését, a végleges győzelmet, az óhajtott nyugalmat, a csendes, boldog békességet? Ki tudna felelni erre? Hol van a jós, ki jövendőt tudna mondani csak egy napra is előre? Ki tudná mondani, mit hoz a jövő a pillanat, mit rejt magá­ban a minutum századrésze, míg az órakerék egyet ketyenhet? A sátorkályha tüze olykor-olykor fellobog. Vö­röses sávot vág a sötétségben s a táncoló láng­nyelvek szeszélyes figurákat rajzolnak a deszkabódé falára. Ilyenkor tele­öntjü­k a poharakat édes cip­rusival — karácsony ajándékul kaptuk — s míg lassan szürcsölve iszszuk, végigfut agyunkon a gon­dolat. . ..Az élet is ilyen édes lehetne!" Az élet? Szinte nevetni kell a gondolatra. Az élet? Ez a pislogó, gyenge mécses, hasonlatos azok­hoz, minőket Halottak napján a sírokon szoktak gyújtani. Némelyik elalszik a szél első fúvására, a másik libeg-lobog szüntelen, mig a felkelő nap diadalmas fénye sápadttá nem változtatja, m­íg az utolsó csepp olaj ki nem ég belőle. A mi mécse­sünkben van olaj bőven, csak a viharok birkóznak vele, csak a sors szele ostromolja napról-napra, óráról-órára, percről-percre. Ejh, de jó volna tudni melyik lesz az erősebb?! Vagy talán jobb ezt nem is tudni? Így leg­alább él bennünk a remény, hogy magános gyer­tyaként égünk el lassan-lassan, hogy fehér hó lesz a fejünkön, fehér dér a szívünkön, mikor utol­sót villan, mikor haldokló lángja beleolvad az örök fényességbe. Hogy koporsónkon élő megcsi­nált virágokból való koszorúk lednek, hogy felel­tünk pap fog imádkozni, harang fog zúgni s a sirhalmunkra falusi temetők akácfája fog virulni, illatozni. Jobb is erre nem gondolni. Ide azzal a cipru­sival, hadd fusson végig tüze a vérünkön, hadd boruljon tőle lángba a testünk, boldog kábulásba a lelkünk, hadd oldódjék meg nyelvünk szava — jövőre nem gondolva, titkokat nem kutatva — árassza el lelkünket múltak derűjével, rózsaszínű hangulatok csalóka örömével. Végett érni nem akaró hónapok szálltak el felettünk, gondoljunk az elmúlt veszedelmekre, az akkor és most is őrködő jó szerencsére. Beszéljünk arról, ami volt! ... — A Sanct Michelen voltunk — kezdem egy pohár bor után — düledező kőfalak, kiálló sziklák mellé húzódtunk! ... A tagnachét az olaszok csinálták, mondhatom mesterek benne. Két szakasz­szal álltam az első védelmi vonalban. A telefon­kagylót a fülemre erősítve, a szememet az ellen­séges frontra irányítva, figyeltem. Gyalogsági tűz nem volt, csak az ágyuk bömböltek, csak az ágyú­golyók zugtak. Az a bizonyos, sokat emlegetett Trommelfeuer volt műsoron. Egyik óra telt a má­sik után, de szünetet nem adtak. Ha nem vol­nának olyan jól edzett idegeim, már táncolnom kellett volna az idegességtől. Jelentések jöttek jobbról-balról, a telefon meg folyton tilátá­zott. — Mi újság? — Szólnak az ágyak! —­­Az olasz gyalogság? — A deckingokban füle!! — Veszteség? —• Szóra sem érdemes! — Esetleges támadásnál felelős vagy, hogy * •fcrtjitéktrt idatree k-csd, ** táseni PESTI NAPLÓ 1916. január 11.­­ A balkáni harem ír Péter király nem re*egy Mhanbe Berlin, január 10. Athénból jelentik, hogy Péter szerb király nem látogat el a görög fővárosba, leg­közelebb Olaszországba és Franciaországba szán­dékozik utazni. Szaszonov a balkáni helpetrai Benin, január 10. A Berliner Lokalanzeiger-nek jelentik Hágából. Szaszonov orosz külügyminiszter az amerikai Out­look munkatársának adott interújúban a követke­zőket jelentette ki: — Azt nem hiszi, hogy Lengyelország és Belgium Németország kezében marad. Ehez túl­nagy az az érdek, amely Angliát, Oroszországot és Franciaországot ez országok felszabadítására serkenti. Amikor a tudósító megkér­dezte, hogy meny­nyiben tekinthető a pánszlávok szempontjából a balkáni invázió mellékesnek, Szaszonov azt fe­lelte, hogy a legbiztosabb módszer, amelylyel a szerbeket országukhoz segítsék ismét, Orosz­ország lengy­el­országi győzelme. Egyenes, közv­etlen támadás Bulgária ellen, kizártnak tekinthető, különösen a szárazföldön. Végeredményben azonban azt, hogy hol és mi­képp, nem az államférfiak döntik el, hamm a katonaság, ezért Oroszország nagyon meg van elégedve a szövetségesek balkáni helyzetével.­­ Hogy Romániát és Görögországot a köz­ponti hatalmak megnyerhetnék maguknak, nem hiszi. Különösen az a gondolat, hogy ötmillió ro­mán megtámadjon 180 millió oroszt, azért, hogy COO.COO besszarábiai románt magához csatoljon, volna nevetséges, ha meggondoljuk, hogy Romá­nia, ha az oroszokhoz csatlakoznék, ötmillió hu-

Next