Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-29 / 29. szám
t. Szombat PESTI NAPLÓ 1916. januárra mind csodának mondották ezt a csatát, sőt egy tábornok így fejezte be napiparancsát: „Non nobis sed tibi Gloria Domine". Gustave Lebonnég tovább ment. Megírta, hogy Manoury tábornok már visszavonulni készült, amikor látta, hogy Kluck jobbszárnya visszavonul, hogy a Grand Couronnénál egy hadtest parancsnoka visszavonulási parancsot kapott, amelynek írásbeli megerősítését kérte, amire azonban a parancs megjött: a németek vonultak vissza. Mindezt és mindenütt szabad volt hirdetni, csak Montalieuben nem. Csak Charvet abbét üldözik. Sajtóvétségért börtönbe vetik és hét hétig senkit nem engednek hozzá, nyolcvanéves szüleit sem. Elveszik tőle a papirost, ceruzát. A törvényszéki elnök közbenjárására van szükség, hogy védőjét beereszszék hozzá. Pedig Charvet abbénak három unnokaöcscse volt a fronton. Az egyik béna lett, a másik elesett, a harmadik a keleti hadseregben harcol. Mi hát a szomorú eset igazi háttere? — kérdi a védőügyvéd. Falusi politika és semmi más. Semmi esetre sem „szent egység". A háboru csalói Akik a hadbavonultak családtagjainál szédelegnek Megírtuk szerdán, hogy egy hadbavonult soroksári rendőr feleségéhez vasárnap délben beállított egy őrmesteri egyenruhát viselő férfi s nagyon megrémítette azzal a hirrel, hogy a férje haditörvényszék elé kerül, mert egy másik katonával együtt a katonai kincstár kárára nyolcszáz koronát sikkasztott. Az őrmester, akiről közben kiderült, hogy jogtalanul viseli az egyenruhát, elmondotta az asszonynak, Feith Józsefnénak, hogy férje már fogságban van s mert háborúban követte el a sikkasztást, a büntetés csupán golyó általi halál lehet. Csakegy mód van, hogy a férje megszabaduljon a halálos ítélet elől, s várfogsággal bűnhődjék: megtéríteni a kárt, amig nem késő. A szegény asszony aki vakon hitt az őrmesternek, egyik ájulásból a másikba esett. Nem tudta megérteni, hogy férje, akit talpig becsületes embernek rámért mindenki Soroksáron, hogyan feledkezhetett meg magáról. De nem volt ideje töprengeni, mert az őrmester rákiáltott: • Megtéríti a kárt, vagy nem? Én emberséges érzésből jöttem ide, nem akarom, hogy tolvaj férje, aki több gyermek atyja, halállal bűnhődjék. Na egy órán belül nincs együtt a pénz, semmi sem mentheti meg a főbelövéstől. Feithné jajveszékelve rohant egyik ismerősétől a másikhoz; itt tíz, ott husz koronáért rimánkodott, zálogba tette minden holmiját, az utolsó vánkost is eladta s igy, amikor már verejték gyöngyözött a homlokán, előteremtette a nyolcszáz koronát. Nehogy azt hvigyje, Feithné, — szólt az őrmester — hogy magamnak tartom meg a pénzt,jöjjön be velem Budapestre, együtt megyünk a hadbíróságra. Erre vicinálisan bejöttek a fővárosba, az őrmester keresztül-kasul vezette az utcákon s végül a Királyutcában egy ház előtt azt mondotta: — Ez a hadbíróság! Az asszony nem akart belépni az épületbe, félt, hogy férjét bilincsbe verve látja, s ezért átadta az őrmesternek a négyszáz koronát és szívszorongva várta, milyen eredménynyel tér vissza. Órákon át várt, de hiába. Az őrmester a másik kapun át eltűnt, s eddig nem tudták kinyomozni. Feithné veszedelmes szélhámosnak esett áldozatul, aki hasonló módon, mindig más és más ürügygyel csapta be a hadbavonultak feleségeit. A háború óta az ilyen és hasonló szélhámosságok megdöbbentő arányban szaporodtak fel. Alig van nap, hogy több asszony feljelentést ne tegyen a főkapitányságon. A legtöbb csalást olyanok követik el, akik az egyenruhát jogtalanul viselik és többnyire szegény, könnyen hivő asszonyokat szednek rá, akiknek utolsó fillérjét is kicsalják. Egy sereg csaló másfél év óta abból él, hogy ügyes módon megtudja a hadbavonultak családi viszonyait. Tudja, hogy a férfi melyik ezredhez vonult be, melyik fronton harcol - hogy a tábori posta már hosszabb ideje nem hozott levelet tőle. Ilyenkor, ha sikerül egyenruhához jutni, mint sebesült jelentkezik a szélhámos, ha polgári ruhában van, azt mondja, hogy rövid szabadságra jött. A szélhámosok bőbeszédűségével hoznak hírt a harctérről s amint a helyzet megkívánja, jó és rossz hírekkel szolgálnak, a vizit vége pedig mindig az, hogy holnap-holnapután visszamegy a frontra , s jó lesz, ha küldenek vele meleg ruhát, ennivalót, levelet és esetleg néhány koronát, mert a fronton elkel a hazulról kapott pénz. Százával történtek ilyen csalások. Nagy szájmot képviselnek azok a feljelentések is, amelyeket „áltiszti szolgák" ellen tettek. Ezek a hadbavonult tisztek családjait csapták be s aratásuk is busásabb volt. Azzal a naesével állítottak be, — nem egyszer törzstisztek családjaihoz — hogy a volt kutyamosó elesett, beteg lett, megsebesült, most ők vannak az illető tiszt mellett, üzenetet hoznak. Tömérdek csalás történik azzal az ürügygyel is, hogy az illető hadbavonult megsebesült, valamelyik fronthoz közeli tábori kórházban fekszik s nem tud hazajönni, mert csak saját költségén utazhat haza. Ezen a címen csaknem minden alkalommal sikerül száz-százötven koronát a szélhámosoknak szerezni. A hadbavonulttak családtagjainál nagy sikerrel dolgoznak a női szélhámosok is. Ezek azt mondják, hogy férjük egy századnál szolgál a hadbavonult családtaggal s levelében értesítette, hogy a bajtársa pénzt kér a családjától. Külön kategóriát alkotnak a „katonaszabadítók". Ezek leginkább a vidéken működnek s nagy összeköttetésükkel hivalkodva, könnyebb, biztosabb beosztást ígérnek a besorozottaknak. A szélhámosok közül igen sok került eddig a rendőrség kezére. De még sokan működnek s mindig ij meg uj áldozatokra találnak. Oka ennek a közönség hiszékenysége s hogy sokkal több figyelemmel és ragaszkodással vannak a hadbavonult családtag iránt, semhogy kételkednének a látogató előadásának valóságában. Ha sok esetben ki is nyomozza őket a rendőrség, addig, amig a közönség a csalókkal szemben nem alkalmazza az egyedül biztos módszert s meggyőződik előbb arról, várjon tényleg a harctérről jöttek-e s ugyanoda vannak beosztva, ahová a családtag, ezeknek a szélhámosoknak mindig bőséges aratásuk lesz a hadbavonultak családtagjainál. Feithné szomorú esete — a sajnálatraméltó asszonyt az ijedtség ágynak döntötte — példa rá, hogy a csalóknak, még ha uniformisban vannak is, nem szabad felülni. PESTI NAPLÓ Kérjük testifizetőinket, kiknek előfizetése január 31-ikén lejár, szíveskedjenek a megújításról idejekorán gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul küldhessük tovább. Sürgősen kérjük, hogy minden lejárt előfizetés megújításánál, lakóhely-változásnál, minden, a lap kézbesítésére vonatkozó reklamációnál egy olyan címszalagot míveskedjenek mellékelni, amelylyel az előfizetett példány a legutolsó tartólkodási helyre ment. A P£Stl Napió előfizetési ára: Magyarországba és Ausztriába: 1 hónapra ... 2 K 80 fillér 3 „ . • . 8 ,, —— „ Félévre .... 16 „ — „ • Németországba: 1 hónapra ... 2 K 20 fillér 3 „ ... 15 „ 60 „ Divat-Szalonnal együtt a magyar korona országaiba negyedévre 11.— korona Hadbavonult előfizetőinknek pontosan szállítjuk a „Pesti i\'apló"-t tartózkodásuk helyére, ha a tábori posta számát, /. ezred nevét és számát, a századot kiadó hivataaalikal közlik wvwwwvvw* ^wwv » '/v * yw\.wvw Adakozzunk a hadifoglyok gyánsolitására Az olasz háborús politika krízise Semleges itéle 25® meh, fanetto A Züricher Post rendkívül komoly cikkben foglalkozik az olasz háborús politika kérdésével és megállapítja, hogy az jelenleg súlyos és döntő krízisen megy keresztül. Amikor a négyesszövetség Szerbia megmentése körül foglalatoskodott, — írja a semleges lap — Olaszország nehéz dilemma előtt találta magát. Egyik oldalról kötelezve látta magát, hogy mint az entente tagja a kis szövetségestárs megmentésére a magáéból is odaadjon, másrészt azonban saját külön éntekei megtiltották neki, hogy segítőerejét oly mértékben vesse latba, hogy kis kellemetlen adriai konkurrense tényleg a víz felszínén maradjon. Köztudomású tény, hogy Szerbia és Olaszország között az Adrián való uralom tekintetében mily súlyos ellentétek állottak fenn. Ez nehezítette meg annak idején Olaszországnak a néhai hármas ententeba való belédrcét is. Mégis megtörtént és a két nemzet közötti vetélkedés a hamu alatt izzó parázs maradt, igy lett volna a béketárgyalásokig. Végül is Olaszország néhány ünnepies miniszteri beszéd képében megtalálta a kivezető utat. Szerbiának a segítséget megígérte, de olyy gyengén szállította, hogy albániai expedíciójával már igazán csak a szerb sereg romjainak összertákolásához járulhatott hozzá — egy kevéssé. Nem szabad elfelejteni, hogy Olaszországnak egyébként is érdeke volt Albániába csapatokat küldeni, mert Valonát már 1914 decemberében megszállta s itteni pozicióját meg kellett erősítenie. A szerb segélynyújtás körüli kertelésénél nagyon kapóra jött neki, hogy a szalonikii angol-francia expedíció is későn érkezett meg és a Besszarábiából Bulgáriába törő orosz sereg egészen kimaradt. Ilyen kettős politikát folytatott Olaszország Montenegróval szemben is. Bizonyos mértékben előnyös lett volna Olaszországra nézve Montenegrót támogatni s igy az osztrák-magyar erők elől megmenteni. Ha mégsem támogatta megfelelő mértékbe®, ez ismét azért történt, mert Montenegrót aspirált az Adriapart egy részére, mely szintén óhajtott célja volt Olaszországnak. Az osztrák-magyar erőknek hereszabb időn át Montenegrótól való viszonlatartása tehát ismét veszélyeztette volna az olaszok jövendő érdekeit és így történt, hogy Olaszország a látszat kedvéért néhány gabonás hajót küldött át az Adrián. De ezt a „segélynyújtást" is beszüntette, mert az osztrákmagyar tengeralattjárók egész sereg gabonás hajót a tenger fenekére juttattak. A Lovcsen elfoglalása aztán kegyetlen módon felnyitotta az olasz szemeket. Megkíséreltek ugyan előbb Jó arcot vágni a gonosz játékhoz, amennyiben egyszerűen le hazudták a Lovcsen jelentőségét. De mindjárt rájuk sült a hazugság bélyege, mert hiszen Olaszország Ausztria-Magyarországot már csak azért is hadüzenettel fenyegette, ha a Leveseikről beszélni mert... és később akadt Olaszországban néhány becsületes ember, aki beismerte, hogy Olaszország „nagy rúgást" kapott és keservesen panaszkodott — a Lovcsen miatt. A valóságban Montenegró önkéntes vagy kénytelen kapitulációjával Olaszország elhibázta egyik háborús célját. Amikor az angolok és franciák Gallipoliról elvonultak, Olaszország egyszersmind elvesztette azt a reményét, hogy a „felosztásra kerülő" Törökországból megkapja Kisázsia egy részét, amelyet az ententeba való belépése fejében szintén megígértek neki. Most szétfoszlott az Adrián való uralkodás álma is és a „Mare amarissimo" (legkeserűbb tenger) olasz kifejezés keserű valósággá változott. Ma örülhet, ha az Isonzófronton és Déltirolban úgy ahogy tarthatja magát és nem dobják ki mostani állásaiból, amelyek mégsem olyanok már, mint a háború kezdetén voltak. Ez az elismerés, hogy az olasz háborús politika eddigi útja nem vezet a célhoz, kezd már az olasz közvéleményben gyökeret verni. Ma már a háborús párt befolyásos lapjai megkísérlik, hogy az albániai expedícióról lebeszéljék a kormányt. Olyan lapok, mint a Coririere della Sera és a Giornale d'Italia kívánják