Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-29 / 29. szám

t.­ Szombat PESTI NAPLÓ 1916. januárr­a mind csodának mondották ezt a csatát, sőt egy tábornok így fejezte be napiparancsát: „Non nobis sed tibi Gloria Domine". Gustave Lebon­­nég tovább ment. Megírta, hogy Manoury tábornok már visszavonulni készült, amikor látta, hogy Kluck jobbszárnya visszavonul, hogy a Grand Couronnénál egy hadtest parancsnoka visszavonulási parancsot kapott, amelynek írásbeli megerősí­tését kérte, amire azonban a parancs megjött: a németek vonultak vissza. Mindezt és mindenütt sza­bad volt hirdetni, csak Montalieuben nem. Csak Charvet abbét üldözik. Sajtóvétségért börtönbe ve­tik és hét hétig senkit nem engednek hozzá, nyolc­vanéves szüleit sem. Elveszik tőle a papirost, ce­ruzát. A törvényszéki elnök közbenjárására van szükség, hogy védőjét beereszszék hozzá. Pedig Charvet abbénak három unnokaöcscse volt a fronton. Az egyik béna lett, a másik elesett, a harmadik a keleti hadseregben harcol. Mi hát a szomorú eset igazi háttere? — kérdi a védőügyvéd. Falusi politika és semmi más. Sem­mi esetre s­em „szent egység". A háboru csalói Akik a hadbavonultak családtagjainál szédelegnek Megírtuk szerdán, hogy egy hadbavonult so­roksári rendőr feleségéhez vasárnap délben beállí­tott egy őrmesteri egyenruhát viselő férfi s na­gyon megrémítette azzal a hirrel, hogy a férje haditörvényszék elé kerül, mert egy másik kato­nával együtt a katonai kincstár kárára nyolcszáz koronát sikkasztott. Az őrmester, akiről közben kiderült, hogy jogtalanul viseli az egyenruhát, elmondotta az asszonynak, Feith Józsefnénak, hogy férje már fogságban van s mert háborúban követte el a sikkasztást, a büntetés csupán golyó általi halál lehet. Csak­­egy mód van, hogy a férje megszabaduljon a halálos ítélet elől, s várfogsággal bűnhődjék: megtéríteni a kárt, amig nem késő. A szegény asszony aki vakon hitt az őrmesternek, egyik ájulásból a másikba esett. Nem tudta megér­teni, hogy férje, akit talpig becsületes embernek rámért mindenki Soroksáron, hogyan feledkezhetett meg magáról. De nem volt ideje töprengeni, mert az őrmester rákiáltott: •­­ Megtéríti a kárt, vagy nem? Én emberséges érzésből jöttem ide, nem akarom, hogy tolvaj férje, aki több gyermek atyja, halállal bűnhődjék. N­a egy órán belül nincs együtt a pénz, semmi sem mentheti meg a főbelövéstől. Feithné jajveszékelve rohant egyik ismerősétől a másikhoz; itt tíz, ott husz koronáért rimánkodott, zálogba tette minden holmiját, az utolsó vánkost is eladta s igy, amikor már verejték gyöngyözött a homlokán, előteremtette a nyolcszáz koronát. Nehogy azt hvigyje, Feithné, — szólt az őr­mester — hogy magamnak tartom meg a pénzt,­­jöjjön be velem Budapestre, együtt megyünk a h­adbíróságra. Erre vicinálisan bejöttek a fővárosba, az őr­mester keresztül-kasul vezette az utcákon s végül a Király­­utcában egy ház előtt azt mondotta: — Ez a hadbíróság! Az asszony nem akart belépni az épületbe, félt, hogy férjét bilincsbe verve látja, s ezért át­adta az őrmesternek a négyszáz koronát és szív­szorongva várta, milyen eredménynyel tér vissza. Órákon át várt, de hiába. Az őrmester a másik kapun át eltűnt, s eddig nem tudták kinyomozni. Feithné veszedelmes szélhámosnak esett áldozatul, aki hasonló módon, mindig más és más ürügy­gyel csapta be a hadbavonultak feleségeit. A háború óta az ilyen és hasonló szélhámos­ságok megdöbbentő arányban szaporodtak fel. Alig van nap, hogy több asszony feljelentést ne tegyen a főkapitányságon. A legtöbb csalást olya­nok követik el, akik az egyenruhát jogtalanul vise­lik és többnyire szegény, könnyen hivő asszonyo­kat szednek rá, akiknek utolsó fillérjét is kicsalják. Egy sereg csaló másfél év óta abból él, hogy ügyes módon megtudja a hadbavonultak családi viszonyait. Tudja, hogy a férfi melyik ezredhez vonult be, melyik fronton harcol -­ hogy a tábori posta már hosszabb ideje nem hozott levelet tőle. Ilyenkor, ha sikerül egyenruhához jutni, mint se­besült jelentkezik a szélhámos, ha polgári ruhá­ban van, azt mondja, hogy rövid szabadságra jött. A szélhámosok bőbeszédűségével hoznak hírt a­­ harctérről s amint a helyzet megkívánja, jó és rossz hírekkel szolgálnak, a vizit vége pedig mindig­­ az, hogy holnap-holnapután visszamegy a frontra , s jó lesz, ha küldenek vele meleg ruhát, ennivalót, levelet és esetleg néhány koronát, mert a fronton elkel a hazulról kapott pénz. Százával történtek ilyen csalások. Nagy szá­­j­mot képviselnek azok a feljelentések is, amelyeket „ál­tiszti szolgák" ellen tettek. Ezek a hadbavonult tisztek családjait csapták be s aratásuk is busásabb volt. Azzal a naesével állítottak be, — nem egy­szer törzstisztek családjaihoz — hogy a volt kutya­mosó elesett, beteg lett, megsebesült, most ők van­nak az illető tiszt mellett, üzenetet hoznak. Tömérdek csalás történik azzal az ürügygyel is, hogy az illető hadbavonult megsebesült, vala­melyik fronthoz közeli tábori kórházban fekszik s nem tud hazajönni, mert csak saját költségén utaz­hat haza. Ezen a címen csaknem minden alka­lommal sikerül száz-százötven koronát a szélhá­mosoknak szerezni. A hadbavonulttak családtagjainál nagy siker­rel dolgoznak a női szélhámosok is. Ezek azt mond­ják, hogy férjük egy századnál szolgál a hadbavo­nult családtaggal s levelében értesítette, hogy a bajtársa pénzt kér a családjától. Külön kategóriát alkotnak a „katonaszabadí­tók". Ezek leginkább a vidéken működnek s nagy összeköttetésükkel hivalkodva, könnyebb, biztosabb beosztást ígérnek a besorozottaknak. A szélhámo­sok közül igen sok került eddig a rendőrség ke­zére. De még sokan működnek s mindig ij meg uj áldozatokra találnak. Oka ennek a közönség hi­székenysége s hogy sokkal több figyelemmel és ra­gaszkodással vannak a hadbavonult családtag iránt, semhogy kételkednének a látogató előadásá­nak valóságában. Ha sok esetben ki is nyomozza őket a rendőrség, addig, amig a közönség a csa­lókkal szemben nem alkalmazza az egyedül biztos módszert s meggyőződik előbb arról, várjon tény­leg a harctérről jöttek-e s ugyanoda vannak be­osztva, ahová a családtag, ezeknek a szélhámo­soknak mindig bőséges aratásuk lesz a hadbavo­nultak családtagjainál. Feithné szomorú esete — a sajnálatraméltó asszonyt az ijedtség ágynak dön­tötte — példa rá, hogy a csalóknak, még ha uni­formisban vannak is, nem szabad felülni. PESTI NAPLÓ Kérjük t­­estifizetőinket, kiknek előfizetése január 31-ikén lejár, szíveskedjenek a megújí­tásról idejekorán gondoskodni, hogy a lapot akadálytalanul kü­ldhessük tovább. Sürgősen kérjük, hogy minden lejárt elő­fizetés megújításánál, lakóhely-változásnál, min­den, a lap kézbesítésére vonatkozó reklamáció­nál egy olyan címszalagot míveskedjenek mel­lékelni, amelylyel az előfizetett példány a leg­utolsó tartó­­lkodási helyre ment. A P£Stl Napió előfizetési ára: Magyarországba és Ausztriába: 1 hónapra ... 2 K 80 fillér 3 „ . • . 8 ,, —— „ Félévre .... 16 „ — „ • Németországba: 1 hónapra ... 2 K 20 fillér 3 „ ... 15 „ 60 „ Divat-Szalonnal együtt a magyar korona országaiba negyedévre 11.— korona Hadbavonult előfizetőinknek pontosan szállítjuk a „Pesti i\'apló"-t tartózko­dásuk helyére, ha a tábori posta számát, /. ezred nevét és számát, a századot kiadó hiva­taaalikal közlik wvwwwvvw* ^wwv » '/v * yw\.wvw Adakozzunk a hadifoglyok gyánsolitására Az olasz háborús politika krízise Semleges itéle 25® m­eh, fanetto A Züricher Post rendkívül komoly cikk­ben foglalkozik az olasz háborús politika kér­désével és megállapítja, hogy az jelenleg sú­lyos és döntő krízisen megy keresztül. Amikor a négyesszövetség Szerbia megmentése körül foglalatoskodott, — írja a semleges lap — Olaszország nehéz dilemma előtt találta ma­gát. Egyik oldalról kötelezve látta magát, hogy mint az entente tagja a kis szövetségestárs megmentésére a magáéból is odaadjon, más­részt azonban saját külön éntekei megtiltották neki, hogy segítőerejét oly mértékben vesse latba, hogy kis kellemetlen adriai konkur­rense tényleg a víz felszínén maradjon. Köztudomású tény, hogy Szerbia és Olasz­ország között az Adrián való uralom tekinte­tében mily súlyos ellentétek állottak fenn. Ez nehezítette meg annak idején Olaszországnak a néhai hármas ententeba való belédrcét is. Mégis megtörtént és a két nemzet k­özötti vetélkedés a hamu alatt izzó parázs maradt, igy lett volna a béketárgyalásokig. Végül is Olaszország néhány ünnepies miniszteri be­széd képében megtalálta a kivezető utat. Szer­biának a segítséget megígérte, de olyy gyengén szállította, hogy albániai expedíciójával már igazán csak a szerb sereg romjainak összertá­kolásához járulhatott hozzá — egy kevéssé. Nem szabad elfelejteni, hogy Olaszországnak egyébként is érdeke volt Albániába csapatokat küldeni, mert Valonát már 1914 decemberé­ben megszállta s itteni pozicióját meg kellett erősítenie. A szerb segélynyújtás körüli kerte­lésénél nagyon kapóra jött neki, hogy a szalo­nikii angol-francia expedíció is későn érkezett meg és a Besszarábiából Bulgáriába törő orosz sereg egészen kimaradt. Ilyen kettős politikát folytatott Olaszor­szág Montenegróval szemben is. Bizonyos mér­­tékben előnyös lett volna Olaszországra nézve Montenegrót támogatni s igy az osztrák-ma­gyar erők elől megmenteni. Ha még­sem tá­mogatta megfelelő mértékbe®, ez ismét azért történt, mert Montenegró­t aspirált az Adria­part egy részére, mely szintén óhajtott célja volt Olaszországnak. Az osztrák-magyar erők­nek hereszabb időn át Montenegrótól való viszo­nlatartása tehát ismét veszélyeztette volna az olaszok jövendő érdekeit és így történt, hogy Olaszország a látszat kedvéért néhány gabo­nás hajót küldött át az Adrián. De ezt a „se­gélynyújtást" is beszüntette, mert az osztrák­magyar tengeralattjárók egész sereg gabonás hajót a tenger fenekére juttattak. A Lovcsen elfoglalása aztán kegyetlen módon felnyitotta az olasz szemeket. Megkíséreltek ugyan előbb Jó arcot vágni a gonosz játékhoz, amennyiben egyszerűen le hazudták a Lovcsen jelentőségét. De mindjárt rájuk sült a hazugság bélyege, mert hiszen Olaszország Ausztria-Magyarországot már csak azért is hadüzenettel fenyegette, ha a Leveseik­ről beszélni mert... és később akadt Olaszor­szágban néhány becsületes ember, aki beis­merte, hogy Olaszország „nagy rúgást" kapott és keservesen panaszkodott — a Lovcsen miatt. A valóságban Montenegró önkéntes vagy kénytelen kapitulációjával Olaszország elhi­­bázta egyik háborús célját. Amikor az angolok­ és franciák Gallipoliról elvonultak, Olaszor­szág egyszersmind elvesztette azt a reményét, hogy a „felosztásra kerülő" Törökországból megkapja Kisázsia egy részét, amelyet az en­tenteba való belépése fejében szintén megígér­tek neki. Most szétfoszlott az Adrián való uralkodás álma is és a „Mare amarissimo" (legkeserűbb tenger) olasz kifejezés keserű valósággá változott. Ma örülhet, ha az Isonzó­fronton és Déltirolban úgy ahogy tarthatja magát és nem dobják ki mostani állásaiból, amelyek mégsem olyanok már, mint a há­ború kezdetén voltak. Ez az elismerés, hogy az olasz háborús politika eddigi útja nem vezet a célhoz, kezd már az olasz közvéleményben gyökeret verni. Ma már a háborús párt befolyásos lapjai meg­kísérlik, hogy az albániai expedícióról lebe­széljék a kormányt. Olyan lapok, mint a Cor­i­riere della Sera és a Giornale d'Italia kívánják

Next