Pesti Napló, 1927. május (78. évfolyam, 98–122. szám)
1927-05-22 / 116. szám
1 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 mátjus 22 35 Holt lelkek — Kismagyarban Irta: Krúdy Gyula az eszlári »gyilkosságról« voltaképpen azokon a vidéki állomásokon kezdtek beszélgetni, amely stációkon órákig vesztegelni kell a pasasornak, hogy a maga vegyesvonataiához megfelelő csatlakozást kapjon. A Tisza—Eszlár környékbeli Csap, a maga mindenfelé ágazó sínpárjaival, a közeli Miskolc, ahol reggelig égnek az állomási lámpások, mert egész éjjel jönnek-mennek a felvidéki és alföldi vonatok; a debreceni, stáció, ahol a restauráció már csak abból a szempontból is nyitva volt éjszaka, hogy legyen hová menniük hajnalban a gazdászoknak és mindenféle mulatiós eanbereknek, akik a »fájeramt« után is kedveskedéssel óhajtják tölteni idejüket. Igen, ezeknek a vidéki állomásoknak mesemondásosan hosszú éjszakáin, amikor, voltaképpen minden vásárosember, utazó ágens vagy pedig olyan vasutazó, akinek voltaképpen nincsen semerre otthona az országban, a szomszédja, a véletlenből egybekeveredett társasága mesemondója lesz. Milyen éjszakai haszontalan beszélgetésekben került szóba az »eszlári eset« is, együtt a Dugáli-féle gyilkossággal, a Spanga, Pitéli és Berec dolgával, a legjobban sikerült hamis bankókkal, amelyeket az állítólagos fotográfusok készítenek. Korántsem kell azt hinnie a mai olvasónak, hogy az »eszlári eset« elindulásakor valamely nagyobb feltűnést keltett volna az egyéb bűntényeknél. Nem fordult elő ebben az eseményben a pénz neve, nem számolhattak az emberek azzal, hogy mennyi vagyont szereztek maguknak a gyilkosok, még csak egy rongyos tanyáról se volt szó, amelyet valaki olyan formán szerzett meg magának, szeget vert valakinek a fejébe álmában. Pusztán arról volt szó, hogy az eszlári zsidók eltüntették egy Solymosiné nevű szegény özvegyasszony tizennégyesztendős leánykáját, a holtttestet eltutajották valamerre a Tiszán... De hát miért kellett a kislány torkát elmetszeni? — kérdezgették a kíváncsiak, akik nem tudnak belenyugodni a világ kezdete óta a rejtelmes eseményekbe. — Azért, mert a zsidók húsvéti kenyeréhez keresztény vér kellett, hogy azt a kenyeret jobbá, ízletesebbé tegye. Nos, hát csak éppen ezt kellett Ónody Gézának hallani a csapi vasúti állomáson! Ónody Géza országgyűlési képviselő regényesember volt. Minden korszakban talált volna valamely olyan pozícióra, amelyben megfelelő feltűnőséget tudott volna kelteni maga körül. Nem, sehogy sem akart mindennapi ember lenni, még azon az áron sem, hogy muladozó-foszladozó vagyonkáját megőrizze. Volt neki Szabolcsban valamely kisebb birtoka, amelyet már akkor is »hétszilvafásnak« nevezgettek, mert ezeken a kisbirtokokon a hagyomány szerint nem fért el több hét szilvafánál. De volt ez ősi maradványhoz minden egyede, amelyre a tizenkilencedik századbeli magyar úriembernek szüksége volt: méhese, ahol a tudomány könyveit lehetett volna forgatni, (forgatta is a Talmudost, amelyből abban az időben egy kiugrott katolikus pap készített nem egészeri megbízható fordításokat, amelyek kéziratban keringtek az országban) pincéje, amelyben megsavanyodott a nyíri vinkó, (mert csak Zathureczky, egy lengyel forradalmi emigráns iszogatta, aki elszánta magát arra, hogy Ónody Ernát, Géza úr húgát feleségül vegye, habár az töltött pisztollyal kereste még az ágy alatt is a férjét.) címere az udvarház homlokán, lugasa, filagóriája, káposztáskertje, verébfészkes háztetője, kísérteties padlása, amelyben a szél gyakorlatozott, kamrája, amelyben néha megüthette a fejét a lelógó szárazkolbászban, régi komódja, amelyben mindenféle jócska periratokat őrizgetett,amely pert majd egyszer folytatni szándékozott bizonyos birtokokért.) ruhás szekrénye, amelyben olyan ruhákat is tartogatott, amelyeket még »Stefi gróf« hozott divatba Magyarországon, amikor Angliából Wesselényi Miklóssal hazajött, szélpuskája, amellyel mindig le akarta lőni valamely ellenségét, a vénségtől nyekergő vadásztarisznyája egy darab lóbőrből, vén vizslája, amely mindig a vadásztarisznya közelében feküdt, habár a gazda a vadászengedélyt már évek óta nem váltotta ki a nyíregyházi adóhivatalnál, családi arcképei olyan nőkről, akik azóta, hoy a bérmálási mirtuszukat letették homlokukról, talán már nem is croudolnak többé Géza úrra, zekszeres hajviseletű urakról, akik sokat kalandozak az életben mindaddig, amíg tudatára nem ébrednek vala annak a körülménynek, hogy voltaképpen üvegből van a lábuk és derekuk, nyomban összetörnek, ha megmozdulni merészelnek a karosszékből... Egyszóval mindene megvolt Ónody Gézának, amely tulajdonos e korabeli úriembereket otthonülővé nevelte, hogy legfeljebb az ablakostól előtt nyissanak szívesen kaput, aki telelőben végigordítja a falut a betörött ablakok előtt. De ő mégis a közéletbe vágyakozott, képviselő lett, bosszúszomj fojtogatta azok ellen, akik fiatalkori könnyelműségekért mindenféle bélyeges papirosokat ragasztottak a kapujára, ügyvédekkel és végrehajtókkal összejátszva. Éppen kapóra jött neki azeszlári esek. A zsidók meggyilkoltak egy Eszter nevű kis parasztleányt, hogy a vérét vegyék. Nem volt többé semmi hatalom, amely Ónody Gézát többé otthonában tartogatta volna. Nem félt többé a bélyeges papirosoktól sem, amelyeket a falusi kisbírók halálos remegések között »kézbesítettek« neki az utcán, vendéglőben, népgyűlésben, kuglizóban, csizmadia-színben, kaszinóban, ahol megcsíphették a zsidóság ellen síkrtaszáló lova erőt. Én még ma is amondó vagyok, hogyha Ónody Gézát kevésbé üldözik az ügyvéd urak a maguk járásbírósági ítéleteivel, tizenötnapos terminusaikkal, a zsandár kíséretében járó végrehajtóval, akit Magyarország némely vidékein még habozás nélkül agyonvertek, (mintha az ő szegény feje tehetett volna a dolgokról.) akkor Ónody Géza soha sem lett volna az antiszemitizmus vezére. Az eszlári pör főmozgatójai. Kitervezője sok mindenféle skandalumnak, amelyekkel szinte évekre kelepcébe csalta a a zsidókat, akik, mint mondtam nagy büszkén már »zsidó magyaroknak« kezdik valamaflyukat nevezgetni az Eszlár előtti időkben. * Ónody Gézi: tarkabarka, pepitás, térdnadrágos, vadászkabátos, piros mellényes, vadkacsa-tojas kalapjában voltaképpen az a magyar dsentri kelt útra, amely dsentri már javában érezte az idők igazságtalanságait. Érezte helyzete megingottságát, pusztulását, elszegényedését, függedelmes helyzetét a mindenkori kormányzattal szemben. Érezte, hogy mily baklövést követett el, amikor Andrássy Gyula gróf, a fodros-bodros kancellár békeszerető szavaira hallgatott Ankor Deák Ferencként a béketűrésben megint csak a bölcsesség pipaszárát kezdte nagy lassan szívogatni. Amikor Tisza Kálmán ostorkongatására előjött rejtekéből, mint a kivert, bika. Nem, sehogy sem így gondolta az a legszívósabban ellenálló elem, a magyar dientri, hogy majd kifüstölik őt ellenállása végvárából is, a szegénységes visszavonultságból. Még tyúkültető kocsiját, homokfutóját, hű lovát, évtizedes barátságait is elveszi tőle az új korszak. Jobbulást várt az üveglábú ember, amikor elhagyta karosszékét. Reménykedni kezdett a gondterhelt homlok, amely mögött Tompa Mihály, A gólyához címezett költeménye dobogott az ütőérben. Az ifr idők elvették a dsentritől azt a megnyugtató langyos gondolatot is, hogy voltaképpen a hazáért, a szabadságért, a magyarságért szegényedik, amint a múlt század ötvenes éveiben könnyedén meg lehetett nyugodni ez eszmekörben. De elmúlnak vala az időik, amikor mindent o,beamter-rendszerrel: lehetne ráfogni, szegénységet, börtönt, mellőzést, még családi boldogtalanságot is. (mint a sztreszovai remete) Nem igazolják "többé az idők az üveglábúikat, de még az öntemetkezőket sem, mint a szám kivetett Jósika Miklóst vagy a még mélyebb sírba temetkezett Kemény Zsigmondot. Szabad az élet, még Kufstein is elküldi rajta az utolsó gyászjelentést arról a magyarról, aki úgy megszokta a börtönlevegőt, hoggy most az amnesztia után se mert hazamenni, hanem beállott a börtönben írnoknak és szívesebben volt soriba a várbörtönben, mint itthon vértanú. Szabad az élet, minden lehetőség felkínálkozik ahoz, hogy a hatvanhétig lerombolódott háztetőket megjavítsa a magyar középosztály, hogy megint folyttassa ősei vérmes életimódját a megyeházakban, országgyűlésekben, társadalmi összejövetelekben. Jöjjön elő a vértanúvá lett magyar nemesség, a zord időkben elfoszlányosodott külseje helyett új köntöseiben, mutassa meg, mit tanult a lélekgyilkos évtizedek alatt, búsuláson kívül. Ragadjon vezető násztorbotot, nyomakodjon ki homlokából új ideálokat, amelyek az 1848 óta, háborús esztendők óta benne megtermékenyültek, mutassa meg életképességét, nemcsak a Kossuth diktálta nagyszerű lemondásban, hanem az új idők alkotásaiban is... És ekkor lassanként kitűnik valahogy a magyar nemesi virtusnak utolsó Vezúvja voltaképpen Kossuth Lajos és az ő szabadságharca volt. Mintha azóta nem történt volna semmi, amiért felébredni érdemes. A szabadságharc után félig-meddig holt lélekké lett mindenki Magyarországon. Szinte események nélkül muladoznak el hatvanhét óta az évtizedek a magyar társadalmi élet felett. Mintha valóban üveglábúvá lett volna minden ember Magyarországon, aki nem mer megmozdulni helyén, mert tagjai nyomban összetörnek. Amíg aztán elkövetkezik Eszlár, amikor végre a megcsíphető, megfogható ellenség ellen lehet indulni, miután már "Rózsa Sándor is meghalt a szamosújvári fogházban. Aki akad a buzgó iparosságon, nem könyyen felejtő parasztságon, némely álomlátó úron kívül valaki ebben a korszakban, aki voltaképpen Ferenc József ellen merne menni, akárcsak azzal a ténykedésével is, hogy a képviselőválasztásokon a balpártra adja le szavazatát. (Ó. nem a szenvedéseiben elnyomorodlott dientri küldött valaha annyi balpárti követet az országgyűlésbe, hogy az öregedő Kossuth szelleme valóban tűzoszlopként világított az országban, hanem az iparos, a földművelő, a szegény intelligencia és az a bizonyos középosztály, amelynek ővei még Kossuth előtt jobbágyok voltak.) Ám most, csaknem negyven esztendővel e sorok irogatása közben, végre megérkezett vala az ellenség, amely ellen minden rendelkezésre álló erővel, évtizedek megrekedt elkeseredésével, a napról-napra súlyosbodó szegénységben, az emelkedő drágaságban, a szinte céltalanná válott magyar életben meg lehet indulni. Jött Eszlár a maga nyavalyás zsidóival és ezekre a félbolonddá lett, mindennap akasztófa alá állított, nyomorult falusi »vadlibákon« meg lehetett obszerválni, hogy voltaképpen kik voltak okozói, a magyar dsentri pusztulásának, az idegenkézre került udvarházak sorsának, annyi sor a derék família elzüllésének, Ferenc József világraszóló hatalmának, Tisza Kálmán megingathatlan pozíciójának, a közerkölcsök hervadásának, korrupciónak, tótok kivándorlásának, a földalatti uzsorának, váratlan meggazdagodásoknak, új báróknak és bérlőkből tett tulajdonosoknak, eladó birtokoknak és a nagytakarékok pénzszekrényei megteltségének. Most majd kiderül az is, hogy mennyi, keresztény vérbe került a Rothschildok töméntelen vagyona. — mondta Ónody Géza a nyíregyházi csizmadia-színbe összehívott népgyűlésen, amikor Henter Antal, Szabolcs vármegye daliás agarászos, dalárdhista, várnagya egy ótvaros pájeszes kis zsidófiút állított a nyakánál fogva a népgyűlés elé, mint az eszlári pör koronatanúját, aki a templomálló kulcslyukán át látta, amikor az édesapja a metszőkéssel elvágta Szolymosi Eszter nyakát. — Majd meglátjuk, hogy miért tettek szert annyi hatalomra Magyarországon a zsidók, hogy többé nem lehet velük bírni, — mond Ónody Géza a szószékről és csak akkor csillapult, amikor egy járásbírósági végzést »kézbesített« neki egy settenkedő hivatalszolga, miután máshol nem találhatta, mint a népgyűlésen. Tizenöt nap alatt, végrehajtás terhe alatt fizessen... A többit már tudjuk. Ónody Géza sohase ment többé vissza udvarházának méhesébe, hogy ott a Talmudból készült fordításokat olvassa. Mária özvegy királyné óta, aki habsburgi egyszerűséggel kizsuppoltatta a zsidókat azokból a városokból, amelyeket Szapolyai János neki meghagyott, — Pozsonyból, Sopronból, Kismartonból. — nem voltak olyan bajban a magyarországi zsidók, mint Eszlár idejében, amikor a korszaknak egyik történetírója szerint »éppen a félműveltségben sínylődő középosztály, valamint az immár végérvényesen tönkrement dsentni akarta magát regresszálni a zsidók bőrén át a modern kultúrán, amely neki spanyolul, (azaz érthetetlen nyelven) volt.« Ferenc Józsefről köztudomású volt antiszemitizmusa, habár annyi zsidó bárót, nemest és főrendet talán senki se nevezett ki, mint éppen az örök császár. (Mint Deutsch báró mondogatta: ezeket a báróságokat nem a császár akarta, hanem maguknak az új báróknak jutott eszükbe a bárósítás ötlete.) Kossuth Lajosról viszont élete történetéből, Helfi Ignác palatinusságából kifolyólag mindenki tudta, hogy nem ellensége a zsidónak. Kossuth iratait az emigrációból vették is a zsidók amikor az Iradokat az Athenaeum kiadta. Sok zsidó, akinek nem igen volt mit vesztenie, éppen az eszlári per idején lett Kossuth-pártivá. Hát ilyen formán lett politikai kérdés is a nyavalyás eszlári zsidók vérvádas peréből. Olyan helyzet teremtődött, hogy Kossuth eszméinek igazi hívei kénytelenek voltak a zsidók mellé állani, pedig hát se ingük, se galléruk nem volt zsidó már Luther Márton óta, akit ugyancsak azzal vádoltak valaha, hogy a zsidók rendbontó segítségével terjesztette első műveit a római pápa őszentsége ellen. A luteránus Nyíregyházán tehát sokkal nyugodtabb mederben folyt az eszlári per tárgyalása, mint azt várni lehetett volna. Egy pár ablakot bevertek, különösen az ügyvédekét, de komoly rendzavarások nem voltak. Nagyobb volt a füstje az eszlári vérvádnak, mint a lángja. A jó nyíregyháziak csodálkoztak leginkább, hogy a piacukat vasláncokkal zárták el, idegen országbeli hírlapírók ütöttek tanyát a Hársfában, az Európában, Rózsakertinél és más jeles vendégfogadókban: a postatiszteknek éjfélig is dolgukvolt, hogy már szinte el is felejtették őket a megszokott kuglipartijuknál, mindennap kolumnákra terjedő tudósítások jelentek meg a csendes városról a pesti és külföldi újságokban, hogy végül maguk a jó nyíregyháziak kezdik vala magukat a világ közepének tekinteni. Fanatikus zsidó-karavánok jajveszékelnek naphosszant a városháza körül, amely karavánok a világ minden részéből vergődtek Nyíregyházára, mintha valóban megszólalt volna a vészharang a zsulás sorsa fölött. Hirsch bárót, a párizsi nagy test emlegették, aki a zsidók nemzetközi szövetsége révén nagy pénzáldozatokat hoz a nyomorult eszlám sakterek érdekében. Amerikai dollárokról beszéltek, amelyeket drótos tótnak öltözött