Pesti Napló, 1917. május (68. évfolyam, 113–138. szám)
1917-05-06 / 117. szám
4 .Vasárnapi jós az össze is ült Londonban, 1971 elején. Ausztria-Magyarország, melyet a londoni nagy- követe mellett ott gróf Széchen Antal is képviselte, azt követelte bevezetésül, hogy elvben mondják ki a nemzetközi megállapítások iránti tiszteletet; Oroszország ezt sem fogadta el. Először is azt kívánta kimondani, hogy az orosz császári udvar elhatározása nem lehet vita tárgya. Csak miután ezt elfogadták, járult Oroszország is az immár üres és tárgytalan elvi határozathoz. Röviden: Oroszország az európai koncert ellenére keresztülvitte akaratát . A végleges megállapodás (1871. március 13.) megsemmisíti a párisi szerződésnek Oroszország által már el nem ismert cikkeit. Kimondja azonban, hogy a Dardanellák és a Bosporus zárva maradnak ezentúl is béke idején, de a szultán megnyithatja azokat barátságos és szövetséges hatalmak hadihajói előtt a békeszerződés fentartásának céljából. A Fekete-tenger nyitva marad minden nemzet kereskedőhajóinak. Egyebekben pedig érvényben marad a párisi szerződés. Megkezdődhetett tehát az orosz flotta építése a Pontus kikötőiben és örökössé vált azóta az aggodalom Konstantinápoly és a török birodalom biztossága felől. Az 1877-iki hadjárat Konstantinápoly kapui elé hozta az orosz sereget. Az orosz diplomácia a kivívott győzelmek eredményéül a szorosok elzárását remélte minden más hatalom előtt, ugy hogy ellenség ezentúl ne fenyegethesse déli Oroszországot. Gorcsakov legjobban szerette volna Konstantinápolyt is elfoglalni — ha ez megtörtént, tanácskozhatik és beszélhet Európa. De Angliát nem a liberálisok kormányozták, mint 1871-ben, hanem Lord Beaconsfield, ki fentartotta az oroszellenes hagyományokat. Hányszor hallottam 1877 vége felé Londonban énekelni a híressé vált „Jingó" nótát, melynek vége az: „The Russians shall not touch Constantinople"; az orosz ne nyúljon Konstantínápolyhoz. Az angol flotta parancsot kapott, ha kell, még erőszakkal is behajózni a Dardanellákba, a város védelmére Ausztria-Magyarország is kilátásba helyezte közreműködését. Így a város ostroma elmaradt, létrejött . sanstefanoi béke, amelyet aztán, Anglia és Ausztria-Magyarország tiltakozása következtében, a berlini kongresszus vizsgált át és változtatott meg. Oroszország az unkiar-eskelessii szerződés hagyományát tartotta fenn és akarta volna most érvényesíteni. A szorosokat, ha a török őrzi is, csak a muszka használhassa szabadon. Így a török, ha névleg független is," orosz gyámság alatt áll, mert az orosz flotta eljuthat Konstantinápoly elé, más pedig nem. A sanstefanoi békébe be is vettek egy ide vonatkozó záradékot. Ezt azonban a berlini kongresszus megsemmisítette, fentartván az 1856. és 1871-iki szerződések határozatait. De a tárgyalásoknál kitűnt, hogy Anglia és Oroszország nagyon különbözően értelmezik ezeket a határozatokat. Anglia jelenti, hogy tiszteletben tartja a szultán független rendelkezését e határozatok végrehajtásában, Oroszország ellenben kötelezőknek mondja azokat minden nagyhatalomra nézve egyaránt. A londoni parlament tárgyalásai 1883-ben megvilágítják ezt a diplomáciai homályba takart felfogási különbséget. Salisbury magyarázata szerint — szólalt fel Berlinben — a szultán rendelkezése elég ahhoz, hogy az angol flotta bemehessen a Dardanellákba. Ahhoz ellenben, hogy az orosz flotta behajózzona Bospikrusba, az összes nagyhatalmak beleegyezésére volna szükség. Ezóta nemzetközi megállapodás a szorosokra nézve nem jött létre. Abdul Hamid szultán hol az angol, hol az orosz értelmezés szerint járt el, hiszen az angol barátság nem látszott kevésbbé fenyegetőnek az orosz haragnál. Az orosz diplomácia pedig azóta sem tett le végső céljáról. Annál több oka volt erre, mert Kelet-Ázsiának előtérbe lépése és ott szerzett birtokai igen kívánatossá tették részére hadihajóinak átjárását a Földközi tenderbe, hogy a Szuezi csatornán át a Csendes óceánhoz jussanak. Külügyminisztere már 1893-ben kijelentette, hogy nézete szerint béke idejében hajóhadai szabadon mehetnének át Kelet-Ázsia felé és vissza, háború esetén pedig páncélosai könnyen kierőszakolhatnák az átjárást. Anglia féltékenysége azonban éber maradt s különösen az orosz-japáni háború alatt kifogást tett az ellen, hogy kereskedő hajóknak bejelentett orosz hajók, mihelyt átmentek a Bosporuson és Szuezen, hadihajókká alakulnak át. Végre Bosznia-Hercegovinaátonexiója Ausztria-Magyarország által alkalmat nyújtott Izvolszkynak, hogy kompenzáció gyanánt a szorosok kérdésének újabb rendezését sürgesse. Anglia most sem volt ennek a tervnek megnyerhető. Mikor az olasz-török háború kitört (1913), a török nem engedte át az orosz gabonahajókat, nehogy az ellenséget élelmezzék. Ez ellen felszólalt az orosz kormány, mert a kereskedés a szerződések értelmében semleges (okt. 7.). Később hajóhada részére is szabad átkelést követelt és pedig kizárólagos jogot, úgy mint 1833-ban, a többi hajóhad kizárásával. Anglia és Franciaország ehez hozzájárult, azon feltétel alatt, ha a szultán is elfogadja. A török kormány azonban, német és osztrák-magyar támogatásra számítva, 1911 december 8-án ki-jelentette, hogy az 1871. és 1878. szerződések alapján nincs abban a helyzetben, hogy elismerje az orosz hajóhad kizárólagos jogát, a szorosokon áthaladni. Kijelenti, hogy a szorosokra vonatkozó minden jog egyedül a török nemzetet és uralkodóját illeti meg, területi épsége fenntartására. Ez az álláspontja távolította el a megifjadott Törökországot az entente-tól és tette a központi hatalmak hű és megbízható szövetségeseivé. Ennek viszont következése volt, hogy az entente — mivel Oroszország nem engedheti át senkinek a szorosokat— hisz 1912-ben is távoltartotta tőlük a bolgárokat — 1915 tavaszán Konstantinápolyt a szorosokkal együtt odaígérte annyi csapástól vérző szövetségesének. Gallipoli ostroma azonban azt bizonyítja, hogy a szultán és népe meg tud felelni tettel is az 1911-iki büszke nyilatkozatnak. Minthogy az orosz flotta szabad átkelése, Konstantinápoly birtokbavételével, könnyen megrendítené az angol állást a Földközi-tengeren s ezzel Indiában, legyen szabad kételkednünk Anglia őszülte szándékában, hogy,, ezt az izgató ígéretet valóra is váltsa. (Itt 35 sort törölt a cenzúra.) Hazasiettem. Mert Csábrágon lakott Guszti, aféle feketekörmü zsentlemen volt, akit nem lehetett megsérteni. — Hallja-e Guszti, kétszáz koronát kap tőlem, ha szerelmet vall a Davidisnek s viseli a következményeket. — Gilt, — mondta a derék ember gondolkodás nélkül s a tenyerembe csapott. — Csak egy kikötésem van, — világosítottam fel, — szól nekem, ha elérkezett a döntő pillanat, mert tetten akarom magukat Megmagyaráztam neki, hogy miért. Nevetet. S mindent megígért. És be is váltotta ígéretét. Csak három napig kellett a Davidisnek udvarolnia, a negyedik napon megkapta a döntő randevút. Az ablakon kellett a kisasszony szobájába bemásznia . . . Isten bocsássa meg a bűnömet, én tartottam Gusztinak a létrát ... A többit tessék hozzáképzelni. Így menekültem meg a guvernantomtól. Ezek után elárulhatom, mert irtam meg ezt a tanulságos történetet. Azért, hogy megszívelje a társadalom, egy bőkezű emberbarát vagy akár a kormány maga. Lehet, torzítottam kissé, de hogy benne van az igazság a torzképembe, azt senki sem tagadhatja, akinek guvernantiai dolga volt. Egy kiáltóan egységes típus ez: idegen nemzetek otthon elhelyezkedni nem tudó fölöslege, amit (mint selejtes anyagot) kiizzad magából minden egészséges szervezet. Aki otthon meg tud élni, nem hontalanítja magát. Azok jönnek ide, akiket hazájukban hasznavehetetleneknek ítélt a társadalom. S mi beérjük velük! Rájuk bízzuk melegszívű közvetlen leányaink fehér lelkét. Tűrjük, hogy leőröljék róla a magyar zománcot s a házasság,felssdvesség bogyeffkártyos helyett alantas gőgöt, tunyaságot s nagyravágyást oltsanak érintetlen szivükbe. Idegen erkölcsöket ... Pedig azért van annyi boldogtalan férfi és csalódott asszony. A Zsuzsannák, Ilonák, Orsikák faji fényessége még nem homályosodott el a köztudatban, a szívek vágynak reá, de az örökösök már aggasztóan fogynak: elsatnyultak e guvernántok cinikus kezelésében. Hol van a pirulni tudó, kacagó lelkű nyájas magyar leányka? Hol a százgonda, ezerkezű nagyasszony, aki büszke a tyúkjára és kenyerére, de ha kell, eligazgat egy uradalmat is s királynét mulat (nem divatbábut), ha fölveszi az ünnepi díszt, de fejedelemasszony (nem lompos slal Trokknő) fekete kartonruhában is! És lesimítja a gondot férje homlokáról, mert semmi sem lehetetlen neki és mindenkit szeret és soha sem rosszkedvű, soha sem beteg! Nemde, talán mégis ezek példáját illenék leányainknak utánozniuk... De kitől tanítják meg a régi erkölcsöket, mikor nálunk nincs olyan tanerő, amely tanulmányai kiegészítéseképpen műveltségükre rátegye a koronát. Mikor e tekintetben idegenekre szorulnak a szülők s kénytelenek a békát lenyelni, hogy leányaik pár nyelvet, zongorázni és festeni megtanuljanak. Tanítónőnk van elég, de nevelőnőnk egy sincs. Nevelni azonban lehet. Az a nagylelkű gazdag ember, aki egy felsőbbrendű nevelőnőképző intézetet alapitana faja dicsőségére, örök hálára kötelezné a nemzetet s emlékeinkben fényessé tenné a nevét, mert megnemesítené asszonyainkkal egyben azoknak ivadékait, a jövendő férfi nemzedékeket is. Mert hiszen az erkölcsöket, az eszményt az anyától tanulja a gyermek. A lelkesedés az átszülődik a gérett *V PESTI NAPLÓ 1917. május (fc Budapest, május 5. A Reichsrat ülésszakának előkészítése. Bécsi tudósítónk telefonozza: A képviselői ház német sar-, diákdemokrata tagjai hétfőn értekezletet tartanak, hogy megbeszéljék a reich srat ülésezése alkalmával tanúsítandó magatartásukat. A keresztény»z-ocialisták is hétfőn tartanak ülést. Május 10-ikére a német nemzeti szövetséget bivták, egybe tanácskozásra. Május közepén az urak házának három csoportja is külön tanácskozásra ir össze. A papklubot május 12-ikére vagy 13-ikára várják. Azurakháza elnökségében alighanem változás törté- nik, minthogy herceg Windisch-Graetz Alfréd betegsége miatt meg akar válni az elnöki méltóság-tól. Hír szerint az elnökség azután herceg Schönaburgból, herceg Fürstenbergből és gróf Sylva-Tarouca Ernőből fog megalakulni. Elmarad az Österreichische Politische Gesell-, schaft vita-sorozata. Bécsből jelenti tudósítónk. Az österreichische Politische Gesellschaftnak szombaton lett volna második nyilvános ülése, amelyre a magyar politikai pártok közül a 67-es alapon állókat hívták meg annak idején. A meghívást többen — köztük Sztörényi József is — elfogadták, de az első nyilvános tanácskozás nyomán támadt éles súrlódások és Apponyi szereplése körül keletkezett félreértések arra bírták a mozgalom vezetőit, hogy egyelőre mondjanak le a hivatalos megbeszélések folytatásáról és így már a szombatra tervezett ülés is elmaradt. A mozgalom vezetőitől nyert értesülésem szerint azonban magát a közeledés gondolatát nem ejtették el egészen, csak egy ideig s az időnként Bécsben tartózkodó magyar politikusokkal külön szeretnék megbeszélni a később tartandó nyilvános viták alapját. Az Iglii mandátum, Iglóról jelentik. A Burgyán Aladár halálával megüresedett késmárki mandátumot tegnap felajánlották báró Lers Vilmos kereskedelemügyi államtitkárnak, aki azonban a jelöltséget nem fogadta el. Szitbadellüek Bécs TIHK tanácsában, Bécsből telefonozzák nekünk. A király jóváhagyta az alsóausztriai tartományi bizottságnak azt a határozatát, hogy a bécsi városi tanácsba ezentúl huszonhét delegált helyett harmmincat választanak. A választás május második felében lesz. Két mandátumot a szabad polgári pártiak, egyet pedig a szociáldemokraták kapnak. Ezzel a kereszténysrocai lista óra óta először jut újra képviselethez a szabadelvű párt a városi tanácsban. t