Pesti Napló, 1919. október (70. évfolyam, 116–142. szám)

1919-10-12 / 126. szám

Budapest» 1919 70-ik évfolyam. 126. szám. Censux.at: Minerva. Vasárnap, október 12 . ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egy hóra_ 20 kor. — fll. Negyedévre 66 « — c Fél évre._ 110 c — c Egész évre 220 « — c Egyes szám ára: Budapes­ten, vidéken és a pálya­udvarokon 80 allér. PESTI NAPIÓ SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi­ út 18. TELEFON : József 62—30, 62—31, 62-32, 62-38, 62-34. Nyomda: 54-39. Felelős szerkesztő: József 62—36. Igazgatóság: József 62—35. Az egyetlen jó mód Mennyien vettek részt a munkanélküliek tegnapi gyűlésén? Tizenötezren vagy csak ti­zenötszázan? A pártpolitika ráveti magát ezekre a számokra és diadalmasan vonja le belőle a maga tanulságait. Lám, mondja az egyik, ek­kora hatalmas tábor áll mögöttem, akármi tör­tént és akármit művelnek ellenfeleim, fontos politikai tényező maradtam, a munkásság az én kezemben, van, rám hajlgat, ennélfogva szóba kell velem állanotok. A másik éppen en­nek az ellenkezőjét pengeti. Csak ennyit bilt összecsődíteni a demagógia, kell-e jobb bizo­nyíték, hogy kihúzták alóla a gyékényt? A jó­zan munkásság faképnél hagyta, s ha most szó­noko­tnt akar a parlament előtt, csak a bronz oroszlánok hallgatják-Mi, akik a pártpolitika kenyerét soha nem ettük és mindent csak abból az egyetlenegy szempontból vizsgálunk, jó-e az az országnak, lesz-e belőle haszna a nemzetnek — a munka­nélküliek, dolgát sem tudjuk úgy elintézni, hogy megolvassuk őket, hányan voltak a képviselő­ház előtt munkáért és kenyérért tüntetni. Akár­hányan voltak, n­em számít. A gyárak állnak, a műhelyek üresek, a faluban végképpen elfo­gyott a munkaalkalom, mindez­ekn­él fogva van minkáskérdés. A régi békeidőkben is csak azért volt mun­káskérdés, mert a műiiket tálalni nem tudók számát a helyi és az általános gazdasági vál­ságok roppant megdagasztották, s mert a mun­kában lévők elégedetlenek voltak keresetükkel és a társadalomnak velük szemben tanúsított szociális gondosságával. Ebből nőtt ki minden­­­fajta munkásmozgalom, akár szocialista, akár kommunista zászlót is húzott fel ormára. Mi­nél jobb politika irányította valamely ország sorsát, annál veszélytelenebb volt a munkás­mozgalom; minél önzőbb és rövidlátóbb volt, annnál forradalmibb és felforgatóbb irányba te­relődött a munkáskérdés. Most megint válaszaihoz értünk. Országain­kat ismét be kell rendeznünk, gazdasági épít­kezésünkhöz majdnem élőb­ől kell hozzáfog­nunk, s így, természetesen, a munkaadó és mun­kás viszonya is a maga monumentális nagysá­gában elénk lép. A pártpolitikának az a gyer­mekes dadogása, hogy a parlament előtt nem voltak sokan, ennélfogva nincsen munkáskér­dés, más körülmények és viszonyok között figye­lemre nem méltó naivitás lett volna; ma azon­ban igen alkalmas a lelkek elkeserítésére. Ne volna mun­káskérd­és, amikor az egész ország­ban öregjében-nagyjában szünetel a munka? Milyen hatással van ez a munkásságra, amely­nek segítségével éppen most akarunk a nemzet újjáteremtéséhez hozzáfogni! Bizonyára nem mértéktelenül lelkesí­tő szavak ezek. A munkáskérdés megoldásához csak k­öl­csönös becsületes őszinteséggel lehet hozzá­fogni. A munkásoknak el kell iímerniök, hogy követeléseik gyakran a Szertelerségbe csaptak­, s ezzel a munkaadó tevékenységet bénították m­eg. A minduntalan ki-kiújuló sztrájkok bi­zonytalanná tették­ a termelést és kőbéklyókat laktak a vállalkozásra. A munkáskövetelések e felfelé irányuló vonalára a bolsevizmus tette rá a koronát. Ez megadott a munkásoknak mindent, amit szemük-szájuk kívánt, kurta munkaidőt, bankigazgatói fizetéseket, s a mű­helyeket valóságos báltermekké akarta átalakí­tani, ahol minden félórában havannát, pezs­gőt és sandwichet szolgálnak fel a boldogság gyönyöreiben úszó munkásoknak. Látták,­­ hova vezet ez a „mindent, amit csak akartok!" A ter­­m­elés tökéletes megbénításához, más szóval oda, hogy a bankigazgatói fize­tések ellenére a munkásoknak alig volt betevő falatjuk. A munkásságnak tehát azzal a szívébe vé­sett gondolattal kell az új korszak küszöbére lépnie, hogy ha ő megélni akar, a munkaadó vállalatának kell elsősorban virulnia. Csak ez a virulás biztosíthatja az ő és családja megél­hetését. Ahogy ennek a felfogásnak a munkás lel­kében gyökeret kell ereszteni, éppen úgy a munkaadónak is módosítania kell a munkással szemben álláspontját. Az a fajta „nincs mun­káskérdés"-­féle pártpolitikát — ha mindjárt kormányképessé is avatták ezt a pártpolitikát — megvetéssel tolja félre. Emlékezzék jól rá, hogy azt csendőrfegyverekkel kisbogozni nem lehet, akármilyen Colum­bus-tojásának is lát­szik ez a mód. Azt csak­ ő segíthet megoldani, még ha áldozatok árán is és akármilyen sűrű ború fedje is a jövendőt, f­aképpen, hogy meg­indítja a termelést, bes­üttet a kazánokba, ki­nyittatja a műhelyeket. Tudjuk, micsoda kősziklába vágtuk itt bele a fejszét. Befüttetni a kazánokat... könnyű azt mondani, de hogyan, mivel, öt éves háború után, olyan kormány alatt, amelyik... no, de erről jo­bb nem is beszélni. Mindegy! Még a le­hetetlent is meg kell tenni, hogy a termelés meginduljon, hogy a százezrek munkához jus­sanak, s hogy a munkáskérdés csomóhalmaza­tudja hallgatni a zenét, tíz év múlva már kész mes­tere a polyphon stílusban való komponálásnak. Fer­rarában nőkből áló ének- és zenekar működött, me­lynek hangversenyeiről egész Itália elragadtatás­sal beszélt. E karnak volt egyik tagja Perperara Laura, aki azáltal vált ki pályatársnői közül, hogy dicsősége tetőpontján egy grófhoz ment feleségül, jó példát adva az utókor primadonnáinak. Ferrará­ban még az afácák is zenei műveltségükkel ragyog­tak. Az egykorú krónikás feljegyzése szerint az Augusztina-nővérek szép éneke annyira meghatotta Kelemen pápát, hogy könnyekre fakadt. Ennek a zenében duskálkodó, pompás komák egyik legmaradandóbb, zeneileg legértékesebb al­kotása a madrigál. Ez a műfaj énekes előfutárja annak, amit majd 200 évvel később a klasszikus szentháromság, Haydn, Mozart és Beethoven a hangszeres zene terén megalkottak: a kamarazené­nek. A madrigál csakis énekhangokra írott több­szólamú zenemű, melynek, egyes szólamait csak néhány énekes adja elő, esetleg csak egy. A szó­lamok száma rendesen három és hat között válta­kozik, tehát az előadóké legalább három, de ritkán több, mint tizenkettő. Minthogy a kor műveit höl­gyei és urai jól tudtak,hangjegyekről énekelni, a társasösszejövetelek egyik fénypontja volt, mikor egy kedvelt,madrigál szólamait elővették és eléne­kelték Valljuk be, ez szép, nemes zenei sport le­hetett, melyért bátran irigyelhetjük a renaissance élni vágyó és tudó embereit. A madrigálnak mindenekelőtt az az előnye volt a mai kamara­muzsikával szemben, hogy énekelni könnyebb volt Fiaim, csak énekeljetek! Irta: Kacsóh Pongrác Aki elővesz egy jobbféle könyvet, mely a renais­sance fénykoráról szól, azonnal azt a megfigyelést teheti, hogy Itália élete a XVI. században át meg át volt itatva, muzsikával. Az egyéniség felszabadu­lásának, az egyes értékes ember előtérbe lépésé­nek korában a tudomány ép úgy, mint az egyes művészetek megszűnnek kizárólag csak az egyház­nak állam­ szolgálatára. A művészetek, köztük a zene is, kezdenek egyéni életet élni, öncéljaikat ke­resik, saját maguk adta problémák megoldására vállalkoznak. A zene különösen nagy jelentőségre tesz szert a társas életben. Cassiglione, aki műveit, társaságbeli úri­ember ideáljának megrajzolására egész könyvet szentel, a keresett ideált a mindenhez jól értő, testiekben­lelkiekben egyaránt kiváló „uomo universale"-ben találja. Az ilyen embernek mindenhez érteni kell, tehát a zenéhez is. És pedig okvetlenül tudnia kell hangjegyek után énekelni, azonkívül játsszék vala­mely előkelő, szalonképes hangszeren is, mint p. o. n lanton. Az elmés bölcselkedő figyelmét nem ke­rüli el az sem, hogy melyik a legjobb alkalom a zene gyakorlására. Az, mikor hölgyek és urak együtt szórakoznak, mert ilyenkor a lélek sokkal fogékonyabb minden szépre, minden nemesre! Merész szó lehetett ez a maga idejében. Asszo­nyok a társaságban, a művészetekben, a­ zenében? A középkor a nőt ált­alában háttérbe szorította, még ott is, ahol égető szükség lett volna reá. A leg­kiáltóbb­ példák egyikét a zene adja. A töbfoszélíimű­ művek magas szólamait, a tenornál magasabb „al­lus"-t és az efelett szárnyaló „sopranus"-t százado­­kon át nem nők, hanem arra idomitot­ fol­üak, fai­s fittisták énekelték. De most már megmozdulnak a nők is, minden téren csillogtatni kezdik tehetségeiket, verseket fa­ragnak, bölcselkednek, vill­iznak, képet festenek, szobrot faragnak, mindenek felett pedig muzsikál­nak. Luigini, aki képet rajzol a női tökéletesség ideáljáról, elengedhetetlen követelményként állítja fel a zenében való otthonosságot. Könyvéhez a modell nyilván Estei Izabella volt, kinek szépségé­nél csak sokolda­lúsága volt nagyobb. A világszép asszonynak világhírű hangjegy- és hangszer­gyűjteménye volt; egy ízben görög pásztorleány ruhájában festette le magát, ajkához szorított fu­volával, hogy így jelezze a zene iránti imádatát. Csodás énekhangjáról a poéták verseket írtak. Ezek egyike így áradozik: „Ha ajkát dalra nyi­totta, örömében a halk szellő is megállott, h­a...V­HZ édes hangokat figyelje". A festők csoportos képeiken férfiakat, nőket előszeretettel ábrázolnak orgonák, spinétek, gitá­rok és fuvolák társaságában, sokszor olyankor is, mikor a megfestett helyzet eleve kizárja azt, hogy muzsikáltak volna. A társas életet ismertető irodalom sokat mesél női zeneművészekről. A sokat emlegetett C­asulana többszólamú világi dalok komponálásá­ban tündököl. A híres zenészcsaládból származó Willaert Katát­ szintén mint zeneszerzőt ünneplik. Aleotti Viktória a modern zenélő csodagyermekek előfutárja; négy éves korában már óraszámra el

Next