Pesti Napló, 1916. június (67. évfolyam, 152–180. szám)

1916-06-11 / 162. szám

i­i. . T i ij A V, G. B. Shaw különvéleményei # » Dosztojevszki, aki lángelméjének meg­nyilatkozásait ritkán tudta egy szalonaiszlán negédes, selyemkendős, abbécipellős monda­taiba szorítani, egy ízben körülbelül ezt­­mondta Tu­rgenyevről: — Az x ... -i akasztásnál Turgenyev úr elfordította fejét, nehogy kénytelen legyen a kivégzés förtelmeit végignézni. Miféle jogon merte Turgenyev azt cselekedni? Hogyan merészelte fejét elfordítani a szenvedés elől, hogyan mert nem vele szenvedni? Legköze­lebb arcul fogom köpni Turgenyev urat, aki­lyen módon kivonja magát a szenvedés kö­telezettsége alól! A háború hosszú hónapjai alatt — vagy • már évtizedek óta tart? górcsővel olvas­suk George Bernard Shaw nyilatkozatait; valahányszor közülük egyik megjelenik, a­zsnokság örömében miligyertyákat gyújt, nem­­ éppen Londonban, nem is Páris­ban,­­h­anem Budapesten és Berlinben, sőt amióta a mű­veltség együtt terjed­ a kenyérjegy­ekkel, Topolyak után is. Egyik hatvágásos nyilatko­zatát az ír forradalom leverésekor tette Shaw és heves sajnálkozását fejezte ki azon, hogy az angol katonaság nem égette fel teljesen Dublint, amelynek építészeti külalakjával nem volt megelégedve a Candida szerzője. Ez a nyilatkozat azért volt különösen szép, mert Shaw maga is izlandi, hazájának fővá­rosa Dublin. Most legutóbb pedig egy hosszú nyilatkozatba is az elism­erés pálmáját, szek­fű­szegét, majoránnáját és egyéb növényi szerszámait nyújtja át Wilsonnak, aki sze­rencsés leh­et amaz államok elnöke lehelni, ahonnan a Blanco Posnet illusztris szerkesz­tője a legtöbb színház jövedelmi hányadát húzza. Jövedelmének másik tekintélyes elő­talaja a német föld (1871 óta császárság, van szövetségtanácsa és birodalmi gyűlése, pénz­egysége a márka, stb.) és Shaw úr éppen ezért váltakozó nyilatkozatainak minden má­sodikában megbocsájtja a németeknek, hogy h­arcolnit is viselnek Anglia ellen. A szabály­szerű műveitek ilyenkor örömükben való­ságos engesztelődési ünnepet rendeznek, te­kintet nélkül arra, hogy hústalan nap van-e, vagy sem és senkinek sem jut eszébe, hogy a Csatornán túl és in effigie gyakorolja azt az offenzívát, amelyet Dosztojevszki akart meg­indítani Turgenyev ellen. Kipling, az becsületes. Tom­abankot suhogtat és úgy viselkedik, mint a bivaly, akit megetettek sörrel, pezsgővel és unikum­pálinkával. Ez az igazi angol. Nem hazudik, de toporzékol, nyers, mint a beef husa és barbár, mint saját vad­­rímei, nem alakosko­dik és amikor kakásnak érzi magát, nem egy tizennyolcadik századbeli marquise-levél for­dulataiban beszél, hanem ugat és közben nem félti a birodalmi német honoráriumo­kat. A barázdás arcú, rőtszakállú ír — G. B. Shaw — ellenben állandóan hét különvéle­mény-paripát tart istállójában, hogy minden nap másikat ülhessen meg, vasárnap is egyet, noha a puritán Anglia e napon nem kedveli a sétalovaglást. Maeterlinck átkozódik, Ver­haeren zokog és Rostand olyan közönséges, mint egy markotányosnő a fronton, ezek őszinték és mélyen elrejtik emberi orcájukat ez időkben, amikor nincs is helye az emberi ábrázatnak, de Shaw kortárs több diplomá­ciával dolgozik, mint az európai Egyesült Ál­lamok, amelyek — nagy Isten! — milyen kevéssé egyesültek. Jól van. Lehet így is. Nincs fenségesebb valami az örökkévaló, soha meg nem ingó értelemnél és megindult hódolat jár egy Pitagorásznak, aki a martalóc közeledtén is matematikával foglalkozik, egy Bárány Ró­bertnek, aki orosz fogságában az agykéreg­szerkezet szövettanát tanulmányozza. Ezek az emberek igazi intellektuálisok, mert a há­ború közben is gyönyörű mesterségüket gya­korolják. A leggyönyörűbb vigasz az, ha a tudós a háborúban is megmarad tudósnak, a költő költőnek (háromszor áld.:- ék Strausz Rikárd, aki a háborúban a béke és az öröm alpesi szimfóniáját írta meg), az agyvelő agyvelőnek és a lélek léleknek. De hitvány és önmagával szemben is esküszegő az, aki ez embert próbáló időkben, a dolgokat elegyítve, a háborút megcsalja az értelemmel és az ér­telmet a háborúval. Kevésbé megvetésre méltó az őszinte Gerhard Hauptmann, aki a század leglaposabb háborús verseit teli őszinteség­gel írta, mint az ír-angol tantiéme-condottiere, aki mindenfelé kacérkodván, becsapni akar mindenkit. Ha Shaw a háború alatt drámá­kat irt volna, csodáinók elméjének és művé­szetének fenségét, amely a háborúban is így magába tudott vonulni, de ő egyik párthoz sem tudott őszintének lenni, sem magához, sem a háborúhoz (mely két természeti tüne­ményt ő állandóan ellenfelekként igyekszik feltüntetni). Már halljuk az ellenvetést: Shaw nem angol, Shaw ír és ez a háború nem kell se testének, se lelkének. Helyes. Hát forduljon akkor egészen a hájxorú ellen és kockáztassa személyét, melyet ő Mark Aurél császáréhoz mér. Epítsen szellemi barrikádot és toporzé­koljon a háború ellen, mint Kipling a háború mellett. Legyen ő a kultúra hiénája a háború hiénájával szemben. Fogvicsor­lásra fogvicso­k­lás, ugatásra ugatás és tapsolni fogunk neki mindannyian, kik a háború ellen vagyunk és kik a fergetegekben is szünetlenül intjük honfitársainkat: „az angol életszokásnak cso­dálatos fenségei vannak, az orosz paraszt krisztusi lélek és ne tegyetek magatokon szé­gyent, hirdetvén, hogy a francia rohadt nép­ség, amikor magatok is jól tudjátok, hogy a francia katona oroszlánok oroszlánja és a francia műveltség mindenekfölött való." Áll­jon helyt G. B. Shaw, aki tudhatná — mit nem tud ő? — hogy a háború elleni háború is háború és ez férfit kíván és nemi báb­játék-protagonistát, gázbombát és nem mézes­kenyeret. Helytállni vagy félrevonulni — ez lehet. Helytállni a háborúért, vagy helytállni a háború ellen, helytállni, a többivel együtt közönségeskedni és piszkoskodni, vagy hall­gatni és mívelni azt, ami az embernek tanult mestersége, a gyémántcsiszolást, vagy a szín­darabépítést —­ ezt szabad, ezt kell, ez szép, ez nemes. Drámát írni vagy kozákruhába bújni Esquire! De szélhámoskodni, az íreket eladni az angoloknak, akik több színdarabot konzumálnak amazoknál, az angolokat a németeknek, akiknél több a színházi fővá­ros, mint Britanniában és legutoljára a né­meteket az amerikaiaknak, akik amazoknál is gazdagabbak — az ember vagy Jézus Krisztus, vagy színházi ügynök Esquire és ne juttassa állandóan eszünkbe Dosztojevszki mondását, amely durva, mint a hóhér, vagy mint az igazság. Lakatos László Berlintől Berlinig Az 1878-iki kongresszus évfordulója Pünkösd után nevezetes évfordulóhoz érünk: harmincnyolcadik éve lesz június ti­zenharmadikán, hogy megnyílt az az európai konferencia, mely a berlini kongresszus cí­mén ismeretes a világtörténelemben. A ber­lini kongresszus az orosz-török háborút zárta le, s közvetlen következménye volt Bosznia okkupációja. Mindaz, ami a világtörténe­lemben ma történik, az egész véres küzdelem, az egész még mindig megoldatlan keleti kér­dés közvetlen összeköttetést tart az egy ember­öltővel ezelőtt történt eseményekkel s a berlini kongresszus a mának megértéséhez épp oly szorosan hozzátartozik, mint az annexió, vagy a azóta lefolyt balkáni háború. Az európai konferenciát a san­ stefanoi béke után, tulajdonképpen gróf Andrássy Gyula, akkori külügyminiszter kezdeményez­te s úgy tervezte, hogy Bécsben fogják meg­tartani. Az európai hatalmak azonban Ber­lin mellett döntöttek. Június másodikán, 1878-ban, bocsátotta ki Bismarck herceg kan­cellár a meghívókat, most harmincnyolc éve már együtt voltak Berlinben mindazoknak a hatalmaknak képviselői, amely hatalmak most két táborra oszolva, véres harcban álla­nak egymással. Június tizenharmadikán meg­tartották a kongresszus első ülését. Németek­nek és magyaroknak közös m­iunkára hivatott történelmi szerepe az újabb korban ezen a kon­gresszuson domborodik ki először.­­ Mindenütt ismeretes az a kép, — nem remekmű, de ki­tűnő portré-csoport , melyet a kongresszus résztvevőiről Anton Werner festett. A fest­mény két legkiemelkedőbb alakja Bismarck és Andrássy, egymás mellett. Halász Imre, a nagyszerű másodvirágzását élő ősz magyar publicista, aki a kongresszus idejében, ha nem csalódunk, a Pesti Napló munkatársa volt, úgy adja elő, hogy a kép elrendezése egyene­sen Bismarcktól származik, az ő utasításait követte Werner, ő volt tehát az, aki néme­tek és magyarok összeállását már e kongresz­szus emlékében is szimbolizálni óhajtotta. A nevezetes nagy és speciálisan magyar és ausztriai probléma, a keleti kérdés időle­ges megoldásában azonban Bismarck ezen a kongresszuson úgyszólván csak a jóindulatú semleges szerepét játszotta, akinek rendkí­vüli tekintélyével sikerült Oroszország ellen­kezésével szemben Andrássy álláspontját ér­vényesülésre segítenie. Igaz, hogy más hatal­mas segítsége is volt Andrássynak, — az idők rendkívül módon megváltoznak azóta — An­golos­zág képviselője. A kongresszus első ülé­­­seinek egyikén, június 28-ikán terjesztette elő gróf Andrássy Gyula a keleti kérdésre s kü­lönösen Boszniára vonatkozó memorandumát, mely azonban nem kért Bosznia megszállá­sára nézve határozott formában megbízatást. Utána Salisbury lord szólalt fel s határozott indítvány formájában ajánlotta, hogy­ Ausz­tria-Magyarországot bizzák meg a Boszniában­­ való rendcsinálással s Bosznia és Hercegovina megszállásával. Lord Beaconsfield az angol politika akkori irányának megfelelően termé­szetesen a legmelegebben pártolta megbízott társának ezt az indítványát, mellette szólalt fel Bismarck herceg is, a török küldöttek el­lenezték, az orosz megbízottak pedig hall­gattak. mmmmm A berlini kongresszus lefolyása Oroszor­szágra nézve nem volt túlságosan kedvező. Az orosz seregek török területen, igen ma­kacs ellenállás legyőzése után nagy eredmé­nyeket értek el. 1877 december 10-én esett el Plevira, 1878 januárban az orosz seregek el­özönlötték a Balkánt és február végén már iVasarn...­ nagy vonásokban és részleteit tárgyalva, rá­mutattunk arcnak gyengéire. Szép a haditerv, mint ahogy minden terv szép és tetszetős, ki­vitelre azonban sohasem fog kerülni a maga egészében, mert túl sok a feltétel és túl sok a széthúzó érdek, amelyek pedig mind teljese­désre várnak. Az entente szövetsége csak ad­dig volt igazán erős és hatalmas, míg a hadi­tervei papíron voltak meg, amint azonban ki­vitelre kerültek — ezt már a világháború ed­­­digi története bizonyítja — minden szép terv összeomlott, semmivé lett, mert nemcsak az­­ an­yagi erő hiányzott, hanem­­ az erkölcsi igazság is. Bakos Tibor: PESTI NAPLÓ 1916. junius III 17.

Next