Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-11 / 11. szám
Sedd i háború eseményei 71 világhiáború legnagyobb kudarca A Gallipoli-félszigetről, a Dardanella-frontról végképpen elpusztultak az angol-francia hadak, mert jelenti Enver basa török hadügyminiszter. Isten segedelmével Seddil-Barbúl is elűztük az ellenséget — és így a tavaly, február 19-én óriási hűhóval megkezdett Dardanella-akció tizenegy hónap után egy világtörténeti jelentőségű kudarcba fulladt bele. Pedig mondotta Churchill tavaly június 5-én az angol parlamentben, hogy a Dardanellák bevételétől az angol tengeri és szárazföldi hadsereget már csak néhány tüske és bozót választja el. Ezt a dölyfös analfabéta kijelentést szeptember elején az angol kormány megismételte, amikor szintén az angol alsóházban bejelentette, hogy nagy diadal előestéjén állanak az angol hadak, de facto pedig nagy vereség előestéjén állottak. Ám amilyen nagy a törökök diadala és öröme s magának az eseménynek katonai és politikai jelentősége, éppen akkora, vagy talán még nagyobb az angolok és a franciák szégyene, de ami fődolog: az oroszok dühössége. Oroszországnak ebben a háborúban egyetlenegy nagy világpolitikai célja volt: Konstantinápoly és a török tengerszorosok elfoglalása, mert hogy rajtunk is keresztül akart gázolni, ez is egyedüli céljának az elérését szolgálta azon a hódítási alapon, hogy Konstantinápolyhoz a szárazföldről rajtunk és a Balkánon keresztül juthasson el. Ha tehát most Oroszország ezt a kétszáz éves álmát látja a francia és angol hadak kiverésével végképpen szétfoszlani, akkor miért és mi célból viseljen Oroszország továbbra is háborút? Oroszország elvesztette eddig Orosz-Lengyelországot, elveszített 7—10 millió katonát, a háborúra elköltött 30 milliárd rubelt, de ezt az áldozatot mind nem sajnálta volna, ha az övé lehetett volna Konstantinápoly és vele a török tengerszorosok. De így? Most tovább hadakozik ugyan még, de legfeljebb már csak azért, mint a vesztett kártyás, hogy fusson a pénze után és legfeljebb hogy Orosz Lengyelországot viszszafoglalhassa. Kitombolta magát? Két nap óta nincs már intenzív orosz támadás sem a Strypa-, sem a besszarábiai fronton s csak Toporovc fáj még mindig az oroszoknak, ahol még mindig támadnak, de ahol éppen ugy, mint eddig, most is csak vereséget és visszavezetést tudnak szenvedni. A harc szüneteléséből azonban még nem következtethetjük azt, hogy az orosz támadások már teljesen kitombolták volna magukat, hanem csak azt, hogy az oroszok eddigi veszteségeik pótlására új és friss csapatokat és talán még erősebb tartalékerőket fognak a frontra venni és ennek a megérkezésére várakoznak. Mert hiába, az a politikai cél, amely a besszarábiai orosz offenzívával még mindig arra számít, hogy esetleg Romániát bevonhassa a maga akciójába, ez a sanda orosz politikai cél még mindig nem szűnt meg. Ennek a célnak az elérésére új áldozatokat kell hozni és új ázsiai vad, kulturátlan népeket kell ágyútöltelékül felhasználni. Szegény turkesztáni lövészek: vagytok-e még sokan, akiknek meg kell halniok a cári deszpotizmusért? Berane és Lovcsen - Csapataink Beranétól északra Biocánál állanak, mely a Lim keleti partján 10 kilométerre fekszik Beranetől. Hogy idáig eljuthattunk, egy méternél magasabb hóban kellett csapatainknak magaslatról-magaslatra hegyhátról-hegyhátra, szakadékokból szakadékokba előretörni és hegyi pozícióikból a montenegróiakat kiverni, hogy így a Lim keleti partját egészen Biccáig megtisztíthassák az ellenségtől. A biccai majkováci front a Lim és Tara között most már ki van egyenesedve és így nyomul előre Montenegrónak egyik legnehezebb terepén, hogy dél felé szorítsa le az ellenséget. E célból Majkovácnál a Tara-könyöknél állandó tüzérségi harcok és apró csatározások folynak. Montenegró délnyugati határán is folynak a harcok, jelenti Slofer, ami azt jelzi, hogy Cattaro felől a Lovcsen elleni offenzívánk lépésről-lépésre küzdi fel magát a Lovcsen lejtőjén, nehéz tüzérség védelme alatt. Hős katonáink így a modern haditaktikára cáfolnak rá és megmutatják azt, hogy amit eddig a katonai tudomány lehetetlennek tartott, az a magyar katona előtt nem lehetetlen. Az utolsó estén Az Isonzó mellől, 1915 december Beesteledett. A fehér köd rászállott a völgyre. A nagy csendességből csak a gyors futású Wippach mormoló-zugó folyása válik ki. Na az ember el tudná feledni — vagy jobban mondva elszabadna felednie — hol van, ha nem emlékeztetné minden — a fegyveres legénység, a sárral-vízzel telit árkok — a háborúra, szinte haza képzelhetné magát. A közeli fűzfák, cserjék, melyek szétszórtan állanak a gránátoktól össze-vissza vágott, szántott réten, fantasztikus alakot öltenek. A posztok feszülten ügyelnek előre, nehogy meglepjen bennünket az ellenség. Az állásokban a legénység halkan beszélget rumos teával tele csajkák mellett. A tisztek, is összejöttek egy pár szóra. Igazában az a pár szó eleinte nemi egyéb, mint mély hallgatás, melyet csak néha-néha szakít meg egy „hajh-hajh" vagy egy odavetett rövidke monda", hangos folytatása gyanánt a néma gondolatoknak, a dúsan termő vágyaknak, a gazdagon rügyező reménykedésnek, a multak feltámadó emlékeinek. A sötétségben csak a cigaretták tűzvilágít. Egy-egy erősebb, hosszabb szippantásnál megvilágítják pár pillanatra az arcokat s ilyenkor látjuk, hogy behunyt szemmel néz a múltba vagy talán a jövőbe a kamerád. Van bőven rá alap. Hosszú, nehéz hónapok vannak mögöttünk, a második évet lezáró estét töltjük fegyverek alatt, harcos vitézek között, ellenséget lesve-várva, figyelve. A második Szilveszter este bocsátkozott reánk fehér ködével, lettet megülő karcagós hangulatával, ki mint egy évvel ezelőtt, úgy most is azon jár az eszünk, vajon a küszöb® álló év meghozza-e millió szív titkos reményének teljesedését, a végleges győzelmet, az óhajtott nyugalmat, a csendes, boldog békességet? Ki tudna felelni erre? Hol van a jós, ki jövendőt tudna mondani csak egy napra is előre? Ki tudná mondani, mit hoz a jövő a pillanat, mit rejt magában a minutum századrésze, míg az órakerék egyet ketyenhet? A sátorkályha tüze olykor-olykor fellobog. Vöröses sávot vág a sötétségben s a táncoló lángnyelvek szeszélyes figurákat rajzolnak a deszkabódé falára. Ilyenkor teleöntjük a poharakat édes ciprusival — karácsony ajándékul kaptuk — s míg lassan szürcsölve iszszuk, végigfut agyunkon a gondolat. . ..Az élet is ilyen édes lehetne!" Az élet? Szinte nevetni kell a gondolatra. Az élet? Ez a pislogó, gyenge mécses, hasonlatos azokhoz, minőket Halottak napján a sírokon szoktak gyújtani. Némelyik elalszik a szél első fúvására, a másik libeg-lobog szüntelen, mig a felkelő nap diadalmas fénye sápadttá nem változtatja, míg az utolsó csepp olaj ki nem ég belőle. A mi mécsesünkben van olaj bőven, csak a viharok birkóznak vele, csak a sors szele ostromolja napról-napra, óráról-órára, percről-percre. Ejh, de jó volna tudni melyik lesz az erősebb?! Vagy talán jobb ezt nem is tudni? Így legalább él bennünk a remény, hogy magános gyertyaként égünk el lassan-lassan, hogy fehér hó lesz a fejünkön, fehér dér a szívünkön, mikor utolsót villan, mikor haldokló lángja beleolvad az örök fényességbe. Hogy koporsónkon élő megcsinált virágokból való koszorúk lednek, hogy feleltünk pap fog imádkozni, harang fog zúgni s a sirhalmunkra falusi temetők akácfája fog virulni, illatozni. Jobb is erre nem gondolni. Ide azzal a ciprusival, hadd fusson végig tüze a vérünkön, hadd boruljon tőle lángba a testünk, boldog kábulásba a lelkünk, hadd oldódjék meg nyelvünk szava — jövőre nem gondolva, titkokat nem kutatva — árassza el lelkünket múltak derűjével, rózsaszínű hangulatok csalóka örömével. Végett érni nem akaró hónapok szálltak el felettünk, gondoljunk az elmúlt veszedelmekre, az akkor és most is őrködő jó szerencsére. Beszéljünk arról, ami volt! ... — A Sanct Michelen voltunk — kezdem egy pohár bor után — düledező kőfalak, kiálló sziklák mellé húzódtunk! ... A tagnachét az olaszok csinálták, mondhatom mesterek benne. Két szakaszszal álltam az első védelmi vonalban. A telefonkagylót a fülemre erősítve, a szememet az ellenséges frontra irányítva, figyeltem. Gyalogsági tűz nem volt, csak az ágyuk bömböltek, csak az ágyúgolyók zugtak. Az a bizonyos, sokat emlegetett Trommelfeuer volt műsoron. Egyik óra telt a másik után, de szünetet nem adtak. Ha nem volnának olyan jól edzett idegeim, már táncolnom kellett volna az idegességtől. Jelentések jöttek jobbról-balról, a telefon meg folyton tilátázott. — Mi újság? — Szólnak az ágyak! —Az olasz gyalogság? — A deckingokban füle!! — Veszteség? —• Szóra sem érdemes! — Esetleges támadásnál felelős vagy, hogy * •fcrtjitéktrt idatree k-csd, ** táseni PESTI NAPLÓ 1916. január 11. A balkáni harem ír Péter király nem re*egy Mhanbe Berlin, január 10. Athénból jelentik, hogy Péter szerb király nem látogat el a görög fővárosba, legközelebb Olaszországba és Franciaországba szándékozik utazni. Szaszonov a balkáni helpetrai Benin, január 10. A Berliner Lokalanzeiger-nek jelentik Hágából. Szaszonov orosz külügyminiszter az amerikai Outlook munkatársának adott interújúban a következőket jelentette ki: — Azt nem hiszi, hogy Lengyelország és Belgium Németország kezében marad. Ehez túlnagy az az érdek, amely Angliát, Oroszországot és Franciaországot ez országok felszabadítására serkenti. Amikor a tudósító megkérdezte, hogy menynyiben tekinthető a pánszlávok szempontjából a balkáni invázió mellékesnek, Szaszonov azt felelte, hogy a legbiztosabb módszer, amelylyel a szerbeket országukhoz segítsék ismét, Oroszország lengyelországi győzelme. Egyenes, közvetlen támadás Bulgária ellen, kizártnak tekinthető, különösen a szárazföldön. Végeredményben azonban azt, hogy hol és miképp, nem az államférfiak döntik el, hamm a katonaság, ezért Oroszország nagyon meg van elégedve a szövetségesek balkáni helyzetével. Hogy Romániát és Görögországot a központi hatalmak megnyerhetnék maguknak, nem hiszi. Különösen az a gondolat, hogy ötmillió román megtámadjon 180 millió oroszt, azért, hogy COO.COO besszarábiai románt magához csatoljon, volna nevetséges, ha meggondoljuk, hogy Románia, ha az oroszokhoz csatlakoznék, ötmillió hu-