Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)
1924-05-11 / 89. szám
"16 [Vasárnap PESTI NAPLÓ 1924 május 11 S most már mindenre képes lett volna a földért, hogy az övé legyen. Hogy megmutathassa! Hogy lássák! Hogy sok legyen a keze között, hogy minden a kezében legyen! Minek annak a vén nyomorultnak? Eddig tartogatta, el tudta nézni, hogy ő gürcöljön családostul, — hát most elég volt. Elég az úristenét! Most itt az idő, hogy kiadja a markából a vén kutya, amit annyi ideig tartogatott. Az apák számára nincs irgalom! Pusztuljanak . . . Kihullatta ujjai közül a cigarettát és feje lehanyatlott. S akkoraz álom kavargó vizeiből lassan emelkedett ki egy-egy kép s az álométet pergő eseményei fölváltották az élet-álom törődését. Lassan vonuló temetési menetet látott elősürögni a régi házuk nyitott udvaráról. A hídvégi pap fekete selyempalástját megduzzasztotta a szél, a tanító ott lépkedett az iskolások élén s harsogva fújták, tempósan, mint a halotti éneket szokták: , »Tiszteld atyádat és anyádat, Hogy hosszú életű lehess hat hold földön . . .« s a koporsó, mint valami nagy gálya, himbálózott a tömeg fölött. Nagy Varga János odalépett zokogó nővéréhez, hogy megkérdezze: ki a halott, — de a szíve mélyén tudta, hogy az apja. Mégis örült. Mosolygott a lelke fenekén. Soha jobbkor. Legalább megtakarítja az ügyvédet. De azért úgy tett, mintha nagyon sajnálná, beállt a nép közé, fejét lehajtotta s úgy pislogott, mint aki sírni szeretne, de férfi létére szégyel. S hát uramfia, a földön egy aranyláncot pillantott meg. Föl akarta venni, de erre az álom megszakadt . . . Kék-lilán kocogtatott az ablak hideg négyszögein a hajnal dermedt ujja. Lucskos, rtzsszszagú fény fogta körül a bútorokat. Odakint furulyáztak a rigók és hukukoltak a kakukok. Elnyújtott kakasszó verte föl a csendet.Valahol egy csirke élesen csipogott. — Négy óra, — mondta rekedten Varga János, kivetette magát az ágyból, förántotta a nadrágját, bakancsát, karákolt, köpött, ráhúzott egy üveg törkölypálinkára s rosszkedvűen csavargatta a cigarettáját. Mélyen leszítta a maró füstöt s közben a fiát bámulta. Dezső hanyatt feküdt, két karját a feje alá hajlította, homlokát befogták a fekete hajfürtök s arca olyan volt a kékesszürke hajnali derengésben, mintha ólomból öntötték volna. Varga János hosszan elnézte a fia arcát. Sóhajtott. — Nem lesz belüled nemmi! — dörmögte megvetéssel. — Úgy aluszol fényes reggel is, mint egy űr .. . VV • Julia Tessebbel etette az urakat, mert nem győzte nekik behurcolni a mosdóvizet, borotválkozóvizet, szájvizet. És ingben, alsónadrágban olyan fröcskölést csaptak a díszszobaközepén, hogy siralom volt látni a rengeteg tócsát. Sőt a milliós bútorokat is összepocskolták, meglátszott, hogy odahaza nincs ilyen a nyomorultaknak. Juli orra megnyúlt, szeplői megsötétedtek a dühtől, úgy ment, hogy döngött alatta a föld, morgott, vagdalta az ajtókat, a macskát körösztüilrúgta a tornác könyöklőjén, hogy hármat is nyekkent, szóval: a fiatal lány egész lényét földúlta a vendégekviselkedése. Sírva állt meg a konyha közepén: — Hogy az a fekete rosseb enné le a szívük koporcát! Vakanálnak meg! A nyavalya rángatna valcert rajuk! Tisztes tisztára tönkreteszik a szobát, akibe mink egy hónapba egyszer mennyünk, be! Édesapám is edehoztám minnyá kádussát a fődnek. Szakaggyon rájik az isten! És a tizennyolcéves lányka a másik macskát, a vén szundikálót, kihajította az ablakon. — Dögöj meg! Kohaggy ott ni! Most beféhetem a cipőjiket. Vargáné csak feküdt az ágyban és nyögött. Nem tudott fölkelni, a láz ott lobogott sovány, koravén arcán s rázta a testét a dunyha alatt. — Pedig mamá én nem tehetek semmit... Jaj-jaj-jaj! Én édes istenem segélj meg . . . Kávét kee daráni, kenyeret pirottani, szaloníiát-tojást sütni . . . Apádat fölkészéteni a tárgyalásra, Dezsőnek tiszta inget vasalni . . . De lá, nem segíthetek . . . — Rosseb egye meg, — válaszolta Juli, ezzel jelezvén, hogy mindent megértett. Bejött Varga János az istállóból s az ideges emberek reggeli rosszkedvével állt meg a konyhaszoba közepén. — Aggyatok tiszta alsót, tiszta kötényt, mosdóvizet . . . Lesz-e reggeli? Hát a gyerek? Asszon, te nem köszön mama? — Nem az ugyan, — csattogott Juli, — nem az. Tehetek mindent magam. Még meg se fésüktödtem, így kel lenni azok előtt . . . — Káromkodott, rozsdabarna, kócos haját igazgatta -s szemébe a düh könnyei szöktek. Varga János kifordult az ajtón. —• Ne ríjj no. Kosztingöt Veszek. Te megasszon köj fön. Mindenkit, aki beteg, agyon kéne verni. Már nem lennétek akkor betegek. No de végre is, sok káromkodás és bő reggeli után megindultak a községházára, Julira hagyván a széthányt ágyneműk, vizes bútorok,ételmaradékok és fojtó cigarettafüst pállott, szomorú világát. Dezső fekete ünneplőjében, dupla gallérral, mely megmerevítette a nyakát, vakító kézelőkkel, melyek viszont olyan tartásra kényszerítették a kezeit, minthaviaszbaba volna, selyem nyakkendővel, nyúlszőrkalappal elől ment az ügyvéd oldalán. Ők mind a ketten alacsony termetűek voltak s a doktor hálás közönsége volt a fiatalember nagyralátó terveinek. Egy villanytelepről volt ugyanis szó, melyet a falu határában folydogáló Feketevíz látna el energiával s ki lehetne világítani vele az egész környéket. Csak hát az a baj, hogy efféle tervek már eddig is fölös számmal akadtak, nem volt sehol soha ember, aki akarni tudott volna . . . s így a kísértetként visszajáró villanytelep sorsa előre meg volt pecsételve. Mögöttük a járásbíró haladt Varga Jánossal, ki most is kék kötényt viselt ünneplője előtt s nehéz, kacsázó járása pompásan illett a magas, pocakos bíró kajla, tipegő hastolásával. Ők viszont politizáltak és Varga János rekedt, harsogó hangon fejtette ki egyszerű, de radikális gazdaságpolitikai nézeteit. A ragyogó reggeli égen friss tűzzel lobogott a nap, elöntötte fényével az utca fél házsorát s a levegőben ívelő fecskék csicseregtek. Kocsik haladtak a mezőre, nagy, kövér, fényesszőrű lovak hányták a farukat, asszonyok mentek a pékhez és fejükön vitték a szakajtót, lányok vállukon cipelték a kapát . . . Csütörtök volt. Az akácok dús virágfürtjei mézes illatot ontottak s köröskörül a fákon döngött a méh. A beszélgetést — miközben Dezső a lányokat, Varga János a lovakat nézte szakértő szemmel — ilyenformán alakult: Dezső (hüvelykujjával az orrát nyomkodja, szipog): . . . nem kellene más, csak egy gépházat építeni a kanálisra és beléállítani a turbinát . . . A doktor:" Bizonyára . . . Bizonyára . . . Dezső (szipog): . . . ez az egész környék ezt minnyá bevezettetné . . . A doktor: Hogyne. Bizonyára. . . . Dezső: Ejnye, de formás kislány ez az Ida! Ni, hogy ringati a derekát. Kár, hogy szegén . . . Fiatal még, csirke. Erről ,jut eszembe: van-e magiknál jó Vadászterület? Ett kevés a nyúl. Tavaly megfagytak. Én is járok vadászni. Most szeretnék egy jó kakasnélküli fegyvert, de drága. Az öregem meg fösvény, he-he-he! Szóval: a villanytelep jobb üzlet lenne, mint akár száz hód főd . . . Fejemet teszem rá, öt év alatt . . . Várna János (harsog): . . . mer felültem a rosseb ott ehetne , minnyát ni porontyostul éhen, én akkor se annék neki egy csöppöt se. Semmit! Mar ha ötezer korona lesz egy liter tej, akkor adok. De addig nem. Háhááá, az én bűrömön nem hízik az a labancos városi fzajla! Inkább a disznónak öntöm. Mint eddig. Egye az. Strimpf (elszörnyed): Tejet a disznónak! ... Varga János (harsog): Én tartsam azt, aki nem dogozik, én'tartsám a' várost? Én aggyak neki enni? Azt má nem. Vindikálok magamnak annyi elmét, amennyin nemcsak a kormány, de ki nem fog maga az isten se! Kérem. Aki nem szánt-vet-arat, az nem is dogozik. Azt etessem én? Mennyön mindenki dogozni, maj ehet akkor. Strimpf: De hát mit szántsak én? Aszfaltot? Varga János: ejnye, de jó kéz, baja van az ipsének. Kár, hogy a deres egy kicsit marhacsánkú . . . Ennek se való ám ló. Még kecske se. Az ilyent a minnyáta elvenném, annak annám, aki megérdemli. (Harsog.) Hogy mondi, hogy mit szántson? Az istenét neki, hát nincs tán elég föci? Ni ott az alapítvány, ni ott vannak a papok, egyik se szánti, el kee venni tűlik, osztán lesz! Strimpf: Jó, jó, de hát akkor ki lesz a járásbíró? , Varga János: Kee a rossebnek járásbiro! Maj elintézné a dógát akkor mindenki maga! Csak bá ne vóna! Egy mezítlábas gyerek (elszalad mellettük): János bácsi, annyian vannak a községházán, de annyian, jajjaaaj! Evvel megszakadt a beszélgetés. Varga János kelletlenül látta a régi házuk előtt elmenőben, hogy a nyitott udvarról két bottal, tiszta gatyában lépeget ki az apja, mellette a nővére kacsázó léptekkel, fekete lüszterruhában. Ott volt még a társaságban az ügyvédjük is, fiatal, elegáns ember szalmakalappal. Varga János gyanakodva megfigyelhette azt is, hogy a két ügyvéd szívélyesen összeköszön, egymásra rágog, mint a vadludak. — No, jaj minekünk. Ezek megértik egymást. — gondolta dühösen, s úgy érezte, mintha idegen kéz kotorászna a zsebében. A községháza előtt nem volt senki. Hazudott a gyerek. Bosszantani akarta Varga Jánost. Ő különben is kellemetlenül érezte magát. Most, hogy az apját megpillantotta, egyszerre nagyon piszkosnak látta a vállalkozását, kiköpött, szégyelte, hogy urakkal megy az utcán, hogy az öregembert készül velük megtáámadtatni, behajszolni a törvény sáncai közé és ott a hatóságok ünnepélyes hozzájárulásával kifosztani hat hold földjéből. De viszont ép úgy szégyelte a gyengeségét is és ha már belefogott, bár szamárság lett volna abbahagyni. Azért még jobban teleszítta magát gőggel, néhány elmenő köszöntését alig fogadta s harsogó hangón eresztett föl egy cifra,mondatot: — No, bíró uram, hát most elválik, kibe van inteligencia! Már egy-két asszony nézte a gyülekezésüket. Megálltak a kapukban és fejüket összedugták. .Mint ahogy a tavaszi nedvek űzik a rügyet, úgy űzték a megjelent urak a pletyka duzzadó, sárga bimbóit. S néhány nap múlva, milyen illatos, pokoli virágba bomlik majd a pletykabimbó! Varga János szinte már érezte." Hátán végigfutott az undor. Még magasabbra kellett hát emelnie a fejét. Föl is emelte. Hamar befordultak a községházára, átmentek az orgonabokros udvaron s beléptek a hűvös, kétablakos szobába. Egy nagy és egy kisebb asztal volt odabent, meg néhány csámpás, lyukas, sánta szék. Volt olyan is, amelyiknek csak két lába volt elől s csak úgy állt meg, ha a falnak támasztották. Volt aztán olyan, amelyik ülés helyett csak a karimával volt fölszerelve, mint a kalap nélküli ellenző, mint a kerék nélkülikeréktalp. Ezen esett a legkényelmesebb ülés. Az asztalok össze voltak faragva és lelkiismeretesen kicifrázva tintával. Görcsös és kivájkált padló botlatta a vigyázatlant, ódon pipafüst fogta meg az évtizedes meszelést a falakon, s az ablaküvegek csipkések és virágosak voltak a rajtuk zümmögve hemzsegő legyek nyomaitól. A kisbíró, becsületes nevén Vas János, de akit széltében csak Kukukk Jancsinak ismertek, éppen befejezte a söprést, amit ugyan a padlón nem lehetett észrevenni, de a kisbíró sötétkék tűzoltóruháján igen. Tiszteletteljesen összecsapta a bokáját s a pipát markában tartva, köszönt. Varga János leereszkedőn szólította meg: — No, Kukukk, hát mi újság? Mi? — Igen? A kisbíró? Hogy van kedves Kukukk úr? — kedélyeskedett a demokrata érzelmű járásbíró is és magában örült, hogy íme, ismét kellemes emléket hagy maga után egy egyszerű ember hálás szívében. De Kukukk Jancsi vasvillaszemeket vetett rá a deres szemöldökök alól és halkan káromkodott a csúfnevén való gúnyos megszólításért. Fogta a seprűt és szó nélkül kifordúlt az ajtón. VII. Varga János fiával a sarokba húzódott s most egyszerre megszűnt minden kapcsolat közte és a járásbíró között. Mert Strimpf úr a legfagyosabb, legridegebb arcát öltette magára (ami nem igen sikerült, lévén kövér és vörös szőke), sötétkék, itt-ott kissé vásott és fényes kabátját feszesre gombolta, jobbkezét bedugta két gomb közé, hasát előretolta s lebiggyesztett szájjal bámult ki a maszatos ablakon. Fejő doktor pedig cigarettára gyújtott s görnyedten ült meg egy billegő széken. Rettenetesen megbánta már a tegnapi vacsorát s a mai reggelit. Közben pedig nagy csendesen belépegetett az öreg Varga, a lánya, meg az ügyvédjük. Halkan, elfogultan, panaszosan köszöngettek, mintha templomba léptek volna. S csakugyan, a göcsörtös, füstös szoba átalakult az Igazság templomává. Loholva érkezett meg a jegyzőbojtár: Koczka úr, éktelen hosszú, sovány és kopott férfi; ő fogja vezetni a helyszíni tárgyalás jegyzőkönyvét. Balkarját bekanyarította, öszszecsapta a bokáját és sorba bemutatkozott: Koczka, Koczka, Koczka . . . s olyan furcsán és félszegen kopogtak ezek a lakonikus Kockák, mint amilyen furcsa és félszeg ember volt a segédjegyző. Most már hát együtt volt mindenki. Kezdődhetett a tárgyalás. Az urak helyet foglaltak a hosszú asztal mellett, maguk az ügyesbajosok jó távol egymástól a falak mentén; onnan vetett Varga János gyűlölködő pillantásokat a nővérére, erre a hatalmas-), zsákforma, táblásképű asszonyra, aki szent buzgalommal és gyermeki odaadással sürgött az őszfejű, bús aggastyán körül, keze ügyébe helyezte kampós botjait, megigazította kopott, fekete nyakbavaló kendőjét, ráfújt a gubájára, levett róla egy pelyhecskét . . . s közben a fas orra mögül éktelen hegyes pillantásokat nyilazott ő is a bátyjára. Csak a szegény öreg nyomorult ült békésen s bámult maga elé a bocskora orrára, nagy fejét körüllengte az ősz haj, deres bajusza lelógott kétfelől s fáradt, szelíd kutyaszeme nedvesen csillogott bozontos szemöldökei eresze alatt, mint a fészekből kipislogó fecskék. Kieresztett, bő, fehér inge és gatyája redősen omlott végig erős tagjain. Strimpf orrára csíptette szemüvegét és hivatalosan megvillogtatta. — Ez a helyszíni tárgyalás azért rendeltetett el, mert Nagy Varga Jánosnak nővére, Nagy Varga Mária ellen beadott keresete szükségessé teszi édesapjának, Nagy Varga Samunak, kihallgatását, kis kora, és kedvezőtlen egészségi állapota miatt a járásbíróság székhelyén meg nem jelenhetvén, helyben fog kihallgattatni, miért is ezennel fölszólíttatnak maguk mindnyájan, hogy a kérdésekre legjobb tudomásuk szerint őszintén feleljenek és csak az igazságot mondják, mert a szükséghez képest meg is fognak ... Az öregember fölemelte havas fejét s ugyanakkor megemelintette bütykös ujját is, nagyon komolyan és reszketőn. — Tekintetes bíró úr! Én ezt nem értem. Mit akar velem a tekintetes törvényt Minek citáltak engem az urak elejbe? Hiszen nem vétettem én senkinek semmit, nem loptam, nem gyútogattam. raőte a katonaság tű Kapodisztrijába hazagyüttere, még csak ki se vótam ennen hazára . . . Hát mit vétettem én?! Mit akar velem a király? (Vasárnap folytatjuk)