Pesti Napló, 1916. augusztus (67. évfolyam, 212–242. szám)

1916-08-06 / 217. szám

PESTI NAPXvO 19W. awgtBSKt» n 7 Honvédek a világháborúban A Pesti Napló h­aditudósítójá­tól A 17'ik honvédgyalogezred története V tegresfehérvári honvédezred Lemberg-Től a Kárpátokig ismételtem magyar vérrel táplálta Galícia földjét. Résztvett 1914 au­gusztusától 1915 május közepéig minden ak­cióban, amely az orosz túlerő gyengítésére, vagy lassú szétmorzsolására szolgált, vívtak sok száz kisebb-nagyobb ütközetet és bár mér­hetetlen veszteségeik voltak, soha sem hátrál­tak felsőbb parancs nélkül. A gorlicei áttörés után az üldözés mámorában rohantak át a Kárpátokon, folytonosan érintkezve a meg­vert ellenséggel; az olasz hadüzenet miatt má­jus 24-én Mezőlaborcon bevagyonírozzák a fe­hérvári honvédeket is és küldik le az új ellen­ség előrenyomulásának feltartóztatására. A hadosztály Tarvis területén helyezkedik; a 17-ik ezret idei erősítik a gyenge védelmi vo­nalat Malborgettől a Krnig. Június 24-ig két­ezer méter magas hegyormokon csatáznak Fehér, Tolna vármegyék és Kaposvár környé­kének magyarjai, akkor jön a parancs, hogy halad Oktalom­ul siessenek az Isonzó-frontra. az olasz Doberdo, San Martino és San Mich­ele között akar áttörni Görznek és Triesztnek. A tizenhetes honvédeknek Doberdo területét lö­mik IL Doberdo f­ipeliffet a hadosztály BZ Isonzo-frontró ea€ézett, a Doberdon egy dandár volt az egyet­len összefüggő csapat és ezen a dandáron tör­tek­ meg a felvonuló olasz hadteslek tömeg­támadásai. Július 6-án már két zászlóalj hon­véd kapaszkodik a Doberdo szikláiba. Egész nap ágyútűz veri a hevenyészett állásokat. 6-én az­est beálltával Palazzotól a Monte dei Dei Bussiig tizenheteseie váltják fel a csapa­tokat Rz vette fel márkosfalvi Sipos Gyula ez­redes a parancsnokságot és a 17-es honvédek története e naptól az ő nevéhez fűződik. Sipos ezreden a nyugodt, vasak aratu magyar katona mintaképe, teli szeretettel és megértéssel a honvédei iránt A katonái rajonganak érte és vakon követik a parancsait. És ez nagyban hozzájárult, hogy a fehérvári honvédek egy talpeaattagi trollát sem veszítettek azokból az állásokból, amelyek védelmével megbízattak. Július 6-án hatszoros túlerővel támad az olasz a honvédekre. Itt kapják az első pergő­tüzet. Krac­er István zászlós és Tiszoczky Károly hadapródokat srapnell telitalálata éri, ők a Doberdo első tiszt halottai. Az ellenség annyira pásztázza az állásokat, hogy minden négyzetméternyi helyet feltárnak a lövedékek. A tizenhetesek fedezékek nélkül állják a tü­zet. Csak a támadás visszaverése utáni éjsza­kán dolgozhatnak az árkászok. Másnap száz­számra­ sebesülnek a honvédek. Szántó had­nagy hatodik százada ellen tízszeres túlerő rohamozik. Kilencedikéig folyik a harc, a drótmező előtt háromszámra fekszik az olasz holttest, végre is az ellenség visszavonul. Fel­váltják az ezredet, megfogyatkozva, de győz­tesen hagyják el a nehéz csaták színhelyét. A fáradt legénység a Vippacliban fürdeni ké­szül, amikor telefonon jön a parancs: rögtön indulás a San Martinora." Ki sem fújhatták magukat szegények! San Martinonál Piszkosan, agyongyötörve San Martino községtől délre elfoglalják a kijelölt terepet. Tönkrelőtt állásokba vonulnak, amik nem nyújtanak semmi biztonságot Éjszaka csá­kánynyal, baltával úgy ahogy rendbehozzák a fedezékeket Július 12-én homokzsákok ol­talma alatt nagyobb olasz tömegek fejlődnek támadásra. A hadosztály üzeni: „Tizenhetesek! Támadás készül! Vigyázzatok!" San Martinot száz lépésre megközelíti az ellenség­es ágak­ból, fatörzsekből emel torlaszokat A honvéd­járőrök rájuk gyújtják az erdő szegélyét, öt roham a védők puskatüzén megtörik. 13-án huszonnégy óráig tartó előkészítő tüzelés kez­dődik és másnap hajnalban négy támadást dobnak vissza. Újra tüzérség puhítja őket 15-én már minden kaliberű ágyúval vezeti az olasz a honvédek állásait. Holttestek és sebe­sültek fekszenek árkainkban és­­az olasz tü­zérség ereje csak mindig fokozódik. Éjszaka tíz órakor igen nagy gyalogsági támadás, a harc éjfélig tart. Sok helyen a drótig előrejutnak az olasz oszlopok, mégis rendkívüli veszteségeik megtörik szívósságukat. Robbanások és vilá­gító pisztolyok fényénél látni a visszaözökíté­süket. Két aknát úgy sikerül alattuk a leve­gőbe röpíteni, hogy egy olasz század teljesen megsemmisül. 16-án gyalogsági lövés nem esik, de a tüzelés újra pergőtűzzé fokozódik; már úgy be vannak lőve a taliánok, hogy minden találat a teli találat. Olasz gyalogság nem mutatkozik, a holttestekkel nem törőd­nek. 17-én légi járművek bombázzák a hon­védek rajvonalát. 18-án négy és fél órás bor­zfilmas ágyútüzelés után reggel kienc órakor nyolcszáz lépés kiterjedésben sűrű vonalakban előretörnek az olaszok. Az ellenséges tüzérség azonban nem tudta úgy megpuhítani a hon­védeket, hogy saját gyalogságát rohamtávol­ságra hozza. Gyalogsági tüzünk megtöri az első támadás erejét a másodikat is, déli egy órakor azonban már a harmadik visszaverése felemészti minden tartalékunkat. Endresz Ist­ván zászól­ó azóta a kitüntetések teljes soro­zatát viseli mellén, aranytól a bronzig), a legutolsó tartalékszakasz élén kézigránátokkal veti magát az­ első olasz sorokra és megfuta­mítja azokat. Ekkor az ezred minden embere már rajvonalban feküdt. 19-re virradó hajna­lon az olaszok szörnyű veszteségekkel elhagy­ják a csatateret. 22-én Peteanonál a visszanyomott ... -as ezred állásait foglalják vissza véres harcok­ban. Hajnalban kivonják a 17-eseket, tarta­lékba vonulnak. Egy nap megszakítással há­rom hétig harcoltak szakadatlanul, rájuk fér a pihenés, pótlásokra is szükség van, megér­kezik Pom . Gyula százados zászlóalja a Flitschről, azóta Pour százados neve is össze­forrott az ezred dicsőségével. A San Mi Michele poklában Augusztus elsején Marko­tény községben kapják a parancsot, a Monte San Michelere mennek. Újra végnélküli nehéz ütközeteket vívnak. Az ezred balszárnya ellen, veszstesé­l­yeikre való tekintet nélkül, naponkint roha­moznak a bersaglierik. Közben, a harcteret tisztogatják, éjjel temetnek, építenek. Csak 6-án és 7-én ötszáz olasz hullának ásnak sírt Dacára a terep példátlan nehézségeinek és a szomszéd szakaszok részleges visszavonulásai­nak, az olaszok nem érnek el eredményt a honvédekkel szemben. Pour százados zászló­alja fedetlen terepen fekszik. Az ellenség záró­tű­ze miatt az ellátási lehetőségek rosszak. Minden honvéd magának ássa ki a fedezékét, folyton fekvő helyzetben, elnyúlva a sziklán, mert aki megmozdul, a fejét felemeli, ment­hetetlenül elveszett. A kiásott kőtörmelékeket homokzsákokba gyűjtik és úgy adogatják egyenkint kézről-kézre, ily lélekölő lassa mun­kával végül is megszilárdul a vonaluk vala­melyest. Éheznek, szomjaznak, a sziklák mö­gött százával heverő holttestek hátizsákjából táplálkoznak. A kétségbeejtő szagok ellen kar­bollal védekeznek. Ez a háború pokla, nin­csen hozzá hasonló borzalom. 20-án reggel nagyobb ellenséges készülő­dés mutatkozik. Homokzsákok mögött a 197. ?T­e csak pipálj Ladányi Irta: Csatfró Kálmán 10 Az utcán nem lehetett "kiabálni, hát Vince, a egadta a Katica levelét anyjának. — De hát ... hát akkor vége? — kér­dezte az öreg­asszony. Vince lehorgasztotta a fejét és vállat vont­a: — Gombház! ... — mondta az anyja vigasztalólag, de köny szökött a szemébe, mert megint a Molináry-hadnagy képe jelent meg lelki szemei előtt és nagyon közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. A fia szó nélkül besegítette a kocsijába. _ Hát te? — kérdezte az öreg. Józsi csak a fejével intett, hogy ő még marad. A másik kocsi, amelyiken Vinczéné jött be, az Arany Báránykában fogott ki. — Vidd haza anyámad­ — szólt oda re­kedten a kocsisnak, ő pedig megindult gyalog a vendéglő felé. Nem nézett senkire, csak ment nehéz lépésekkel, fáradtan, lehorgasztott fej­­­­jel, lakkos cipőben és virággal gomblyukában egyenesen a Bárány­kába. Az üres étteremben leült egyik sarokasz­talhoz, rákönyökölt és azt mondta sötéten: _ Bort! A pincér egy óriási virágbokrétát tett a­­ borral együtt az asztalra. — Ezt a kertész küldte az imént ... . Vincze szó nélkül leseperte a virágot maga elől, aztán, hogy lábával elérte, nagyot jutatt rajta, ugy ty,úgy a sarokba repült.­»A pincér ijedten húzta be a nyakát és kotródott a közeléből. Pedig már nem kellett tőle félni. A dühe már lecsillapodott azzal a pofonnal, amit Mar­cinak adott, most már csak a keserűség foj­togatta, amely kikívánkozott belőle. Ott ült és iszogatott csendesen, s amikor végre ismerősök telepedtek mellé, akkor is csak hallgatott és nem árult el semmi különöset, egészen addig, amíg a cigány meg nem érkezett. Akkor azonban elhuzatta egymásután öt­venk­étszer azt a nótát, hogy „Kati gyere ki" —, és közben ököllel verte hozzá a taktust az asztalon. A cimborái csak akkor kezdtek ösz­szesúgni, hogy talán történt valami Józsival, de nem tudták, hogy mi érhette. Később aztán el­érzékenyedett és közölte mindenkivel, hogy el­vesztette piros selyem keszkenőjét, ezt azon­ban nem bánja, de a régi szeretőjét sajnálja. Erre azonban már annyira erőt vett a szivén, a búbánat, hogy nem bírta tovább titkolni az okát, belenyúlt a zsebébe, kihúzta onnan a Katica levelét és odaadta Áldásinak, az al­jegyzőnek, hogy olvassa el. — Hangosan olvasd! — mordult rá. — Hangosan, hogy mindenki tudja, hogy miért reped meg a szívem. Már akkor egész sereg ember ült az asz­talnál, de még a pincérek és a cigányok is odasereglettek, nagy részvéttel a nagyságos úr sorsa iránt. Mikor vége volt a levélnek, a cigány tusst húzott, mint valami pohárköszöntő után. — Azt csináld kedves, — mondta Vincze sóhajtva, — hogy: „Megérem még azt az időt, sem megy el házam előtt" . . . . . . Katica, aki az anyja ölébe hajtva a fejét, még délután meggyónta neki, hogy mit irt Vinczének és mért maradt hát el a kérő, ekkortájt is egyre beszélt még a sötét szobá­ban. Most már nem Vinczéről, hanem Áron Imréről, halkan ugyan, egy kicsit szégyen­lően és tétován, de felizgatott idegekkel és va­lami új bizalommal az édesanyja iránt, aki meghatottan simogatta a leánya fejecskéjét. Érezte, hogy Katica most már csak benne bí­zik s talán örül is neki, hogy Linka nénit cserben hagyta. Mert hát csúnyán cserben hagyta, váljuk meg az igazat. A szegény egész nap boldogan tett-vert­ebbeta a tudatban, hogy a kis húgát ma meg­kérik és este, mikor a lefekvés ideje elérke­zett, meghatottan gondolt rá, hogy milyen szép menyasszonyos álmot álmodik most Ka­tica. Miska bácsi már az ágyban volt, de még az újságot olvasta hosszúszárú pipájával a foga között, mikor Linka néni, akinek Kati­cáról a saját leány­korába tévedtek az emlékei, odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta az arcát Az öreg úr megdöbbenve és zavartan pil­lantott fel. A felesége fehér főkötője rémítette-e meg v álla alatt másikra kötött pertlijével, vagy a szokatlan kedveskedés? Az nem tudható. De olyan tanácstalan rémület tükröződött a szemében, hogy Linka néni szükségesnek látta megnyugtatni: — Ne félj semmi! Ladányi! — mondta. — Ne félj semmit. Te csak pipálj nyugod­tan tovíUi^. . .. ^fi­^h­ypiaüiit! Jójcakát!

Next