Pesti Napló, 1918. szeptember (69. évfolyam, 204–228. szám)

1918-09-01 / 204. szám

égH Vasárnap PESTI NAPLÓ 1918. szeptember 1. Egy horvátországi magyar vasúti tisztviselő többek közt ezeket írja: a­­ zagreb—fiumei vonalon a vasutasok még a juniusi, juliusi és augusztusi cukrot sem kapták meg. Ezért én panaszszal fordultam az üzletvezet­őséghez már egy hónap előtt, de sem elintézést, sem cukrot nem kaptunk. Befőzési cu­korról tudni sem akarnak. Lisztet még augusztus hóra nem kaptunk. Itt állunk, néhány nagy csa­lád az idegenben — még kölcsön sem tudunk sze­rezni, mert hiszen kövek között élünk. Kénytelenek vagyunk cukrot húsz koronáért, lisztet 12 koro­náért vásárolni, azt is olyanoktól, akikről tudjuk, hogy lopták,­­ de éhen nem halhatunk. Egy ötgyerekes családapa panaszkodik, hogy két hét előtt kifogyott a lisztje­ és cukra, nincs egy darab kenyere, mert nem tudja megkapni csekély járandóságát. A szó szoros értelmében éheznek. És ha tátná a miniszter azt a kenyeret, ami a vasutas-lisztből készül! Olyan fekete, mint az anyaföld, ragacsos, mint a csiriz, emberi táplál­kozásra teljesen alkalmatlan. És még ebből sem kapnak eleget. Az állami alkalmazottak a múlt évben előre kivehették egész évi liszt járandóságu­kat és tetszés szerinti arányban vehettek fehér­­lisztet vagy kenyérlisztet. Már ez évben is írják össze azokat, akik a jövő évre előre akarják a lisztet. A vasutasok az egyedüliek, akik még ebben a kedvezményben sem részesülnek. Betőjési cuk­rot mindenki kapott, csak a vasutasok nagy része nem. Állandó a panasz a húskioszitás miatt is. Rosz­osan­ mérik, csupa csont, alig kapnak valamit és drága. Érthetetlen, hova lesznek a levágott álla­tok nemesebb részei. Az ilyen intézkedések közben a gyanú és a bizalmatlanság lesz úrrá a vasutasok lelkében. Igazén nem lehet csodálni. Még csak egy levélből idézek néhány sort: — Mindenki elégedetlen, felháborodott, izga­tott, folyton csöpörtekba verődve tárgyalják az eseményeket. Az áru­dákban nem kapni semmit. A bevásárlási könyvek még ma sincsenek ki­osztva, pedig lett volna rá elég idő. Szenet, fát nem kapni, cipők javítása hónapokig tart, új ci­pőt nem kapni, mert cipőjegyet nem kapni. Bur­gonyáit­ csak egy kilót kapni tíz napra. Szivart nem kapni, cukrot nem kapni. Jön az ősz, a behratás, könyv kell, cipő kell, de nincs pénz semmire. A vasutasság végtelenül el van keseredve. Nem kell más, csak hogy ebbe a felbőszült, elkeseredett tö­megbe csóvát vessen valaki. A szocialisták erősen dolgoznak, hogy a vasúti személyzetet magukhoz ragadják. ... Nem folytatom tovább. Azt hiszem, ennyi éppen elég. A kereskedelmi miniszter bizonyára nem volt kellőképp informálva ezekről az állapo­tokról, másképp nem volna lehetséges mindez. Mélyen aggódva a bajok mögött megbújó nagy veszedelmeken és társaim nagy szenvedéseinek láttán, elszorult szível kerve-kérem a kereskedel­mi miniszter urat, hogy ismert energiájával a leg­gyorsabban szüntesse meg ezeket a szomorú álla­potokat. Nincs kétségem, hogy az a miniszter, aki fent idézett kijelentéseinek tanúsága szerint oly nagy elismeréssel illeti a vasutasság munkáját és oly tisztán látja a vasutasok nyugalmának fon­tosságát, egy percet sem fog késni a cselekvéssel. Budapest, augusztus 31. Miniszter­tanács. A miniszterelnökségi palotá­ban ma délelőtt tíz órakor, Wekerle Sándor mi­niszterelnök elnöklésével minisztertanács ült egy­be, amelyen a Bécsben tartózkodó igazságügy­miniszter kivételével az összes miniszterek részt­vettek. A tanácskozáson, — amely délben fél kettő­kor ért véget — fontos közélelmezési kérdésekről tárgyaltak és folyó ügyeket intéztek el. Hír szerint szóba került a köztisztviselői pragmatikáról és a magántisztviselők jogviszonyának rendezéséről szóló törvényjavaslat is, továbbá a szünet alatt it­-­n őszülő többi törvényjavaslat is. Nők a lóversenyen Apró történetek a totalizatőr árnyékából Sohasem volt a lóversenynek annyi női híve, mint most a háborúban. Hajdan­i szép és békés időben legföljebb verőfényes vasárnap délutáno­kon, vagy pláne a Király-díjon tűnt föl csopor­tokban üde és tarka színekkel a lóverseny női publikuma, de akkor olász, elegáns tempó, divat­bemutató és minden egyéb volt ez a nők részéről inkább, mint egynéhány mondaine és demimon­daine kivételével — lóversenyzés. Ezzel szemben ma a nők egy része — s éppen az a része, amely­ről legkevésbé tételeznek föl: a dolgozó nők — csúnya, kellemetlen, izzadó és roskadozó rabjai lettek a lóversenyzésnek, nem mint sportnak, ha­nem mint­egy könnyű, kétes keresetforrásnak. Most, hogy a háború meghozta a női javadalma­zások bizonyos nekilendülését, elterjedtek a nők között is azok a hibák, léhaságok és könnyelmű­ségek, melyeket az önálló anyagi berendezkedés­hez szokott férfitársadalomban már megszoktunk. Az önállóskodó lányok, akik a békében 5—10 ko­ronás havi zsebpénzüket is összespórolhatták, most mindenféle frissen fölfedezett passziójukra gyakran ennek húszszorosát is elköltik és a ló­versenytéren is, ahol egyre többen és többen tűn­nek föl. Lázasan, izgatottan tolakszanak ezek a kisasszonyok a totalizatőr előtt, harminc-negyven koronákkal a kezükben, izzadnak és fáradnak a melegben, dolgoznak olyan dühösen és elszántan, hogy szinte kellemetlen rájuk nézni. A pénz­szomj, mint valami gonosz fúria, kiül az arcukra s a lovat, zsokét jobban ismerik odakünn bárki­nél. Régebben csak kétségbeesett, zordképű férfia­kat láttam ilyen mindenáron harcolni, mint eze­ket a kisaszonyokat a pénzért és szinte elgondo­lom, vájjon miféle rettenetes tartozásuk, nyo­morgó családjuk, rengeteg kiadásuk vagy más­egyéb életbevágóan fontos szükségük lehet azokra az ismeretlen összegekre, amelyeket a legbizony­talanabb helyen, a lóversenyen, ilyen lázas erő­szakkal akarnak megszerezni. A lóversenyző kisasszonyok különben a hét­köznapi versenyekről sem maradnak el. Délután háromtól este hétig, tehát abban az időben, ami­kor az irodákban, kalapszalonokban, vagy ruha­áru­házakban kellene lenniök, fáradhatatlanul ott posztolnak a korlát mellett. Hogy mi viszi­­őket mégis az aranytermő zöld mező felé, ki tudná biztosan megmondani. Talán az, hogy 300 koro­nába kerül egy kalap s egy ruha háromezerbe, talán az, hogy sohasem volt Pesten több színház és kávéház, vagy talán az, hogy sohasem volt Pesten kevesebb erős és okos férfi, kevesebb tar­tós boldogság, kevesebb megelégedett, révbetalált asszony . . . Néhány jellemző, apró esetet írok itt le ebből a világból. Egy kisasszony, fehér grenadin blúzban, sö­tét szoknyában, az arca verejtékes, a cipője csupa por. Két verseny alatt állottam mellette, a máso­dik helyen, népség, katonaság társaságában, ret­tenetes megjegyzések s még rettenetesebb illatok között. A kisasszonynak önálló tipjei vannak, a favoritokat rendszerint elmellőzi, a szóbeszédre meg éppen semm­it sem ad. Az első versenyben egy egészen reménytelen lovat hatvan koronával játszott meg. — Zígre és piacra tettem — mondotta — ez a zsoké szereti a meglepetéseket, meglátja, hogy bejön valahová. — Miért nem a favoritra tett, az biztosabb tip — kérdeztem. — Nem érdemes, ötre fizet hatot. Mi az? Az pénz? Ez ötvenszeres pénzt fizet. Gondolja csak el: ötvenszer hatvan ... Még nem volt időm elgondolni s a kisasz­szony már el is vesztette a hatvan koronáját s egy negyedóra múlva ujabb hatvanat. — Ilány óra? — kérdezte ekkor. — Jesszus, már fél öt... Akkor már mindegy ... Legföljebb betelefonálok, hogy a fogorvosnál sokan voltak.. . Egy másik kisasszony kivételesen engem szó­lít meg:­­— Melyikre tesz, nagysád? Mondok neki egy számot. — Játszon velem, közösen. Tegyük meg együtt. Csak nyolc koronát hoztam magammal és olyan jó ándungom van". Szeretném megpróbálni máma. .. Olyan kellemetlen, mikor az ember érzi, hogy most tudna nyerni és akkor a vacak pár ko­rona miatt... Mikor látja, hogy gondolkozom, bemutat­kozik: — Sds. Margit, a nagyáruházban vagyok el­árusítónő. Tudja kérem, szombaton már lesz pénzem, akkor kapom a fizut, de olyan jó dunsz­tom van, hátha szerencsém lenne .,, Megtesszük együtt? Vasárnap hét versenyből négyet elfogtam. Háromszáz koronával lógtam meg. Tegye meg velem nagysád, jó? Együtt, mutyiba. Visszataszítónak találtam­ a leányt, aki elém áll a nevével, a foglalkozását megmondja s tőlem, a vad idegentől kölcsönt kér, hogy jóversenyezhes­sen, holott biztos vagyok benne, hogy békében talán még éhségből se tette volna meg ezt egy ilyen leány, amikor 25—30 koronáért dolgozott havonta. Akkor több szemérem van benne. A kisasszony különben félreértette a gondolkozási pauzát és sértődötten tovább vonult. • Ez már az első helyen történt. Három csinos leány áll egy csomóban, és jó­ kedvű­en, hangosan beszélget. — Hogy megy neked? — kérdezi az egyik. — Huszonnyolcat nyertem az előbb —­ felelte a másik. — A Lujza is. Jössz velünk azutáni — Hova mentek? — Murizni... összekapaszkodva viháncoltak, neveltek, örültek a nyereségnek. Nagyon kedvesek voltak, de tudja isten, a korzón vagy egy mozi-foyerben mégis sokkal kedvesebbek lettek volna . . . * A legérdekesebb mégis az a molett kisasz­,­szonyka volt, aki a papája társaságában támasz­kodott a korlátnak. Szép, barna leány, talán ti­zenhat éves, fehér vászonruhában, magas vászon­cipőben. Ezzel szemben a papája éppen nem vonzó megjelenés. Vászonsapka, rossz lüstern kabát, színes ing, semmi nyakkendő, semmi gallér, semmi mellény. A kiskisasszon­y, akit különben Sárinak hív­nak, értékes szolgálatokat tett papájának. Tippe­ket szállított neki egy feketekendős öreg asszony­ságtól. A tippek rendszerint beváltak, s ezért érde­kelt engem az öreg néni kiléte, amit furfangosan meg is tudtam később a kisasszonytól . „ , — Annak a néninek nem­ vendéglős a fia? •—• kérdeztem.­­• — Nem, — felelte kurtán — zsoké . , , Később hallom, amint Sári mondja a papá­­jának: — Hol­ap fel kell menni a vezérhez. Bejelen­tem, hogy ma engedély nélkül eltávoztam és el­kéred­zkede­k holnapra. Azután már csak vasárnap lesz verseny, ugy­e papa? Addigra legalább nekem is lesz pénzem . . . Tegnap óta meg vagyok róla győződve, hogy Sári a legtörekvőbb, legönfeláldok­­zóbb gyermek a nag­.­ a lóversenytéren. * A teljesség kedvéért említem még utoljára azt is, hogy a kisasszonyok igen hanyag toalettekben jelentek meg, iroda­ruhában, durva cipőben, ko­pott kalapban, szóval teljes hétköznapi, munkáss­dresszben, mint akik dolgozni mennek. A villa­mosokat vadul, brutálisan, még a szokottnál is durvábban rohanták meg s esernyőkkel, kézzel húzták-tolták, cibálták, döfték és verték egymást a fölszállásnál. Sass Irén. "••L (Telefon és távirati jelentések) " Merénylet Lenin ellen A merénylet részletei Moszkva, augusztus 31. A „Pravda" je­lentése szerint tegnap este kilenc órakor Lenin ellen merényletet követtek el. A Nicholson­féle gyárban, a Moszkva folyó túlsó oldalán fekvő városnegyedben munkásgyűlés volt, amelyen beszédet tartott. Amikor a gyűlésről távozott, két asszony feltartóztatta, akik be­szédbe elegyedtek vele a Moszkvába való élel­miszerbevitelre vonatkozó dekrétumról. A be­szélgetés közben három lövés dördült el, ame­lyek Lenint karján és hátán megsebesítették. A lövéseket egy fiatal, intelligens körökhöz tartozó fiatal leány adta le. A leányt elfogták. Lenin állapota, akit a Kremlbe vittek, az orvosok véleménye szerint, nem ad aggoda­lomra okot. A 11 órakor kiadott orvosi jelen­tés szerint Lenin két lövési sebet szenvedett. Az egyik golyó a bal váll alatt a mellüregbe hatolt és megsértette a tüdő felső rézét, ahol vérömlést idézett elő. A golyó a nyaknál a jobb kulcscsont fölött akadt meg. A második golyó a bal vállba hatolt be és összezúzta a csontot s a bal vállon a bőr alatt akadt meg, ahol szintén vérzéseket okozott. Lenin teljesen öntudatoinál van. Kezelésére sebészeket hívtak. A Pravda felhívást tesz közzé a munká­sokhoz, amelyet Sverdlov írt alá. A felhívás felszólítja a munkásokat, hogy visdkedjerrgils

Next