Pesti Napló, 1916. január (67. évfolyam, 1–31. szám)

1916-01-20 / 20. szám

Csütörtök felpanaszolt visszaéléseket. A mód, ahogyan Ur­mánczy Nándor interpellációját előadta, sem akart botrányt kelteni. Amit mondott, inkább jogos panasztétel volt, mintsem felesleges­­ szenvedelemkeltés. Ha békeidőben történik ilyesmi, akkor ebből hetekre szóló parlamenti harc lesz, pedig békeidőben nem életről és halálról van szó, mint most. Békeidőben bizonyára a mainál különb parlamenti kavarodás keletkezett volna egynémely cseh liszteknek tűrhetetlen visel­kedése miatt, ámde véljük, hogy ez a mai egy­séges manifesztáció sokkal több, sokkal szebb és sokkal nemesebb minden parlamenti háborúnál. Ennek világraszóló súlya lesz és éppen ezekben a diadalmas napokban fog beigazolódni, hogy e, nemzet, amely saját leg­magasabbrendű érdekeiért annyi vért ejtett a földre, helyt tud állni egyesek olyan viselkedésével szemben is, amelyek nem­zeti szempontból ildomtalanok, a monarkia háborús céljait illetőleg pedig nem opportunu­sok. A szerbiai hadjárat diadalmas befejezése, a napok, amelyekben Montenegró kegyelemre adja meg magát, valóban bebizonyították, hogy a hadseregnek elsőrangú érdeke a ma­gyar nemzeti érdek. A mi háborító Mecénásunk Irta: Sas Ede. Csodálatosak a gondviselési útjai: ha a menybéli hatalmak úgy akarják, átokká vá­lik az áldás és áldássá válik az átok — ezt az aranyigazságot saját magamon tapasztal­tam ki a világháborúban. Évek óta szenved­tem a legidegesebb gyomor­bajban; a gyom­rom néha mindent bevett, akár egy színházi kritikus, néha meg úgy idegenkedett minden­féle tápláléktól, mintha Borgia Lukrécia vol­na a szakácsnőm, nem pedig Serdült Zsuzsan­na, berettyóújfalui illetőségű hajatlon. (Ezt azért merem róla leírni, mert, a ,jó lélek nem tud olvasni, különben még csakugyan meg­mérgezne.) Voltam a bajommal mindenféle csudadoktornál, javasasszonynál, végső el­keseredésemben még s­­ilágos orvoshoz is fordultam; annyit tapodtam Kneip páterék­nél a vizet, hogy még most is megnátháso­dom, ha rágondolok; csináltam a vízkurán kívül napkurát, jégku­rát, tejkúrát, szőlőkurát, hizlaló és soványító kúrát; de az összes egye­temi tanárok megegyeztek abban, hogy min­den kúránál többet érne egy jó sinécura, hogy az idegeim alaposan kipihenhessék ma­gukat. Mivel azonban Bilinski és Pranger nem írtak számomra olyan receptet, amit az Osztrák-Magyar Bank patikájában készíte­nek, a sinecurából számomra csak az atra cura létezett. Úgy voltam a gyom­orbajom­m­al, mint az egy­szeri rablógyilkos, aki örült, hogy nem tízévi, hanem csak életfogytiglani fegyházra ítélték: én se hittem volna, hogy a h''g'g.vgemet pár évnél tovább kiálljam, de ,dbban bizonyos voltam, hogy életfogytiglan­­.ibirom. Jött azonban a világ­kataklizma, jött a hüsinség, kenyérinség, lisztinség és mindaz a nyomor, amit csak az élelmiszeruzsorások képzelete kieszelni bírt. Nem tagadom: legna­gyobb nyugalommal, sőt bizonyos káröröm­mel néztem a jövő elé. Engem ki nem éheztet­tek, gazemberek! Én, aki egy héten három na­pig nem merek enni a migrénem előtt, , há­rom napig pedig nem bírok enni utána, sze­medbe kacaghatok gőgös Albion! Rajtam ki nem fog az entente, akármeddig hozza is a háborút. És ha még sikerülne is kiéheztetni a központi hatalmakat, én elhatároztam, hogy különvéleményt jelentek be; nem kötök bé­két ellenségeinkkel, hanem igazaim és gyo­morbajom tudatában nyugodtan koplalok tovább. Ezen a ponton tapasztaltam aztán a Gondviselés csodálatos voltát, amely nálam áldássá változtatta az átkot, illetőleg átokká változtatta az áldást. Mikor az élelmiszer­uzsora imeg csak olyan szerényen bújt elő, mint a márciusi hó alól az ibolya, gyomor­bajom veszedelmesen javulni kezdett; mikor pedig legdúsabb virágait (értsd: akasztófa­virágait) hajtotta, gyomrom oly egészségessé vált, hogy bajnoki mérkőzésre hívhattam volna ki a kavicsnyelésben legedzettebb struccmadarat. Minden nap egy kövér malac képével álmodtam s természetesen kövér malac nélkül ébredtem. A Gondviselés azonban — amely, mint látjuk, e történetben igen jelentős szerepet játszik — ekkor utamba vetette Karmazsin­a Barnabás barátomat, aki vidéki gazdálkodó­­ létére könyökig dúskált mindenféle jóban és még akkor is szalonnát kávézott, amikor mi, a piac hiénáinak martalékul dobott áldozatok, már régen cigóriát se tudtunk kávézni. El­panaszoltam neki keserűségemet, amire a derék férfiú mély meghatottsággal öleli a keblére: — Ne búsulj, kenyeres! Ellátlak én té­ged mindennel, amit csak a szemed-szád meg­kíván. Nem koplalnak a poéták, amíg mecéná­sok vannak a világon! Karmazsin barátom tényleg mecénásom volt, amennyiben nem jelenhetett meg egy, könyvem, amiből ő tiszteletpéldányt ne rekvi­rált volna, — de becsületére legyen mondva, valamennyit felvágatlanul adta el az antikvá­riusnak. Kecsegtető szavaira úgy éreztem ma­gamat, mintha hájjal kenegetnének, ami a kétségbeejtő zsírdrágaság idejében bizonyára legnagyobb élvezet. Vágtattam a nagyszerű hiírrel haza, a feleségemhez,, aki ennek örö­mére viszont azonnal a divatárusnőjéhez vág­tatol­ és nyomban egy új öltözetet rendelt magának, aminek a szoknyája elég rövid­ volt, de az ára annál velősebb. A divatárusok most tudvalevően azzal a jelszóval dolgoznak, hogy ha rövid a szoknyád, told meg száz koro­nával. Karmazsin barátom pedig emberül, ga­vallérosan beváltotta a szavát. Néhány nap múlva megérkezett első szállítmánya: egy zsák liszt, amit persze illő meghatottsággal fo­gadtunk. Van hát még igaz barátság a vilá­gon, még az entente hazugságainak korában is! A nagy háború fölébreszti az emberekben az összetartozás dicső érzetét! Csak ez a baj, hogy nemcsak az embe­rekben ébredt föl az összetartozás érzése, de a lisztben is. Borgia Lukréciánk ugyanis, azaz hogy a derék Zsuzsi, azzal lepett m­eg, hogy a liszt oly ragadós, hogy ha belenyúl, csaknem beleragad a keze. Ha baknitős­zállító vagyok, kitűnő hasznát veszem a papirostalpák ösze-­ ragasztásánál, de már kenyérsütésre kevésbé volt alkalmas. Na, de hát erről nem tehet az én Karmazsin bniál­im, ne alig s­em őt ma­gamban. Az idén sok esőt kapott a gabona a PESTI NAPLÓ 1916. január 3466.­tt Kaukázus és Perzsia Konstantinápolyival való szabad összeköt­tetésünk helyreállításával jelentékeny török haderők lettek felszerelve és harckész álla­potba helyezve, ami addig fegyverzet és fel­szerelés hiányában nem volt végrehajtható. Azonkívül a Gallipoli-félsziget megtisztítása az angol és francia csapatoktól, szinte egy erős török hadsereget tett szabaddá. Az így nyert erők egy részét továbbra is az európai Török­ország őrizetére kellett visszatartani, a többi azonban más hadszíntereken volt szabadon alkalmazható. Miután Törökország első­sorban Anglia ellen harcol, különösen pedig Egyiptom visz­szaszerzéséért és Mezopotámia megtartásáért, ennélfogva szinte természetszerű és teljesen jogos az a feltevés, hogy Törökország feles erőivel Anglia ellen fog fordulni. Minthogy azonban az angol sereg Mezopotámiában köz­vetlen Bagdad alatt már november 24-én egy döntő vereséget szenvedett és azóta is folyton — nehéz harcok közepette — visszavonuló­ban van, tehát az angolok egy új is.A török tá­madást csak a szuezi csat­ornánál várhattak. Az angoloknak mindig az volt a törekvé­sük, hogy a törököket a szuezi csatornától tá­vol tartsák, vagyis nem akarják kitenni a szuezi csatornát egy közvetlen török támadás veszélyének, mert jogosan és okkal félnek at­tól, hogy ez esetben nemcsak a csatorna for­galma lesz teljesen megakadályozva hanem a csatorna és Egyiptom elvesztése is könnyen bekövetkezhetik. Baárt szzervezték az angolok a gallipoli-i expedity, m­ajd ennek sikertelen­ségét felismerve, a szaloniki-i partraszállást. Miután azonban ez utóbbi nem elégséges az összes török erők lekötésére, lévén ott Bulgá­riának és a központi hatalmaknak is erős ér­dekeltségük, ennélfogva más hadszinteret kel­lett keresni, ahova a felesleges török erők el­vonhatók és ott leköthetők legyenek. Termé­szetesen itt is a­­nak a speciális angol elvnek kellett érvényesülni, hogy lehetőleg egy szö­vetségestárs harcoljon­ és vérezzen az angol ér­dekekért. Erre a szerepre most már csak Oroszor­szág volt felhasználható, mert sem Francia-, sem pedig Olaszország nem volt kapható egy kisázsiai, avagy szíriai kalandra. Ezeknek elég gondot okozott már a Szerbia megmentése cí­mén indított balkáni hadjárat. Oroszország megnyerése azonban úgy lát­szik nehéz feladat lehetett Anglia számára, mert egy igen jelentékny áldozatot kellett hoz­nia, hogy Oroszország támogatását biztosítsa. Anglia kénytelen volt feláldozni ázsiai politi­kájának legsarkalatosabb alapelvét, azt, ami miatt tulajdonképpen az egész európai há­­ború megindult. Anglia odáig jutott, arra szo­rult, hogy Oroszországot kiengedje az Indiai­óceánhoz, biztosítania kellett Oroszországnak a Perzsa-öböl keleti felét, vagyis délnyugati Perzsiát. Angliának ugyanis eddig az volt a­z elve, hogy Indiát csakis úgy biztosíthatja ma­gának, ha annak „glacit"-jától, Beludzsisztán­tól, Afghanisztántól és Perzsia déli részétől távol tart minden nagyhatalmat, első­sorban természetesen Oroszországot. Ezért is oszto­zott m­eg Perzsián Oroszországgal olyan for­mában, hogy Oroszországnak engedte át ér­dekkörül Perzsia nagyobb és jóval gazdagabb észa­ki részét, míg maga megelégedett a ki­sebb és értéktelen déli részszel, de a­ tengerpart birtokával. Mikor azután Oroszország törek­vése Délperzsia megszerzéséért már nagyon kellemetlen kezdett lenni, mikor Oroszország a Perzsa-öbölben kereste a szabad tengeri ki­v­kötőt, akkor Anglia szépen kézen fogta az orosz diplomáciát és elvezette a Dardanellák­hoz, rámutatva, hogy ez fontosabb számukra. Így született meg a világháború és most, mi­kor ez Anglia világhatalmát fenyegeti, mikor a Dardanellák meghódítása csúfos kudarccal végződött, mikor már Egyiptom is veszélyben forog, akkor kénytelen Anglia Oroszország se­gítségéért könyörögni, de ennek drága az ára: a Perzsa-öböl. Így most eljutottunk tulajdonképpeni té­mánkhoz, a kaukázusi és perzsiai harcokhoz. Oroszország ugyanis Törökországgal szemben­­ csak a Kaukázusban és Perzsiában léphet fel I támadólag, mert a Balkánra vezető útját Ro­­­mánia és Bulgária zárják el, a Fekete-tengeren­ pedig — hála kitűnő tengeralattjáróinknak —­ nem uz. Oroszországnak a Perzsa-öbölhöz azon­ban egy igen hosszú utat kell megtenni. A kaukázus-perzsa határtól 1000 km.-re fekszik a Perzsa-öböl. Ez a távolság nem is volna olyan nagy baj, sokkal nagyobb baj ennél az, hogy a kaukázusi határon és Északperzsiában az Urmia-tó körül egy erős török hadsereg da­col az oroszok minden támadásával Így az­után míg ez a török hadsereg nincs megverve és visszaszorítva Kisázsia belsejébe, addig bi­zony mindig egy nagyon kétséges vállalkozás lesz az oroszok előnyomulása a Perzsa-öböl

Next