Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-14 / 14. szám

Péntek PESTI NAPLÓ 1916. január 14. ^ •szóló törvényt aktot. A török nemzet institúciói iránt törvényh­a Sunk tényében igy kifejezésre ju­tott megbecsült magyar sziveket betöltő azon ér­zésekből faka amelyekkel igaz testvérként viselte­tünk a velünI°'ton és szövetségi hűségben élő oz­mán nemzet int­ A képviselőház megbízott, hogy a szivbeli ha­dóság megnyilatkozásának ezen ün­nepi aktusa kalmából Exceller Kiád utján üdvözle­tünket nyilváttam a török nem­zet előtt. Beöthy Pál a képviselő ú1 elnöke. A döltő angol szavazás A má­dszor elfogadott véderőjavaslat Az alsóház a másodszori olvasásban elöntő s­zazással elfogadta a véderő javasla­tot. Ez "agy dobbal hirdetett politikai el­határoz" méltón sorakozik Anglia összes eddigi áborus­z áldozataihoz." A lényeg az, hogy­nglia szövetségesei elégedetlenkedtek és követték a komoly és aktív segítséget. A vi­lághábrú főrendezője, az Asquith—Grey­kurmfly most már nem volt képes kisiklani a kéyszerhelyzetből, annál is inkább, mert külöösen Oroszországban nagy angolelenes áramlat kerekedett felül; maga az orosz jogpárt — semleges jelentések szerint — bebzonyitottan amellett agitál az utóbbi idő­ben hogy a központi hatalmakkal külön­bért kell kötnie, amennyiben Anglia áldoza­tai nincsenek távolról sem arányban különö­sen Oroszország áldozataival s nemcsak h­ogy rem teljesítette vállalt kötelezettségeit, de Mark pénzügyminiszter útja sikertelen volt s m­aga az orosz sajtó is teljes nyíltsággal több­ször bevallotta, hogy Oroszország ebben a háborúban nem győzhet, csak m­indjobban elvérezhet. Ezért olvassuk a tárgyilagos Ru­sz­koje Szlovo­bsm orosz publicisták cikkeit, hol csudálatukat fejezik ki a német szervezettség, a harctéri egészségügyi intézkedések és a németek meglepő katonai fölénye fölött. Maga a francia vezérkar és a függetlenségét meg­őrzött francia sajtó is teljes, sőt epés nyílt­sággal megmondotta kritikáját az angol áldo­zatkészséggel szemben. Bizonyos, hogy ha Anglia komolyan gondolt volna a megfelelő áldozathozatalra, ezt nem most, a tizennyol­cadik hónapban kellett volna tennie, hanem akkor, mikor a világháborút megindította. Az angol titkos diplomácia és vezérkar azon­ban meg volt győződve az orosz emberözön sikeréről, a francia hadsereggel egyetemben, úgy­hogy remélte, hogy mindvégig a kotillo­nos főrendező marad. A tavaszra számítanak egy nagy döntő offenzívára, a nagy leszámolásra; ma már kétségtelen, hogy ha megtartják ezt a pro­grammot, Anglia ismét a legcsekélyebb ember­áldozattal járul hozzá. A mostani világhábo­rút nemcsak az elsőrendűen szervezett hadse­regek, de a kitűnő tisztek és tüzérségi fölény összhangja döntik el. Anglia legjobb katonája, Kitchener, ellene volt mindenkor a kötelező katonai szolgálatnak s csak színlegesen pár­tolta azt­­ Párisban. Az angol liberális párt mindent elkövetett eddig is a katonai kötele­zettség ellen s ennek a pártnak az egyik leg­hangadóbb tagja Kitchener. A most „dön­tően" megszavazott véderőjavaslat tulajdon­képpen papírmddicból készült a szövetségesek szemfényvesztésére. Mint minden a világ­háború óta Angliában, úgy ez a „döntő" sza­vazás is csak politikai célokat szolgál, in­kább kifelé való fitogtatásra, mint valóságos háborús felkészültségre. Asquith kifelé meg­ígérte a védkötelezettség behozatalát, befelé pedig nyíltan hangoztatta, hogy ha a parla­menti szavazás nem lesz általános és egy­hangú, feloszlatja a parlamentet és új válasz­tásokat irat ki. A második döntő szavazásnál pedig ismét harminckilencen szavaztak a ja­vaslat ellen. Elválik, hogy az angol polgárság és mun­kásság miképen fogadja a parlamenti Ia­táro­zatot, amely inkább teoretikus jellegű. A leg­fontosabb osztály, a munkásság, tisztában van az angol háboru kapitalista­ jellegével s ehhez képest folytonos munkásmozgalmak­ban volt része a nagy angol ipari központok­nak. A nagy munkásszervezetek állandó bér­harcot folytattak a tőkésekkel, a nagy munka­adókkal, akiknek óriási háborús nyereségei­hez képest folyton új igényekkel léptek föl. A németekkel szemben egyáltalán nem mél­tatlankodtak, hanem sokkal inkább Lloyd George-val szemben, kit renegátnak tartanak és mindjobban fölháborodnak azon, hogy a megállapodás ellenére aránytalanul sok tanu­latlan és szakszervezeten k­ívüli női és gyer­mekmunkással árasztották­ el hirtelen a munk­­ipgyárakat, mely a nagyszerű munkásszer­vezeteket és a munkásokat exisztenciájukban veszélyezteti. A munkások egy része, hogy a megszerzett jogokat és intézményeket meg­mentse, most is hajlandó arra, hogy elvben hozzájárul az önkéntes­ rendszer fentartásá­hoz; ebbe az engedménybe pedig a kormány a külső látszat miatt nem akar belemenni. Anglia mindent politikával akart eddig in­tézni s ebben a politizálásba bukik bele. Több évszázados politikai és szociális intézmények és hagyományok életkérdéséről van szó s kizártnak látszik, hogy az angol demokrácia és szocializmus mindezt feláldozza az Asquith— Grey-kormány egy ígéretéért. Asquithék há­borúja most következik — Anglia ellen — de rövidesen elválik, melyik fog győzni, a nép­től függő kormány és parlament-e — a nép­pel szemben, — és egyáltalán kétes, hogy Asquithék most is komolyan veszik-e a most „döntően" megszavaztatott törvényjavaslatot? A kis hős tragédiája Agyonlőtte magát egy tizenhárom éves sza­kaszvezető, mert nem engedték a harctérre A IV. kerületi kapitányság épületében csü­törtökön délben megható tragédia történt. Egy ti­zenhárom éves fiú, aki m­ég őszszel a harctérre szökött a pesti honvédekkel és ott vitézsége foly­tán szakaszvezetővé lépett elő — a bronz vitéz­ségi éremmel is kitüntették — afölött való elkese­redésében, hogy nem engedték vissza a harctérre, agyonlőtte magát. Abban a percben lett öngyil­kossá, amikor megtudta, hogy a gyermekmenhe­lyei­ fogják elhelyezni és később hazaküldik a szüleihez. A kis hőst, amióta Budapestre került, az utca népe is jól ismerte. Alig méternyi magas, korához képest törpetermetű volt s ahol csak megfordult magára vonta a Figyelmet. Az ember­ek meginvitálták. A kis hős, Winkler János, pirkniki születésű tizenhároméves tanuló, aki az őszszel megszökött Morvaországból és egy katonavonatra felkapasz­kodva, sok kaland árán eljutott az orosz harctérre. Itt egyik honvédgyalogezredhez csatlakozott és annyira ve­gkedveltette magát a legénységgel, hogy csukaszürke egyenruhába bujtattak és ettől kezdve a fiu mindenüvé követte a honvédeket. Né­hány hét múlva már jól beszélt magyarul, amikor pedig komolyabb harcokra került a sor, a fiú a lövészárokba feküdt a honvédekkel. A tisztek nem engedték meg neki a fegyverviselést, ami bántotta a fiút, de hasznossá tette magát apró-cseprő szol­gálataival. Kötözte a sebesülteket, a postát­­ ke­zelte, elkísérte a járőröket, mosta a katonák ru­háját, de nem egyszer megtörtént az is, hogy egé­szen az ellenséges rajvonalig merészkedett előre. Hogy a fiú becsvágyát kielégíítsék, szakasz­vezetői rangot adtak neki, később pedig, amikor nagyon vitézül viselkedett, a bronz vitézségi érem­mel tüntették ki. A honvédek egyre jobban halad­tak Orosz-Lengyelországban és így Winkler Já­nost nem lehetett visszaküldeni szüleihez, noha időközben a hadvezetőség rendeletet adott ki, amelyben a még nem hadköteles fiukat eltiltja a harcterekről. Nem sokkal később nagybaconi Nagy Béla honvédszázados hazautazott Budapestre és Wink­ler Jánost, akit­ a harctéren ő is megkedvelt, ma­gával hozta. Iskoláztatni akarta, hogy embert ne­veljen belőle. A százados a fiút elhelyezte a nagy­pénteki református társaság budaörsi szeretethá­zában, ott azonban a kis Jani rakoncátlan, lusta, tanulni nem akaró fiúnak bizonyult. Néha napo­kig elmaradt a szeret­etházból és egyre azt hangoz­tatta, hogy visszamegy a harctérre. Az internátus­ban levő fiukat is rá akarta venni, hogy szökjenek meg az intézetből és menjenek vele, majd ő else­gíti őket a harctérre. Molnár Imre igazgató a rossz magaviseletű hőst többször megdorgálta, de ez nem használt. Szerdán a fiú ismét megszö­kött az intézetből. Nagy századoshoz ment, akit arra kért, h­ogy küldje el őt ismét a harctérre. Idő­közben a százados megkapta Molnár igazgató le­velét, amelyben értesítette a fiú csinyjeiről, mire a százados elhatározta, hogy Winkler Jánost át­adja a gyermekbíróságnak azzal, hogy küldjék el édesanyjához, Morvaországba. Csütörtökön délben egy órakor Nagy Béla százados a kis hőssel megjelent a Szerb­ utcában levő gyermekkapitányságon dr. Gegus Dániel rendőrtanácsosnál, akinek átadta Molnár igazgató levelét. Ebben az utazt­ató ezt ír­ja: „Tegnap a rakoncátlan, fékezhetetlen, csa­vargó természetű Hans szinte magánkívül volt. Órákig tombolt, hogy ő mindenáron visszamegy a harctérre. Azzal fenyegetőzött, hogy ha nem en­gedik, öngyilkos lesz, de ettől nem­ kell tartani..." /V százados arra kérte a rendőrtanácsost, hogy helyezze el ideiglenesen a fiút valamelyik gyermek, menhelyen és azután küldje vissza édesanyjához, Winkler Máriához Tschemischl-be, a fiú megta­karított száz koronáját pedig pásta útján küldjék el az anyjának. Amikor a százados e­ltávozott, dr. Pap Vilmos rendőrdijnok jegyzőkönyvet akart fel­venni Winkler Jánossal. Beszólította az előszobá­ból, ahol addig Kovács Sándor hivatalszolga vi­gyázott rá és amint az a gyerme­kbiróságon szokás, először megmotozását rendelte el Még mielőtt meg­kezdhették volna azonban a motozást, a fm ma­gyarul megkérdezte a tisztviselőt: — A százados úr elment már? — Igen, fiam — felelte l­ap Vilmos — de majd visszajön. — Engedjen ki egy percre, kérem — szólt erre a fiu — ki kell mennem. A tisztviselő ezt megengedte. All­ig ért a fiu a lépcsőházba, már elhangzott egy revolverlövés. A kis­fiu a blúzzsebébe­ előrántotta forgópisztolyát és a jobbhalántékába lőtt. Amikor a rendőrtiszt­viselők segítségére siettek, már nem­ volt benne élet. A kis­fiú holttestét letakarták csukaszürke ka­tonaköpenyével. Később megjelent a kapitánysá­gon dr. Horváth Antal rendőrfogalmazó, aki, mi­után a fiú nem tartozott a katonaság kötelékébe, a holttestet elszállíttatta a boncoló intézetbe. Wink­ler Jánosnál megtalálták bronz vitézségi érméi, honvédszakaszvezetői igazolványát, azonkívül nála volt vagy ötven revolvergolyó. Tragédiájáról még déle­lőtt értesítették a honvédszázadost és Morva­országban lakó anyj' '.NAAAAAVAWVAAAA/WWVVVWVAVVVWV* Hogyan a f­áros nyomoráé kishivatalsivarata ? Vasárnap beszámoltunk arról, hogy a fővá­ros ideiglenes kishivatalnokai oly nagy nyomor­ral küzdenek a háború okozta drágaság közepette, hogy ha a főváros vezetőinek belátása felü­l nem kerekedik a megszokott nemtörődömségen, attól lehet tartani, hogy a magyar, illetőleg a budapesti dolgozó társadalom egy igen értékes eleme a teljes züllés és elpusztulás örvényében fog elav­rulni. Hogy ezzel a szomorú igazsággal mennyire tisztában vannak a főváros vezető elemei, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Bárcay Ist­ván polgármester ma fe­temlített tényeket hangsú­lyozó rendelettel fordult azokhoz az ideiglenes hivatalnokokhoz, akiket méltóknak talált rá, hogy őket súlyos és nyomasztó helyzetükb«l néhány ke­gyelemben ajándékozott s havonta maximálisan 20 koronát jelentő fizetési előléptetéssel kiemelje. A rendelet igy hangzik: Rendelet A háború nyomában járó nyomasztó drágaság súlyosan terheli az állandó jövedelemmel bíró fő­városi alkalmazottakat is, főleg azonban a kisfi­zetésű ideiglenes kishivatalnokokat. Róluk kívá­nok gondoskodni és helyzetükre javítani akkor, amikor az arra hivatali munkásságuknál és szor­galmuknál fogva érdemes ideiglenes hivatalnoko­kat úgy a székesfőváros, mint az alkalmazottak anyagi érdekeinek lehető összeegyeztetésével ma­gasabb fizetési osztályba előléptetem. Remélem­, hogy ez a gondoskodás erkölcsi buz­dításként fog h­atni az előléptetettekre és minden erejükkel azon lesznek, hogy­­ nagy időkben­ kö­telességüknek buzgó és lelkiismeretes teljesítésével fokozottabb mértékben kivegyék részüket a hiva­ta­li élet munkáiból. A rendelet mindenesetre humánus volna, ha szép frázisai mögött nem ál­humanizmus, az igaz­ságtalanság és a tisztviselők általános sorsáva­l való nemtörődömség húzódnék meg. Illetékes helyről tudjuk, hogy a főváros 6­50 ideiglenes hivatalnoka közül­ mindössze körülbelül 200 részesült csak a rendkívüli előléptetésben és pedig nem kizáróla­gosan azok, akik erre „hivatali munkásságuknál és szorgalmuknál" fogva érdemesek lettek volna. A többi 450 között bizonyára akadt volna még néhány bean­teri erényekben megőszült munkása a közigazgatásnak, aki a sovány részesedésre rászol­gált volna. Különben is ott, ahol a szükség kopog­tat az ajtón, nincs szükség semmiféle megkülön­böztetésre. Az érdemet nem azzal kell jutalmazni,

Next