Pesti Napló, 1923. augusztus (74. évfolyam, 171–195. szám)

1923-08-05 / 175. szám

Vasárnap lengyel! Vagy hogy a mai időkből vegyek pél­dát: olyan nagyon szeretik egymást a csehek és a tótok, vagy a szerbek és a horvátok? Pedig ezek már igazán annyira »testvérnyelvet« be­szélnek, hogy sokan a két nyelvet teljesen azo­nosnak mondják! Ne áltassuk hát magunkat. Sem a közös népfajhoz, sem a közös nyelvcsaládhoz való tar­tozás nem­ állapít meg a népek közt semmiféle szorosabb kapcsolatot, hanem csak az anyagi ás erkölcsi érdekek közössége. Minthogy pedig minket magyarokat olyan helyre vetett a sors, ahol csak úgy boldogulhatunk, ha fejlődésünk­ben az európai vezér­népekkel járunk együtt, nagyon egészségtelen iránynak tartom azt a turanizmust, mely nálunk újabban mind na­gyobb területen kezd mutatkozni. Úgy tudom, hogy költőink közül először Zempléni Árpád kezdett affélét énekelni, hogy egyesüljenek az elszakadt ural-altáji népek. Ez a kedves poéta-lélek bejutott valahogy ifjú finn-ugor nyelvészek társaságába s ott feléb­redvén érdeklődése északi rokonaink monda-Világa iránt, abban keresett anyagot némely verses elbeszélése számára. A magyarra fordí­tott és az Akadémia által kiadott gyűjtemé­nyekben talált is egyet mást, amit ő ügyes kéz­zel feldolgozott, többé-kevésbé szabadon. Ezek az újszerű dolgok tetszettek, az egyik akadé­m­iai díjat is nyert, a másik a Kisfaludy-Társa­ságban keltett feltűnést és Zemplént, akit ad­dig nem igen vettek észre az »illetékes körök«, e társaság tagja is lett. Megvallom, én nem igen bírtam lelkesülni a Munkácsi-féle vogul népköltési gyűjtemény egyik-másik regéjéért, akármilyen jól csengő rímekbe szedte is Zempléni Árpád, sem a Pápay-féle osztyák népköltési gyűjteményből átültetett hősi ének nem bírt elragadni és Londi-sát-jaffák­ histó­riája ma sem tartozik kedvenc olvasmányaim közé. De hát ez ízlés dolga; ezek a »Turáni Da­lok« na­gyon tetszettek egy-két olyan poétának is, akiket igen nagyra tartott, s meglehet, hogy nekik van igazuk, nem nekem. Csakhogy Zempléni nem elégedett meg ez átdolgozásokkal, hanem, mint említettem, ere­deti versekben is buzgott a turáni atyafiságért. Azt még szívesen olvasom, hogy siratja a muszka igában sínylődő finneket: »Oh szőke estvér ott fenn északon... Elvész Turán legősibb népe, el! S mi nem segélhetünk!« Még a vogulok sorsán való kesergést is megértem: »Irtotta khán, sejk, cár, mogul. — Szegény vogul! szegény vogul!« De azon már csak mosolyogni bírtam, hogy a magyarokat, mint mongol fajt, szembe állította az árjákkal és arra intette nemzetét: »Az­ árja gőgtől ne várj te­stit: Vagy ellensé­ged, vagy árulód!« (Hát aki árulónk, az nem ellenségünk?) Aztán e különös szavakat mondja: Mert sváb a német, Ha frank, ha szláv. Meríti hajódat Alább, alább­. Tehát a német, akár frank, akár szláv, mindig csak sváb, aki hajónkat alább s alább meríti! Zem­pléni minket sárgáknak mond, akikkel szem­ben a fehérek állnak: »Végig borzadoz lelke­men A sújtott sárgák szenvedése. — A szörnyű mult, — a rém jövő, — Áruló árják ezer hitsze­gése. Hiába lesz minden kötés: Nem bízhatunk csak önmagunkban! Hitetlen ördög a fehér. Ki ránk tör, míg egy falatunk van«. E fura naivitások betetőzéséül a költőnek, mint jeleztem, az a vágya, hogy a turáni népek megint egyesüljenek: »Égnek, földnek van-e írja, Mely összeforrassza újra Semminkennek tetemeit, Urai-ország nemzeteit?! Ezek voltak szegény Zempléni Árpádnak politikai ideáljai a huszadik század első év­tizedében ... Érthető, h­ogy a világháború borzalmai közt sok magyar ember gondolt arra, milyen jó volna, ha a muszkaországi »rokonok­ nem elle­nünk, hanem velünk harcolnának. Így támad­tak aztán »turáni« hangok pl. Vargha Gyula poézisében is, aki egy nagyon szép versében siratja a vogulok pusztulását (»Mondják, mesz­sze, vad fenyéren, Atyafi nép zeng szegényen«) és ugyanabban az esztendőben. 1918-ban, a vogul népköltészet hangját utánozva, egy »Vogul temetés”-t is leírt. Sajó Sándor, aki a háború utáni bánatunknak legerősb hangú énekese, egy versében szintén kelet, felé néz, a Volgapartra és onnan várja a segítséget: »Jöjj, testvér, hívlak, óh Túrán! Túrán! Te fajtád dönget Kelet kapuján! Ha nem segítesz, egymagamban árván Itt kell pusztulnom végzetem határán!« De m­ost ezek s egy-két más költőnk is csak néhol, elvétve adnak hangot efféle ábrándoknak. Kozma Andor egész époszt írt "Tu­rán" címmel, szebbnél szebben megver­ed­t, zengzetesnél zengzetesebb sorokban csi­nálva számunkra turáni hős mondát, turáni mitológiát, amiket ha valakinek, őneki el tud­nék hinni, annyira szeretem az ő nyelvét és egész írói egyéniségét. Tőle és bizonyára azoktól is, akiket föntebb említettem, bizonyára távol állt a turanizmus­nak az a felfogása, mely mostanában lábra kap s mely a »fajvédelmi elmélet« édes testvére. Óh jaj, ha ebben a szerencsétlen Csonka-Ma­gyarországban csak azoknak volna joguk élni, akik hamisítatlan turániak! Milyen kevesen maradnának itt — még azok közül is, akik a turanizmusnak ezt az értelmezését hirdetik az egyedül üdvözítőnek! Gondolják meg ezt!... Firdiszi Gahnáméjában Turán a sötétség or­szága, szemben Tránnal. Nekem már csak azért sem rokonszenves ez a sok »turán«-ozás; én inkább Tránnal tartanék, a világosság orszá­gával! ­ A halálraítélt Budai Színkör Egyre fogynak, pusztulnak a régi Buda roman­tikus emlékei. A Tabán érdekes, apró házainak leg­nagyobb részét már tíz esztendő előtt kikezdte a bontó csákány s egész uccasorok tűntek el a Gel­lérthegy és Naphegy között lankát vető horpadás­ból. Azóta napról-napra növekszik a halálraítélt épületek száma, amelyek közé most a Horváth -kert híres színházát, a Budai Színkört is beso­rozta a főváros középí­tésügyi hivatala. Hiszen szó sincs róla, öreg deszkaalkotmány a Színkör. Az idén, alig pár hete múlt nyolcvan­esztendős. Kopott, szú­rágta falai sok válto­zást, jó és rossz időket megértek, míg kimond­ Molnár György a Budai Színkör első magyar igazgatója ták rá a fellebbezhetetlen ítéletet: tűzveszélyes, te­hát lebontandó. Mégis, mint minden régi, kedves em­lék eltűnése, ez is fáj s úgy érezzük, szegényebbek leszünk egy szívünkhöz nőtt, boldog múltat idéző képpel, amely a Horváth-kert akácfáinak keretében, mint valami ódon, ittfelejtett kőraj­z színesedik. A Budai Színkört Ságody Antal építész tervezte és építette a múlt század negyvenes éveinek elején. Az öreg Ságodyt, a Színkör hosszú évtizedeken át nép­szerű direktora, Krecsányi Ignác még személyesen is­merte s sok érdekes dolgot tud róla, aminthogy magá­nak a Színkörnek történetét is emlékei között őrzi. A Színkör megnyitó előadását 1843 május 3-án tartotta, a Mari, az ezred leányai, cí­mű német nyelvű énekes vígjátékkal. (Gondolom, Do­nizetti írta a muzsikáját.) Első magyar igazgatója Molnár György volt, akinek a német társulat bizonyos meghatározott napokra át­engedte a színházat. Még az ő igazgatása alatt adták elő a Színkörben a »Norma« című operát a negyvenes évek végén, természetesen díszletekkel. A színpadnak a hátsó részét ugyanis kinyitották s a kék nyári ég, a Horváth-kert üdezöld fái és a gellérthegyi csil­lagvizsgáló torony alkották az illúziót keltő »háttér­függönyt«. Ilyen díszlettel is kevés színház dicse­kedhetett. A Színkör igazgatói között a legismertebb volt és legtovább működött Krejcsányi, aki negyvenéves igazgatóskodása alatt harminc hosszú esztendeig egyfolytában vezette a színházat s csak a legutóbbi években, a háború alatt adta át helyét Sebestyén Gézának. Sebestyén így ma a Színkör utolsó direk­tora, mert hiszen őszre már egészen eltűnik a Hor­váth-kori fái alól a régi nagymultú színház. Krecsányinak különösen sok és nagy érdem© volt a Színki­r felvirágoztatásában. A düledező faépü­letet évről-évre kijavíttatta s ő húzatott új tetőt is a régi alá, amire azért volt szükség, mert ha esett az eső, a nagy kopogástól egy szót sem lehetett érteni az előadásból. Kitűnő színészgárdája s nívós műsora volt mindig. Nála működött többek közt Környei Béla, Rózsa Lajos, K. Hegyessy Mari, Karaszthy Hermin, Medgyaszay Vilma, Pintér Imre, Fenyvesi Mór, Kiss Mihály, Réthey Lajos, Krecsányi Sarolta, Kopácsy Juliska, Vendrei, Góth, Molnár László, Abonyi Gyula, Körmendy János, Ditr­ói Mór, Bihari Ákos, Dezséri Gyula, Anday Blanka, Bartos Gyula, Kardos Géza, Czakó Pál stb. Itt tűnt fel először Pethes Imre ragyogó Cyranója is s innen szerződ­tette a kitűnő művészt tagjai sorába a Nemzeti Színház. Ezenkívül Krecsányi a legkiválóbb vendég­művészeket léptette fel a Színkörben. Blaha Lujza hét esztendőn keresztül évenként többször fellépett. Jászai Mari számtalanszor vendégszerepelt nála, úgy­szintén Küry Klára, K. Pálmay Ilka, Szoyer Ilonka, Szirmay Imre, Márkus Emilia, Gál Gyula stb. Sok értékes darab első bemutatója is itt zajlott le. Így Jókai Mórnak három premierje is volt a Színkör­ben, a »Keresd a szívet«, a »Helvita« és a »Gazdag sze­gények«. Itt került színre először Gárdonyi Géza »Fekete nap« című színműve is, a külföldi írók darabjai közül pedig Gorkij »Éjjeli menedékhelyr­e, Hauptmansi »Takácsok..-ja és Siemkiewitz *A kereszt jelében" című drámája. Az utóbbi évtizedek­ben leginkább operák voltak műsoron a Szín­körben s ezeknek kifo­gástalan, nívós előadásá­val sok szép estét szer­zett Krecsányi a budai közönségnek. Az operák után a sort most egy s végzetdrámai erejével zárja be a középítési hi­vatal halálos ítélete. Ko­mor sorstragédiák len­dületével emelkedik a bontó csákány őszre a Színkör romladozó falai fölé, hogy eltakarítsa helyéről Thália budai hajlékát. Most aztán a szép em­­lékekből csakugyan nem marad meg más, mint amit a múltba tévedő gondolat megőriz. A Színkör deszkái tűzre kerülnek nemsokára s azontúl már csak a Horváth-kert bókoló aká­cai fognak mélázva su­sogni az aranykorról, amikor Múzsák hajléka állott itt s esténként vidám muzsika, énekszó és kacagás csendült ki az álmodó homályba. Carpaccio. ft Színkör nézőtere a negyvenes években iW'­. m & &MS9* Jt Színkör nyitott, természetes díszlete, a Horváth-kert fáival ás a Gellértheggyel PESTI NAPLÓ 1923 augusztus 5. ) mi­mi Biutfi.

Next