Pesti Napló, 1916. június (67. évfolyam, 152–180. szám)
1916-06-11 / 162. szám
ii. . T i ij A V, G. B. Shaw különvéleményei # » Dosztojevszki, aki lángelméjének megnyilatkozásait ritkán tudta egy szalonaiszlán negédes, selyemkendős, abbécipellős mondataiba szorítani, egy ízben körülbelül eztmondta Turgenyevről: — Az x ... -i akasztásnál Turgenyev úr elfordította fejét, nehogy kénytelen legyen a kivégzés förtelmeit végignézni. Miféle jogon merte Turgenyev azt cselekedni? Hogyan merészelte fejét elfordítani a szenvedés elől, hogyan mert nem vele szenvedni? Legközelebb arcul fogom köpni Turgenyev urat, akilyen módon kivonja magát a szenvedés kötelezettsége alól! A háború hosszú hónapjai alatt — vagy • már évtizedek óta tart? górcsővel olvassuk George Bernard Shaw nyilatkozatait; valahányszor közülük egyik megjelenik, azsnokság örömében miligyertyákat gyújt, nem éppen Londonban, nem is Párisban,hanem Budapesten és Berlinben, sőt amióta a műveltség együtt terjed a kenyérjegyekkel, Topolyak után is. Egyik hatvágásos nyilatkozatát az ír forradalom leverésekor tette Shaw és heves sajnálkozását fejezte ki azon, hogy az angol katonaság nem égette fel teljesen Dublint, amelynek építészeti külalakjával nem volt megelégedve a Candida szerzője. Ez a nyilatkozat azért volt különösen szép, mert Shaw maga is izlandi, hazájának fővárosa Dublin. Most legutóbb pedig egy hosszú nyilatkozatba is az elismerés pálmáját, szekfűszegét, majoránnáját és egyéb növényi szerszámait nyújtja át Wilsonnak, aki szerencsés lehet amaz államok elnöke lehelni, ahonnan a Blanco Posnet illusztris szerkesztője a legtöbb színház jövedelmi hányadát húzza. Jövedelmének másik tekintélyes előtalaja a német föld (1871 óta császárság, van szövetségtanácsa és birodalmi gyűlése, pénzegysége a márka, stb.) és Shaw úr éppen ezért váltakozó nyilatkozatainak minden másodikában megbocsájtja a németeknek, hogy harcolnit is viselnek Anglia ellen. A szabályszerű műveitek ilyenkor örömükben valóságos engesztelődési ünnepet rendeznek, tekintet nélkül arra, hogy hústalan nap van-e, vagy sem és senkinek sem jut eszébe, hogy a Csatornán túl és in effigie gyakorolja azt az offenzívát, amelyet Dosztojevszki akart megindítani Turgenyev ellen. Kipling, az becsületes. Tomabankot suhogtat és úgy viselkedik, mint a bivaly, akit megetettek sörrel, pezsgővel és unikumpálinkával. Ez az igazi angol. Nem hazudik, de toporzékol, nyers, mint a beef husa és barbár, mint saját vadrímei, nem alakoskodik és amikor kakásnak érzi magát, nem egy tizennyolcadik századbeli marquise-levél fordulataiban beszél, hanem ugat és közben nem félti a birodalmi német honoráriumokat. A barázdás arcú, rőtszakállú ír — G. B. Shaw — ellenben állandóan hét különvélemény-paripát tart istállójában, hogy minden nap másikat ülhessen meg, vasárnap is egyet, noha a puritán Anglia e napon nem kedveli a sétalovaglást. Maeterlinck átkozódik, Verhaeren zokog és Rostand olyan közönséges, mint egy markotányosnő a fronton, ezek őszinték és mélyen elrejtik emberi orcájukat ez időkben, amikor nincs is helye az emberi ábrázatnak, de Shaw kortárs több diplomáciával dolgozik, mint az európai Egyesült Államok, amelyek — nagy Isten! — milyen kevéssé egyesültek. Jól van. Lehet így is. Nincs fenségesebb valami az örökkévaló, soha meg nem ingó értelemnél és megindult hódolat jár egy Pitagorásznak, aki a martalóc közeledtén is matematikával foglalkozik, egy Bárány Róbertnek, aki orosz fogságában az agykéregszerkezet szövettanát tanulmányozza. Ezek az emberek igazi intellektuálisok, mert a háború közben is gyönyörű mesterségüket gyakorolják. A leggyönyörűbb vigasz az, ha a tudós a háborúban is megmarad tudósnak, a költő költőnek (háromszor áld.:- ék Strausz Rikárd, aki a háborúban a béke és az öröm alpesi szimfóniáját írta meg), az agyvelő agyvelőnek és a lélek léleknek. De hitvány és önmagával szemben is esküszegő az, aki ez embert próbáló időkben, a dolgokat elegyítve, a háborút megcsalja az értelemmel és az értelmet a háborúval. Kevésbé megvetésre méltó az őszinte Gerhard Hauptmann, aki a század leglaposabb háborús verseit teli őszinteséggel írta, mint az ír-angol tantiéme-condottiere, aki mindenfelé kacérkodván, becsapni akar mindenkit. Ha Shaw a háború alatt drámákat irt volna, csodáinók elméjének és művészetének fenségét, amely a háborúban is így magába tudott vonulni, de ő egyik párthoz sem tudott őszintének lenni, sem magához, sem a háborúhoz (mely két természeti tüneményt ő állandóan ellenfelekként igyekszik feltüntetni). Már halljuk az ellenvetést: Shaw nem angol, Shaw ír és ez a háború nem kell se testének, se lelkének. Helyes. Hát forduljon akkor egészen a hájxorú ellen és kockáztassa személyét, melyet ő Mark Aurél császáréhoz mér. Epítsen szellemi barrikádot és toporzékoljon a háború ellen, mint Kipling a háború mellett. Legyen ő a kultúra hiénája a háború hiénájával szemben. Fogvicsorlásra fogvicsoklás, ugatásra ugatás és tapsolni fogunk neki mindannyian, kik a háború ellen vagyunk és kik a fergetegekben is szünetlenül intjük honfitársainkat: „az angol életszokásnak csodálatos fenségei vannak, az orosz paraszt krisztusi lélek és ne tegyetek magatokon szégyent, hirdetvén, hogy a francia rohadt népség, amikor magatok is jól tudjátok, hogy a francia katona oroszlánok oroszlánja és a francia műveltség mindenekfölött való." Álljon helyt G. B. Shaw, aki tudhatná — mit nem tud ő? — hogy a háború elleni háború is háború és ez férfit kíván és nemi bábjáték-protagonistát, gázbombát és nem mézeskenyeret. Helytállni vagy félrevonulni — ez lehet. Helytállni a háborúért, vagy helytállni a háború ellen, helytállni, a többivel együtt közönségeskedni és piszkoskodni, vagy hallgatni és mívelni azt, ami az embernek tanult mestersége, a gyémántcsiszolást, vagy a színdarabépítést — ezt szabad, ezt kell, ez szép, ez nemes. Drámát írni vagy kozákruhába bújni Esquire! De szélhámoskodni, az íreket eladni az angoloknak, akik több színdarabot konzumálnak amazoknál, az angolokat a németeknek, akiknél több a színházi főváros, mint Britanniában és legutoljára a németeket az amerikaiaknak, akik amazoknál is gazdagabbak — az ember vagy Jézus Krisztus, vagy színházi ügynök Esquire és ne juttassa állandóan eszünkbe Dosztojevszki mondását, amely durva, mint a hóhér, vagy mint az igazság. Lakatos László Berlintől Berlinig Az 1878-iki kongresszus évfordulója Pünkösd után nevezetes évfordulóhoz érünk: harmincnyolcadik éve lesz június tizenharmadikán, hogy megnyílt az az európai konferencia, mely a berlini kongresszus címén ismeretes a világtörténelemben. A berlini kongresszus az orosz-török háborút zárta le, s közvetlen következménye volt Bosznia okkupációja. Mindaz, ami a világtörténelemben ma történik, az egész véres küzdelem, az egész még mindig megoldatlan keleti kérdés közvetlen összeköttetést tart az egy emberöltővel ezelőtt történt eseményekkel s a berlini kongresszus a mának megértéséhez épp oly szorosan hozzátartozik, mint az annexió, vagy a azóta lefolyt balkáni háború. Az európai konferenciát a san stefanoi béke után, tulajdonképpen gróf Andrássy Gyula, akkori külügyminiszter kezdeményezte s úgy tervezte, hogy Bécsben fogják megtartani. Az európai hatalmak azonban Berlin mellett döntöttek. Június másodikán, 1878-ban, bocsátotta ki Bismarck herceg kancellár a meghívókat, most harmincnyolc éve már együtt voltak Berlinben mindazoknak a hatalmaknak képviselői, amely hatalmak most két táborra oszolva, véres harcban állanak egymással. Június tizenharmadikán megtartották a kongresszus első ülését. Németeknek és magyaroknak közös miunkára hivatott történelmi szerepe az újabb korban ezen a kongresszuson domborodik ki először. Mindenütt ismeretes az a kép, — nem remekmű, de kitűnő portré-csoport , melyet a kongresszus résztvevőiről Anton Werner festett. A festmény két legkiemelkedőbb alakja Bismarck és Andrássy, egymás mellett. Halász Imre, a nagyszerű másodvirágzását élő ősz magyar publicista, aki a kongresszus idejében, ha nem csalódunk, a Pesti Napló munkatársa volt, úgy adja elő, hogy a kép elrendezése egyenesen Bismarcktól származik, az ő utasításait követte Werner, ő volt tehát az, aki németek és magyarok összeállását már e kongreszszus emlékében is szimbolizálni óhajtotta. A nevezetes nagy és speciálisan magyar és ausztriai probléma, a keleti kérdés időleges megoldásában azonban Bismarck ezen a kongresszuson úgyszólván csak a jóindulatú semleges szerepét játszotta, akinek rendkívüli tekintélyével sikerült Oroszország ellenkezésével szemben Andrássy álláspontját érvényesülésre segítenie. Igaz, hogy más hatalmas segítsége is volt Andrássynak, — az idők rendkívül módon megváltoznak azóta — Angoloszág képviselője. A kongresszus első üléseinek egyikén, június 28-ikán terjesztette elő gróf Andrássy Gyula a keleti kérdésre s különösen Boszniára vonatkozó memorandumát, mely azonban nem kért Bosznia megszállására nézve határozott formában megbízatást. Utána Salisbury lord szólalt fel s határozott indítvány formájában ajánlotta, hogy Ausztria-Magyarországot bizzák meg a Boszniában való rendcsinálással s Bosznia és Hercegovina megszállásával. Lord Beaconsfield az angol politika akkori irányának megfelelően természetesen a legmelegebben pártolta megbízott társának ezt az indítványát, mellette szólalt fel Bismarck herceg is, a török küldöttek ellenezték, az orosz megbízottak pedig hallgattak. mmmmm A berlini kongresszus lefolyása Oroszországra nézve nem volt túlságosan kedvező. Az orosz seregek török területen, igen makacs ellenállás legyőzése után nagy eredményeket értek el. 1877 december 10-én esett el Plevira, 1878 januárban az orosz seregek elözönlötték a Balkánt és február végén már iVasarn... nagy vonásokban és részleteit tárgyalva, rámutattunk arcnak gyengéire. Szép a haditerv, mint ahogy minden terv szép és tetszetős, kivitelre azonban sohasem fog kerülni a maga egészében, mert túl sok a feltétel és túl sok a széthúzó érdek, amelyek pedig mind teljesedésre várnak. Az entente szövetsége csak addig volt igazán erős és hatalmas, míg a haditervei papíron voltak meg, amint azonban kivitelre kerültek — ezt már a világháború eddigi története bizonyítja — minden szép terv összeomlott, semmivé lett, mert nemcsak az anyagi erő hiányzott, hanem az erkölcsi igazság is. Bakos Tibor: PESTI NAPLÓ 1916. junius III 17.