Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)
1916-01-20 / 20. szám
Csütörtök felpanaszolt visszaéléseket. A mód, ahogyan Urmánczy Nándor interpellációját előadta, sem akart botrányt kelteni. Amit mondott, inkább jogos panasztétel volt, mintsem felesleges szenvedelemkeltés. Ha békeidőben történik ilyesmi, akkor ebből hetekre szóló parlamenti harc lesz, pedig békeidőben nem életről és halálról van szó, mint most. Békeidőben bizonyára a mainál különb parlamenti kavarodás keletkezett volna egynémely cseh liszteknek tűrhetetlen viselkedése miatt, ámde véljük, hogy ez a mai egységes manifesztáció sokkal több, sokkal szebb és sokkal nemesebb minden parlamenti háborúnál. Ennek világraszóló súlya lesz és éppen ezekben a diadalmas napokban fog beigazolódni, hogy e, nemzet, amely saját legmagasabbrendű érdekeiért annyi vért ejtett a földre, helyt tud állni egyesek olyan viselkedésével szemben is, amelyek nemzeti szempontból ildomtalanok, a monarkia háborús céljait illetőleg pedig nem opportunusok. A szerbiai hadjárat diadalmas befejezése, a napok, amelyekben Montenegró kegyelemre adja meg magát, valóban bebizonyították, hogy a hadseregnek elsőrangú érdeke a magyar nemzeti érdek. A mi háborító Mecénásunk Irta: Sas Ede. Csodálatosak a gondviselési útjai: ha a menybéli hatalmak úgy akarják, átokká válik az áldás és áldássá válik az átok — ezt az aranyigazságot saját magamon tapasztaltam ki a világháborúban. Évek óta szenvedtem a legidegesebb gyomorbajban; a gyomrom néha mindent bevett, akár egy színházi kritikus, néha meg úgy idegenkedett mindenféle tápláléktól, mintha Borgia Lukrécia volna a szakácsnőm, nem pedig Serdült Zsuzsanna, berettyóújfalui illetőségű hajatlon. (Ezt azért merem róla leírni, mert, a ,jó lélek nem tud olvasni, különben még csakugyan megmérgezne.) Voltam a bajommal mindenféle csudadoktornál, javasasszonynál, végső elkeseredésemben még silágos orvoshoz is fordultam; annyit tapodtam Kneip páteréknél a vizet, hogy még most is megnáthásodom, ha rágondolok; csináltam a vízkurán kívül napkurát, jégkurát, tejkúrát, szőlőkurát, hizlaló és soványító kúrát; de az összes egyetemi tanárok megegyeztek abban, hogy minden kúránál többet érne egy jó sinécura, hogy az idegeim alaposan kipihenhessék magukat. Mivel azonban Bilinski és Pranger nem írtak számomra olyan receptet, amit az Osztrák-Magyar Bank patikájában készítenek, a sinecurából számomra csak az atra cura létezett. Úgy voltam a gyomorbajommal, mint az egyszeri rablógyilkos, aki örült, hogy nem tízévi, hanem csak életfogytiglani fegyházra ítélték: én se hittem volna, hogy a h''g'g.vgemet pár évnél tovább kiálljam, de ,dbban bizonyos voltam, hogy életfogytiglan.ibirom. Jött azonban a világkataklizma, jött a hüsinség, kenyérinség, lisztinség és mindaz a nyomor, amit csak az élelmiszeruzsorások képzelete kieszelni bírt. Nem tagadom: legnagyobb nyugalommal, sőt bizonyos kárörömmel néztem a jövő elé. Engem ki nem éheztettek, gazemberek! Én, aki egy héten három napig nem merek enni a migrénem előtt, , három napig pedig nem bírok enni utána, szemedbe kacaghatok gőgös Albion! Rajtam ki nem fog az entente, akármeddig hozza is a háborút. És ha még sikerülne is kiéheztetni a központi hatalmakat, én elhatároztam, hogy különvéleményt jelentek be; nem kötök békét ellenségeinkkel, hanem igazaim és gyomorbajom tudatában nyugodtan koplalok tovább. Ezen a ponton tapasztaltam aztán a Gondviselés csodálatos voltát, amely nálam áldássá változtatta az átkot, illetőleg átokká változtatta az áldást. Mikor az élelmiszeruzsora imeg csak olyan szerényen bújt elő, mint a márciusi hó alól az ibolya, gyomorbajom veszedelmesen javulni kezdett; mikor pedig legdúsabb virágait (értsd: akasztófavirágait) hajtotta, gyomrom oly egészségessé vált, hogy bajnoki mérkőzésre hívhattam volna ki a kavicsnyelésben legedzettebb struccmadarat. Minden nap egy kövér malac képével álmodtam s természetesen kövér malac nélkül ébredtem. A Gondviselés azonban — amely, mint látjuk, e történetben igen jelentős szerepet játszik — ekkor utamba vetette Karmazsina Barnabás barátomat, aki vidéki gazdálkodó létére könyökig dúskált mindenféle jóban és még akkor is szalonnát kávézott, amikor mi, a piac hiénáinak martalékul dobott áldozatok, már régen cigóriát se tudtunk kávézni. Elpanaszoltam neki keserűségemet, amire a derék férfiú mély meghatottsággal öleli a keblére: — Ne búsulj, kenyeres! Ellátlak én téged mindennel, amit csak a szemed-szád megkíván. Nem koplalnak a poéták, amíg mecénások vannak a világon! Karmazsin barátom tényleg mecénásom volt, amennyiben nem jelenhetett meg egy, könyvem, amiből ő tiszteletpéldányt ne rekvirált volna, — de becsületére legyen mondva, valamennyit felvágatlanul adta el az antikváriusnak. Kecsegtető szavaira úgy éreztem magamat, mintha hájjal kenegetnének, ami a kétségbeejtő zsírdrágaság idejében bizonyára legnagyobb élvezet. Vágtattam a nagyszerű hiírrel haza, a feleségemhez,, aki ennek örömére viszont azonnal a divatárusnőjéhez vágtatol és nyomban egy új öltözetet rendelt magának, aminek a szoknyája elég rövid volt, de az ára annál velősebb. A divatárusok most tudvalevően azzal a jelszóval dolgoznak, hogy ha rövid a szoknyád, told meg száz koronával. Karmazsin barátom pedig emberül, gavallérosan beváltotta a szavát. Néhány nap múlva megérkezett első szállítmánya: egy zsák liszt, amit persze illő meghatottsággal fogadtunk. Van hát még igaz barátság a világon, még az entente hazugságainak korában is! A nagy háború fölébreszti az emberekben az összetartozás dicső érzetét! Csak ez a baj, hogy nemcsak az emberekben ébredt föl az összetartozás érzése, de a lisztben is. Borgia Lukréciánk ugyanis, azaz hogy a derék Zsuzsi, azzal lepett meg, hogy a liszt oly ragadós, hogy ha belenyúl, csaknem beleragad a keze. Ha baknitőszállító vagyok, kitűnő hasznát veszem a papirostalpák ösze- ragasztásánál, de már kenyérsütésre kevésbé volt alkalmas. Na, de hát erről nem tehet az én Karmazsin bniálim, ne alig sem őt magamban. Az idén sok esőt kapott a gabona a PESTI NAPLÓ 1916. január 3466.tt Kaukázus és Perzsia Konstantinápolyival való szabad összeköttetésünk helyreállításával jelentékeny török haderők lettek felszerelve és harckész állapotba helyezve, ami addig fegyverzet és felszerelés hiányában nem volt végrehajtható. Azonkívül a Gallipoli-félsziget megtisztítása az angol és francia csapatoktól, szinte egy erős török hadsereget tett szabaddá. Az így nyert erők egy részét továbbra is az európai Törökország őrizetére kellett visszatartani, a többi azonban más hadszíntereken volt szabadon alkalmazható. Miután Törökország elsősorban Anglia ellen harcol, különösen pedig Egyiptom viszszaszerzéséért és Mezopotámia megtartásáért, ennélfogva szinte természetszerű és teljesen jogos az a feltevés, hogy Törökország feles erőivel Anglia ellen fog fordulni. Minthogy azonban az angol sereg Mezopotámiában közvetlen Bagdad alatt már november 24-én egy döntő vereséget szenvedett és azóta is folyton — nehéz harcok közepette — visszavonulóban van, tehát az angolok egy új is.A török támadást csak a szuezi csatornánál várhattak. Az angoloknak mindig az volt a törekvésük, hogy a törököket a szuezi csatornától távol tartsák, vagyis nem akarják kitenni a szuezi csatornát egy közvetlen török támadás veszélyének, mert jogosan és okkal félnek attól, hogy ez esetben nemcsak a csatorna forgalma lesz teljesen megakadályozva hanem a csatorna és Egyiptom elvesztése is könnyen bekövetkezhetik. Baárt szzervezték az angolok a gallipoli-i expedity, majd ennek sikertelenségét felismerve, a szaloniki-i partraszállást. Miután azonban ez utóbbi nem elégséges az összes török erők lekötésére, lévén ott Bulgáriának és a központi hatalmaknak is erős érdekeltségük, ennélfogva más hadszinteret kellett keresni, ahova a felesleges török erők elvonhatók és ott leköthetők legyenek. Természetesen itt is anak a speciális angol elvnek kellett érvényesülni, hogy lehetőleg egy szövetségestárs harcoljon és vérezzen az angol érdekekért. Erre a szerepre most már csak Oroszország volt felhasználható, mert sem Francia-, sem pedig Olaszország nem volt kapható egy kisázsiai, avagy szíriai kalandra. Ezeknek elég gondot okozott már a Szerbia megmentése címén indított balkáni hadjárat. Oroszország megnyerése azonban úgy látszik nehéz feladat lehetett Anglia számára, mert egy igen jelentékny áldozatot kellett hoznia, hogy Oroszország támogatását biztosítsa. Anglia kénytelen volt feláldozni ázsiai politikájának legsarkalatosabb alapelvét, azt, ami miatt tulajdonképpen az egész európai háború megindult. Anglia odáig jutott, arra szorult, hogy Oroszországot kiengedje az Indiaióceánhoz, biztosítania kellett Oroszországnak a Perzsa-öböl keleti felét, vagyis délnyugati Perzsiát. Angliának ugyanis eddig az volt az elve, hogy Indiát csakis úgy biztosíthatja magának, ha annak „glacit"-jától, Beludzsisztántól, Afghanisztántól és Perzsia déli részétől távol tart minden nagyhatalmat, elsősorban természetesen Oroszországot. Ezért is osztozott meg Perzsián Oroszországgal olyan formában, hogy Oroszországnak engedte át érdekkörül Perzsia nagyobb és jóval gazdagabb északi részét, míg maga megelégedett a kisebb és értéktelen déli részszel, de a tengerpart birtokával. Mikor azután Oroszország törekvése Délperzsia megszerzéséért már nagyon kellemetlen kezdett lenni, mikor Oroszország a Perzsa-öbölben kereste a szabad tengeri kivkötőt, akkor Anglia szépen kézen fogta az orosz diplomáciát és elvezette a Dardanellákhoz, rámutatva, hogy ez fontosabb számukra. Így született meg a világháború és most, mikor ez Anglia világhatalmát fenyegeti, mikor a Dardanellák meghódítása csúfos kudarccal végződött, mikor már Egyiptom is veszélyben forog, akkor kénytelen Anglia Oroszország segítségéért könyörögni, de ennek drága az ára: a Perzsa-öböl. Így most eljutottunk tulajdonképpeni témánkhoz, a kaukázusi és perzsiai harcokhoz. Oroszország ugyanis Törökországgal szemben csak a Kaukázusban és Perzsiában léphet fel I támadólag, mert a Balkánra vezető útját Románia és Bulgária zárják el, a Fekete-tengeren pedig — hála kitűnő tengeralattjáróinknak — nem uz. Oroszországnak a Perzsa-öbölhöz azonban egy igen hosszú utat kell megtenni. A kaukázus-perzsa határtól 1000 km.-re fekszik a Perzsa-öböl. Ez a távolság nem is volna olyan nagy baj, sokkal nagyobb baj ennél az, hogy a kaukázusi határon és Északperzsiában az Urmia-tó körül egy erős török hadsereg dacol az oroszok minden támadásával Így azután míg ez a török hadsereg nincs megverve és visszaszorítva Kisázsia belsejébe, addig bizony mindig egy nagyon kétséges vállalkozás lesz az oroszok előnyomulása a Perzsa-öböl