Pesti Napló, 1927. szeptember (78. évfolyam, 197–221. szám)

1927-09-18 / 211. szám

K . ÚRI MURI REGÉNY­19 ÍRTA: MÓRICZ ZSIGMOND — No gyerünk ki egy kicsit, míg a bor hűl. — mon­dta a gazda. Felállottak s kimentek. Lassan mentek keresztül a szérűn. — Jaj tekintetes úr, hun fogunk hálni? — esett neki mindjárt a cigány­asszony. Az ég alatt nem jó! — De hátha eső lesz. — No majd kaptok helyet. Most üres volt, az istálló, a marha kint volt a mezőn, látták is az akácoknál, mikor arra jöttek a kocsival. A juhakol is üres volt. Most kezdi terelni a juhász őket fel­felé, itatni, a laposról. A disznóólak ott voltak az istálló mögött. A nyáj kint volt a legelőn, csak néhány beteg állat feküdt a karámban s lihegett. A szazda csak rájuk pillantott s tovább ment. Nem bírta nézni őket. Inkább a ku­tyákkal incselkedett. — No büdösek, — mondta a komon­dorok felé — most nem morogtak. Olyanok ezek, mint az asszonyok. Ha az ember ked­veskedik nekik, akkor észre se veszik, csak ha a vágy epeszti őket, akkor virnyognak. Szépek, mi? Gróf úr! — Szépek. — András! Állítsa fel már őket kend. Nézd csak hogy döglenek. András előjött s odacsapott a ku­tyákra. Nagy lomhán állott fel a legöre­gebb, nyelvét messze kivetve lihegett. Nem is csoda ekkora bundában. — Hát az micsoda? — kérdezte a gróf s egy rúdra felállított szekérkerékre muta­tott, amelyen hús volt felrakva. — Hús. — Mire az? — Kutyáknak. Ez az a kamerájuk. Mer ha hozzájutnak, szétfalják. Esett birka. Tovább mentek. — Az is van mindig... András. — Tessék? — A kiscsirke nem döglik? — Nem. — No hála istennek. — De valami menyét kapott ide, mán három tyúkot elvitt. — Van puskája, mér nem lövi meg. — Mán két iccaka lestem. A szemem­be nem hunytam, de nem bírok rájönni az útjára. — Ma éccaka is lesse kend, mert most sok a menyét. Odaintett a cigányok felé. — Hát mán tudom hol fognak halni. A kutricás ólba. Nevetve néztek a disznóólakra. — Be kell állítani őket rögtön, hogy takarítsák ki jól. — Száraz az kérem, tisztább az, mint a cigányház. Kivált most, hogy üres, — mondta a tanyásgazda. — No csak ki kell takaríttatni velük. Felmentek a töltésre s elnéztek mesz­szire. Az alföldi síkság most olyan volt, mintha párában égne, szikrázott és rezgett a levegő. Gyönyörű volt. Arra jobbra lent kanyargott a Berettyó. — Itt lesz a medence, — mondta a gazda — innen fogják kihordani a fődet az én kopoltyúsi barátaim. Marha mérnök, engem tanít, hogy mit akarok. Remélem a szikes kopolyákat egy kicsit magukhoz tu­dom most hozni. Ez az egy orvossága van a sziknek, 30 centi fed. A juhnyáj jött előttük. Lementek hoz­zájuk. — Hogy vagy öreg Selymes? A vén juhász megbiccentette a kalap­ját s fogatlan állát előre szegezve barátsá­gosan nézett a gazdájára. — Nincs semmi különösebb. — Hazai fésűs merinó. — mondja a gazda. — Szövetgyapjú. Finom ruhát csi­nálnak ebből. A báránygyapjúból pedig a legfinomabb kalapot. A juhok egy tömegben állanak, össze­bújnak, melegük van, lihegnek. Úgy jár az oldaluk, mint a futtató, egyenletesen. Egy bárány aláveti magát az anyjának s döfi veri a tőgyit, egész harc. — Mér nem választják már el, — kérdi a vendég a juhászt. — Csecsen akarja az úr eladni, —­ mondja ez flegmával. — Maga mióta juhász? — Mán mióta csak élek, ezt csinálom. Hogy az urak hallgatva állanak, a ju­hász elunja. — Mozoghat? tekintetes uram? — Lehet. A nyáj abban a pillanatban megmoz­dul, pedig az ember nem is látja, hogy adja meg neki a jelet a juhász. Ők ott marad­tak, a nyáj előre torlódik, sorokban mint a katonák. — Ez a nyugodt élet, — szólal meg a gazda. — Egész nap a birka mellett, nem szól senkih-ez. — Hun a szamár? — kérdezte a gróf. Nagy sokára felelt rá a gazda. — Vót. Vót egy szamara. De nem jött­ ki,_ mindig ott ette a fene a tanyába. Aggyá mán el. Ott áll órákat s bámul. Minek a. — Juhásznak nem szabad másra ülni, — mondta Borbiró — csak szamárra. (Folytatása következik.) 7 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 szeptember 18 Az öreg ember írtai dr. Lengyel Ernő — Hány évest — kérdezték, félig még hip­nózisban, az amerikai újságírók, mikor Appo­nyi Albert befejezte fényes előadását: »Nyolc­vanegynéhány.« Elcsodálkoztak, aztán hozzá­tették: Edison is... és hamarjában még fel­soroltak vagy tíz nevet, amelyek valóban hó­fehér hegycsúcsokként emelkednek a háborús és háború utáni világ tengerszíne fölé. A csodagyermekek kora lejárt. Az ifjúságnak abból a diadalénekéből, amely a Napóleon 25—30 esztendős tábornokainak nevében, a Hoche Junot, Jourdan, Murat, Cambronne ne­vében egy évszázadon át remegtette meg a fiatalemberek szívét, a világháború marsall­jainak, hadvezéreinek, vezérkari főnökeinek életkorában már egyetlen ritmus sem ütődik vissza. Hindenburg már nyugdíjas, öregem­ber, mikor a világháború kitört. Conrad, aki fölött igazán a zsenik balszerencséjének tra­gikuma lebeg, öreg ember. Joffre már aggas­tyán, mikor az első marnei csatában egy szá­zad jelzőtábláját fordítja vissza. Szurmay erősen túl az ötvenen, mikor a kárpáti har­cokban szárnyára kapja nevét a világhír. Foch marsall túl a hatvanon, French angol tábornagy szintén, a cári hadsereg legkivá­lóbb tábornokai, Ruszkij, Alexejev, Bjelajev szintén. A háború után ugyanilyen képet lá­tunk a Népszövetségben. Briand, Vandervelde, Chamberlain... Még aránylag Stresemann a legfiatalabb. De sajnos, ez csak egyik része a kérdésnek és talán a legkisebb része az »öreg ember« pro­blémájának. Mert ha ezek azok az öreg embe­rek, akik a helyükön vannak — a világ élén és akiket, hogy úgy mondjuk, egy szent önzés tartott vissza a közszolgálatban. Az öreg em­ber problémája más: azoké az öregeké, akik nem tudnak elhelyezkedni, bár ép annyi tudás van bennük, mint... volt. Nemrégiben a fia­talemberek problémájáról írtunk itt, hogy mi­lyen nehéz ma fiatalembernek lenni és pályát kezdeni. Hát a legszomorúbb pályakezdők, ál­talában a legszomorúbb kezdők ma — az öreg­emberek, az élemedettek, akiknek életük alko­nyán kell állást, karriert, hírnevet, jövedelmet, elismerést vagy egzisztenciát szerezni. A biz­tos és nyugalmin öregség álm­a eltűnt a hábo­rús és háború utáni világból és az öreg ember, vagy az élemedett ember ma épúgy írja a pá­lyázatokat és folyamodványokat és »első no­vellákat«, első színdarabokat, első riportokat vagy folyószámlakivonatokat, mint a fiatal­ember. Nem mentor, hanem konkurens, nem ve­zeti a fiatalságot, de szemben áll vele. Nem osztja fel Lear királyként a birtokait, de igényjogosultságot jelent be minden por­szemre és az igényjogosultság elől nem zár­kózhatik el még az új nemzedék sem, mert hiszen ez a hatvanéves ember­­ frontszolgá­latot teljesített, mint ötvenéves népföl­kelő a háborúban és ha az ágyútűzben és a robban­tási tölcsér peremén jó fiatalnak bizonyult, nem lehet tőle megtagadni a fiatalság jogát, a hivatal szoba küszöbén, a klinika küszöbén, a gyár kapujában sem. Az bizonyos,­­hogy annak a fiatalembernek, aki tizennyolcesz­tendős korában az iskolapadból hágott át a lövészárokba és ott hevert a halál völgyében a negyven- és ötvenéves férfi mellett és igazán aranyat adott­­ az ifjúság és az élet aranyat vasért, nem lehet azt mondani, hogy most pedig legyél megint gyermek, aki éretlen vagy a választójogra vagy éretlen vagy az életre, miután érett voltál a halálra? De bizo­nyos az is, hogy annak az öregembernek sem lehet azt mondani, hogy — most pedig légy megint öreg, vonulj el szépen, vonulj félre, tűnj el, places aux jeunes! helyet a fiatalok­nak! Mert nem hajlandó félrevonulni. Posta­munka vár még rá az életben, sürgős elin­tézni való, valami kis házat, valami kis dicső­séget, valami kis pénzt, valami kis hírnevecs­két kell szerezni. Be kell hozni az elvesztett éveket. Be kell fejezni a munkát, vagy ami még rosszabb: élölről kell kezdeni. Mennyien kezdik és mennyien nem kezdhetik elölről. Az ügyvédi kamarákban kortörténelmi drá­mákat tudnak előadni a hatvan-hetven esz­tendős ügyvédekről, akiknek semmijök sincs. Valamikor régen úgy volt, hogy­­ az ügyvéd, ha fiatalember korában vagy férfi­korában nem is ment az irodája, az évek múl­tával, pusztán avval, hogy évtized évtizedre jött, egész észrevétlenül, a legnagyobb csönd­ben, szép lassan keresett és jómódú fiskális lett, főleg vidéken, tekintély, bizottsági tag, bankügyész és szabadelvű párti, vagy függet­lenségi párti társelnök. Mostan,­a Tisza Kál­mán kedvenc kom­ádi kisbírójának szavával szólva »csak lefelé billenhet« az évek multával. Orvosok. Világhírű professzorral beszél­getek. Hatvanötéves. »Negyvenesztendős ko­romban jómódú ember voltam, magántanár, óriási prakszissal, ha valami betegség csap le rám hirtelenül, mondtam mindig magamban, van annyi pénzem, hogy akár huszonöt ela­dóig is eléldegélhetek belőle. Aztán jött a há­ború. A többit nem kell mondani. Hadikölcsön, betét, biztosítási kötvény. Az ismert valorizá­­lási tragédia és ma itt állok, a munkám sokkal többet ér, mint negyven esztendős koromban, erőm, becsvágyam, munkaképességem töretlen, de dolgozom, mint tudós és mint rendelőorvos, egész nap, vpgyonom: semmi, de semmi, igaz, nem is nagyon bánom, a munkámat imádom és mindenért kárpótol.« Még szerencsés eset ama kartársához képest, aki a múltkor itt járt, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, állá­sát elvesztette. Neki is meg volt a maga kis külön történelmi szomorújátéka, a katasztró­fák ciklusában. Állást keres »akár­milyen ki­csit«, nde fix legyen«, írókról, újságírókról nen­ is beszélünk... # A harc rettenetes, a nemzedékek harca. JA fiatalság türelmetlen, mikor megrettenve látja, hogy okkupált terület minden hely minden hivatalban, gyárban, színházban, sőt hargver­senypódiumon is. A nagy népeknek még meg­szelídíti a harcot egy bizonyos váltógazdaság, de Európa legtöbb részében a különféle B-listák nyomában egymást követik az új állás szer­vezését tiltó rendelkezések, szabályok. Vannak még helyek, ahová bejutni könnyebb, mint va­laha, de érvényesülni nehezebb. A helyet meg­kapni még lehet, de megtartani majdnem le­hetetlen. S ezzel szemben itt áll az a tény, ame­lyet Wells oly szépen ír meg a William Clis­sold világában, hogy míg azelőtt az ötvenéves ember lassan már megkezdte búcsúját az élet küzdelmeitől, örömeitől, fáradságaitól és igé­nyeitől, most tömegével élnek mindenütt a vi­lágon hatvanéves és még idősebb emberek, akik »nem adják meg magukat«. Nem azokra a hatvanéves aranyif­jakra gondolunk itt, akik Svájc vagy a Riviera first class halljaiban táncolnak és bridgeznek, hanem azokra, akik erejük javában és teljében produkálnak még, iparvállalatok élén vagy akár alján, akiknek »szolgálati ideje« talán a szabályok szerint le­telt, de akik ma még többet érnek mint pro­fesszorok, klinikusok, mérnökök, bankvezérek, üzletemberek, újságírók, színigazgatók vagy színészek, mint tíz esztendővel ezelőtt. A színészét például speciális »ifjúsági pá­lyának«, sőt testi pályának mondják, olyan fia­tal színész azonban nem volt és nincs ma, mint Ujházy volt öreg korában, Saljapin ma is veretlen. Battistini tehetsége teljében, most vonul vissza, hetvenesztendős korában s a legbriliánsabb fiatal színésznek ma Budapes­ten Csortos Gyulát tartják, aki túl van a negyvenen... Pedig bizonyos, hogy a mai fia­talságban is hallatlan sok fényes tehetség zsú­folódik föl, de ép az ennek a kérdésnek az öl­

Next