Pesti Napló, 1924. május (75. évfolyam, 84–105. szám)

1924-05-11 / 89. szám

"16 [Vasárnap PESTI NAPLÓ 1924 május 11 S most már mindenre képes lett volna a földért, hogy az övé legyen. Hogy megmutat­hassa! Hogy lássák! Hogy sok legyen a keze között, hogy minden a kezében legyen! Minek annak a­ vén nyomorultnak? Eddig tartogatta, el tudta nézni, hogy ő gürcöljön családostul, — hát most elég volt. Elég az úristenét! Most itt az idő, hogy kiadja a markából a vén kutya, amit annyi ideig tartogatott. Az apák számára nincs irgalom! Pusztuljanak . . . Kihullatta ujjai közül a cigarettát és feje lehanyatlott. S akkor­­az álom kavargó vizeiből lassan emelkedett ki egy-egy kép s az álom­étet pergő eseményei fölváltották az élet-álom törődését. Lassan vonuló temetési menetet látott elő­sürögni a régi házuk nyitott udvaráról. A híd­végi pap fekete selyempalástját megduzzasz­totta a szél, a tanító ott lépkedett az iskolások élén s harsogva fújták, tempósan, mint a halotti éneket szokták: , »Tiszteld atyádat és anyádat, Hogy hosszú életű lehess hat hold földön . . .« s a koporsó, mint valami nagy gálya, himbáló­zott a tömeg fölött. Nagy Varga János odalé­pett zokogó nővéréhez, hogy megkérdezze: ki a halott, — de a szíve mélyén tudta, hogy az apja. Mégis örült. Mosolygott a lelke fenekén. Soha jobbkor. Legalább megtakarítja az ügy­védet. De azért úgy tett, mintha nagyon saj­nálná, beállt a nép közé, fejét lehajtotta s úgy pislogott, mint aki sírni szeretne, de férfi létére szégyel. S hát uramfia, a földön egy arany­láncot pillantott meg. Föl akarta venni, de erre az álom megszakadt . . . Kék-lilán kocogta­tott az ablak hideg négy­szögein a hajnal dermedt ujja. Lucskos, rtzssz­szagú fény fogta körül a bútorokat. Odakint furulyáztak a rigók és hukukoltak a kaku­kok. Elnyújtott kakasszó verte föl a csendet.­­Valahol egy csirke élesen csipogott. — Négy óra, — mondta rekedten Varga János, kivetette magát az ágyból, förántotta a nadrágját, bakancsát, k­arákolt, köpött, ráhú­zott egy üveg törkölypálinkára s rosszkedvűen csavargatta a cigarettáját. Mélyen leszítta a maró füstöt s közben a fiát bámulta. Dezső hanyatt feküdt, két karját a feje alá hajlította, homlokát befogták a fekete hajfürtök s arca olyan volt a kékesszürke hajnali derengésben, mintha ólomból öntötték volna. Varga János hosszan elnézte a fia arcát. Sóhajtott. — Nem lesz belül­ed nemm­i! — dörmögte megvetéssel. — Úgy aluszol fényes reggel is, mint egy ű­r .. . VV • Juli­a Tessebbel­ etette az urakat, mert nem győzte nekik behurcolni a mosdóvizet, borot­válkozóvizet, szájvizet. És ingben, alsónadrág­ban olyan fröcskölést csaptak a díszszoba­­közepén, hogy siralom volt látni a rengeteg tócsát. Sőt­ a milliós bútorokat is összepocskol­ták, meglátszott, hogy odahaza nincs ilyen a nyomorultaknak. Juli orra megnyúlt, szeplői megsötétedtek a dühtől, úgy ment, hogy dön­gött alatta a föld, morgott, vagdalta az ajtó­kat, a macskát körösztüilrúgta a tornác könyök­lőjén, hogy hármat is nyekkent, szóval: a fiatal lány egész lényét földúlta a vendégek­­viselkedése. Sírva állt meg a konyha közepén: — Hogy az a fekete rosseb enné le a szí­vük koporcát! Vakanálnak meg! A nyavalya rángatna valcert raju­k! Tisztes­ tisztára tönk­reteszik a szobát, akibe mink egy hónapba egy­szer mennyünk, be! Édesapám is edehozt­ám minnyá kádussát a fődnek. Szakaggyon rájik a­z isten! És a tizennyolcéves lányka a másik macs­kát, a vén szundikálót, kihajította az ablakon. — Dögöj meg! Kohaggy ott ni! Most befé­hetem a cipőjiket. Vargáné csak feküdt az ágyban és nyögött. Nem tudott fölkelni, a láz ott lobogott sovány, koravén arcán s rázta a testét a dunyha alatt. — Pedig mam­á én nem tehetek semmit... Jaj-jaj-jaj! Én édes istenem segélj meg . . . Kávét kee daráni, kenyeret pirottani, szalon­íiát-tojást sütni . . . Apádat fölkészéteni a tárgyalásra, Dezsőnek tiszta inget vasalni . . . De lá, nem segíthetek . . . — Rosseb egye meg, — válaszolta Juli, ez­zel jelezvén, hogy mindent megértett. Bejött Varga János az istállóból s az ide­ges emberek reggeli rosszkedvével állt meg a konyha­szoba közepén. — Aggyatok tiszta alsót, tiszta kötényt, mosdóvizet . . . Lesz-e reggeli? Hát a gyerek? Asszon, te nem kösz­­ön mam­a? — Nem az ugyan, — csattogott Juli, — nem az. Tehetek mindent magam. Még meg se fésüktödtem, így kel lenni azok előtt . . . — Káromkodott, rozsdabarna, kócos haját igaz­gatta -s szemébe a düh könnyei szöktek. Varga János kifordult az ajtón. —• Ne ríjj no. Kosztingöt Veszek. Te meg­­asszon köj fön. Mindenkit, aki beteg, agyon kéne verni. Már nem lennétek akkor betegek. No de végre is, sok káromkodás és bő reg­geli után megindultak a községházára, Julira hagyván a széthányt ágyneműk, vizes bútorok,­­ételmaradékok és fojtó cigarettafüst pállott, szomorú világát. Dezső fekete ünneplőjében, dupla gallérral, mely megmerevítette a nyakát, vakító kézelők­kel, melyek viszont olyan tartásra kényszerí­tették a kezeit, mintha­­viaszbaba volna, selyem nyakkendővel, nyúlszőrkalappal elől ment az ügyvéd oldalán. Ők mind a ketten alacsony ter­metűek voltak s a doktor hálás közönsége volt a fiatalember nagyralátó terveinek. Egy vil­lanytelepről volt ugyanis szó, melyet a falu határában folydogáló Feketevíz látna el ener­giával s­ ki lehetne világítani vele az egész környéket. Csak hát az a baj, hogy efféle ter­vek már eddig is fölös számmal akadtak, nem volt sehol soha ember, aki akarni tudott volna . . . s így a kísértetként visszajáró vil­lanytelep sorsa előre meg volt pecsételve. Mögöttük a járásbíró haladt Varga Jánossal, ki most is kék kötényt viselt ünneplője előtt s nehéz, kacsázó járása pompásan illett a magas, pocakos bíró kajla, tipegő hastolásával. Ők viszont politizáltak és Varga János rekedt, harsogó hangon fejtette ki egyszerű, de radi­kális gazdaságpolitikai nézeteit. A ragyogó reggeli égen friss tűzzel lobogott a nap, elön­tötte fényével az utca fél házsorát s a levegő­ben ívelő fecskék csicseregtek. Kocsik halad­tak a mezőre, nagy, kövér, fényesszőrű lovak hányták a farukat, asszonyok mentek a pékhez és fejükön vitték a szakajtót, lányok vállukon cipelték a kapát . . . Csütörtök volt. Az aká­cok dús virágfürtjei mézes illatot ontottak s köröskörül a fákon döngött a méh. A beszélgetést — miközben Dezső a lányo­kat, Varga János a lovakat nézte szakértő szemmel — ilyenformán alakult: Dezső (hüvelykujjával az orrát nyom­kodja, szipog): . . . nem kellene más, csak egy gépházat építeni a kanálisra és beléállítani a turbinát . . . A doktor:" Bizonyára . . . Bizonyára . . . Dezső (szipog): . . . ez az egész környék ezt minnyá bevezettetné . . . A doktor: Hogyne. Bizonyára. . . . Dezső: Ejnye, de formás kislány ez az Ida! Ni, hogy ringati a derekát. Kár, hogy szegén . . . Fiatal még, csirke. Erről ,jut eszembe: van-e magiknál jó Vadászterület? Ett kevés a nyúl. Tavaly megfagytak. Én is járok vadászni. Most szeretnék egy jó kakasnélküli fegyvert, de drága. Az öregem meg fösvény, he-he-he! Szóval: a villanytelep jobb üzlet lenne, mint akár száz hód főd . . . Fejemet teszem rá, öt év alatt . . . Várna János (harsog): . . . mer felültem a rosseb ott ehetne , minnyát ni porontyostul éhen, én akkor se annék neki egy csöppöt se. Semmit! Mar ha ötezer korona lesz egy liter tej, akkor adok. De addig nem­. Háhááá, az én bűrömön nem hízik az a labancos városi fzajla! Inkább a disznónak öntöm. Mint eddig. Egye az. Strimpf (elszörnyed): Tejet a disznó­nak! ... Varga János (harsog): Én tartsam azt, aki nem dogozik, én'tartsám a' várost? Én aggyak neki enni? Azt má nem. Vindikálok magam­nak annyi elmét, amennyin nemcsak a kor­mány, de ki nem fog maga a­z isten se! Kérem. Aki nem szánt-vet-arat, az nem is dogozik. Azt etessem én? Mennyön mindenki dogozni, maj ehet akkor. Strimpf: De hát mit szántsak én? Aszfal­tot? Varga János: ejnye, de jó kéz, b­aja van az ipsének. Kár, hogy a deres egy kicsit mar­hacsánkú . . . Ennek se való ám ló. Még ke­cske se. Az ilyent a minnyáta elvenném, annak an­nám, aki megérdemli. (Harsog.) Hogy mondi, hogy mit szántson? Az istenét neki, hát nincs tán elég föci? Ni ott az alapítvány, ni ott van­nak a papok, egyik se szánti, el kee venni tűlik, osztán lesz! Strimpf: Jó, jó, de hát akkor ki lesz a já­rásbíró? , Varga János: Kee a rossebnek járásbiro! Maj elintézné a dógát akkor mindenki maga! Csak bá ne vóna! Egy mezítlábas gyerek (elszalad mellettük): János bácsi, annyian vannak a községházán, de annyian, jajjaaaj! Evvel megszakadt a beszélgetés. Varga János kelletlenül látta a régi házuk előtt el­menőben, hogy a nyitott udvarról két bottal, tiszta gatyában lépeget ki az apja, mellette a nővére kacsázó léptekkel, fekete lüszterruhá­ban. Ott volt még a társaságban az ügyvédjük is, fiatal, elegáns ember szalmakalappal. Varga János gyanakodva megfigyelhette azt is, hogy a két ügyvéd szívélyesen összeköszön, egymás­ra rágog, mint a vadludak. — No, jaj minekünk. Ezek megértik egy­mást. — gondolta dühösen, s úgy érezte, mint­ha idegen kéz kotorászna a zsebében. A községháza előtt nem volt senki. Hazu­dott a gyerek. Bosszantani akarta Varga Já­nost. Ő különben is kellemetlenül érezte magát. Most, hogy az apját megpillantotta,­ egyszerre nagyon piszkosnak látta a vállalkozását, kikö­pött, szégyelte, hogy urakkal megy az utcán, hogy az öregembert készül velük megtáámad­tatni, behajszolni a törvény sáncai közé és ott a hatóságok ünnepélyes hozzájárulásával ki­fosztani hat hold földjéből. De viszont ép úgy szégyelte a gyengeségét is és ha már belefo­gott, bár szamárság lett volna abbahagyni. Azért még jobban teleszítta magát gőggel, né­hány elmenő köszöntését alig fogadta s har­sogó hangón eresztett föl egy cifra,mondatot: — No, bíró uram, hát most elválik, kibe van inteligencia! Már egy-két asszony nézte a gyülekezésü­ket. Megálltak a kapukban és fejüket össze­dugták. .Mint ahogy a tavaszi nedvek űzik a­ rügyet, úgy űzték a megjelent urak a pletyka duzzadó, sárga bimbóit. S néhány nap múlva, milyen illatos, pokoli virágba bomlik majd a pletykabimbó! Varga János szinte már érezte." Hátán végigfutott az undor. Még magasabbra­ kellett hát emelnie a fejét. Föl is emelte. Hamar befordultak a községházára, át­mentek az orgonabokros udvaron s beléptek a hűvös, kétablakos szobába. Egy nagy és egy kisebb asztal volt oda­bent, meg néhány csámpás, lyukas, sánta szék. Volt olyan is, amelyiknek csak két lába volt elől s csak úgy állt meg, ha a falnak támasz­tották. Volt aztán olyan, amelyik ülés helyett csak a karimával volt fölszerelve, mint a ka­lap nélküli ellenző, mint a kerék nélküli­­kerék­talp. Ezen esett a legkényelmesebb ülés. Az asztalok össze voltak faragva és lelkiismere­tesen kicifrázva tintával. Görcsös és kivájkált padló botlatta a vigyázatlant, ódon pipafüst fogta meg az évtizedes meszelést a falakon, s az ablaküvegek csipkések és virágosak voltak a rajtuk zümmögve hemzsegő legyek nyomai­tól. A kisbíró, becsületes nevén Vas János, de akit széltében csak Kukukk Jancsinak ismer­tek, éppen befejezte a söprést, amit ugyan a padlón nem lehetett észrevenni, de a kisbíró sötétkék tűzoltóruháján igen. Tiszteletteljesen összecsapta a bokáját s a pipát markában tartva, köszönt. Varga János leereszkedőn szólította meg: — No, Kukukk, hát mi újság? Mi? — Igen? A kisbíró? Hogy van kedves Kukukk úr? — kedélyeskedett a demokrata érzelmű járásbíró is és magában örült, hogy íme, ismét kellemes emléket hagy maga után egy egyszerű ember hálás szívében. De Kukukk Jancsi vasvillaszemeket vetett rá a deres szemöldökök alól és halkan károm­kodott a csúfnevén való gúnyos megszólításért. Fogta a seprűt és szó nélkül kifordúlt az ajtón. VII. Varga János fiával a sarokba húzódott s most egyszerre megszűnt minden kapcsolat közte és a járásbíró között. Mert Strimpf úr a legfagyosabb, legridegebb arcát öltette ma­gára (ami nem igen sikerült, lévén kövér és vörös­ szőke), sötétkék, itt-ott kissé vásott és fényes kabátját feszesre gombolta, jobbkezét bedugta két gomb közé, hasát előretolta s le­biggyesztett szájjal bámult ki a maszatos ab­lakon. Fejő doktor pedig cigarettára gyújtott s görnyedten ült meg egy billegő széken. Ret­tenetesen megbánta már a tegnapi vacsorát s a mai reggelit. Közben pedig nagy csendesen belépegetett az öreg Varga, a lánya, meg az ügyvédjük. Halkan, elfogultan, panaszosan köszöngettek, mintha templomba léptek volna. S csakugyan, a göcsörtös, füstös szoba átalakult az Igazság templomává. Loholva érkezett meg a jegyzőbojtár: Koczka úr, éktelen hosszú, sovány és kopott férfi; ő fogja vezetni a helyszíni tárgyalás jegyzőkönyvét. Balkarját bekanyarította, ösz­szecsapta a bokáját és sorba bemutatkozott: Koczka, Koczka, Koczka . . . s olyan furcsán és félszegen kopogtak ezek a lakonikus Koc­­­kák, mint amilyen furcsa és félszeg ember volt a segédjegyző. Most már hát együtt volt mindenki. Kez­dődhetett a tárgyalás. Az urak helyet foglal­tak a hosszú asztal mellett, maguk az ügyes­bajosok jó távol egymástól a falak mentén; on­nan vetett Varga János gyűlölködő pillantá­sokat a nővérére, erre a hatalmas-), zsákforma, táblásképű asszonyra, aki szent buzgalommal és gyermeki odaadással sürgött az őszfejű, bús aggastyán körül, keze ügyébe helyezte kampós botjait, megigazította kopott, fekete nyakba­való kendőjét, ráfújt a gubájára, levett róla egy pelyhecskét . . . s közben a fas orra mögül éktelen hegyes pillantásokat nyilazott ő is a bátyjára. Csak a szegény öreg nyomorult ült békésen s bámult maga elé a bocskora orrára, nagy fejét körüllengte az ősz haj, deres ba­jusza lelógott kétfelől s fáradt, szelíd kutya­szeme nedvesen csillogott bozontos szemöldö­kei eresze alatt, mint a fészekből kipislogó fecskék. Kieresztett, bő, fehér inge és gatyája redősen omlott végig erős tagjain. Strimpf orrára csíptette szemüvegét és hi­vatalosan megvillogtatta. — Ez a helyszíni tárgyalás azért rendelte­tett el, mert Nagy Varga Jánosnak nővére, Nagy Varga Mária ellen beadott keresete szük­ségessé teszi édesapjának, Nagy Varga Samu­nak, kihallgatását, ki­­s kora, és kedvezőtlen egészségi állapota miatt a járásbíróság szék­helyén meg nem jelenhetvén, helyben fog ki­hallgattatni, miért is ezennel fölszólíttatnak maguk mindnyájan, hogy a kérdésekre legjobb tudomásuk szerint őszintén feleljenek és csak az igazságot mondják, mert a szükséghez ké­pest meg is fognak ... Az öregember fölemelte havas fejét s ugyanakkor megemelintette bütykös ujját is, nagyon komolyan és reszketőn. — Tekintetes bíró úr! Én ezt nem értem. Mit akar velem a tekintetes törvényt Minek citáltak engem az urak elejbe? Hiszen nem vétettem én senkinek semmit, nem loptam, nem gyútogattam. raőte a katonaság­ tű Kapod­isztrijába hazagyüttere, még csak ki se vótam ennen hazára . . . Hát mit vétettem én?! Mit akar velem a király? (Vasárnap folytatjuk)

Next