Pesti Napló, 1923. augusztus (74. évfolyam, 171–195. szám)
1923-08-05 / 175. szám
Vasárnap lengyel! Vagy hogy a mai időkből vegyek példát: olyan nagyon szeretik egymást a csehek és a tótok, vagy a szerbek és a horvátok? Pedig ezek már igazán annyira »testvérnyelvet« beszélnek, hogy sokan a két nyelvet teljesen azonosnak mondják! Ne áltassuk hát magunkat. Sem a közös népfajhoz, sem a közös nyelvcsaládhoz való tartozás nem állapít meg a népek közt semmiféle szorosabb kapcsolatot, hanem csak az anyagi ás erkölcsi érdekek közössége. Minthogy pedig minket magyarokat olyan helyre vetett a sors, ahol csak úgy boldogulhatunk, ha fejlődésünkben az európai vezérnépekkel járunk együtt, nagyon egészségtelen iránynak tartom azt a turanizmust, mely nálunk újabban mind nagyobb területen kezd mutatkozni. Úgy tudom, hogy költőink közül először Zempléni Árpád kezdett affélét énekelni, hogy egyesüljenek az elszakadt ural-altáji népek. Ez a kedves poéta-lélek bejutott valahogy ifjú finn-ugor nyelvészek társaságába s ott felébredvén érdeklődése északi rokonaink monda-Világa iránt, abban keresett anyagot némely verses elbeszélése számára. A magyarra fordított és az Akadémia által kiadott gyűjteményekben talált is egyet mást, amit ő ügyes kézzel feldolgozott, többé-kevésbé szabadon. Ezek az újszerű dolgok tetszettek, az egyik akadémiai díjat is nyert, a másik a Kisfaludy-Társaságban keltett feltűnést és Zemplént, akit addig nem igen vettek észre az »illetékes körök«, e társaság tagja is lett. Megvallom, én nem igen bírtam lelkesülni a Munkácsi-féle vogul népköltési gyűjtemény egyik-másik regéjéért, akármilyen jól csengő rímekbe szedte is Zempléni Árpád, sem a Pápay-féle osztyák népköltési gyűjteményből átültetett hősi ének nem bírt elragadni és Londi-sát-jaffák históriája ma sem tartozik kedvenc olvasmányaim közé. De hát ez ízlés dolga; ezek a »Turáni Dalok« nagyon tetszettek egy-két olyan poétának is, akiket igen nagyra tartott, s meglehet, hogy nekik van igazuk, nem nekem. Csakhogy Zempléni nem elégedett meg ez átdolgozásokkal, hanem, mint említettem, eredeti versekben is buzgott a turáni atyafiságért. Azt még szívesen olvasom, hogy siratja a muszka igában sínylődő finneket: »Oh szőke estvér ott fenn északon... Elvész Turán legősibb népe, el! S mi nem segélhetünk!« Még a vogulok sorsán való kesergést is megértem: »Irtotta khán, sejk, cár, mogul. — Szegény vogul! szegény vogul!« De azon már csak mosolyogni bírtam, hogy a magyarokat, mint mongol fajt, szembe állította az árjákkal és arra intette nemzetét: »Az árja gőgtől ne várj testit: Vagy ellenséged, vagy árulód!« (Hát aki árulónk, az nem ellenségünk?) Aztán e különös szavakat mondja: Mert sváb a német, Ha frank, ha szláv. Meríti hajódat Alább, alább. Tehát a német, akár frank, akár szláv, mindig csak sváb, aki hajónkat alább s alább meríti! Zempléni minket sárgáknak mond, akikkel szemben a fehérek állnak: »Végig borzadoz lelkemen A sújtott sárgák szenvedése. — A szörnyű mult, — a rém jövő, — Áruló árják ezer hitszegése. Hiába lesz minden kötés: Nem bízhatunk csak önmagunkban! Hitetlen ördög a fehér. Ki ránk tör, míg egy falatunk van«. E fura naivitások betetőzéséül a költőnek, mint jeleztem, az a vágya, hogy a turáni népek megint egyesüljenek: »Égnek, földnek van-e írja, Mely összeforrassza újra Semminkennek tetemeit, Urai-ország nemzeteit?! Ezek voltak szegény Zempléni Árpádnak politikai ideáljai a huszadik század első évtizedében ... Érthető, hogy a világháború borzalmai közt sok magyar ember gondolt arra, milyen jó volna, ha a muszkaországi »rokonok nem ellenünk, hanem velünk harcolnának. Így támadtak aztán »turáni« hangok pl. Vargha Gyula poézisében is, aki egy nagyon szép versében siratja a vogulok pusztulását (»Mondják, meszsze, vad fenyéren, Atyafi nép zeng szegényen«) és ugyanabban az esztendőben. 1918-ban, a vogul népköltészet hangját utánozva, egy »Vogul temetés”-t is leírt. Sajó Sándor, aki a háború utáni bánatunknak legerősb hangú énekese, egy versében szintén kelet, felé néz, a Volgapartra és onnan várja a segítséget: »Jöjj, testvér, hívlak, óh Túrán! Túrán! Te fajtád dönget Kelet kapuján! Ha nem segítesz, egymagamban árván Itt kell pusztulnom végzetem határán!« De most ezek s egy-két más költőnk is csak néhol, elvétve adnak hangot efféle ábrándoknak. Kozma Andor egész époszt írt "Turán" címmel, szebbnél szebben megveredt, zengzetesnél zengzetesebb sorokban csinálva számunkra turáni hős mondát, turáni mitológiát, amiket ha valakinek, őneki el tudnék hinni, annyira szeretem az ő nyelvét és egész írói egyéniségét. Tőle és bizonyára azoktól is, akiket föntebb említettem, bizonyára távol állt a turanizmusnak az a felfogása, mely mostanában lábra kap s mely a »fajvédelmi elmélet« édes testvére. Óh jaj, ha ebben a szerencsétlen Csonka-Magyarországban csak azoknak volna joguk élni, akik hamisítatlan turániak! Milyen kevesen maradnának itt — még azok közül is, akik a turanizmusnak ezt az értelmezését hirdetik az egyedül üdvözítőnek! Gondolják meg ezt!... Firdiszi Gahnáméjában Turán a sötétség országa, szemben Tránnal. Nekem már csak azért sem rokonszenves ez a sok »turán«-ozás; én inkább Tránnal tartanék, a világosság országával! A halálraítélt Budai Színkör Egyre fogynak, pusztulnak a régi Buda romantikus emlékei. A Tabán érdekes, apró házainak legnagyobb részét már tíz esztendő előtt kikezdte a bontó csákány s egész uccasorok tűntek el a Gellérthegy és Naphegy között lankát vető horpadásból. Azóta napról-napra növekszik a halálraítélt épületek száma, amelyek közé most a Horváth -kert híres színházát, a Budai Színkört is besorozta a főváros középítésügyi hivatala. Hiszen szó sincs róla, öreg deszkaalkotmány a Színkör. Az idén, alig pár hete múlt nyolcvanesztendős. Kopott, szúrágta falai sok változást, jó és rossz időket megértek, míg kimond Molnár György a Budai Színkör első magyar igazgatója ták rá a fellebbezhetetlen ítéletet: tűzveszélyes, tehát lebontandó. Mégis, mint minden régi, kedves emlék eltűnése, ez is fáj s úgy érezzük, szegényebbek leszünk egy szívünkhöz nőtt, boldog múltat idéző képpel, amely a Horváth-kert akácfáinak keretében, mint valami ódon, ittfelejtett kőrajz színesedik. A Budai Színkört Ságody Antal építész tervezte és építette a múlt század negyvenes éveinek elején. Az öreg Ságodyt, a Színkör hosszú évtizedeken át népszerű direktora, Krecsányi Ignác még személyesen ismerte s sok érdekes dolgot tud róla, aminthogy magának a Színkörnek történetét is emlékei között őrzi. A Színkör megnyitó előadását 1843 május 3-án tartotta, a Mari, az ezred leányai, című német nyelvű énekes vígjátékkal. (Gondolom, Donizetti írta a muzsikáját.) Első magyar igazgatója Molnár György volt, akinek a német társulat bizonyos meghatározott napokra átengedte a színházat. Még az ő igazgatása alatt adták elő a Színkörben a »Norma« című operát a negyvenes évek végén, természetesen díszletekkel. A színpadnak a hátsó részét ugyanis kinyitották s a kék nyári ég, a Horváth-kert üdezöld fái és a gellérthegyi csillagvizsgáló torony alkották az illúziót keltő »háttérfüggönyt«. Ilyen díszlettel is kevés színház dicsekedhetett. A Színkör igazgatói között a legismertebb volt és legtovább működött Krejcsányi, aki negyvenéves igazgatóskodása alatt harminc hosszú esztendeig egyfolytában vezette a színházat s csak a legutóbbi években, a háború alatt adta át helyét Sebestyén Gézának. Sebestyén így ma a Színkör utolsó direktora, mert hiszen őszre már egészen eltűnik a Horváth-kori fái alól a régi nagymultú színház. Krecsányinak különösen sok és nagy érdem© volt a Színkir felvirágoztatásában. A düledező faépületet évről-évre kijavíttatta s ő húzatott új tetőt is a régi alá, amire azért volt szükség, mert ha esett az eső, a nagy kopogástól egy szót sem lehetett érteni az előadásból. Kitűnő színészgárdája s nívós műsora volt mindig. Nála működött többek közt Környei Béla, Rózsa Lajos, K. Hegyessy Mari, Karaszthy Hermin, Medgyaszay Vilma, Pintér Imre, Fenyvesi Mór, Kiss Mihály, Réthey Lajos, Krecsányi Sarolta, Kopácsy Juliska, Vendrei, Góth, Molnár László, Abonyi Gyula, Körmendy János, Ditrói Mór, Bihari Ákos, Dezséri Gyula, Anday Blanka, Bartos Gyula, Kardos Géza, Czakó Pál stb. Itt tűnt fel először Pethes Imre ragyogó Cyranója is s innen szerződtette a kitűnő művészt tagjai sorába a Nemzeti Színház. Ezenkívül Krecsányi a legkiválóbb vendégművészeket léptette fel a Színkörben. Blaha Lujza hét esztendőn keresztül évenként többször fellépett. Jászai Mari számtalanszor vendégszerepelt nála, úgyszintén Küry Klára, K. Pálmay Ilka, Szoyer Ilonka, Szirmay Imre, Márkus Emilia, Gál Gyula stb. Sok értékes darab első bemutatója is itt zajlott le. Így Jókai Mórnak három premierje is volt a Színkörben, a »Keresd a szívet«, a »Helvita« és a »Gazdag szegények«. Itt került színre először Gárdonyi Géza »Fekete nap« című színműve is, a külföldi írók darabjai közül pedig Gorkij »Éjjeli menedékhelyre, Hauptmansi »Takácsok..-ja és Siemkiewitz *A kereszt jelében" című drámája. Az utóbbi évtizedekben leginkább operák voltak műsoron a Színkörben s ezeknek kifogástalan, nívós előadásával sok szép estét szerzett Krecsányi a budai közönségnek. Az operák után a sort most egy s végzetdrámai erejével zárja be a középítési hivatal halálos ítélete. Komor sorstragédiák lendületével emelkedik a bontó csákány őszre a Színkör romladozó falai fölé, hogy eltakarítsa helyéről Thália budai hajlékát. Most aztán a szép emlékekből csakugyan nem marad meg más, mint amit a múltba tévedő gondolat megőriz. A Színkör deszkái tűzre kerülnek nemsokára s azontúl már csak a Horváth-kert bókoló akácai fognak mélázva susogni az aranykorról, amikor Múzsák hajléka állott itt s esténként vidám muzsika, énekszó és kacagás csendült ki az álmodó homályba. Carpaccio. ft Színkör nézőtere a negyvenes években iW'. m & &MS9* Jt Színkör nyitott, természetes díszlete, a Horváth-kert fáival ás a Gellértheggyel PESTI NAPLÓ 1923 augusztus 5. ) mimi Biutfi.