Pesti Napló, 1927. december (78. évfolyam, 273–297. szám)

1927-12-18 / 287. szám

Vasárnapi PESTI NAPLÓ ,1927 december 18 35 „Párizsi Regény"-ből Írta: Szomorú Dezső Még szomorúbb volt a Grimnvald teme­tése a Montmartre temetőben. Olyan volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol táj­kép, egy igazi angol tájkép sok szü­rke le­vegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem tagadom: az emberi létnek valami bor­zasztó nyomorúsága terjedt itt, a hangulat egységében. Ehez a koporsóhoz is odalova­golhatott volna a lordmajor balladasze­rűen, de vadászván is e dúlt környéken, kérdezhette volna, a halott iránt érdeklőd­vén: »Mi baja volt, hogy meghalt?« Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet máskép, — ez kétségkívül szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, tá­vol a hazájától, közelebb érzi magához Is­ten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre temetőben temetkezni, egy tá­voli halom régjének legmélyére szállani egy magyar embernek, — ennél nincs semmi siralmasabb, mégha az ember le is tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta nyomorúságokat Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis re­kedt csengő csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind csilingelt. Már nem tudom, kik voltunk­­itt a sír körül, a kapás embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlék­szem, aki mellettem állott és figyelt a cvik­kere mögül, ami az orrán ült, de a fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a ka­pások csináltak. Meddig tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy ember­nek, aki öngyilkossá lett? Már arra se szá­mított, hogy polgárian eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlenn, a víz sodrára bízta magát, hogy az el fogja vinni örökre. Eljöttünk a sír mellől s visszafelé ha­ladtunk a kis úton. — Das ist die Geschichte von der 'Nichte! — mondta Pataky filozofikusan. De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni honnan. Mikor a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezítlábas nyurga fiú rángatja a köte­let. Az mulattatta nyilván, hogy így csi­lingelhet. A mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az uccák hangja volt. A montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a látha­táron, fehérke csiszol­tságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben, nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge malomkereke nyúj­totta föl a vörhenyes atmoszférákba két festett vászonszárnyát, egy óriási X betű formájában. Háztetők is látszottak, magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, mus­kátlis manzardok kalitkáival s a kémény­csövek ijesztő sokaságával, tolongásával, torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon fújta a füstöt az ég felé, mely bámult. Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik. A sikátoron, intek magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel a felírással: Au Nord — Észak irá­nyában! Mért ne indulnék el észak irá­nyában­? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is út, le is út, akinek minden mindegy. Minek egy-egy regényes szó egy keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte. Párizsban is mindig szerettem a szépnevű uccákat, a rue Murillo-t a Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott haj­dan s azt a zeg­zugos rue de Vencienne Comedie-t, ahol sokat jártam, mikor átjöt­tem a Szajnán. Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben gondol­tam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam búcsúztatására, legalább gyűj­tök valami kis anyagot riporteri háztartá­somhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes, tekintettel silány javadalmazásomra elvben, mert gyakorlat­ban, amint azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak nagy r­itkán ha kaptam egy pár fran­kot, saját külön tudósítónk, aki voltam, szerencsétlen! Bolyongván észak irányában, hirtelen, az út végén, egy egész domboldal­ meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind magasabbra a szem­határig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltű­zdelte a karói kietlenségét skar­lát fátylakba borultan, ami az alkony vissz­fénye volt rajtuk. — L'lombeau d'He­in, — c'est deux sous que je vou­s y conduis! — mondta a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött utánam ... észak irányában. így mondta: Hein, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine akart lenni ez a Hein, a Heine sírja, amit felaján­lott, hogy elvezet oda, két szomorú kraj­cárért A cikkíró szempontjából minden pénzt megért a sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blovitz az én helyemben egy pillanatig nem gondol­kodott volna. — Köszönöm, tudom az utat, — felel­tem a kisfiúnak, aki ilyenformán elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant közül, a homokbuckákban, s még intett is mikor visszanéztem, még intett is, díjtala­nul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával az orrában egy sírkereszt­nek dőlve. Oh istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a halotti köztársa­ságban és minden hant és minden kereszt úgy tűnik, testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani for­máik, púpokra s buckákra válva s besüp­pedve, maglik is eltemetkeztek s köveik is és keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak már, meddig még? mert mind bú­csúznak attól az utolsó emléktől is, ami rég elmúlt fölöttük s mind elmerülnek boltjaik után, akiket nincs miért, hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon, dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva, borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind mutatja, egymás hegyén­hátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes ré­tegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem a névjegye­­met, amelyen a nevem alá oda volt nyom­tatva: Correspondant parisien du Magyar, Hírlap, amiből Heine mindent megérthe­tett. Ha az ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor benyomatja egy kartonlapra, csakhogy valahogy megörö­kítse szerencsétlenségét Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner Angliá­ból, mint egy szegény ifjú Magyarország­ból s eltűnődtem s elmerengte­m­ s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari tájékára, ahogy azt minden neveze­tesebb alkalmakkor, minden ritka élmé­nyeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívem­ben, kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmékre és gondolatokra, azokra a búbánatos axiómákra s finom apergu-kre, ahogy otthon mondtuk, melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet, e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézte velem ezt a sok papírrongyot itten. De csak a kisfiú jött megint. — Vous ne m'donnez rien? — kérdezte angyalian. Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok, összesen öt sou­m volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de valami olyan me­leg tekintettel utoljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy egész ezüst frankért hogyan nézett volna, — el se tudtam képzelni ezt Soha temetőben még nem élt egy ilyen kis­fiú, ilyen mennyei szemekkel. De magam is indultam hazafelé, már­már este volt. Amint leértem az uccára , el­vesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle ucca, a sok ház és ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda fölött, a tömegek fölött, anyagi kap­csolatok nélkül, érzelmi közösségek nélkül egy céltalan világrban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a levegőben. Hova mennek? Kutattam, amikor százfelé volt út, százfelé gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place Pigalle-on megáll­tam tanácstalan s bámultam a járda szélé­ről, az orrommal a levegőben, ecry nagy régi házat odaát, a tér túlsó sarkában. Egy festő-honfitársam lakott itt, az ecryik ate­lier-ablak mögött, mert mind atelier-ablak volt a házon. Ha ott tartana magánál va­csorán? gondoltam elepedten, de rösztön el is széergelve magam hajdani előkelőségem­ben, Csemegi barátja! szinte megkönnyeb­bülve láttam, hogy nincs világ az ablaká­ban s mentem. A kísértés, ha így magától omlik össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt világos, izzó ab­laküvegével, mint egy szent fény a tér fö­lött. Puvis de Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel, szegénységem vallomásával! — ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S amint men­tem­­az uccákon, mindig azt mondtam ma­gamban, hogy lekössem a gondolatom: Pu­vis de Chavannes! Puvis de Thavannes! Mint ahogy Szent Pál ismételhette a Jézus nevét a nagy utakon, ahol magányosan ment. Az embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki megér­tené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem juthat. Ez Isten köl­tészete az ember szívében. És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes i s amint így mentem s így motyogtam magamban, azt mondta wrv nő mellettem: »Ou'pii ce ave tu dis­coro?« Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiohae leánya ,s szakasztott úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen, titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tün­déje s alig vált le a karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s

Next