Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-14 / 14. szám
Péntek PESTI NAPLÓ 1916. január 14. ^ •szóló törvényt aktot. A török nemzet institúciói iránt törvényha Sunk tényében igy kifejezésre jutott megbecsült magyar sziveket betöltő azon érzésekből faka amelyekkel igaz testvérként viseltetünk a velünI°'ton és szövetségi hűségben élő ozmán nemzet int A képviselőház megbízott, hogy a szivbeli hadóság megnyilatkozásának ezen ünnepi aktusa kalmából Exceller Kiád utján üdvözletünket nyilváttam a török nemzet előtt. Beöthy Pál a képviselő ú1 elnöke. A döltő angol szavazás A mádszor elfogadott véderőjavaslat Az alsóház a másodszori olvasásban elöntő szazással elfogadta a véderő javaslatot. Ez "agy dobbal hirdetett politikai elhatároz" méltón sorakozik Anglia összes eddigi áborusz áldozataihoz." A lényeg az, hogynglia szövetségesei elégedetlenkedtek és követték a komoly és aktív segítséget. A világhábrú főrendezője, az Asquith—Greykurmfly most már nem volt képes kisiklani a kéyszerhelyzetből, annál is inkább, mert külöösen Oroszországban nagy angolelenes áramlat kerekedett felül; maga az orosz jogpárt — semleges jelentések szerint — bebzonyitottan amellett agitál az utóbbi időben hogy a központi hatalmakkal különbért kell kötnie, amennyiben Anglia áldozatai nincsenek távolról sem arányban különösen Oroszország áldozataival s nemcsak hogy rem teljesítette vállalt kötelezettségeit, de Mark pénzügyminiszter útja sikertelen volt s maga az orosz sajtó is teljes nyíltsággal többször bevallotta, hogy Oroszország ebben a háborúban nem győzhet, csak mindjobban elvérezhet. Ezért olvassuk a tárgyilagos Ruszkoje Szlovobsm orosz publicisták cikkeit, hol csudálatukat fejezik ki a német szervezettség, a harctéri egészségügyi intézkedések és a németek meglepő katonai fölénye fölött. Maga a francia vezérkar és a függetlenségét megőrzött francia sajtó is teljes, sőt epés nyíltsággal megmondotta kritikáját az angol áldozatkészséggel szemben. Bizonyos, hogy ha Anglia komolyan gondolt volna a megfelelő áldozathozatalra, ezt nem most, a tizennyolcadik hónapban kellett volna tennie, hanem akkor, mikor a világháborút megindította. Az angol titkos diplomácia és vezérkar azonban meg volt győződve az orosz emberözön sikeréről, a francia hadsereggel egyetemben, úgyhogy remélte, hogy mindvégig a kotillonos főrendező marad. A tavaszra számítanak egy nagy döntő offenzívára, a nagy leszámolásra; ma már kétségtelen, hogy ha megtartják ezt a programmot, Anglia ismét a legcsekélyebb emberáldozattal járul hozzá. A mostani világháborút nemcsak az elsőrendűen szervezett hadseregek, de a kitűnő tisztek és tüzérségi fölény összhangja döntik el. Anglia legjobb katonája, Kitchener, ellene volt mindenkor a kötelező katonai szolgálatnak s csak színlegesen pártolta azt Párisban. Az angol liberális párt mindent elkövetett eddig is a katonai kötelezettség ellen s ennek a pártnak az egyik leghangadóbb tagja Kitchener. A most „döntően" megszavazott véderőjavaslat tulajdonképpen papírmddicból készült a szövetségesek szemfényvesztésére. Mint minden a világháború óta Angliában, úgy ez a „döntő" szavazás is csak politikai célokat szolgál, inkább kifelé való fitogtatásra, mint valóságos háborús felkészültségre. Asquith kifelé megígérte a védkötelezettség behozatalát, befelé pedig nyíltan hangoztatta, hogy ha a parlamenti szavazás nem lesz általános és egyhangú, feloszlatja a parlamentet és új választásokat irat ki. A második döntő szavazásnál pedig ismét harminckilencen szavaztak a javaslat ellen. Elválik, hogy az angol polgárság és munkásság miképen fogadja a parlamenti Iatározatot, amely inkább teoretikus jellegű. A legfontosabb osztály, a munkásság, tisztában van az angol háboru kapitalista jellegével s ehhez képest folytonos munkásmozgalmakban volt része a nagy angol ipari központoknak. A nagy munkásszervezetek állandó bérharcot folytattak a tőkésekkel, a nagy munkaadókkal, akiknek óriási háborús nyereségeihez képest folyton új igényekkel léptek föl. A németekkel szemben egyáltalán nem méltatlankodtak, hanem sokkal inkább Lloyd George-val szemben, kit renegátnak tartanak és mindjobban fölháborodnak azon, hogy a megállapodás ellenére aránytalanul sok tanulatlan és szakszervezeten kívüli női és gyermekmunkással árasztották el hirtelen a munkipgyárakat, mely a nagyszerű munkásszervezeteket és a munkásokat exisztenciájukban veszélyezteti. A munkások egy része, hogy a megszerzett jogokat és intézményeket megmentse, most is hajlandó arra, hogy elvben hozzájárul az önkéntes rendszer fentartásához; ebbe az engedménybe pedig a kormány a külső látszat miatt nem akar belemenni. Anglia mindent politikával akart eddig intézni s ebben a politizálásba bukik bele. Több évszázados politikai és szociális intézmények és hagyományok életkérdéséről van szó s kizártnak látszik, hogy az angol demokrácia és szocializmus mindezt feláldozza az Asquith— Grey-kormány egy ígéretéért. Asquithék háborúja most következik — Anglia ellen — de rövidesen elválik, melyik fog győzni, a néptől függő kormány és parlament-e — a néppel szemben, — és egyáltalán kétes, hogy Asquithék most is komolyan veszik-e a most „döntően" megszavaztatott törvényjavaslatot? A kis hős tragédiája Agyonlőtte magát egy tizenhárom éves szakaszvezető, mert nem engedték a harctérre A IV. kerületi kapitányság épületében csütörtökön délben megható tragédia történt. Egy tizenhárom éves fiú, aki még őszszel a harctérre szökött a pesti honvédekkel és ott vitézsége folytán szakaszvezetővé lépett elő — a bronz vitézségi éremmel is kitüntették — afölött való elkeseredésében, hogy nem engedték vissza a harctérre, agyonlőtte magát. Abban a percben lett öngyilkossá, amikor megtudta, hogy a gyermekmenhelyei fogják elhelyezni és később hazaküldik a szüleihez. A kis hőst, amióta Budapestre került, az utca népe is jól ismerte. Alig méternyi magas, korához képest törpetermetű volt s ahol csak megfordult magára vonta a Figyelmet. Az emberek meginvitálták. A kis hős, Winkler János, pirkniki születésű tizenhároméves tanuló, aki az őszszel megszökött Morvaországból és egy katonavonatra felkapaszkodva, sok kaland árán eljutott az orosz harctérre. Itt egyik honvédgyalogezredhez csatlakozott és annyira vegkedveltette magát a legénységgel, hogy csukaszürke egyenruhába bujtattak és ettől kezdve a fiu mindenüvé követte a honvédeket. Néhány hét múlva már jól beszélt magyarul, amikor pedig komolyabb harcokra került a sor, a fiú a lövészárokba feküdt a honvédekkel. A tisztek nem engedték meg neki a fegyverviselést, ami bántotta a fiút, de hasznossá tette magát apró-cseprő szolgálataival. Kötözte a sebesülteket, a postát kezelte, elkísérte a járőröket, mosta a katonák ruháját, de nem egyszer megtörtént az is, hogy egészen az ellenséges rajvonalig merészkedett előre. Hogy a fiú becsvágyát kielégíítsék, szakaszvezetői rangot adtak neki, később pedig, amikor nagyon vitézül viselkedett, a bronz vitézségi éremmel tüntették ki. A honvédek egyre jobban haladtak Orosz-Lengyelországban és így Winkler Jánost nem lehetett visszaküldeni szüleihez, noha időközben a hadvezetőség rendeletet adott ki, amelyben a még nem hadköteles fiukat eltiltja a harcterekről. Nem sokkal később nagybaconi Nagy Béla honvédszázados hazautazott Budapestre és Winkler Jánost, akit a harctéren ő is megkedvelt, magával hozta. Iskoláztatni akarta, hogy embert neveljen belőle. A százados a fiút elhelyezte a nagypénteki református társaság budaörsi szeretetházában, ott azonban a kis Jani rakoncátlan, lusta, tanulni nem akaró fiúnak bizonyult. Néha napokig elmaradt a szeretetházból és egyre azt hangoztatta, hogy visszamegy a harctérre. Az internátusban levő fiukat is rá akarta venni, hogy szökjenek meg az intézetből és menjenek vele, majd ő elsegíti őket a harctérre. Molnár Imre igazgató a rossz magaviseletű hőst többször megdorgálta, de ez nem használt. Szerdán a fiú ismét megszökött az intézetből. Nagy századoshoz ment, akit arra kért, hogy küldje el őt ismét a harctérre. Időközben a százados megkapta Molnár igazgató levelét, amelyben értesítette a fiú csinyjeiről, mire a százados elhatározta, hogy Winkler Jánost átadja a gyermekbíróságnak azzal, hogy küldjék el édesanyjához, Morvaországba. Csütörtökön délben egy órakor Nagy Béla százados a kis hőssel megjelent a Szerb utcában levő gyermekkapitányságon dr. Gegus Dániel rendőrtanácsosnál, akinek átadta Molnár igazgató levelét. Ebben az utaztató ezt írja: „Tegnap a rakoncátlan, fékezhetetlen, csavargó természetű Hans szinte magánkívül volt. Órákig tombolt, hogy ő mindenáron visszamegy a harctérre. Azzal fenyegetőzött, hogy ha nem engedik, öngyilkos lesz, de ettől nem kell tartani..." /V százados arra kérte a rendőrtanácsost, hogy helyezze el ideiglenesen a fiút valamelyik gyermek, menhelyen és azután küldje vissza édesanyjához, Winkler Máriához Tschemischl-be, a fiú megtakarított száz koronáját pedig pásta útján küldjék el az anyjának. Amikor a százados eltávozott, dr. Pap Vilmos rendőrdijnok jegyzőkönyvet akart felvenni Winkler Jánossal. Beszólította az előszobából, ahol addig Kovács Sándor hivatalszolga vigyázott rá és amint az a gyermekbiróságon szokás, először megmotozását rendelte el Még mielőtt megkezdhették volna azonban a motozást, a fm magyarul megkérdezte a tisztviselőt: — A százados úr elment már? — Igen, fiam — felelte lap Vilmos — de majd visszajön. — Engedjen ki egy percre, kérem — szólt erre a fiu — ki kell mennem. A tisztviselő ezt megengedte. Allig ért a fiu a lépcsőházba, már elhangzott egy revolverlövés. A kisfiu a blúzzsebébe előrántotta forgópisztolyát és a jobbhalántékába lőtt. Amikor a rendőrtisztviselők segítségére siettek, már nem volt benne élet. A kisfiú holttestét letakarták csukaszürke katonaköpenyével. Később megjelent a kapitányságon dr. Horváth Antal rendőrfogalmazó, aki, miután a fiú nem tartozott a katonaság kötelékébe, a holttestet elszállíttatta a boncoló intézetbe. Winkler Jánosnál megtalálták bronz vitézségi érméi, honvédszakaszvezetői igazolványát, azonkívül nála volt vagy ötven revolvergolyó. Tragédiájáról még délelőtt értesítették a honvédszázadost és Morvaországban lakó anyj' '.NAAAAAVAWVAAAA/WWVVVWVAVVVWV* Hogyan a fáros nyomoráé kishivatalsivarata ? Vasárnap beszámoltunk arról, hogy a főváros ideiglenes kishivatalnokai oly nagy nyomorral küzdenek a háború okozta drágaság közepette, hogy ha a főváros vezetőinek belátása felül nem kerekedik a megszokott nemtörődömségen, attól lehet tartani, hogy a magyar, illetőleg a budapesti dolgozó társadalom egy igen értékes eleme a teljes züllés és elpusztulás örvényében fog elavrulni. Hogy ezzel a szomorú igazsággal mennyire tisztában vannak a főváros vezető elemei, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Bárcay István polgármester ma fetemlített tényeket hangsúlyozó rendelettel fordult azokhoz az ideiglenes hivatalnokokhoz, akiket méltóknak talált rá, hogy őket súlyos és nyomasztó helyzetükb«l néhány kegyelemben ajándékozott s havonta maximálisan 20 koronát jelentő fizetési előléptetéssel kiemelje. A rendelet igy hangzik: Rendelet A háború nyomában járó nyomasztó drágaság súlyosan terheli az állandó jövedelemmel bíró fővárosi alkalmazottakat is, főleg azonban a kisfizetésű ideiglenes kishivatalnokokat. Róluk kívánok gondoskodni és helyzetükre javítani akkor, amikor az arra hivatali munkásságuknál és szorgalmuknál fogva érdemes ideiglenes hivatalnokokat úgy a székesfőváros, mint az alkalmazottak anyagi érdekeinek lehető összeegyeztetésével magasabb fizetési osztályba előléptetem. Remélem, hogy ez a gondoskodás erkölcsi buzdításként fog hatni az előléptetettekre és minden erejükkel azon lesznek, hogy nagy időkben kötelességüknek buzgó és lelkiismeretes teljesítésével fokozottabb mértékben kivegyék részüket a hivatali élet munkáiból. A rendelet mindenesetre humánus volna, ha szép frázisai mögött nem álhumanizmus, az igazságtalanság és a tisztviselők általános sorsával való nemtörődömség húzódnék meg. Illetékes helyről tudjuk, hogy a főváros 650 ideiglenes hivatalnoka közül mindössze körülbelül 200 részesült csak a rendkívüli előléptetésben és pedig nem kizárólagosan azok, akik erre „hivatali munkásságuknál és szorgalmuknál" fogva érdemesek lettek volna. A többi 450 között bizonyára akadt volna még néhány beanteri erényekben megőszült munkása a közigazgatásnak, aki a sovány részesedésre rászolgált volna. Különben is ott, ahol a szükség kopogtat az ajtón, nincs szükség semmiféle megkülönböztetésre. Az érdemet nem azzal kell jutalmazni,