Pesti Napló, 1927. április (78. évfolyam, 74–97. szám)
1927-04-17 / 87. szám
384 "Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 április 17 tfárek, Jókai és Sz* Antal * A feltámadás szent ünnepének két napjára temessük el a »csatabárdot« és tegyük félre azokat a témákat, melyek kritikát provokálnak napjaink krónikása részéről, — bármennyire csábít is néhány jóakaratú megjegyzés közlésére például a budapesti királyi tábla elnökének az a nyilatkozata, hogy ő ugyan, lelkes híve az esküdtszéknek, de most mégis ellenzi, mert nagyon sok pénzbe kerülne. Miután azonban az igazságnak megátalkodott firtatása nagyon sok embert igen felháborít, beszéljünk inkább másról, például a Marek-ügyről. Előbb azonban két kedvencemről kell megemlékeznem, akikre ez ügyben mint szakértő tanúkra akarok hivatkozni. Az egyik: Jókai Mór, a másik: Páduai Szent Antal. Jókai Mórnak van egy novellája vagy regénye, — már nem emlékszem, hogy mi a címe — amelyben egy szerelmes gavallér a konyhában udvarolgat szive választottjának, egy borsodmegyei nemes kisasszonynak. A történet a mult század negyvenes éveiben játszik, s akkor még a konyhában tevékenykedtek a délelőtti órákban az úri kisasszonykák, s a gavalléroknak szabad volt a konyhába is benézni, olyan nagy volt a rend a régi világban még a konyhában is. A kisasszonyka vagdalthúst készített, s a tőkén (melyik háznak a konyhájában van még tőke?) húst aprított a bárddal. A gavallér hevesen udvarolt: — Etelka, meglássa, hogy meghalok, ha maga nem jön hozzám! — Dehogy hal meg, Elemér! Majd elfelejt . . . — De úgy segéljen, elemésztem magam!... Az életemet is odaadnám magáért, Etelka! — Ugyan menjen, Elemér! Még a kisujját se adná értem ... A következő pillanatban Elemér felkapta a bárdot, a tőkére lefektette a kenyerét, s egy csapással levágta a kisujját... Azután felvette a levágott ujjat s átadta hölgyének. Hát persze, hogy nem lehetett az ilyen tüzes gavallérnak ellenállni! Etelka tehát hozzáment Elemérhez. Hogy ez valóban megtörtént-e? Ha egy történetíró írná, nem hinném el, de Jókainak elhiszem. Mert egy költő nem azt tudja, hogy hogyan történtek a dolgok, hanem azt, hogy hogyan kellett volna történniök, s az, aminek a költői igazság szerint történnie kellett volna, mindig becsesebb előttem, mint ami valósággal megtörtént. A másik eset, amelyet el akarok mondani, még közelebb jár a Marek-ügyhöz. A maga idejében, a XIII. század második felében egy alacsony, kövér barát gyóntatgatta a híveket Pádova egyik templomában. Ez a vérmes, kövér emberke, akit az összes szobrászok és festők egészen tévesen szendearcú, gótikusan karcsú fiatal embernek ábrázolnak, Antal volt, kit később szentté avattak, s a jó katolikusok ma Páduai Szent Antal néven világszerte tisztelnek. (Én nemcsak tisztelem, de szeretem is, mert ahogyan ő megmondta a véleményét kanonokokról és püspökökről, ahoz képest a »csillagos« cikkek csak ájtatos nyávogások.) Tehát amint gyóntatgat a szent ember, egyszer csak odatérdel eléje egy fiatalember és azt mondja : — Rettenetes az én bűnöm... Szülte nem is merem kimondani . . . — Csak ki vele ! — mondja a szent ember. — Ha megvallod és megbánod, megbocsátja az irgalmas Isten ! — De az én bűnömet nem bocsáthatja meg... — Hát mit tettél, fiam ? — Borzalom elmondani is: megrúgtam az édesanyámat ! — Ó te szerencsétlen, — kezdi intelmeit a szent ember — hát hogy tudtál ennyire vetemedni? Megrúgni a saját édesanyádat, ki neked életet adott, ki annyi gonddal és fáradsággal fölnevelt! Hát aztán melyik lábaddal rúgtad meg ! — Ezzel a jobblábammal ni ! — mondja a bűnbánó legény. — Megérdemelnéd, nagyon megérdemelnéd, hogy levágják azt a lábadat! A bűnbánó ember erre felugrott a gyóntatószék mellől és elsietett. De egy negyedóra múlva már jajveszékelve jönnek a szent emberért a templomba : — Antal testvér, gyere hamar, segíts ! Az a szerencsétlen fiatalember hazaszaladt, elővett egy szekercét s a térde alatt levágta a jobblábát! Szent Antal odasietett a már-már elvérző emberhez, megfogta a levágott lábát, odaillesztette a vérző sebhelyhez, s Isten csodát tett: a levágott láb visszaforrott a helyére. Aki nem hiszi, menjen el Padovába, Szent Antal templomába, s nézze meg a főoltár egyik oldalán »a levágott láb csodája« néven ismert domborművet, Donatello kiváló alkotását. Hogy én hiszem-e, hogy a levágott láb visszaforrott? Mint katolikus, a szentek csodatételeit az észszerűség határán túl nem vagyok köteles elhinni. A szóbanforgó esetben azonban disztingválni kívánok: azt, hogy Szent Antal visszaforrasztotta a levágott lábat, fentartás nélkül elhiszem; de ami azt illeti, hogy az a bűnbánó fiatalember levágta a saját lábát, nekem aziránt kétségeim vannak. Az én szentjeim tudnak mindenféle csodát és semmiféle tettükön még csak nem is csodálkozom; de abban, aki megrúgta az anyját, nem lakozott oly finom lélek, hogy lelkiismeretfurdalásának hatása alatt levágta volna a saját lábát. Ismerve az emberi lábszár szerkezetét, lehetségesnek tartom, hogy egy izmos ember egy csapással, egy kevésbé izmos ember pedig három-négy csapással levágja valakinek a lába szárát. Hogy a véletlenül ráeső balta is levághatja a lábát, azon nevet minden medikus, aki boncolt legalább annyit, mint valaha én, s még inkább nevet minden hentes- és mészároslegény. Hogy valaki a saját lábát lebírja, vágni, az is képtelen feltevés. Marek esetében tehát nyilvánvaló, hogy valaki levágta a lábát. Azoknak az okos embereknek, akik szerint nem képzelhető, hogy valaki bármennyi pénzért is engedje levágni a lábát, azt felelném, hogy ez normális emberekről nem tételezhető fel. De Marek, nagy szakálla dacára, csak huszonhárom éves, erkölcsileg fogyatékos fiú, akinek elméje nemcsak hogy nem normális, de határozottan infantilis. Bolond lyukból bolond szél fúj, bolondok tetteit egészséges elméjű emberek észjárása szerint ítélni meg — egészen elhibázott dolog. Éjszakai beszélgetés Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkárral Húsvét előtt, egy csöndes estén, az éjszakába nyúló beszélgetés folyt le Sztranyavszky Sándor és a Pesti Napló munkatársa között. Az egyik dunaparti szálló negyedik emeletén levő szép kis szobájában fogadott bennünket az államtitkár, akinek bizony még nincs lakása Budapesten. Az ünnepek előtt derék szál fia is feljött hozzá a soproni tisztiiskolából. Évforduló van éppen. Most hat esztendeje állott a magyar kormány élére gróf Bethlen István. És Sztranyavszky Sándor első szavával ebbe az évfordulóba kapcsolódik... — Bethlen István hatéves kormányzásának határköveiként itt állnak az elért belsőpolitikai eredmények, itt van az ország konszolidációja. És a kétségbevonhatatlan belpolitikai sikerek mellett ott vannak a külpolitikai eredmények, amelyeket Bethlen István eddig elért. Minderre feltette a koronát azzal a munkássággal, amelyet olaszországi útja alkalmával fejtett ki az ország érdekében. Ez a munka a magyar jövőnek új perspektíváját nyitja meg és megadja a lehetőségét annak, hogy Magyarország mai szétdaraboltságában és csonkaságában is mint külpolitikai faktor elfoglalhatja azt a helyet, amely őt ezeresztendős múltja és a kormány elnökének politikai és diplomáciai kvalitásai révén megilleti. — Az ország eddig is tanúbizonyságot tett arról, — folytatta Sztranyavszky. — hogy megérti és értékeli gróf Bethlen Istvánnak eredményes, önfeláldozó munkásságát. Legutóbbi külpolitikai sikere és eredményei után meg vagyok győződve arról, hogy nincs az országnak politikai pártja és nincs az országnak olyan társadalmi rétege, amely ne megnyugvással és büszkeséggel tekintene Bethlen Istvánra, aki ma tulajdonképpen kifejezője az egész magyar nemzet gondolkodásának és jövőjébe vetett törhetetlen hitének. Beszélgetünk csöndesen Bethlen Istvánról Megjegyezzük: azt mondják egyesek, hogy tulajdonképpen diktatúrát gyakorol a magyar miniszterelnök, mint Mussolini. Sztranyavszky államtitkár határozottan, nagy elánnal mondja: — Az az állítás, hogy Bethlen István diktatórikusan kezeli a hatalmat, — csak látszatra épít. A valóság az, hogy a nemzeti akarat egy Bethlen István akaratával. Ez pedig nem azt jelenti, hogy Bethlen István a kezében lévő hatalmat diktatórikusan gyakorolja, hanem azt jelenti, hogy ezt a hatalmat úgy kezeli, amint ez a nemzet érdekeinek, lelkületének, vágyainak és reményeinek megfelel. — Nehéz volt a helyzet akkor, amikor Tisza István kormányozott, mert lejtőn csúszott lefelé a nemzet, amelyet meg kellett állítani. Ma már a történelem perspektívájából minden tárgyilagos bíráló megállapíthatja, hogy nem ő rajta múlt, hogy a nemzetet ezen a lejtőn megállítani nem sikerült. — Nehéz volt a helyzet, amikor a kormányzást, Bethlen István vette át, mert akkor a lejtőnek egy még mindig nagyon mély pontjáról kellett a nemzetet felemelnie. Ezt a Gondviselés által reáruházott munkát — az eddig elért eredmények tanulsága szerint — talán a nemzet várakozásán felüli mértékben is sikerrel végzi a miniszterelnök. Ebben természetesen nagy érdeme van magának a nemzeti társadalomnak is, amely a múltnak tanulságai után segítségére sietett munkája végzése közben annak az államférfiúnak, akinek hivatottságát megérezte. — Kétségtelenül megállapítható — úgymond —, hogy Bethlen István kormányzása alatt az ország belső rendje helyreállt és ha vannak is még nyugtalan lelkek, ezeknek az egyensúlya is kezd helyreállani. A belügyi kormányzatnak az a kötelessége, hogy a lelkek egyensúlyának ezt a helyrállítását megértéssel és szeretettel, de ott, ahol erre szükség van, igazságos szigorral és a törvényes eszközök bölcs használatával segítse elő. Ma már a még nyugtalan forrongó lelkeknek kitörései a magyar társadalomban visszhangra nem találhat nak, mert a magyar társadalom nagy átlaga megfelelően fel van vértezve a lázas állapotot előidéző minden fertőzés veszélyével szemben-Éjfél felé jár már az idő, amikor a beszélgetés véget ér. Nagypéntek van.. . Berlini rajz Mischa Elman hegedűművészről, aki most újból Budapestre jön r07l@tfelkelt a semmeringen egyedül a 116 előnyös vételi alkalom 1 A Sadtfahnhote! keretében. Kényemes részl@t*iz@$é$s feStetelek. fm Mindennemű építési megbízásokat elvállal : Krell&Novotny Bau- und Grundstückhandelsgesellschaft Wien, VII. Bezirk, KandRgasse No. 40. i JL _ l