Pesti Napló, 1920. február (71. évfolyam, 28–52. szám)

1920-02-01 / 28. szám

­Vasárnap A fiumei ügyben ismét a katonák viszik a főszerepet. Jugoszlávia semmi szín alatt nem is­meri el a londoni szerződést és az angol-francia kompromisszumhoz sem akar hozzájárulni. Bécsi tudósítónk jelentése szerint a jugoszláv kormány most elrendelte há­rom további korosztály mozgósítását, azonkívül Magyarország megszállott terü­letéről is két hadosztályt küldtek Dal­máciába. Cai­bachból és Zágrábból is elvonták a fölösleges csapatokat. Az entente álláspontjának érvényesítése elé egyébként D'Annunzia magatartása is lényeges akadályokat gördít. Az olasz kormány most eré­lyes intézkedéseket tesz D'Annunzio ellen. Az Anconában álló hajóhad parancsot ka­pott, hogy induljon Fiumébe és törje meg D'Annunzio és csapatai ellenállását. A sienai gyalogezred szintén parancsot kapott, hogy induljon Fiuméba. A Triesztben és Görzben­ lévő ezredeket erre a célra nem használhatják, mert megbízhatatlannak, illetve D'Annunzio hívei­nek tartják őket. * Mint Brüsszelből jelentik, a francia és belga iutamférfiak közt folyt fontos tanácskozások során több gazdasági kérdés is szóba került. Tárgyaltak többek között a luxemburgi vasútvonalról. Ezt a vonalat Franciaország épített­e a második császár­ság idején. 1870 után a német vasúti hálózathoz csatolták. A franciáik álláspontja az, hogy ennek a vasútvonalnak most természetszerűleg Francia­országhoz kell visszakerülni, ezzel szemben a belga kormány biztosítékot kap aziránt, hogy Francia­ország minden könnyítést megtesz a Belgium és Luxemburg közötti forgalomban a belgák számára. Katonai szempontból a megbeszélések odairányul­tak, hogy Franciaország és Belgium között védőszö­vetségnek vessék meg az alapját. Ezek a tárgyalások, amelyek megfelelnek Belgium ama kívánságának, hogy függetlensége­t kellőképen biztosíttassék, ms már rendkívül előre­haladtak és az egyezség megkötése rövid idő kérdése. Hasonló egyezséget fog kötni utólag Bel­gium Angliával és Olaszországgal is. A gazdasági­ kérdésekről megindult tárgyalá­sokat Parisban fogják folytatni. Ezeken a tárgya­lásokon a francia kormányt Isaac, a belga kor­mányt pedig Jaspar fogják képviselni. aspe Fedoszja —­­Elbeszélt hadnagy — írta: Ifj. Lovászy Márton A kis Orosz városka utcáin a piszkos-sárga hó megtisztult és megfehérült az alkonyatban és egy széles, alacsony, barna ház kopott ka­puja éles csigorgással nyilt ki előttem. A szu­ronyos őrök között beléptem a sötét kapu alá és akkor határoztam el, hogy megh­alok. A forradalmi törvényszék már együtt ült, öt perc múlva előttük leszek és nem lesz nehéz dol­gom, ha azt akarom, hogy tíz perc múlva el­ítéljenek. A kéthónapos szökés izgalmának minden kimerültsége, szenvedése és céltalan­sága oldódott fel bennem e pillanatban és most, hogy újra elfogtak, nem akartam tovább kín­lódni. Elfáradtam a hányattatásban, de érez­tem, hogy tovább szökni sincsen már erőm­. Pihenni akartam, kötéllel a nyakamon, vagy golyóval a szívemben, de pihenni, többé meg nem mozdulni. És erős volt az elhatározásom, hogy megkönnyíteni a forradalmi törvényszék munkáját. Nemsokára belökdöstek abba a füstös és olajszagú szobába, ahol néhány szomorú kis lámpa világosságánál a forradalmi törvényszék bírái osztották a halált. Az elnök kérdéseire gyorsan és gondolkozás nélkül feleltem; azt mondottam, hogy burzsoá vagyok, gazdag ma­gyar gyárosnak a f­ia, aki nem is tudom, mi az: dolgozni. "Azért szöktem meg, mert nem néz­hetem tovább az orosz szovjet rémuralmat és külföldön ha­dsereget akarok szervezni a ta­nácskormány megbuktatására. Hangosan, büsz­­kén és fölemelt fővel mondottam ezt el az el­nöknek, aki kékszemű volt, leaittnitott hajú, szelíd arcu­­s általában olyan, mint amilyennek az orosz parasztok a mártírvéget ért szenteket képzelik. Egyetlen arcmozdulat, fintor és moc­canás nélkül ha­llga­tot­t végig, akkor biccentett a fejével, a társaira nézett, azok mind bólin­tottak és halálra voltam ítélve. — Fedoszja elvtársnő, — intett az elnök valakinek, aki az asztal végén ült — gondjaiba ajánlom az elítéltet. Meglepetve néztem Fedoszja elvtár­snőre, aki felállt és összeütötte a bokáját. Észre sem vettem, hogy nő is van a szobában. Ruhájának a színe éppen olyan volt, mint a katonáké, de most láttam, hogy rövid, térdig érő szoknyát és magas, barna csizmát visel. Fedoszja elvtárs­nő a helybeli női terrorcsapat vezére­­volt. Az ajtón két terrorista nő lépett be hasonló öltözetben, de teljes fegyverzetben, tölténytás­kával, feltűzött szuronyó puskával. Fedoszja mondott nekik valamit, erre közrefogtak és ki­kísértek az ajtón. — Gyerünk, gyerünk, — mondotta az egyik durva, rekedt, kifakult hangon, kinyitották a kaput és az utcán voltunk. Azt a különös és meglepő benyomást, amit Fedoszja elvtársnő telt rám a szobában, akkor még nem tudtam megfogható érzésekké formálni. Ez a két ter­rorista nő azonban borzalmas volt. Sohasem tudtam volna nőt ilyen aljasnak, szörnyűnek, női alakjából ennyire kivetkőzöttnek elkép­zelni. Valami ismeretlen, nemnélküli, vissza­taszító asszonyi állat volt ez a két mocskos, roszszagú lény, aki vezetett. Az utca már sötét volt. "A házak ablakaiban is csak elvétve vilá­gítottak a lámpák, a csendet alig szakította meg egy-egy kiszűrődő hang és az volt az ér­zésem, hogy az udvarokon holttetemek rothad­nak és a levegőben megfagyott sikolyok re­megnek a fekete kémények fölött. Egy alacsony kerítés elött megálltunk. Az egyik kísérőm nekifeszítette a vállát a lapu­nak, fölemelte a nyikorgó ki­lencset és belökte a kaput. — 1­1 vagyunk, szép fiú, — mondotta azon a kellemetlen hangon, amelytől már az előbb is megborzadtam,­­ most jól nézz körül ide­kinn, mert többet úgy­se nézheted. Pedig csí­nos gyerek vagy, volt egy szeretőm, aki hason­lított hozzád. Nem feleltem. A sötét udvarban az olvadó hólé hangosan cuppogott a lábam alatt. Mit l­ő­tem a tornácos ház felé, amerre irányítottak s ahol egy füstölgő lámpa hirdette számomra talán az utolsó világosságot A ház végén nyílt a pince, ide kísérteik be, aztán rám zárták a­ pinceajtót. Nem mentem le a csúszóss lépcsőkön a­ nyirkos feketeségbe. Az első lépcsőre leültem, a nedves falnak támasztottam a hátamat és hallgattam a csend fecsegését. Elkeseredést, szenvedést már nem­ éreztem, hiszen a végén voltam! Inkább valami megnyugvás volt az, ami áthatott és szinte élveztem a mozdulat­lanságot. Az ujjaim a zsebemben egy darab kenyérhez értek, s az utolsó darab kenyerem volt és reggel óta nem ettem, de fáradt voltam ahhoz is, hogy kiemeljem és megrágjam. Ké­sőbb, amikor fáztam, és meg kellett mozdulni, hogy a kabátomat összébb húzzam magamon, mégis csak elővettem a kenyeret és immiel­ámm­al megettem. Egy percre megkívántam a cigarettát, aztán azt sz­­ántam­. Glark behuny­tam a szememet és rám ereszkedett az álom kellemes zsibongása. Nem alhattam soká, a hátam mögött, a zárban megfordult a kulcs, az ajtó kinyílt és a kísérőm ijesztő hangja szólalt meg: — Hallod-e, szép fiú! Hol vagy? Kihallga­tásra Fedsozja «MarsnőfaÖz? Gyerünk, gye­rünk. Fedoszja elvtársnő a szobájában cigaret­tázva várt rám. Tetőtől talpig végigmért és keresztbe rakta a lábait. Meg kellett állapíta­nom, hogy nem olyan visszataszító, mint a közkatonái. Az arca ugyan egyáltalában nem volt szép, de nem volt minden érdekesség nél­kül való szim. A szája nagy, de nem formátlan, az ajkai vastagok, gúnyosan kígyózó szemöl­dökeit és ferdevágású szemeit ebben a hely­zetben és ebben az öltözetben rossznézésűek­nek lehetett mneveztni. "zr­dőikelő termekben, dekoltált esti ruhában bizonyára kedvesen és veszedelmesen hamisszemű­nek találták volna. Magas, erős, sötétszőke nő volt, a kezei dur­vák, a csípői szélesek. De valószínűleg azért nem találtam förtelmesnek, mert csapatának az imént megismert két tagjához hasonlított PESTI NAPLÓ 1920. f­ebruár 1. 3 Horthy Miklós nem volt puccsra kapható Szegeden sem sikerült a politikai aknázás (Saját tudósítónktól.) A fővez­­r"T határozott parancsa azt a benyomást kellette mindenütt, hogy ezzel a fővezér vall­g­ást tesz arról a szi­lárd álláspontjáról, htt egy semmiféle politikai puccs­ként­ szántíth­at az ő támogatására és hogy mélységesen kell csalódniok mindazok­nak, a­kik azt hitték, hogy a nemzeti hadsereg valamelyik pártnak, vagy frakciónak szolgála­tába fog állni és politikai törekvésüket segíti elő hatalmával, tekintélyével. A fővezérnek a politikai életben való ez az eklatáns szereplése abból a különleges helyzet­ből folyik, amelyet a nemzeti hadsereg a két forradalom után az ország újjáépítésében el­foglal. Ma már­­ennek határozott iránya és formája van, hiszen amióta Szegeden a Hadse­reg szervezésének első lépései megtörténte­k, annak vezetői, de különösen maga Horthy fő­vezér számtalan esetben jelölte meg azt az irányt és írta körül azokat a határokat, ame­lyen és amelyek között a nemzeti hadsereg hi­vatását betölteni akarja. Természetes, hogy abban a kialakulatlan és forrongó atmoszférá­ban, amelyben az országnak ez az új erőmeg­nyilvánulása a színpadra lépett, minden poli­tikai párt azt a reményt táplálta, hogy adandó alkalommal elsősorban ő számu­that a fegyve­res erőre, mert a születésénél segédkezett és ezért a hadsereg mintegy hálára van kötelezve mindazoknak, akik a bölcsőjénél bábáskodtak. Szerencsére ezt az önző és az országot polgár­háború elé sodró álláspontot Horthy Miklós politikai és történelmi érzéke már Szegeden is megdöntötte és ekkor adta tanúbizonyságát an­nak, hogy jellemével egyáltalában nem fér ösz­­sze a puccs és hogy mindazok homokra épí­tettek, akik politikai játékszerül szerették volna a hadsereget felhasználni. Szegeden, ahol a magyar ellenforradalom rendszeresen és­­szervesen, a rombadöntött al­kotmány maradékain épült fel, az ellenforra­dalmi kormá­nyok megalakításánál két irány küzdött egymással. Az egyik, amely a magyar ügyet kizárólag a francia segédséggel akarta meggyógyítani, a másik pedig, amely azt az álláspontot foglalta el, hogy még nem jött el az ideje semmiféle külföldi orientálódásnak, hanem egyelőre össze kell gyűjteni a magyar-­­ság erejét és ennek önmagában kell a rekon­strukciót megcsinálnia. Ez a két politikai irány egyúttal világnézetet is jelentett és megálla­píthatjuk, hogy az maradt győzelmes, amely, a kizárólagos magyar renesszáncot hirdette. A világtól teljesen elzárva, a szegedi kormányok külföldi tájékozódottsága majdnem minimális volt és bizony sokáig a sötétben tapogatódzva dolgoztak a nagy országos problémákon. Ere­­jük legnagyobb része belső villongásokban fe­­csérelődött el. Ugyanazok a jelenségeik mutat­koztak a halálra ítélt ország feltámasztási kí­sérleteinél is, mint amilyeneket a magyar tör­­ténelem évszázadokon át mutatott. Különösen a Szegeden összegyűlt volt or­szággyűlési képviselők és a hozzájuk tartozó magánpolitikusok, a­k nem juthattak mind miniszteri tárcákhoz, okoztak sok kellemetlen nehézséget a dolgozni akaró, de nem tudó sze­gedi kormányoknak és ezek sok ráérő idejük­ben különböző kávéházakban klubszerűen akar­­ják intézni az ország sorsát, ahogy azt évtize­deiken át Budapesten megszokták. Éjjel-nap­pal int­athattak és attól sem rettentek vissza, hogy bevigyék a bomlasztó politikát a hadse­­regbe, amely ott Szegeden a franciák, a szer­bek és a románok ezer és ezer Árgus-szeme láttára, emberfeletti munkával jutott csak előbbre egy-egy lépéssel a szervezettség útján, nemzeti céljai felé. Az egyik frakció különösen rossz néven vette Ábrahám Dezső kormányától, hogy libe­rálisabb irányzata és a kormány egyik-másik tagjának világnézete miatt minden erővel an­nak megbuktatására törekedtek. A küzdelem fegyvereiben­ nem voltak válogatósak. Mikor

Next