Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-13 / 183. szám

Vasárna­p Bárban Utazás Erdélyben Irta : Szabó Lőrinc Kolozsvári éjszaka. Pár lépésnyire a Piatra Unirii-től a Palais de Banse. Táncpalota. A hí­res Newyork lehanyatlása óta az egyetlen bár Kolozsvárott s alighanem egész Erdélyben. Nappal kávéház, éjjel bár. Egyedül ülök egy kis asztalnál. Senki is­merős. Acsargó zene magyar nótákat játszik, de az egész helyiség nagyon szomorú és szem­mel láthatóan pang. A hangulat igyekszik ugyan mímelni valami elegáns züllöttséget, de minduntalan átüt rajta a nyomorúság és egy kis kedves atyafiságosság. Egyáltalán egész Erdély nagyon atyafiságos. Az emberek sokkal barátságosabbak, mint odaát, a kisebbségi ér­zés összetartja az ellenzékieskedőket is: vala­hogy háborús levegő veszi itt körül az utazót. Csöndes, demokratikus gázfelhőkbe burkolódzó háború ez, amit nem sértés irtóhadjáratnak ne­vezni a magyarság ellen, hiszen román szem­pontból ez a leplezett erőszak »szent célt« is szolgálhat: a nacionalizálást, aminek sikere esetén, évtizedek múlva, gyakorlatilag is egyenlőjogú fia lenne Nagy-Romániának min­den állampolgára. A harc az élet egész front­ján áll, egyoldalúan, de a nacionalisták a ki­sebbségeknek természetesen elsősorban a gaz­dasági erőit igyekeznek gyöngíteni. A kisebb­ség nem tehet mást, minthogy ragaszkodik elvi jogaihoz s parlamentárisan védekezik, nem a törvények ellen, amelyek a legtöbb esetben csil­logóak és demokratikusak, hanem a végrehaj­tás ellen, amelyben akárhányszor botrányosak az egyéni értelmezések és túlkapások. A ma­gyarság ostromállapota aztán természetes szo­lidaritást teremt a különböző mentalitások fö­lött, viszont lehetetlenné teszi, hogy a társa­dalmi érintkezés a város kétnyelvű lakossága közt elég intenzív legyen. A repülő halál fiai. Van azonban egy megkapó és sűrűn ismét­lődő példája is az emberi együttérzésnek ma­gyarság és románság között. A hadsereg ré­szére — Európaszerte ismert panama — na­gyobbszámú repülőgépet vettek meg egy fran­cia gyártól. Ezekről a gépekről köztudomású, hogy előbb-utóbb baj éri őket: máris lezuhant közülük vagy tizenöt. Minden zuhanás két ha­lál, s a közhit szerint minden meglévő gép két­két újabb halált jelent a jövőben. A még ma­gyar időben épült szamosfalvai repülőtér ro­mán tisztjei, csinos, kedves fiatalemberek, ál­landóan bejárnak Kolozsvárra, ahol részben a biztos halál romantikus színezete, részben egyéni jóravalóságuk miatt, nagyon kedvelik őket. S mikor aztán bekövetkezik egy-egy várt katasztrófa, — s a katasztrófa mindig megjön — a repülők temetésénél közös a lakosság gyá­sza. Rendszerint közös a veszteség is: a tiszt román, a közlegény magyar. És ilyenkor meg­mozdul az egész város, harangzúgás közben nagy repülőgépre fektetve viszik körül az ál­dozatokat a Mátyás téren s magyarok és romá­nok, míg a hősök temetőjébe kísérik halottai­kat, együtt számolják, hogy hány halál van még hátra. Furcsa ünnepség. Itt, a bárban, nincs ilyen romantikus háttere a barátkozásoknak, s tu­lajdonképpen nincs is barátkozás. A két faj ön­ként elkülönül, érezhetően, de nem teljesen, hiszen a román bankigazgató mégis csak job­ban megérteti magát a magyar bankigazgató­val, mint egy román suszterrel. Az egyetlen jazz. Középen félretolták az asztalokat. Szabad négyszag, ott táncolnak a művésznők. Fönt propeller, köröskörül elszórva öt szegény, kö­zönséges, vörös villanylámpa. A műsor hathe­tes, a kedvetlenség még öregebb! A szomszéd asztalnál magányos román főhadnagy unatko­zik. Valahonnan előkerül egy éjszakai könyv­árus, nyakában a boltja. Képes folyóiratokat árul. Egyet odaad a tisztnek. Szünet közben beszélgetni kezdek a jazz egyik tagjával. Szmokingos, sápadtarcú, csinos magyar gyerek, budapesti. — Eddig — mondja — az Astoriában ját­szottunk. Pesten, a Newyorkban, szóltunk az ügynöknek, s másfél óra alatt ide szerződtünk. Három hónapja vagyunk itt. — Szabad Romániában idegen állampol­gárnak dolgozni, pénzt keresni­! — Mi, kérem, kivételes helyzetben vagyunk. Senkinek a kenyerét el nem vesszük, mert egyetlen jazz-zenekar vagyunk Kolozsvárott. Azért kaptuk meg az engedélyt. De most rosz­szul megy az üzlet, nyár van, meleg. Péntek és szombat jó. Akkor dől a pénz... Köszönöm szépen! Az utolsó két szó, meghajlás kíséretében, egy vendégnek szólt, aki távozóban húsz lejt tett le az ajtó mellett kis széken fekvő, Musica feliratú tálcára. Egész sereg ember áll az ajtó­ban, utcai járókelők, akik ide csődülnek és in­gyen élvezik a zenét meg a bárhölgyek tánc produkcióit. Néha nyolcan-tizen is vannak, bá­mészkodnak. S aki vendégnek valami dolga akad, vagy nem bírja már a hőséget, feláll és kimegy szellőzni az utcára. A tulajdonos foly­­­kon azon a vidéken jár-kel, hajlong, vigyáz. Oly aggódva nézi a vendégeket, mint a gazda az eget szárazság idején. Az úriközönség nem tán­col. Legalább ma nem. Nem is lehetne, túl nagy a hőség. A pincér feketekávét hoz, pezsgőspohárban mellé jeges vizet. — Mennyi a fizetésük! — kérdem a fiatal jazzistát. — Naponta 360 lej. — És hogy lett magából jazz-zenész? — Eddig textiles voltam, érettségi óta. Dif­ferenciáim támadtak az apámmal, ki kellett lépnem az üzletből, másutt nem akadt hely, hát zenéltem. De én zeneszerzőnek készülök, egy évem van még hátra az Akadémián, Siklós­hoz, Weinerhez jártam, Bécsben is tanultam. Most szeretnék annyit összemuzsikálni, hogy kimehessek Berlinbe Schönberghez. Művészálom és magyar kuplék. Most már érdeklődve nézek rá. Mégis, úgy érzem, akaratom ellenére látszik rajtam egy kis hitetlenkedés. De új ismerősöm csakhamar meggyőz: most már emlékszem rá, hogy Kósa a zeneakadémián csakugyan előadta a tavasz­szal az ő egyik szerzeményét is. Mondom, hogy olvastam egy kritikát a művéről. Legyint, kissé büszkén: — Azt írták rólam az újságok, hogy ször­nyű modern vagyok... népzene vagy mi... Naiv fanatizmus van szomorú arcában és szemében, amely a kényszermunkába fogott művész kifogástalanul udvarias fölényével néz körül e szomorú balkánvidéki bárban. Ő mű­vész, idealista itt is. — Hát a barátai? — A zongorista munkás volt Párizsban. Nem is tudott franciául. Barátnőjével bement egy lokálba, ott nem volt zongorista, a lány szólt a tulajdonosnak és rögtön fölvették. Én huszonhároméves vagyok. A dobos tizennyolc. Legöregebb köztünk a szakszofónos, de az is csak huszonkilencéves... Itt két-három hónap alatt félre lehet tenni nyolc-kilencezer lejt. Ha összegyűl, befejezem az évemet és zeneszerző leszek. Visszamegy a zenekarba, amely most egy komisz­tabáni románcot kísér muzsikájával. Az egyik fiú énekel, agyonhorpadt bádogmega­fonon. Következik a feketehajú, feketefajú nő. Aztán magyar nóták, kuplék és átmegyek a Ki­rályhágón. Egy spicctáncosnőt förgeteges taps ünne­­pel. Utána elrud­olt-fejdíszes nő-libeg középre, a propeller-ventilátor alá. A villany kialszik, csak az öt vörös körte próbál pokoli, bűnös színt adni a jelenetnek. A villanyhuzal kívülről fut a falon. Minden kopott, piszkos, siralmas. S eb­ben a siralmasságban mégis magas művészete,­ről álmodik egy fiatal magyar. Jön a kofa, öreg piaci kofa tolakszik be az ajtón, ame­lyen a terem uccára lélegzi a fülledtségét. Át­töri az ingyenpublikum sorait s lompos szok­nyájában nehézkesen totyogva jár-kel az asz­talok között. Tálcán, nagy kék fazékban, szek­fűt és violát kínálgat. Nem vesznek tőle. Nem baj. A derék asszonyság olyan otthonosan érzi magát a bárban, mintha egy ferencvárosi sö­rözőbe tévedt volna. Nekidől egy oszlopnak és negyedóráig nézi a táncot. A pincér nem saj­nálja tőle az élvezetet. Mondom, atyafiságos minden, kedves, bizalmas és nyomorúságos. .. olajozott parkett rémesen piszkos, tele van garettacsutkával. Mellettem a tiszt ásít. Mindenki ásít. Leg­feljebb Biller Irén érdekli a közönséget, akinek ma volt búcsúfellépte a magyar színházban. Most szemközt mulat egy páholyban. Neki húz­zák és fújják a Királyhágót. Még sohasem lát­tam. Mo­st se látom, mert ép közülünk áll az oszlop. A tiszt int az újságárusnak és vissza­adja neki a kiolvasott francia képeslapot. S elbeszélget vele románul, atyafiságosan. Mikor húsz lejjel én is búcsút teszek a lo­káltól, még egyszer megszólít a fiatal zenész: — Ön szörnyen hasonlít valakihez Buda­pesten. — Én? Kihez? — Egy fiatal költőhöz, — feleli és meg­mondja a nevemet. Szerencsére hozzáteszi: mm De annak sokkal vastagabb a szemüvege! Minden ok nélkül örülök, hogy nem ismert föl. Körüljárom még egyszer a főteret. Elkésett polgárok igyekeznek hazafelé, férj-feleség. Be­szédükből elkapok egy-egy szót. Magyar, mind magyar. A standon üres fiákerek, a kocsisok még kaszinóznak. Magyarul. Csöndes, békés a város, tiszta, jóságos és unalmas az ég. Mintha nem volna alatta semmi baj. Mikor visszavetődöm a Táncpalota uccá­jába, éppen csuknak. Holnap majd itt fogok reggelizni. Kávét,tejjel. Azaz nem tejjel, hanem CM lapte. ! PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 14 26 ­ Három év óta várja kivégzését egy halálra­ ítélt színész Amerikában Új Sacco—Vanzetti-ügy ? Newyork, augusztus. (A Pesti Napló alkalmi tudósítójától.) Az egész világot mélységes izgalomban tartja a Sacco—Vanzetti-ügy. És közben senki sem tud arról, hogy a csikágói fegyházban évek óta szenved már egy magános rab, aki­nek sorsa teljesen hasonló Sacco és Vanzetti sorsához. Három évvel ezelőtt gyilkosságért halálra ítélték. Ő ártatlanságát hangoztatta mindig. Három év óta halasztgatják folyton a halálos ítélet végrehajtását. Ezt a szerencsétlen rabot Russel Scotts­nak hívják. Színész volt. Tagja volt egy sta­gione-társulatnak, bejárta­­ vele Amerika ösz­szes nagyvárosait. Kiváló jellemszínész volt és mindenki a legnagyobb sikereiket jósolta neki. Egy napon azután bekövetkezett a szörnyű tö­­­rés életében. Holtan találták a színház pénztárosát, aki lakására hazavitte magával az egész napi jegybevételt. A lakásból eltűnt az egész pénz, körülbelül ezer dollár. Ugyanaznap Scotts minden bejelentés nélkül hirtelen elhagyta Csikágót. Még más gyanúokok is merültek fel, úgyhogy kiadták ellene az elfogatóparancsot. Két nap múlva kézrekerült. A legkétségbeeset­tebben védekezett a szörnyű vád ellen. — De hát akkor miért szökött meg — zár­ták elébe. Elmagyarázta, hogy egy szerelmi ügyből kifolyólag kellett a várost elhagynia. Később, mikor már nagyon szorult a hurok, mégis bevallotta a hölgynek a nevét. Annyit sikerült megállapítani, hogy az a bizonyos hölgy azon a bizonyos éjszakán tényleg eltá­vozott a városból, férjének azt mondotta, hogy vidéki rokonait látogatja meg, vidéki rokonai azonban nem látták. Sajnos azonban, ezt a fontos koronatanút nem lehetett kihallgatni, mert két héttel előbb már meghalt. Scottsot halálraítélték. A színész védőjé­nek sikerült újrafelvételt elérni. A második ítélet megerősítette az elsőt. Huszonnégy órá­val a kivégzés előtt az ügyész levelet kapott Scotts öccsétől, amelyben megesküszik, hogy nem bátyja, hanem ő követte el a gyilkossá­got. A kivégzést ismét elhalasztották. Kiadták az elfogatóparancsot a fiatalabb Scotts ellen. Kiderült, hogy csak félrevezette a hatóságokat, hogy bátyját megmentse. Most már végérvényesen kitűzték a kivég­zés határidejét. Ekkor a színész őrültséget szimulált. (Olyan sikerrel tette ezt, hogy Be­szállították egy idegszanatóriumba. Itt azon­ban rájöttek, hogy csak szimulál és ismét visszavitték a fegyházba. ) Ír pápa is interveniált Sacco és Vanzetti érdekében? Róma, augusztus 12. Az Impero szerint a pápa a Szentszék ál­lamtitkára útján Sacco és Vanzetti érdekében lépést tett a washingtoni kormánynál. A pápa az ügyet egyesegyedül humánus szempontból nézi és azt vallja, hogy a kivégzés elhalasz­tása hét éven át a kegyelem megadására ele­gendő ok. Luigia Vanzetti, Vanzetti nővére, akit m­ost kienged­tek­­­Amerikába fivére meglátogatósára

Next