Pesti Napló, 1927. december (78. évfolyam, 273–297. szám)
1927-12-18 / 287. szám
Vasárnapi PESTI NAPLÓ ,1927 december 18 35 „Párizsi Regény"-ből Írta: Szomorú Dezső Még szomorúbb volt a Grimnvald temetése a Montmartre temetőben. Olyan volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, egy igazi angol tájkép sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a hangulat egységében. Ehez a koporsóhoz is odalovagolhatott volna a lordmajor balladaszerűen, de vadászván is e dúlt környéken, kérdezhette volna, a halott iránt érdeklődvén: »Mi baja volt, hogy meghalt?« Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet máskép, — ez kétségkívül szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, távol a hazájától, közelebb érzi magához Isten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre temetőben temetkezni, egy távoli halom régjének legmélyére szállani egy magyar embernek, — ennél nincs semmi siralmasabb, mégha az ember le is tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta nyomorúságokat Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis rekedt csengő csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind csilingelt. Már nem tudom, kik voltunkitt a sír körül, a kapás embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlékszem, aki mellettem állott és figyelt a cvikkere mögül, ami az orrán ült, de a fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a kapások csináltak. Meddig tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy embernek, aki öngyilkossá lett? Már arra se számított, hogy polgárian eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlenn, a víz sodrára bízta magát, hogy az el fogja vinni örökre. Eljöttünk a sír mellől s visszafelé haladtunk a kis úton. — Das ist die Geschichte von der 'Nichte! — mondta Pataky filozofikusan. De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni honnan. Mikor a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezítlábas nyurga fiú rángatja a kötelet. Az mulattatta nyilván, hogy így csilingelhet. A mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az uccák hangja volt. A montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a láthatáron, fehérke csiszoltságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben, nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge malomkereke nyújtotta föl a vörhenyes atmoszférákba két festett vászonszárnyát, egy óriási X betű formájában. Háztetők is látszottak, magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, muskátlis manzardok kalitkáival s a kéménycsövek ijesztő sokaságával, tolongásával, torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon fújta a füstöt az ég felé, mely bámult. Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik. A sikátoron, intek magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel a felírással: Au Nord — Észak irányában! Mért ne indulnék el észak irányában? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is út, le is út, akinek minden mindegy. Minek egy-egy regényes szó egy keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte. Párizsban is mindig szerettem a szépnevű uccákat, a rue Murillo-t a Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott hajdan s azt a zegzugos rue de Vencienne Comedie-t, ahol sokat jártam, mikor átjöttem a Szajnán. Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben gondoltam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam búcsúztatására, legalább gyűjtök valami kis anyagot riporteri háztartásomhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes, tekintettel silány javadalmazásomra elvben, mert gyakorlatban, amint azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak nagy ritkán ha kaptam egy pár frankot, saját külön tudósítónk, aki voltam, szerencsétlen! Bolyongván észak irányában, hirtelen, az út végén, egy egész domboldal meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind magasabbra a szemhatárig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltűzdelte a karói kietlenségét skarlát fátylakba borultan, ami az alkony visszfénye volt rajtuk. — L'lombeau d'Hein, — c'est deux sous que je vous y conduis! — mondta a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött utánam ... észak irányában. így mondta: Hein, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine akart lenni ez a Hein, a Heine sírja, amit felajánlott, hogy elvezet oda, két szomorú krajcárért A cikkíró szempontjából minden pénzt megért a sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blovitz az én helyemben egy pillanatig nem gondolkodott volna. — Köszönöm, tudom az utat, — feleltem a kisfiúnak, aki ilyenformán elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant közül, a homokbuckákban, s még intett is mikor visszanéztem, még intett is, díjtalanul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával az orrában egy sírkeresztnek dőlve. Oh istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a halotti köztársaságban és minden hant és minden kereszt úgy tűnik, testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani formáik, púpokra s buckákra válva s besüppedve, maglik is eltemetkeztek s köveik is és keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak már, meddig még? mert mind búcsúznak attól az utolsó emléktől is, ami rég elmúlt fölöttük s mind elmerülnek boltjaik után, akiket nincs miért, hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon, dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva, borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind mutatja, egymás hegyénhátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes rétegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem a névjegyemet, amelyen a nevem alá oda volt nyomtatva: Correspondant parisien du Magyar, Hírlap, amiből Heine mindent megérthetett. Ha az ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor benyomatja egy kartonlapra, csakhogy valahogy megörökítse szerencsétlenségét Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner Angliából, mint egy szegény ifjú Magyarországból s eltűnődtem s elmerengtem s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari tájékára, ahogy azt minden nevezetesebb alkalmakkor, minden ritka élményeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívemben, kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmékre és gondolatokra, azokra a búbánatos axiómákra s finom apergu-kre, ahogy otthon mondtuk, melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet, e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézte velem ezt a sok papírrongyot itten. De csak a kisfiú jött megint. — Vous ne m'donnez rien? — kérdezte angyalian. Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok, összesen öt soum volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de valami olyan meleg tekintettel utoljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy egész ezüst frankért hogyan nézett volna, — el se tudtam képzelni ezt Soha temetőben még nem élt egy ilyen kisfiú, ilyen mennyei szemekkel. De magam is indultam hazafelé, mármár este volt. Amint leértem az uccára , elvesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle ucca, a sok ház és ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda fölött, a tömegek fölött, anyagi kapcsolatok nélkül, érzelmi közösségek nélkül egy céltalan világrban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a levegőben. Hova mennek? Kutattam, amikor százfelé volt út, százfelé gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place Pigalle-on megálltam tanácstalan s bámultam a járda széléről, az orrommal a levegőben, ecry nagy régi házat odaát, a tér túlsó sarkában. Egy festő-honfitársam lakott itt, az ecryik atelier-ablak mögött, mert mind atelier-ablak volt a házon. Ha ott tartana magánál vacsorán? gondoltam elepedten, de rösztön el is széergelve magam hajdani előkelőségemben, Csemegi barátja! szinte megkönnyebbülve láttam, hogy nincs világ az ablakában s mentem. A kísértés, ha így magától omlik össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt világos, izzó ablaküvegével, mint egy szent fény a tér fölött. Puvis de Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel, szegénységem vallomásával! — ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S amint mentemaz uccákon, mindig azt mondtam magamban, hogy lekössem a gondolatom: Puvis de Chavannes! Puvis de Thavannes! Mint ahogy Szent Pál ismételhette a Jézus nevét a nagy utakon, ahol magányosan ment. Az embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki megértené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem juthat. Ez Isten költészete az ember szívében. És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes i s amint így mentem s így motyogtam magamban, azt mondta wrv nő mellettem: »Ou'pii ce ave tu discoro?« Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiohae leánya ,s szakasztott úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen, titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tündéje s alig vált le a karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s