Pesti Napló, 1919. október (70. évfolyam, 116–142. szám)
1919-10-10 / 124. szám
Budapest, 1919 70-ik évfolyam. 124. szám. Consupat: Victorescu. Péntek, október 10 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra_ 20 kor. — ill. Negyedévre 56 « — « Fél évre— 110 « — « Egész évre 220 « — « Egyes szám ára: Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 80 allér.PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL. Budapest, fiákószi út 18. TELEFON: József 62—30, 62—31, 62-32, 62—33, 62—34. Nyomda: 51—39. Felelős szerkesztő: József 62—36. Igazgatóság: József 62—35. Instiintare . Trupele de ocupatiune române, prin consiliul Comunal al Capitalei a rechizitionat is mai multe locuinte particulare, apartamente pantru puteri. Commoduires bec roune (Veres Pálné-n. r.) somenza pe propietarii sau chirisii cameliol rechizitionate, ca in decare de ze de aui, dupa aparitia acestei instiintari sa de urcatoarele date pe adres de mai sus: 1. Numele propietarului sau animasului. 2. Adresa exacta a camerei. 3. Numele complect al ofiterului ce ocupa camera, gradul si Regim unde in prezent im sa aib la ofiter clauza de sub Nr. 3, se va nota cu cuvantul „gol“. Cei ce vor neglija acest lucru se vor pedepsi conform prescriptiunulor ordonantei relativ la carliruire. Sef. Bír. Cart. Comand. Pieter B. Posta 'Sít. Lizo Eugen. Colonel F. Joan. Hirdetmény A román megszálló csapatok tisztjei részére a fővárosi tanács több magánlakásban lakrészeket foglaltle. A román térparancsnokság (Veres Pálné utca 1.) felhívja a foglalt lakások főbérlőit, hogy 24 órán belül jelentsék be a fenti címre egy negyedéves In.pon a következőket: 1. A főbérlő neve. 2. A lakás pontos címe. 3. A benne lakó tiszt teljes neve, rangja és ezrede. Ahol jelenleg nincs tiszt, ezt a 3. tétel alatt „üres“ szóval jelzik. A mulasztók a lakásadásra vonatkozó rendelet értelmebenl büntettetnek. Lizo Eugen, hadnagy, a beszállásolási hivatal főnöke, P. Ivan, ezredes, Budapest térparancsnoka. A gramafon írta: Damó Oszkár Munka végeztén borozáshoz ült új barátjával, a pékkel s miután már jócskán poharasaik, indulni akart. — Minga igen szoknyán ülő lehet, hogy úgy siet, — mondta a pék. Vállat vont, . — Szeretjük egymást. — Biztosan szerelemből gyönyörödtek egymásba. De nem csoda, — tünődözött a pék, — szőke a maga asszonya is. Az enyém is az. Szépasszony, fehérbőrű, rezgőhúsú. Kicsinyke tokája is van és olyan puhalépésü, mint a madár. A magáé is kékszemü, mint az enyém. Jaj, nincs szebb a kékszemnél. Búzavirág is, nevető ég is, vagy olykor bús, mint a tó vize. — Az, — fűzte tovább a szót Sándor és hörpintett a borból, — néha olyan távolság van benne, hogy nem látja a régit az ember, máskor olyan melegség, hogy elolvad a szivem tőle És hogy lesi a szót a számról: mit parancsolok, álmomban is megigazítja fejem alatt a párnát, engedelmes, mint szelíd bárány. És hogy főz! Ujjával a levegőbe bökött, fontoskodón és nyomatékkal: — Hogy főz! A pék sóhajtott hosszan és keserűn. — Hát látja, ez az. Ez bánt: az én feleségem se nem engedelmes, se főzni nem tud. Vasárnap is mondom neki édeskedőn: Juliánná, — szólok szinte virághangon, — keféld meg a kalapomat! Erre aszongya: kefélje meg, aki horgya! — Ej, — és föllámgolt a hangom, — az urad vagyok! — Hát, ha az is, — felelj — én meg nem vagyok a szolgálója! Hát csak: nagyot nyeltem, szó nélkül vágtam be az ajtót. Ebédkor, hogy hazaérek, kozmásszag, nagy gőz, émelyitő-iza a pörkölt. Átutalom a csuklóját keményen. Félsikót és fogával a kezem után kap. — Ne ordits, — mondom, — csak azt kérdezem, hogy nem megmondtaim-e, meddig pirítsd a hust? Hát akkor mért kozni ás . A fogával elérte a kezemet, mire húztam egyet a haján. Sándor meredt szemmel nézte a barátját. Szájához emelte a poharat s amikor fenékig hajtotta, arra gondolt, hogy ez az ember nem érdemel aszszonyt. Búcsúzott hideg szavakkal s nem gondolkodott a társa értelmetlen feléjenézésén, sőt bánta, hogy ezt az embert meghívta vacsorán tónra. Láva égett a szívén, az a forrásáé, mellyel otthon, a falujukban, először fogta meg az asszonya kezét. Hogy várja már azóta! Az órájára nézett: nyolc óra s ő még nincs otthon! Talán már az ablakon les kifelé vagy a Mária-kép előtt imádkozik: nem történt-e valami baja. És ha majd rája mosolyog. Micsoda napfény ez! És ha majd megszólal ezüstcsengő hangján. Micsoda muzsikája van a szavának ! — Etelkám, — és a dereka után nyúl majd, — aggódtál értem? — Aggódtam, Sándor — és a csodálatos mélyhunyósa szeme könnybe lábad. Föllihegett a lépcsőn, föl a negyedik emeetre s röstelkedőn vette tudomásul, hogy a bádogosok már megvacsoráztak, a fuvarozó már pipára gyújtott az asztalnál, — mindenütt otthon a férj, csak ő jön ily későn. Ajtaja felől kacagás. Könnyebbült sóhaj röppen a melléből: még sincs otthon sírás. Benyit asszonya sóvárgón. — Aggyisten, Etelka! Etelka a stelázsi mellett áll a gyerekkel. Mellettük az asztalosné, a harmadik emeletről. Háttal állanak s nem köszönnek vissza. Nyilván nem hallották. — Aggyisten, Etelka! — mondja ismét az ember, de Etelka éppen hogy foga körül ereszti a szót: — Aggyisten, Sándor, — s megérinti az Asztalosné karját, — azt a Sári bírónőt tegye rája! Sándor beljebb lép, az asztalhoz. Se abrosz, se kés, se villa, se tányér rajta. Csak néz és áll, néz a stelázs felé. Hol az asszonynak eléberöppenése, muzsikáló szava, hol a megigéző szembenézése, az édeskedése, a forrósága, melylyel a vállát a vállához dörgöli! Vagy minden asszony egyforma volna s különösen egyformák a szőkék? Ej, a cimbora nem mondott bolondot, ha azt állította, hogy szőke aszszony csak viaszbaba, üveg alá, szobadísznek való. Mi fészkelhetett a szivébe, hogy rá se ügyint? — Adj vacsorát! — és az öklét keményebben tette le, mint máskor. — Jaj, de lármás türelmetlen, — felesel Etelka. És ismét nem néz erre. Hogy ő lármás, hogy ő türelmetlen! Hát minek szoktatja hozzá, hogy eleibe villan, mint csillag az éccakának, vére jár gondolatban is, mint víz a hajóval. Indulatot érzett ereiben, mint legénykorában, ha verekedésre készült. Gondolta, hogy Idáit, de csak úgy, ijesztésképpen. — Mi az ott a stelázson? Mivel babráltok? — És öklét ismét az asztalra csapta. Etelka meg se rezzent, csak a gyerek kapta ki ujját a szájából. Végzetes lejtőn Az entente csak éleslátásáról tett tanúságot, amikor a proletárdiktatúra bukása után azt mondotta a magyar társadalomnak, fogjon össze minden rétege és lásson munkához. Az a gondolat vezette a tanácsában, hogy a kommunizmus annyira elrettentett mindenkit a szélsőségektől, oly irtózat fogta el az embereket mindenfajta vakmerő kísérletezéssel szemben, hogy játékos könnyűséggel lehet lesz a különböző véleményeket a helyes középúton összeegyeztetni. Az emtentónak nem is kellett csalódnia. A meggyötört és ezer sebből vérző magyar társadalom örömmel fogadta a bölcs szavakat és szives lélekkel hajlandó volt a közös munkában részt venni. Alig nyilvánult meg azonban ez a készsége, visszautasító mozdulat állította meg lendületét. Motozást rendeztek a különböző rétegek, sorok, felfogások és felekezetek között — ez gyanús, ez megbízhatatlan, emennek múltja van, ámannak jövője nincs, amíg végül magára maradt egy párt, amelyik azt hirdette és hirdeti ma is magáról, hogy csak ő, egyedül ő képes az újjáalkotás munkáját elvégezni. Ennek az eljárásnak az lett a természetes következménye, hogy a háttérbe szorítottak még mélyebbre húzódtak vissza ... Ám kormányozzon ez a párt nélkülük, egy mlatga, majd meglátják, mire viszi. Ez a párt valóban két hónap óta kezében fogja az ország sorsát. Bizonyos, ha olyan kiváló kormányzó tehetségek államának zászlaja fele pártja nem tudott eddig felmutatni. Sajnos, a valóság az, tehetségek helyett csupa szűk látókörű, a falusi kocsma mestergerendáján túl nem néző, bigott, mindig ugyanazt az egy formulát gajdoló emberek nyüzsögnek keretei között. Ha pártcéljaikat — amelyek között különben nem egy végtelenül tiszteletreméltó — megvalósítani akarják, erre millió alkalmuk lesz később, most csak országos munkáról lehet beszélni. De ele hallani sem akarnak erről. Úgy tesznek, mint az a lelketlen siheder, aki a báli éjszakától, pezsgőtől és tánctól megmámorosodott leány lelkiállapotát aknázza ki ott azonnal, mert attól fél, hogy a másnap, a nappali fény, a friss szellő lefújja róla a bódulatot s ő soha többé áriját el nem érheti. Akik most a hatalmat szorongatják ölelő karjaik között, szintén tüstént szeretnék valaanenynyi vágyukat elérni, minthogy igen jól tudják, hogy a bolsevizmus pusztulása nyomán keletkezett igézet alól felszabadult nemzet rövid időn belül magához tér, egészséges lelke ismét szabadon fogja csapdosnni a frissséget, s akkor ők soha többé meghallgatásra nem találhatnak. Ezért kell az országnak napról napra mélyebbre sülyednie, ezért nem bírunk feltápászlólni, ezért van fogytán utolsó falat kenyerünk, ezért foszladozik le rólunk utolsó gúnyánk. De van ezenkívül még valami, ami az önző pártpolitika nyomán felbukkanik. Elkeseredés és dac szállja meg azokat, akiknek munkakészségét megvetően elutasították. Feltétlenül bizo-