Pesti Napló, 1920. február (71. évfolyam, 28–52. szám)

1920-02-14 / 39. szám

Szombat Apponyi­PiertJavaslatai "^Tegnap délután gróf Apponyi Albert át­adta a békekonferencia megbízottjának a ma­gyar ellenjavaslatokat az entente békeföltéte­leire. Száraz, számszerű adatokkal és hivatko­zással egy ezeréves történelemi tamilságifíra, valeimánt a természetes földnyi dílf etnográfiai tényekre, bizonyítja &n­fr"fl?f)ponyi, hogy Ma­­gyar Sz­ánféjj100 traOLasa összeegyeztethetetlen a nemzetiségi elvvel és az entente által öt esz­tendőn át háborús célként hirdetett önrendel­kezési joggal, hogy mohó szomszédaink köve­teléseinek teljesítése gazdaságilag egészen lehe­tetlen állapotokat teremtene, mert nagy terüle­teket vágna el a termész­etes gazdasági forrá­saiktól és sok vasutat és vizi utat egyszerűen hasznavehetetlenné tenne. Az entente-tervezet határai a magyarok millióit szolgáltatja ki a románok, csehek és szerbek imperialista, el­nyomó politikájának. Gr­óf Apponyinak bizonyára rendelkezésre álanak a pécsi, nagyváradi és temesvári ese­ményekre vonatkozó hiteles adatok, ő elmondja majd a békekonferencián, hogy a „hódítók" hogyan tisztelik az ottrekedt magyarok jogait. Pécsett a magyarok a szerb hatóságok tudtá­­val és beleegyezésével polgárőrséget szerveztek, hogy a szerbek kivonulása után legyen meg­bízható közbiztonsági szolgálat, míg a nem­zeti hadsereg átveszi a várost. Ez a szervezke­dés szükséges volt Egy szép napon aztán a szerbek lecsukták a magyar polgárság vezető embereit, mert " fegyveres összeesküvést" szőttek a szerb állam­ ellen. A ártatlanul halálra ítélt urak az esetet megelőzőleg állítólag egymás között arról beszélgettek, mikép lehetne Nagyváradon a román csapatok elhíresz­telt kivonulása esetén a bolsevizmus kitörését megakadályozni. Nagyváradom­ a románok bevonu­lása előtt tizenkétezer bolseviki katona volt fel­fegyverkezve és hogy nagyobb vérfürdő nem tá­madt, csak annak köszönhető, hogy ezt ez Erdély­ből oda menekült magyar csendőrök az éppen most halálra itélt tisztek vezetése alatt megakadályoz­ták. Hogy ezek az urak, akiket a vörösök már egy­szer halálra ítéltek, nem szeretnének még egyszer a vörösök kezére jutni és hogy ez ellen védekezni akartak, ez csak természetes. Ezek csak szemelvények. Végtelen lenne az a sorozat, ha minden esetet megemlítenénk, amiről tudunk. S a brutalitások és üldözések napról-napra fokozódnak, amint a románok idegessége növek­szik. Rettenetes sorsa van a megszállott területek lakosságának, de reméljük, hogy a művelt Nyugat közbe fog lépni, hogy a románoknak a Balkánt is megszégyenítő eljárása végre megszűnjék és hogy a békeszerződés által még oda nem ítélt te­rület magyar honpolgárai fölött román bíróságok hadijogokat ne alkalmazhassanak akkor, amikor sem hadiállapotról, sem hadműveleti területről nem lehet szó. X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X "X X X X X X X X X X X X X X X X X­X X X X X X Nagyvárad, Temesvár, Pécs tragédiája A legembertelenebb erőszakoskodások ez év január közepén Temesvárott kezdődtek meg, ahol 180—200 személyt — akik közül csak hét volt fel­nőtt ember, a többi iskolásfiú — rémképek al­ap­ján letartóztattak. Az esetre mulatozó diákok ad­tak okot, akik borközi állapotban nyilvános he­lyiségben magy­ar dalokat húzattak a cigánynyal. Egy román detektív megfenyegette őket, mire az ittas diákok azt felelték: „Nem félünk tőletek. Ezért a románok lefogták a diákokat és szeges ostorral verték, tüzes vassal kínozták ők­et, hogy vallják be, ki a szervezőjük. A szerencsétlen gyerekek, hogy a fennhaláltól me­neküljenek, sportegyletük alelnökét jelölték meg, aki szintén tanuló, mint aki az egyletet vezeti. A románok ezt is lefogták, kínozták. Kénytelen volt így egyik tanárjuk nevét felemlíteni, aki a sport­egylet elnöke. Ez így ment addig, amíg a detek­tívek a kínzásba belefáradva, a kétszáz letartózta­tással megelégedtek. A megkínzottak közül egy a fájdalomtól megörült, egy pedig meghalt; az élet­ben maradottak közül többeket felakasztással fe­nyegetnek. Kolozsvárott egyik paphoz beállított, egy civil azzal, hogy a románok üldözik és segítségért kö­nyörgött. A lelkész pénzbeli segítséget nyújtott neki. Hálából a kérelmező félóra múlva mint ro­mán tiszt jelent meg a papnál és letartóztatta. Garbai és társai volt kommunista vezéreket a románok arra akarták felhasználni, hogy a ma­gyarokat kommunista puccs megkísérlésére vegyék rá, hogy így azután ellenük minden eszközzel felléphessenek. Ennek elérésére megengedték ne­kik, hogy a vasúti műhelyben a munkásokhoz be­szédeket intézzenek Szerencsére értesítették a munkásság vezetőit a fenyegető veszélyről és Gar­bait kíséretével egyetemben majdnem kidobták a műhelyből. Egy agent provocateurjök, mint a magyar kormány kiküldöttje, azt a hírt hozta, hogy Kolozs­várt kezdjék meg a fegyveres akciót. Erről beszélt a városban mindenki s a volt tisztek izgatottan keresték egymást, hogy melyikükhöz jött bizalmas én­tenítés. Nagyváradon 1919 december és 1920 j­anuár havában intelligens, magyarul tudó románok nyomtatott gyű­jtőívekkel mentek több magyar vezető személyiséghez, kérve, hogy adakozzanak a magyar nemzeti hadsereg javára. Több UT hitelt adott a csalóknak és adakozott, mire másnap le­tartóztatták őket. Legjobban jellemzi azonban a román törvénykezést és erkölcsi felfogást az a módszer, amely­yel két nagyváradi magyar urat teljesen ártatlanul halálra, egyet pedig tizenöt évi kényszermunkára ítéltek. Míg Kolozsvárt, az elrománosodás aránylag gyorsan megy, addig Nagyváradon, amely nemcsak maga, de amelynek vidéke is színmagyar, a kiuta­sítások eddigi módja mellett tíz év alatt sem ér­hetnének célt. Erősebb eszközökhöz kellett tehát folyamodni. Minthogy a rémképeket látó rablók szemében elsősorban a városban élő nyugalmazott törzstisztek és a rendőrség fölött rendelkező pol­gármester látszottak veszélyeseknek, ezek ellen a legagyafúrtabb e­elfogásokkal éltek. A jóhiszemű­ségéről ismert Cserey huszáralezredesnek egy lát­szólag magyar ember bizonyos iratokat juttatott el nagy titokzatosan, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket a magyar fővezér kü­ldi neki. Cs­erey nem adott hitelt az illetőnek és Csécsi Nagy Imre ezre­desnek adta át az iratokat tanulmányozás végett. Hogy az egész dolog agent, provocateurök munkája volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a hamisított iratok átadásától szármitott négy órán belül mindkét tisztet letartóztatták. Az V PESTI NAPLÓ 1920. femuár 14. ^ Nyers erőszak állapította meg határainkat Neuilly, február 13. (Szikratávirat.) A magyar békedelegáció el­nökét, gróf Apponyi Albertet, Praznovszky Iván rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert és gróf Csáky Istvánt csütörtök délután fél három órakor Gallais kapitány bevezette Henry ezredeshez, aki Laperche kapitány társaságában fogadta őket. A­ magyar delegátusok két részletben adták át az ezredesnek Magyarország válaszát a békefeltéte­lekre. Az egyik részt még ma este külön kurír út­ján elküldik Londonba, ahol Millerand francia miniszterelnök jelenleg tartózkodik, a másik rész­szel Henry ezredes azonnal eltávozott, hogy a jegyzékeket a Quai dOrsayn átadja. A következő jegyzékeket adták át: egy kísérő jegyzéket, amely­­ben a magyar kormány általános válasza foglal­tatik. A határokra vonatkozó 38 féléves nyomtatott oldalra terjedő jegyzék kivonatos tartalma a kö­vetkező: A tartós és méltányos béke eszméje, melyet a szövetséges és társult hatalmak állam­férfiai oly gyakran hangoztattak, csak Magyarország ezeréves és természeti hatá­rainak fentartásával valósítható meg. Emellett szól a népek önrendelkezési joga is, mert mi tudjuk, hogy a magyar földön élő nem­zetiségi kisebbségek nem akarnak elszakíttatni Magyarországtól, valamint a nemzetiségi elv is, amennyiben a nemzetiségek nálunk több jogot él­veznek, mint amennyit a most létrejött különböző békeszerződések számukra kikötnek és e jogok még jobban kiterjeszthetők anélkül­, hogy Magyar­ország természetes határait meg kellene bontani. A békekonferenciát határozataiban gyakran ve­zette a történelmi jogok elismerése is. Ebből a szempontból Magyarország földjén senki sem ér­vényesíthet jogot, melynek föld- és vízrajzilag egy­­séges területét több mint ezer éve birtokolja a magyar nép s igy a legrégibb történelmi jogot szerezte meg hozzá. Éppen ezért a békebizottság azt a kérést terjeszti elő, hogy a legfelső tanács az elszakítandó te­rületeken rendelje el a népszavazást, mely célból a fegyverszüneti szerződés sérelmével ott tartózkodó csapatok és közigazgatási hatósá­gok visszavonandók s a népszavazás tisztasága a nagyhatalmak és semleges országok csapatai által biztosítandó. A népszavazásra azonban ne a mai lakosság, hanem az 1918. november 3-án ott lakó­helyiyei bírók bocsájttassanak. A békeszerződés tervezetében kijelölt határok sem a néprajzi viszonyokat, sem a történelmi jo­got nem veszik tekintetbe, hanem egyszerűen stra­­tégiai határok, melyek Magyarországot védtelenül kiszolgáltatják szomszédai kénye-kedvének és egyedül az önző hóditóknak termékeny területek utáni mohó vágyéit elégítik ki. A határok mentén 58.000 négyzetkilométer olyan terület szakíttatik el Magyarországtól, melyen 3.825.000 színmagyar la­kos él. A cseh határ, ott, ahol természetes határt alkot, a legdurvábban­ sérti a nemzetiségi elvet. A Duna és Ipoly vonalán 471.000 magyart kebelez be a cseh államba. Az ott lévő szent magyar városok pedig gazdasági érdekszférájuktól elvágva, csak­, hamar elvesztik minden jelentőségüket. Pozsony, Magyarország védőbástyája Nyu­gat­rég földrajzi fekvésének köszönheti fejlődését, mely a kis magyar alföld, a Vág és a Duna völgye, valamint a Dunántúl felé való közvetítő kereskedelemre tette hivatottá. A cseh-szlovák államban el­veszti ezt a szerepét. Felsőmagyarországgal külön jegyzék foglal­­kozik, de itt is felsoroltatik a magyar iparnak vesztesé­ge (papír 98,8 százalék, vas 80 százalék, üveg 70 százalék, vegyiipar 72 százalék), mely nem gyarapítja a cseh ipart, lévén ez hasonló ipar-­ ágakban mindenképpen versenytársa Felsőma­gyarországnak. A cseh határ 30 kilométernyire közelíti meg Budapestet, amikor Nyugatmagyar­országnak Ausztria számára való megítélésénél nagy szerepet játszott az a meggondolás, hogy ellenesetben Bécs városa csak 40 kilométernyira lenne a magyar határtól. A Romániának ítélt terület 50.8 százaléka ro­mán, 38.5 százaléka magyar, 10.6 százaléka német. A műveltségben a többi népnek mélyen alatta álló románok tehát alig valamivel­ vannak többségben. Nyugaton, és keleten a magyar elem uralkodik '­­ 70—80 százalékos többséggel. Erdély problémáját csak a VIII. jegyzék­ben foglalt autonómia tudja megoldani. A roplján határvonal mentén 50—90 kilométer színes sávban 153 színmagyar község és 64 magyar, többségű város szakíttatik el Magyarországtól. Szatmár-Németi (94.9 százalék magyar lakossal), Nagyvárad (91.1 százalék magyar), Arad (73 szá­zalék magyar) épp úgy tön­kremennének, mint a határon bel­l fejévő Debrecen, miután létfeltételük m­indannyiuknak az­ Erdély és az Alföld közötti s­ritközi vest­tés. Feltéve, hogy az entente nem akarja az általa hir­detett legnemesebb elvet, a népek önrendelke­­zésének elvét alkalmazni, akkor a gazdasági ténye­­zők tekintetbevételével kiegészített nemzetiségi elv alapján a Bihari-hegység gerince, a régi erdélyi határ, lenne az a vonal, amelyik egyedül alkalmas arra, hogy határul szolgáljon. A Bánátot illetőleg úgy a románok, mint a szerbek és svábok kimutatták már annak szétvá­laszthatatlan egységét, amelyiktől Krassó-Sz­ény­megyét sem lehet elkülöníteni. Nyugatmagyarországgal külön jegyzék foglal­kozik. Itt­­ rámutatás történik arra, hogy ősi magyar terület s német lakói később vándoroltak be. A Németausztria élelmezéséhez való hozzájá­rulása pedig merő illúzió. Amit eddig nyugat felé exportált, annak, legnagyobb részét keletről kapta. E területre nézve maguk az osztrákok kérték a

Next