Pesti Napló, 1919. október (70. évfolyam, 116–142. szám)
1919-10-12 / 126. szám
Budapest» 1919 70-ik évfolyam. 126. szám. Censux.at: Minerva. Vasárnap, október 12 . ELŐFIZETÉSI ÁRAK« Egy hóra_ 20 kor. — fll. Negyedévre 66 « — c Fél évre._ 110 c — c Egész évre 220 « — c Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 80 allér. PESTI NAPIÓ SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi út 18. TELEFON : József 62—30, 62—31, 62-32, 62-38, 62-34. Nyomda: 54-39. Felelős szerkesztő: József 62—36. Igazgatóság: József 62—35. Az egyetlen jó mód Mennyien vettek részt a munkanélküliek tegnapi gyűlésén? Tizenötezren vagy csak tizenötszázan? A pártpolitika ráveti magát ezekre a számokra és diadalmasan vonja le belőle a maga tanulságait. Lám, mondja az egyik, ekkora hatalmas tábor áll mögöttem, akármi történt és akármit művelnek ellenfeleim, fontos politikai tényező maradtam, a munkásság az én kezemben, van, rám hajlgat, ennélfogva szóba kell velem állanotok. A másik éppen ennek az ellenkezőjét pengeti. Csak ennyit bilt összecsődíteni a demagógia, kell-e jobb bizonyíték, hogy kihúzták alóla a gyékényt? A józan munkásság faképnél hagyta, s ha most szónokotnt akar a parlament előtt, csak a bronz oroszlánok hallgatják-Mi, akik a pártpolitika kenyerét soha nem ettük és mindent csak abból az egyetlenegy szempontból vizsgálunk, jó-e az az országnak, lesz-e belőle haszna a nemzetnek — a munkanélküliek, dolgát sem tudjuk úgy elintézni, hogy megolvassuk őket, hányan voltak a képviselőház előtt munkáért és kenyérért tüntetni. Akárhányan voltak, nem számít. A gyárak állnak, a műhelyek üresek, a faluban végképpen elfogyott a munkaalkalom, mindezeknél fogva van minkáskérdés. A régi békeidőkben is csak azért volt munkáskérdés, mert a műiiket tálalni nem tudók számát a helyi és az általános gazdasági válságok roppant megdagasztották, s mert a munkában lévők elégedetlenek voltak keresetükkel és a társadalomnak velük szemben tanúsított szociális gondosságával. Ebből nőtt ki mindenfajta munkásmozgalom, akár szocialista, akár kommunista zászlót is húzott fel ormára. Minél jobb politika irányította valamely ország sorsát, annál veszélytelenebb volt a munkásmozgalom; minél önzőbb és rövidlátóbb volt, annnál forradalmibb és felforgatóbb irányba terelődött a munkáskérdés. Most megint válaszaihoz értünk. Országainkat ismét be kell rendeznünk, gazdasági építkezésünkhöz majdnem élőből kell hozzáfognunk, s így, természetesen, a munkaadó és munkás viszonya is a maga monumentális nagyságában elénk lép. A pártpolitikának az a gyermekes dadogása, hogy a parlament előtt nem voltak sokan, ennélfogva nincsen munkáskérdés, más körülmények és viszonyok között figyelemre nem méltó naivitás lett volna; ma azonban igen alkalmas a lelkek elkeserítésére. Ne volna munkáskérdés, amikor az egész országban öregjében-nagyjában szünetel a munka? Milyen hatással van ez a munkásságra, amelynek segítségével éppen most akarunk a nemzet újjáteremtéséhez hozzáfogni! Bizonyára nem mértéktelenül lelkesítő szavak ezek. A munkáskérdés megoldásához csak kölcsönös becsületes őszinteséggel lehet hozzáfogni. A munkásoknak el kell iímerniök, hogy követeléseik gyakran a Szertelerségbe csaptak, s ezzel a munkaadó tevékenységet bénították meg. A minduntalan ki-kiújuló sztrájkok bizonytalanná tették a termelést és kőbéklyókat laktak a vállalkozásra. A munkáskövetelések e felfelé irányuló vonalára a bolsevizmus tette rá a koronát. Ez megadott a munkásoknak mindent, amit szemük-szájuk kívánt, kurta munkaidőt, bankigazgatói fizetéseket, s a műhelyeket valóságos báltermekké akarta átalakítani, ahol minden félórában havannát, pezsgőt és sandwichet szolgálnak fel a boldogság gyönyöreiben úszó munkásoknak. Látták, hova vezet ez a „mindent, amit csak akartok!" A termelés tökéletes megbénításához, más szóval oda, hogy a bankigazgatói fizetések ellenére a munkásoknak alig volt betevő falatjuk. A munkásságnak tehát azzal a szívébe vésett gondolattal kell az új korszak küszöbére lépnie, hogy ha ő megélni akar, a munkaadó vállalatának kell elsősorban virulnia. Csak ez a virulás biztosíthatja az ő és családja megélhetését. Ahogy ennek a felfogásnak a munkás lelkében gyökeret kell ereszteni, éppen úgy a munkaadónak is módosítania kell a munkással szemben álláspontját. Az a fajta „nincs munkáskérdés"-féle pártpolitikát — ha mindjárt kormányképessé is avatták ezt a pártpolitikát — megvetéssel tolja félre. Emlékezzék jól rá, hogy azt csendőrfegyverekkel kisbogozni nem lehet, akármilyen Columbus-tojásának is látszik ez a mód. Azt csak ő segíthet megoldani, még ha áldozatok árán is és akármilyen sűrű ború fedje is a jövendőt, faképpen, hogy megindítja a termelést, besüttet a kazánokba, kinyittatja a műhelyeket. Tudjuk, micsoda kősziklába vágtuk itt bele a fejszét. Befüttetni a kazánokat... könnyű azt mondani, de hogyan, mivel, öt éves háború után, olyan kormány alatt, amelyik... no, de erről jobb nem is beszélni. Mindegy! Még a lehetetlent is meg kell tenni, hogy a termelés meginduljon, hogy a százezrek munkához jussanak, s hogy a munkáskérdés csomóhalmazatudja hallgatni a zenét, tíz év múlva már kész mestere a polyphon stílusban való komponálásnak. Ferrarában nőkből áló ének- és zenekar működött, melynek hangversenyeiről egész Itália elragadtatással beszélt. E karnak volt egyik tagja Perperara Laura, aki azáltal vált ki pályatársnői közül, hogy dicsősége tetőpontján egy grófhoz ment feleségül, jó példát adva az utókor primadonnáinak. Ferrarában még az afácák is zenei műveltségükkel ragyogtak. Az egykorú krónikás feljegyzése szerint az Augusztina-nővérek szép éneke annyira meghatotta Kelemen pápát, hogy könnyekre fakadt. Ennek a zenében duskálkodó, pompás komák egyik legmaradandóbb, zeneileg legértékesebb alkotása a madrigál. Ez a műfaj énekes előfutárja annak, amit majd 200 évvel később a klasszikus szentháromság, Haydn, Mozart és Beethoven a hangszeres zene terén megalkottak: a kamarazenének. A madrigál csakis énekhangokra írott többszólamú zenemű, melynek, egyes szólamait csak néhány énekes adja elő, esetleg csak egy. A szólamok száma rendesen három és hat között váltakozik, tehát az előadóké legalább három, de ritkán több, mint tizenkettő. Minthogy a kor műveit hölgyei és urai jól tudtak,hangjegyekről énekelni, a társasösszejövetelek egyik fénypontja volt, mikor egy kedvelt,madrigál szólamait elővették és elénekelték Valljuk be, ez szép, nemes zenei sport lehetett, melyért bátran irigyelhetjük a renaissance élni vágyó és tudó embereit. A madrigálnak mindenekelőtt az az előnye volt a mai kamaramuzsikával szemben, hogy énekelni könnyebb volt Fiaim, csak énekeljetek! Irta: Kacsóh Pongrác Aki elővesz egy jobbféle könyvet, mely a renaissance fénykoráról szól, azonnal azt a megfigyelést teheti, hogy Itália élete a XVI. században át meg át volt itatva, muzsikával. Az egyéniség felszabadulásának, az egyes értékes ember előtérbe lépésének korában a tudomány ép úgy, mint az egyes művészetek megszűnnek kizárólag csak az egyháznak állam szolgálatára. A művészetek, köztük a zene is, kezdenek egyéni életet élni, öncéljaikat keresik, saját maguk adta problémák megoldására vállalkoznak. A zene különösen nagy jelentőségre tesz szert a társas életben. Cassiglione, aki műveit, társaságbeli úriember ideáljának megrajzolására egész könyvet szentel, a keresett ideált a mindenhez jól értő, testiekbenlelkiekben egyaránt kiváló „uomo universale"-ben találja. Az ilyen embernek mindenhez érteni kell, tehát a zenéhez is. És pedig okvetlenül tudnia kell hangjegyek után énekelni, azonkívül játsszék valamely előkelő, szalonképes hangszeren is, mint p. o. n lanton. Az elmés bölcselkedő figyelmét nem kerüli el az sem, hogy melyik a legjobb alkalom a zene gyakorlására. Az, mikor hölgyek és urak együtt szórakoznak, mert ilyenkor a lélek sokkal fogékonyabb minden szépre, minden nemesre! Merész szó lehetett ez a maga idejében. Asszonyok a társaságban, a művészetekben, a zenében? A középkor a nőt általában háttérbe szorította, még ott is, ahol égető szükség lett volna reá. A legkiáltóbb példák egyikét a zene adja. A töbfoszélíimű művek magas szólamait, a tenornál magasabb „allus"-t és az efelett szárnyaló „sopranus"-t századokon át nem nők, hanem arra idomitot folüak, fais fittisták énekelték. De most már megmozdulnak a nők is, minden téren csillogtatni kezdik tehetségeiket, verseket faragnak, bölcselkednek, villiznak, képet festenek, szobrot faragnak, mindenek felett pedig muzsikálnak. Luigini, aki képet rajzol a női tökéletesség ideáljáról, elengedhetetlen követelményként állítja fel a zenében való otthonosságot. Könyvéhez a modell nyilván Estei Izabella volt, kinek szépségénél csak sokoldalúsága volt nagyobb. A világszép asszonynak világhírű hangjegy- és hangszergyűjteménye volt; egy ízben görög pásztorleány ruhájában festette le magát, ajkához szorított fuvolával, hogy így jelezze a zene iránti imádatát. Csodás énekhangjáról a poéták verseket írtak. Ezek egyike így áradozik: „Ha ajkát dalra nyitotta, örömében a halk szellő is megállott, ha...VHZ édes hangokat figyelje". A festők csoportos képeiken férfiakat, nőket előszeretettel ábrázolnak orgonák, spinétek, gitárok és fuvolák társaságában, sokszor olyankor is, mikor a megfestett helyzet eleve kizárja azt, hogy muzsikáltak volna. A társas életet ismertető irodalom sokat mesél női zeneművészekről. A sokat emlegetett Casulana többszólamú világi dalok komponálásában tündököl. A híres zenészcsaládból származó Willaert Katát szintén mint zeneszerzőt ünneplik. Aleotti Viktória a modern zenélő csodagyermekek előfutárja; négy éves korában már óraszámra el