Pesti Napló, 1927. augusztus (78. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-14 / 184. szám

20 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 augusztus 14 «­­ SZÍNHÁZ, ZENE, FILM Műsoron kívül Székely Zoltán Stradivariusa — Dohnányi nem engedi ünne­­peltetni magát — Szabad-e aludni a színházban? Néhány nappal ezelőtt az egész világon nagy feltűnést keltett az a hír, amelyet a pá­rizsi Comoedia közölt először: egy Stradiva­rius-hegedűt egy milliókét,száznegyvenezer fran­kért adtak el. Ez volt eddig a legmagasabb vé­telár, amit hegedűért elértek. A hír a magya­rokat közelebbről érdekelte: Székely Zoltán, a kiváló magyar hegedűművész szerezte meg a Stradivariust. A Comoedia nyomán minden külföldi újság megírta és nálunk is foglalkoz­tak a hírrel. Ennek a Stradivarius-­ks,kr­ks­nak azonban intim érdekességei is vannak, amelyekről nem­ számoltak be az újsághírek. Székely Zoltán, amint elvégezte budapesti tanulmányait, külföldre költözött. Sorra járta az európai nagyvárosokat, mindenütt hangver­senyezett. Legnagyobb sikereit Hollandiában aratta. A fiatal hegedűművészt nagyon szíve­sen szerződtették az ottani impresszáriók, mert fellépése mindig telt házat jelentett. A nép­szerű muzsikust egy napon meghívják Hollan­dia egyik leggazdagabb és legelőkelőbb család­jának estélyére. Székely Zoltán elfogadta az arisztokrata­ família meghívását és megjelent az estélyen. Nagy szeretettel fogadták. Sőt mondhatjuk — szerelemmel. Az­­egyetlen leánya ugyanis szorgalmasan látogatta Székely Zoltán hangversenyeit és ő hivatta meg a he­gedűművészt, mert személyesen szerette volna megismerni. Az estélyen is hegedült Székely. Most már inkább a leánynak, mint a többi ven­dégeknek. Az események gyorsan peregtek. A hegedű­művész és házikisasszony egymásba szerettek. A leány szülei örömmel egyeztek a házasságba. Mialatt jegyesek voltak, Székely Zoltán részt vett a velencei internacionális zeneünne­pélyen. A zeneünnepély sokkal jelentősebb volt Székely számára, mint azt az akkori kritika — bár nagyszerűen — megemlítette. Egy a muzsikáért rajongó angol úr fel­tűnően tapsolt Székely Zoltán száma után. Ez az úr minden idejét a zenének szenteli. Nagy birtoka van. Legendákat mesélnek gazda­gsá­gáról. Annyira megtetszett neki Székely Zol­tán hegedü­lése, hogy levelet írt neki, amelyben közölte vele: boldog volna, ha a kitűnő muzsi­kust vendégül láthatná angliai birtokán, araiért olyan felejthetetlenül szépen hegedült. Székely Zoltán visszatért Hollandiába. Megtartották az esküvőt. Nászút­ja alatt útba­ejtette feleségével az angol úr birtokát is. Nagy örömmel fogadta őket. Összebarátkoztak és az angol kijelentette, hogy olyan hegedűt fog vásárolni Székely­­Zoltánnak, amelyről az egész világ beszélni fog. Az lesz a megkésett nászajándéka. Három hónapig utazott mindenfelé az an­gol és kutatott egy igazi Stradivarius után. A hosszas keresgélésnek meg is lett az eredmé­nye. Sikerült felfedeznie egy nagyszerű, h­ege­gedíst. Egymillió kétszáznegyvenezer frankot adott, érte és Székely Zoltánnak ajándékozta. A fiatal magyar művész most boldogan él Hollandiában. Gyönyörű kastélya van. A nász­ajándékok közül azonban kétségtelenül a Stra­divaris ér a legtöbbet, így mesélik, h­ogyan lett Székely Zoltán a világ egyik legjobb hegedűjének tulajdonosa. Dr. Dohnányi Ernő, a Filharmóniai Társa­ság elnök-karnagya, nemrég töltötte be ötve­nedik életévét. Tisztelői elhatározták, hogy megünneplik Dohnányi Ernő ötvenedik szüle­tésnapját. Úgy tervezték, hogy nagy bankettet rendeznek Dohnányi Ernő tiszteletére, amelyen részt vesz a magyar művészi világ minden re­prezentáns tagja. Szó volt még arról is, hogy Dohnányi Ernő tiszteletére díszhangversenyt rendeznek, amelyeket ő dirigál. A filharmonikusok küldöttsége meg is je­lent Dohnányinál és megemlítették neki a tagok óhaját az ünnepi estre vonatkozóan. Dohnányi végighallgatta az urakat. De udva­rias szavakkal elhárította magától az ünnepel­tetés minden módozatát. Tisztelői még mindig törik a fejüket, vájjon milyen módon emlé­kezzenek meg az ötvenéves Dohnányi Ernőről és milyen meglepetést találjanak ki számára. * Furcsa színházi perben hozott most elöntést a legfelsőbb római bíróság. Még ezerkilenc­sz­ázh­uszonkettőben történt, hogy a római Theatro Munzoniban előadás közben elaludt az egyik néző. Arnaldo Scardamaglianak hív­ták, író volt. A színházat már be is zárták és nem vették észre, hogy valaki ottmaradt. Az író a harmadik emeleten aludt el egy széken és mikor éjszaka felébredt, álomittasságéban lezuhant a földszintre. Olyan súlyos sérülése­k­et, szenvedett Arnaldo Scardamaglia, hogy — másnap reggel találtak csak rá — meghalt. A színigazgatót felelősségre vonták gondat­lanságból okozott emberölés miatt, ítéletre azonban nem került a sor, mert általános amnesztia volt, amelynek­­során eltekintettek az igazgató megbüntetésétől is. Vígjátékíró vagyok. Nálam senki sem éli meg, hogy meghaljon. Ismeretlen szerző. Valóban senki nem ölte meg nála, hogy meghaljon. Sem a hercegek, sem a grófok, sem a püspökök, sem a tábornokok, sem a gazdag­zsidók, (akik közül egy mindig előfordult da­rabjaiban) sem a tisztességes asszonyok, akik nem voltak azok, sem a tisztességes lányok, akik azok voltak, sem a kokottok, akik szintén azok voltak. (Már­mint tisztességesek.) De hogy meghaljon, megélte szegény ő maga, Ro­bert de Flers. És hogy meghaljon, megélte műve is. Mert meghaltak. Darabjainak, alak­jainak, párbeszédeinek, ötleteinek, mondatai­nak, szavainak és felvonásvégeinek egész so­kasága. Őt magát szervi baj ölte meg. Darabjait is. A szervi bajt, amibe darabjai belepusztultak, úgy hívják, hogy öregség.­­Egyes darabjai rendkívül öregek voltak. Volt közöttük olyan is, amelyet már huszonöt év előtt írt. De valamennyi közt az volt a leg­öregebb, amelyet egy év előtt írt.) . Robert de Flers írta valamikor (Gaston Caillavet társaságában) a legnagyobb sikere­ket. Király. Zöld frakk. Erény útjai. Buridán szamara. A legnagyobb sikerek után írt azután még nagy sikereket. Később már csak sikere­ket. Még utóbb félsikereket, de ha elég korán is halt meg, még mindig m­egismerte a buká­sokat is. Pályája különben szabályos volt és egyenletes. Nyílegyenes vonalban, zökkenés nélkül ment — lefelé. Miért? Mert... Mert... Mert az olyanfajta darab­ból, amilyeneket Flers írt, csak sikert szabad írni. Ez nem vicc. Ez komoly. T. i. olyan író­nak, mint Ibsen, mint Henry Becque, mint Hauptmann stb. szabad nem sikert is írni. Azért ő mégis Ibsen, Becque, Hauptann. A Peer Gynt-öt, a Parisienne-t, a Hannele-t nem lehet tőlük elvenni. Egy Hal­ptmann még egy sikert is igazolhat, de egy Flerset csak egy siker igazolhat. * De a siker elmaradt mellőle. Miért? Mert túlságosan benne élt. A Király, a Zöld frakk stb. idején annyira benne élt, hogy Flers már nem tudott a sikerétől élni. Nem tudott tőle lélekzeni. Nem tudott tőle látni. Nem tudott tőle gondolkozni. Nem tudott tőle semmi az eszébe jutni. Megfeküdte a siker. Mint egy asztma, mint, egy krónikus nátha. Elhúzott tőle. (Lelkileg). Érelmeszesedést kapott. (Szellemi­leg.) És az egész ember mechanikus lett tőle. Az íróból írógép vált. * Nem írt túl sokat. De mindig ugyanazt írta. Ugyanazt a kedvességet, ugyanazt a rózsa­színt, ugyanazt az optimizmust, ugyanazt a szentimentalizmust. Még az a kis kételkedés, az a kis cinizmus, az a kis szatíra, az a kis tiszteletlenség is, amivel a dolgot föleresztette, még az is mindig ugyanaz volt. Több évtize­des írói pályáján mindig az első sikereit írta. Százszor megírta azt, amit igazán átérezni csak egyszer lehet. Százszor azt, ami csak egy­szer lehet őszinte és friss. Ami csak egyszer lehet igazi. De ő utánozta és ismételte magát fáradhatatlanul és mégis oly fárasztóan. Min­dig magát. Mindig az első sikereket, első figu­rákat, első ötleteket és aztán mégsem tudta megérteni, h­ogy mentől szorgalmasabban öt­letes, annál tűrhetetlenebbül unalmas. Az­­ egyetlen mód, hogy megőrizze sikereit, az lett volna, hogy nem ír többet. Jó. De miből élt­ volna akkor? A szerencsétlenül járt író hozzátartozói magánjogi úton indítottak kártérítési pert a színház tulajdonosai ellen. A legfelsőbb bírói fórum most hozott ítéletet ebben az ügyben és elutasította a Scardamaglia rokonainak kár­térítési igényjogát. Az indokolásban kimond­ják, hogy a színház vezetősége mindenesetre köteles gondoskodni a közönség minden ké­nyelméről és biztonságáról. Ez a­ gondoskodás azonban megszűnik az előadás befejeztével. A színigazgatót nem lehet törvényben kötelezni arra, hogy színházának minden üres helyisé­gét, minden páholyát és zeg­zugát átvizsgálja az előadások után. (Nálunk megteszik a szín­ház alkalmazottai!) Ha egy látogató saját hibájából marad a színház épületében és ebből kárt szenved, minden felelősség saját magát terheli, ezt a színigazgatóra áthárítani nem lehet. Ennyit mond a bírói ítélet. Arról a kivé­teles esetről azonban nem emlékezik meg, amikor mégis önhibáján kívül alszik el az ember. Mi történik akkor, ha olyan unalmas darabot játszanak, amelytől álomkórt lehet kapni. (Miből élt volna akkor a kastélyban, parsó­ban, halastóban?) -fő Francia vígjátékíró volt. Békebeli mulat­tató. A háborúhoz már csak mint nacionalista újságíró tudott hozzászólni. A háború utáni időkhöz sehogysem. (Hazatérés. Új urak.) Aho­gyan ezekben a darabjaiban az új idők min­den problémáit még mindig legitim és illegi­tim három­szögecskékbe akarta beleszorítani — igazán nevetséges volt. De mert nevetséges volt, lehetett is nevetni rajta. (A szerzőn. Nem a darabon.) Most nem nevetünk rajta. Sőt sajnáljuk. Mert nyilvánvaló, hogy mindezt ő is érezte. Tudta magáról. Ezért az utolsó esztendő kim­­ódásai, vívódásai, kutatásai. Mert keresett is. Ezt nem lehet tagadni. Keresett. Előbb nagy­ pénzeket, utóbb nagy problémákat. Az volt a szerencsétlensége, hogy meg is találta őket. A problémákat. Megtalálta őket, de nem­ tudott velük mit csinálni. Mert ahogy, ő ezekhez hozzányúlt! Ahogyan rajtuk elbot­lott. Ahogyan róluk dadogott. Amilyen ügyet­len lett ez a nagyon ügyes, ez a túl ügyes író, mihelyt komoly probléma jutott a kezébe. Ahogyan meglátszott, hogy ez a probléma nem az övé. Ahogyan meglátszott, hogy csak meg­írta, de nem élte át őket. (Soha egy igazi probléma olyan messze nem esett tőle, mint amikor maga elé tette az íróasztalra.) Az örök színpadi háromszög. Az örök szín­padi kergetőzés. Az örök színpadi félreértés. Flerset megölte egy forma, amit azonban ő ölt meg. Hogy mindez azért volt, mert francia víg­játékíró volt? Bocsánat, Moliére is francia vígjátékíró volt, Beaumarchais is, Henry Becque is. De ők embereket írtak. Nem szere­peket. (És azért jobb szerepek is az ő embereik, mint Flers szerepemberei.)­­ De azért neve halhatatlan lesz. Hogyan lenne az, amikor­­ társszerzője volt Gaston Caillavet, akinek családja annyiszor szerepel az Anatole Franc-emlékiratokban.­­ És mégis őszintén sajnálom. Mert rend­kívül finom intellektus volt. Mert akart, mert dolgozott, mert szenvedett. Ez a nagyon nagy mulattató titokban nagyon-nagyon sokat szen­vedett. De... * De élete a nyilvánosságé volt és így halála is az. Annyit szerepelt, a neve akkorára nőtt, hogy végre is meg kellett róla írni azt, amit­­ meg kellett írni. Nem mingjárt. Csak na­pokkal halála után. Mert hogy az emberek va­lahogyan a sírban már nem olyan érzékenyek, mint, a ravatalon. Az isten adjon nyugodt pi­henést neki, aki olyan gyakran és olyan sok embert megnevettetett. Habár az utóbbi idő­ben ritkábban és kevesebb embert, mint ő sze­retett volna. * Dehát . . . Lakatos László TABAR­IN átalakítva, fényes műsorral aug­ hó 16-án (kedden) esti 10 órakor nyílik meg! A­ nevetés és a halál játéka

Next