Pesti Napló, 1928. május (79. évfolyam, 99–121. szám)

1928-05-06 / 103. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1928 május 6 15. tek... beteltek egymással. Rubek már csak portrékat mintázott, drága pénzért, megrende­lésre s azzal szórakozott, hogy a minden em­berben lakó állat karakter-vonásait lopta bele szobraiba. Unatkozott és undorodott..­.megcsö­mörlött az élettől és művészettől egyaránt. Itt, ezen a ponton kezdődik a darab, amelynek egész drámai feszültsége egy el­késett találkozásban robban ki. Rubek és Irene egy norvégiai fürdőhelyen viszontlát­ják egymást. Egyiknek árnyéka Maja, a má­s­-ké a diakonissza, az élet és a halál szimbó­luma. A találkozás új reménységet gyújt fel Rubekben, hátha jóvá lehetne még tenni a múlt mulasztásait. Irene megszólaltatja benne a lelkiismeret szavát, ám a művész örök önzését, a bűnbánó ember sem bírja le­győzni. Mikor bevallja, hogy mikép dolgozta át a Feltámadás napját, a »halott« asszony meg akarja ölni. De rájön, hogy ez már fölös­leges, hiszen­­ Rubek is »halott«. S a két halott most elindul felfelé. A »sugárzó­ ormok« felé mennek, hogy­ egymást végre átölelve ta­lálják meg a beteljesülést, a feltámadást. Hiába. Elkéstek. Az elmulasztott élet halálá­ból már nincs feltámadás. A lavina elsodorja őket. A tragédia beteljesedett s csupán a sors, a mult, a végzet, az örök megsemmisülés mondja ki fölöttük az engesztelő szózatot: Pax vobiscum, — míg Maja az élet szabadsá­gának dalával megy le a völgybe«, a csókra­szom­jas, diadalmas »medvevadász« oldalán... Ez a történet, amelynek minden­ fordulatán, sőt csaknem minden szaván rejtett értelem vilá­gít keresztül, már nem is szimbolikus, hanem egyenesen allegorikus. Önmagában, jelképes vo­natkozásaitól megfosztva, nem él. Remekmű, de van benne valami szándékolt túlha­itása az eszmei jelentésnek, az abstrakciónak és speku­lációnak. Az író spontán teremtő kedve, képal­kotó ereje mintha akademizmusba merevedett volna: színezése annál sápadtabb lesz, mennél élesebbé válik a kontúrok kiszámított rajza. Bizonyára: a Ha mi holtak feltámadunk a hetvenéves Ibsen munkája. De milyen sokrétű, milyen gazdag és szövevényes! A művész vir­tuozitásán alig hagyott nyomot az aggkor. A költő lírája pedig egyszer sem csendült fel ilyen megindító közvetlenséggel. 3. Az analitikus itt érkezett el a teljes szinté­zishez. E tekintetben az Epilógus épúgy össze­foglalás, mint a Parsifal. Minden előbbi »Leit­motiv« egyetlen, zárt harmóniába kötődik benne. Együtt, egyszerre, egymásba fonódva csendül itt fel minden ibseni vezető­ szól­am­, a múlt sorsszerű, visszaütő ereje, a művész konfliktusa az emberrel, az alkotó eltávolodása művétől, a két asszony­ és egy férfi problémája, a feláldozás kíméletlen joga s a felelősség né­mán is kiáltó vádja, az életöröm és a kötelesség, a magányos individuum és a mohbá züllött töm­eg, a fiatalság­ és az öregség, az­ élet és halál ellentéte. Szinte úgy tetszik, az egész egy külö­nös, zenekíséret nélkül is zenéhez telített opera­szöveg. Zene-dráma, amelyben szimbolikus, el­vont értelmet, nyer minden alak, helyzet, fordu­lat és történés — a pátosztalan szavak mélyén zengő, tiszta muzsikától." Valami" csudálatos zeneiség élteti és lelkesíti el ezt a darabot, mely a költői kifejezés végső határain, testetlenül száll és lebeg a színpad fölött. Ideális opera-szöveg: önmagában muzsi­kál. Fölösleges, talán lehetetlen is lenne zenét írni hozzá. Viszont — éppen ezért — alig köze­líthető meg lelki muzikalitás nélkül. Botfülek számára érthetetlen zene­ béna. Aki »realitást« keres benne, sohase igazodik el szimbólumai­nak útvesztőjében, összevetheti a valósággal, •belenézhet drámai szerkezetének mesterkélt fogásaiba, pedánsan értekezhet a művész és model viszonyáról, — mint Brandes tette, — mindhiába: kívül marad a bűvös körön. A lényeg itt nem kézzelfogható. 4. Ez a benső követelmény szabja meg az Epilógus szám­ára a színpad és játék stílusát is. Reális keret ezt a spirituális képet be­­nem fogadhatja — torzítás nélkül. Ide szimbolikus színpad és stilizált játék kell. A Vígszínház előadása egyikkel sem számolt. Ezért csupán a darabtól függetlenül tarthat igényt értéke­lésre, mint »önálló« produkció. Vörös Pál dísz­letei elég artisztikusak, bár ál-naturalizmu­suk meglehetősen zavaró hatást kelt. A rende­zés elejtett minden szimbolikát. Ilyen körül­mények közt persze Varsányi, (Irene) Kürti, (Rubek) Makai, (Maja) Gyöngyösi (diako­nissza) és Hajmási,­ (medve­vadász) együt­tese sem törhette át a realizmus korlátait, stílus­bontás veszedelme nélkül. A két fősze­replő alakítása azonban így is bővelkedett szuggesztív erejű, megkapóan szép és tiszta művészi mozzanatokban. A premiere estéjén Sebestyén Károly tar­tott előkelő színvonalú, finoman és részlete­sen elemző, tartalmas bevezető-előadást, szá­mos új szempontból világítva meg a darabot. Kárpáti Aurél A szombat esti premierközönség ünnepi hangu­latban és nagy figyelemmel kísérte az Ibsen dráma előadását, amelynek során, az egyes felvonások vé­gén tapssal jutalmazta az együttes játékát, s az együttes élén elsősorban Varsányi Irént s mellette .Starcay Margitot, Kürthy Józsefet és Hajmás­sit. ai Nemzeti játékstílusa írta: Szász Zoltán Valami különös istenháta mögöttiig jel­lemzi egy idő óta azoknak a közéleti és hiva­tali nagyságainknak a kritikai elmefuttatá­sait, akik az irodalmi, művészeti és színházi viszonyokról nyilatkoznak. Nemrég egy egye­temi tanár vádolta meg a legújabb irodalmat a Tart pour l'art-kultusszal, ami kettős avatat­lanságra vall; először is azért, mert a l'art pour l'art kultusza, ami az irodalmi teremtés leglel­ke, nem alkot­hat az irodalommal szem­ben vádpontot, másodszor pedig mivel a leg­újabb irodalom maga is — igaz, hogy egyre bágyadó hévvel — támadja ezt az elvet. Most pedig Farkas Elemér országgyűlési képviselő beszéde, melyet az országgyűlésen irodalmi és színházi kérdésekről tartott, bizonyítja, hogy ez a buzgó törvényhozónk minden ilyirányú érdeklődése ellenére meglehetősen idegen azok­kal a szubtilisebb problémákkal és újabb fej­lődési jelenségekkel szemben, melyek a mai színházi életet jellemzik. Igaz, mondott he­lyes és megszívlelendő dolgokat is. Ilyen pél­dául az, hogy az irodalom végezhet diplomá­ciai munkát is. Itt azonban előtérbe kívánko­zik az a kiegészítő megjegyzés, hogy csak az igazi irodalom s nem az, amit, a diplomácia po­litikai okokkal támogat. Sóikban helyes az is, amit a moziról mondott s az a megjegyzése is, hogy a­ Nemzeti Színházat nem szabad telje­sen vagy akárcsak túlnyomó mértékben kasszaszem­pontokból igazgatni. Mihelyt azonban ide jutott, a Nemzeti Színházhoz, rögtön kinyílt a tevelyek Pandora-szelencéje, amit ma Magyarországon nemzeti szellemnek neveznek. Annyira megy ez, hogy csak hallani kell ezt az oly nemes, vonzó képzeteket ébresztő szót: nemzeti s rögtön készen lehetünk a szel­lemi, sőt etikai zuhanásra, a fonák és hamis elméletek, a szándékos és szándéktalan vak­ságból származó balítéletek torlódó előbugy­borékolására. Farkas Elemér beszédéből például követ­kezők peregnek elénk: a Nemzeti Színház já­tékstílusa egészen más, mint­­a magánszínhá­zaké: az a színész, aki a Vígszínházban nőtt fel, képtelen Shakespeare-darabban játszani; a Nemzetinek csak nagyon kivételesen szabad társulatát a magánszínházak tagjai köréből­­fölfrissíteni, ellenben magának kell stílusának­­megfelelő gárdát nevelnie. Szándékosan nem­­tettem idézőjel közé ezeket a­­z újságtudósítá­sokból kiemelt mondatokat, mert hiszen lehet­séges, hogy nem szóról­ szóra ezeket - mondta a képviselő úr. Az azonban kétségtelennek lát­szik, hogy szerinte a Nemzeti Színház egy egé­szen külön világ, mely lényegében más valami, mint a magánszínházak s az is, hogy szerinte ez egy olyan állapot, melynek fentartására kell törekedni. Azt..lthiszem, ez a beszéd lényege s és ezért ez a tévedések fészke. Talán­­húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Nemzeti Vegyes kimagasló alakjainak játékában még élt is régi,­naturalizmus előtti, patetikusan sti­lizáló stílus, amely különben egyáltalában nem volt sajátosan nemzeti jellegű, h­anem a Burg­theater-stílus lajtán inneni mása s köröskörül Pesten csak kezdődött meg a Tháliá­ban s egyes magánszínházakban a modern drámai színházkultúra kibontakozása, lehetett még a Nemzeti ilyen természetű gőgös elkülönültsé­géről­­beszélni. Ma ez ellenben minden tekin­tetben anakronizmus. A Nemzeti előadásai­nak, mint minden színházénak, van valami el­mosódott, sajátos jellege, mely részben fogya­tékosságokból rakodik össze, a színháznak azon­ban nincs kü­lön játékstílusa, felül pedig olyan játékstílusa nincs, mely jelentősen elkülöní­tené a más színházakban nagyra nőtt művésze­kétől. Hogy a Nemzetiben többet játszanak klasszikus darabokat s bizonyos népies vagy dien­tri-életképeket, mint a magánszínházak­ban, ennek semmi köze sincs a színház játék­stílusához. Viszont, ha ezeket a darabokat jól, művésziesen akarja játszani, akkor ugyanazokat a művészi elveket kell a színháznak követnie, melyeket a többi színház is követ s melyek az általános európai színházkultúrai fejlődés­sel párhuzamosan, ezekből táplálkozva jelent­keznek a rendezői vagy egyes színészi alkotá­sokon keresztül. A helyzet ma az, hogy a Nem­zeti magas színvonalú produkcióit nemhogy a többi pesti színház igazi művészi teljesítmé­nyeitől nem választja el valami külön egyéni stílus, de az egész európai színházi játékstí­lustól se. Ma nemcsak a világgazdaság, de is világkultúra s így a világszínházi kultúra felé is megyünk. Még a drámai színházaknál is, a nyelvi korlát ellenére, kimutatható ez. Valahányszor egy új színházkultúra­­áram, egy­ játékstílus például valamely európai államból. Francia-, Német-, Orosz- vagy Olaszországból elindul, elömlik ez az egész világon s beomlik vagy be­szivárog Magyarországra s hál' istennek a Nemzeti Színházba is. Hevesi egyik nagy ér­deme, hogy évtizedek óta ilyen európaizálólap­díto­t a pesti színházi életre, ami persze nem jelenti azt hogy a jogos nemzeti s szintén jo­gos színészi individualista értékeket elhanya­golta volna Szépen állna a Nemzeti Színház, ha ez nem történt volna meg abban a mérsé­kelt mértékben sem, amelyben megtörtént s a legújabban ajánlott művészi beltönyergzés meddősítő elvének hódolt volna! Ma az európai színház egy nagy, egységes kul­túrterület, melyet provinciákra szakít ugyan a nyelvi elkülönültség, egységben tart azonban az általános színházi fejlődés. Ha nem volna nyelvkülönbség, a Nemzeti nagy művé­szet épúgy mehetnének Berlinbe vagy Bécsbe vagy Frankfurtba játszani, mint ahogyan a né­metek idejönnek. S akkor a németek észrevennék, hogy mennyi rokonság van Bajor Gizi és Orska Mária közt s milyen kiváló tehetség Odry. Ha észrevennék rajtuk azt is, hogy ma­gyarok, ez annál jobb volna, de­­viszont ezt ta­lán még inkább megállapítanák Titkos Iloná­ról vagy Somlay Artúrról, akik, bár magán­színháznál működnek, szintén nagy művészek s szintén nagy kincsei volnának a Nemzetinek, h­a kebelébe tartoznának. Íme, mennyire nem választ el stíluskülönbség egymástól külföldet a belföldtől s Nemzetit a magánszínháztól. Nincs tehát saját külön nemzeti színházi stílus — ismétlem, a fogyatékosságoktól eltekintve — szigorú művészi szempontból. Mennyivel in­kább különbözik Gaál Gyula, aki a Nemzeti j­egy oszlopa, nem egy nemzetibeli kollégájától, mint például Góth Sándortól, aki viszont a Vígszínház oszlopa. A v­alóság az, hogy inkább vannak egyéni, a színészek fizikumával, tem­peramentumával, kultúrájával összefüggő­­já­tékstílusok, mint sajátos színházstílusok. Min­dent egybefog azonban a mai általános euró­pai játékstílus. Persze mindent, ami jó. S ez rávilágít arra a kérdésre i­s, hogy he­lyes-e az, ha ti Nemzeti lemond arról, hogy a­­többi színházban nevelődött vagy jelenleg ott működő tagokkal igyekezzék felfrissíteni és­­kiegészíteni színészgárdáját. A felelet erre csak tagadó lehet. Minden igazi színész játsz­hatna a Nemzeti Színházban s amennyiben en­nek ensem­ble-jából kirína, ez a Nemzeti hibája­­volna. A Nemzetiből nem szabad holmi szí­nészi főrendiházat csinálni, ahol a születési előjogok, avult hagyományok, faji és feleke­zeti előítéletek konzerválódnak. Kapcsolat az élettel é­s a haladással, a más színházak közön­sége előtt kiválogatódott tehetségek folytonos beiktatása a művészgárdába, elfogulatlan, tisztán művészi szempontok érvényesülés a ve­zetésben, ez ellenben folyton eleven varázsúvá teheti és magas színvonalon tarthatja a szín­házat. i (*) A Szeretők iskolája. Armont és Gabi­don »Szeretők iskolája« című darabjában, amely a Belvárosi Színház legközelebbi ujdon­­sága lesz. Delly Ferenc játssza a férfito.szere­pet. Delhi Ferenc a következőket mondja: — (rond nélküli, jómódú fiatalembert játszom e­hbenL p ír^i^af.4ftfíi­bban. Van egy szerelmem, aki­től el akart szakítani a'családom­­'és helyette szerez­nek számomra egy másvalakit. Ezt a másvalakit, aki egy könnyűvérű kis nő, lassanként megszere­teti, annál is inkább, mert oldalam m­ellett ő is egé­szen megváltozik. Leszoktat a gorombáskodásról, rászoktat arra, hogy tiszteljem a családomat. Végül olyan rendes lesz, hogy­­ szakítani akarok vele. A sors, illetve a szerző azonban másképpen akarja: el­veszem feleségül. (*) Lehár Ferenc új operettjének bemuta­tója. Lehár Ferenc új operettje, a Friderike, október 5-én fog bemutatásra kerülni a berlini Metropol Theaterben. Főszereplői: Käthe Dorsch és Richard Tauber. (*) Díszelőadás az Operaházban. Szombat este a bolgár földrengés károsultjai javára rendezett dísz­előadást az Operaház. A Strni Marica, a bolgár nemzeti himnusz taktusai vezették be az ünnepi estét. A bolgár himnuszt a közönség állva hallgatta, végig. Utána a Bajazzók előadása következett. Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operaiskolájának növendéke ezúttal, mint az Operaház szerződtetett ösztöndíjas tagja, először énekelte a Silviot. A fia­tal, széphangú énekes az előadás folyamán fokoza­tosan leküzdötte az első fellépésével járó izgalma­kat és utána teljes egészében érvényesült szép orgá­numa és muzikális készsége. Svéd Sándorban meg­van a teljes lehetőség szép művészi fejlődésre. Kuncseff játékban temperamentumos és Oeklben ki­egyenlített Cantojánnit nig*f sikere volt. (K-es) (•) rEnyém az első esők?. Az Andrássy-írti Szín­ház legközelebb teprizmasort mutat be, amelynek külön érdekessége, hogy keretében fölújítja Heltai Jenő és Szirmai Albert egyfelvonásos operettjét. Húsz évvel ezelőtt ezzel az operettel nyitottál­ meg a színházat. Az operett eredeti címe: Jos primae noctis. A szerzők most átdolgozták a darab­ot és ezt az új címet adták neki: *Enyém az *UG csók*. A darab a középkor utolsó éjszakáján játszik és a várúr szerepét, amelyet annak idején Nijáray Antal alakított, a reprizen Rátkai Márton játssza. A női szerepekben Ealer Irén és Tóth Böske lép fel. (•) Frltz Ilnrnb új darabja. Fritz von Unruh i­ost f­ejezte be legújabb darabját, amelyet Rein­hardt­­ számára írt. A darab címe: Phria. A berlini Deutsches Theater fogja bemutatni.

Next