Pesti Napló, 1927. április (78. évfolyam, 74–97. szám)
1927-04-17 / 87. szám
i Villarnap PESTI NAPLÓ 1927 április 17 . Hírek és híresztelések Bethlen varsói útjáról A milánói „Seeolo" információja a magyar-lengyel közös határról Milánó, április 16. (A Pesti Napló tudósítójától.) A Seeolo ma egy belgrádi táviratot közöl, mely politikai körökben óriási feltűnést keltett. A távirat szerint a jugoszláv köröket rendkívül élénken foglalkoztatja gróf Bethlennek az a szándéka, hogy Varsóban meglátogatja Pilskdski tábor 11 ügyét. A Secolo belgrádi tudósítója szerint Jugoszlávia nem tud szabadulni attól a gondolattól, mely lidércnyomás gyanánt nehezedik rá, hogy a Róma és London által támogatott magyar politika az olasz befolyás növekedését jelenti, a kisantant érdekeinek hátrányára. Miután a jugoszlávok ebből a felfogásból indulnak ki, Gróf Bethlen varsói útját összeköttetésbe hozzák a cseh-szlovák kérdéssel. Jehácska tanár, a tót emigránsok vezére, tudvalevőleg azon fáradozik, hogy Szlovákiát újra egyesítse Magyarországgal. Jedlicska sok barátjával és elvtársával állandóan Lengyelországban lakik és Samoltalnost címmel egy újságot ad ki. Jedlicska a napokban Bécsbe költözött , onnan irányítja azt az egyre terjedő mozgalmat, melynek célja a tótok elszakadása a csehektől. Jehlicska hívei között nagyon sokan vannak oly férfiak, akik az utolsó időkben emigráltak Szlovákiából. Jehlicska ezeken kívül a tót klérus nagy többségének támogatására is számíthat. Belgrádban azt beszélik, hogy gróf Bethlen a tót kérdésben már megszerezte Anglia támogatását. Ez annál könnyebben lehetséges volt, mert Szlovákiában újabb időben terjed a bolsevizmus, mely egész Közép-Európát fenyegeti. Erre való tekintettel európai szükségességgé vált, hogy Lengyelországnak és Magyarországnak közös határa legyen a Kárpátok gerincén. Ha ez a megoldás létrejönne, úgy a cseh köztársaságnak vissza kellene vonulnia történelmi területére, a tulajdonképpeni Cseh- és Morvaországra. A Secolo nem fűz semmi kommentárt belgrádi tudósítójának táviratához, mely természetesen nem tekinthető egyébnek, mint ama a talán kissé ideges közhangulat kifejezéseinek, melyet gróf Bethlen, olaszországi sikerei Jugoszláviában keltettek, ügyeit rendezte. Uzunovics este 8 órakor elhagyta a királyi palotát és az újságírók előtt úgy nyilatkozott, hogy véleménye szerint a. új kormánynak a mainál sokkal szélesebb alapon kell megalakulnia. Belgrádi politikai körökben bizonyosra veszik, hogy Velja Mukicsevics eddigi közoktatásügyi miniszter még ma éjszaka megbízatást kap az új kormány megalakítására. Mukicsevics az új kormányt a radikális párt a demokrata egyesülés pártja és a szlovén néppárt koalíciójával alakítaná meg. Ennek az új koalíciónak a szkupszmában 200 szavazata volna. A Mukicsevics-kormány legvalószínűbb külügyminiszerjelöltje Voja Marinkovics volt demokrata képviselő és volt külügyminiszter, Jugoszlávia egyik legkiválóbb külügyi szakértője. Wittuli különlegességek kizárólagosan kaphatók: 1 Spira és Berogi Kossuth Lajos-utca 1-5 Berczaller és Szlovák S Dorottya-utca 5—7 IS . Engs J. Frigyes és Fia , Deák Ferenc utca 1? · ~ §S Nagy Ferenc Múzeum körút 2 •IIIIIIIIIIl!IlillllllIlll!lllllllll!llllllll!l!!lllllllllllllllll!llllllHIIHlHUIIlÍ Lemondott a jugoszláv kormány Belgrád, április 16. A minisztertanács, amely este 7 órakor kezdődött, mindössze negyedóra hosszáig tartott. Utána Uzunovics miniszterelnök egyenesen a királyi udvarba sietett és benyújtotta Sándor királynak a kormány lemondását azzal az indokolással, hogy a jelenlegi kormánynak nincs kellő többsége ahoz, hogy az ország bel- és külpolitikai M kalapja írta: Molnár Ferenc (Fordítás tilos.) Egy azóta elhalt jóbarátomról szól ez a történet. Ifjúságom sok évet töltöttem vele. Művész volt: festő, szobrász, építész. Hatalmas tehetség, nagy temperamentum, a génia felvillanásával. Azokban az években, mikor legszorosabb volt barátságunk, szenvedélyesen kártyázott. Az újságíróklubban, esztendőben, Monte Carlóban, mindenütt, ahol csak lehetett. Vakmerő, de szerencsés játékos volt. Sokszor egész éjszakákat töltöttem el azzal, hogy némán ültem mellette, csodáltam merész érleteit és néha ördögien jó ösztönét. Mint minden igazi zseniális játékos, ha az első negyedórában egy kis ingadozás után elfogta a szerencsét, aznap többé nem eresztette el. Egy napon azzal jött hozzám, hogy utazzam vele néhány napra Bécsbe. Már régen panaszkodott, hogy valami baja van a gyomrával. — Most sok pénzem van, — mondta, — az utóbbi időben nagy szerencsével játszottam. Tehát elmegyek Bécsbe egy tanárhoz és megvizsgáltatom magamat. Elutaztunk Bécsbe és elmentünk együtt 0. tanárhoz, aki megvizsgálta és kikérdezte. Engem kényszerített, hogy bemenjek vele a professzorhoz és tanúja legyek a vizsgálatnak. A látogatás eredménye kellemetlen volt. A tanár azt mondta, hogy a gyomrának tulajdonképpen nincs baja, ellenben azonnal menjen el idegorvoshoz és vizsgáltassa meg magát. Megmondta, melyikhez menjünk és megígérte, hogy mialatt mi odamegyünk, ő telefonál neki. Mind a ketten voltunk annyira képzett laikusok, hogy rosszat sejtettünk. Gyomorbaj, amelynél az orvos nem annyira a gyomorra, mint a térd- és pupilla-reflexekre kíváncsi — bizony, ez nagyon komoly dolognak látszott. Elmentünk tehát az idegtanárhoz, aki-nek szobájába szintén követnem kellett a barátomat. Meztelenre kellett vetkőznie és el kellett végeznie a szokásos ceremóniát: behányt szemmel járni, jobbkeze középujját a balkeze középujjával a levegőben pontosan eltalálni stb. Aztán következett egy vizsgálat, amelyet eddig még nem ismertem. A barátomnak hasra kellett feküdnie egy kanapén. Az orvos kalaptűt vett elő, közönséges hosszú kalaptűt, aminőt a mai hölgyek már nem is ismernek. Ezzel szokták akkor az idegorvosok a ház idegeinek érzékenységét kipróbálni. A próba abból áll, hogy az orvos hol a tű hegyével, hol a gombjával könnyedén megérinti a beteg hátát és a hasonfekvő betegnek ki kell találnia, hogy a tűnek a hegye, vagy a gombja érintette-e meztelen bőrét. Ezt az orvos megmagyarázta és azzal elkezdődött a vizsgálat. Az orvos először a tű hegyével érintette a barátom hátát. — Hegye! — mondta a barátom. — Úgy van — mondta az orvos és megint a hegyével érintette. — Megint hegye — mondta a barátom. — Bravó — mondta az orvos. — És most? — Ismét hegye. — Bravó. És most? — Megint hegye. — Nagyszerű. Most a gombbal érintette. — Gomb. — mondta a páciens., — És most? — Hegye. — Nagyon jó. És így ment ez tovább. Solcszor-tízszer érintette az orvos a kalaptűvel és ő mindig pontosan megmondta, hegye volt-e, vagy gombja. Én fellélekzettem. Elmúlt a rossz érzés, ami az egész úton kínozott. Szinte jókedvűen jöttem le a lépcsőn és az uccára érve éppen megjegyzést akartam tenni a gyomortanárra, mikor a barátom megszólalt. — Te, én nagyon beteg vagyok. Csudálkozva néztem rá. — Igen, igen — mondta. — Az én esetem nagyon komoly. — Hogyan? — szóltam. — Hiszen a vizsgálat kitűnően sikerült! Eleinte én is féltem, de mikor láttam, milyen kitűnően megérzed, mikor a kalaptűvel... — Te, — mondta szomorú mosollyal — én esküszöm neked, hogy egyetlen egyszer sem tudtam, hogy a tű hegyével vagy gombjával érinti-e a hátamat. Mikor először érintett, abból indultam ki, hogy ha valaki tűvel vizsgál, annak először a tű hegye jut eszébe, mert a tűnek a hegye a lényege, nem a gombja. És akkor az orvos elkövette azt a hibát, mikor én azt mondtam: »hegye«, akkor ő azt mondta: »úgy van«. Mármost átvillant az agyamon, hogy tulajdonképen játszom, mégpedig kettős esélyre, mert két lehetőség van a kalaptűnél: hegye és gombja. Épúgy, mint a rouletténél Monte Carlóban a rouge és a noir. Már pedig ehez igazán értek és mostanában már hetek óta nagy szerencsében játszom. Mikor másodszor érintett a tűvel, megint »hegyet« játszottam és ő megint azt mondta: »Brávó«. Ekkor átfutott rajtam az a jóleső izgalom, amely a játékost elfogja, mikor megérzi, hogy ma szerencsében van. Újra és újra »hegyet« játszottam és mikor negyedszer is nyertem, úgy éreztem, hogy a sorozatnak vége és most már »gomb« fog kijönni. Ismét, nyertem. Aztán megjátszottam az ismert törvényt: Rouge-sorozat után egyszer kijön a noir és aztán visszaugrik ismét a rouge-ra. Ez is sikerült és így: egyszerűen megnyertem egymásután nyolc-tíz tétet, mintha rouletten játszottam volna pirosra és feketére... ami nem is oly nehéz és nem is oly ritka dolog. Volt rá eseat, hogy néha tizenöt-húsz tétet nyertem Monte Carlóban egymásután... Ha az orvos minden érintés után halhatott volna, bizony nagy zavarba jöttem volna. Sem a mosolyát, amellyel ezt a magyarázatotkísérte, sem magát a történetet neim könnyű nekem elfelejteni*