Pesti Napló, 1928. május (79. évfolyam, 99–121. szám)
1928-05-06 / 103. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1928 május 6 15. tek... beteltek egymással. Rubek már csak portrékat mintázott, drága pénzért, megrendelésre s azzal szórakozott, hogy a minden emberben lakó állat karakter-vonásait lopta bele szobraiba. Unatkozott és undorodott...megcsömörlött az élettől és művészettől egyaránt. Itt, ezen a ponton kezdődik a darab, amelynek egész drámai feszültsége egy elkésett találkozásban robban ki. Rubek és Irene egy norvégiai fürdőhelyen viszontlátják egymást. Egyiknek árnyéka Maja, a más-ké a diakonissza, az élet és a halál szimbóluma. A találkozás új reménységet gyújt fel Rubekben, hátha jóvá lehetne még tenni a múlt mulasztásait. Irene megszólaltatja benne a lelkiismeret szavát, ám a művész örök önzését, a bűnbánó ember sem bírja legyőzni. Mikor bevallja, hogy mikép dolgozta át a Feltámadás napját, a »halott« asszony meg akarja ölni. De rájön, hogy ez már fölösleges, hiszen Rubek is »halott«. S a két halott most elindul felfelé. A »sugárzó ormok« felé mennek, hogy egymást végre átölelve találják meg a beteljesülést, a feltámadást. Hiába. Elkéstek. Az elmulasztott élet halálából már nincs feltámadás. A lavina elsodorja őket. A tragédia beteljesedett s csupán a sors, a mult, a végzet, az örök megsemmisülés mondja ki fölöttük az engesztelő szózatot: Pax vobiscum, — míg Maja az élet szabadságának dalával megy le a völgybe«, a csókraszomjas, diadalmas »medvevadász« oldalán... Ez a történet, amelynek minden fordulatán, sőt csaknem minden szaván rejtett értelem világít keresztül, már nem is szimbolikus, hanem egyenesen allegorikus. Önmagában, jelképes vonatkozásaitól megfosztva, nem él. Remekmű, de van benne valami szándékolt túlhaitása az eszmei jelentésnek, az abstrakciónak és spekulációnak. Az író spontán teremtő kedve, képalkotó ereje mintha akademizmusba merevedett volna: színezése annál sápadtabb lesz, mennél élesebbé válik a kontúrok kiszámított rajza. Bizonyára: a Ha mi holtak feltámadunk a hetvenéves Ibsen munkája. De milyen sokrétű, milyen gazdag és szövevényes! A művész virtuozitásán alig hagyott nyomot az aggkor. A költő lírája pedig egyszer sem csendült fel ilyen megindító közvetlenséggel. 3. Az analitikus itt érkezett el a teljes szintézishez. E tekintetben az Epilógus épúgy összefoglalás, mint a Parsifal. Minden előbbi »Leitmotiv« egyetlen, zárt harmóniába kötődik benne. Együtt, egyszerre, egymásba fonódva csendül itt fel minden ibseni vezető szólam, a múlt sorsszerű, visszaütő ereje, a művész konfliktusa az emberrel, az alkotó eltávolodása művétől, a két asszony és egy férfi problémája, a feláldozás kíméletlen joga s a felelősség némán is kiáltó vádja, az életöröm és a kötelesség, a magányos individuum és a mohbá züllött tömeg, a fiatalság és az öregség, az élet és halál ellentéte. Szinte úgy tetszik, az egész egy különös, zenekíséret nélkül is zenéhez telített operaszöveg. Zene-dráma, amelyben szimbolikus, elvont értelmet, nyer minden alak, helyzet, fordulat és történés — a pátosztalan szavak mélyén zengő, tiszta muzsikától." Valami" csudálatos zeneiség élteti és lelkesíti el ezt a darabot, mely a költői kifejezés végső határain, testetlenül száll és lebeg a színpad fölött. Ideális opera-szöveg: önmagában muzsikál. Fölösleges, talán lehetetlen is lenne zenét írni hozzá. Viszont — éppen ezért — alig közelíthető meg lelki muzikalitás nélkül. Botfülek számára érthetetlen zene béna. Aki »realitást« keres benne, sohase igazodik el szimbólumainak útvesztőjében, összevetheti a valósággal, •belenézhet drámai szerkezetének mesterkélt fogásaiba, pedánsan értekezhet a művész és model viszonyáról, — mint Brandes tette, — mindhiába: kívül marad a bűvös körön. A lényeg itt nem kézzelfogható. 4. Ez a benső követelmény szabja meg az Epilógus számára a színpad és játék stílusát is. Reális keret ezt a spirituális képet benem fogadhatja — torzítás nélkül. Ide szimbolikus színpad és stilizált játék kell. A Vígszínház előadása egyikkel sem számolt. Ezért csupán a darabtól függetlenül tarthat igényt értékelésre, mint »önálló« produkció. Vörös Pál díszletei elég artisztikusak, bár ál-naturalizmusuk meglehetősen zavaró hatást kelt. A rendezés elejtett minden szimbolikát. Ilyen körülmények közt persze Varsányi, (Irene) Kürti, (Rubek) Makai, (Maja) Gyöngyösi (diakonissza) és Hajmási, (medvevadász) együttese sem törhette át a realizmus korlátait, stílusbontás veszedelme nélkül. A két főszereplő alakítása azonban így is bővelkedett szuggesztív erejű, megkapóan szép és tiszta művészi mozzanatokban. A premiere estéjén Sebestyén Károly tartott előkelő színvonalú, finoman és részletesen elemző, tartalmas bevezető-előadást, számos új szempontból világítva meg a darabot. Kárpáti Aurél A szombat esti premierközönség ünnepi hangulatban és nagy figyelemmel kísérte az Ibsen dráma előadását, amelynek során, az egyes felvonások végén tapssal jutalmazta az együttes játékát, s az együttes élén elsősorban Varsányi Irént s mellette .Starcay Margitot, Kürthy Józsefet és Hajmássit. ai Nemzeti játékstílusa írta: Szász Zoltán Valami különös istenháta mögöttiig jellemzi egy idő óta azoknak a közéleti és hivatali nagyságainknak a kritikai elmefuttatásait, akik az irodalmi, művészeti és színházi viszonyokról nyilatkoznak. Nemrég egy egyetemi tanár vádolta meg a legújabb irodalmat a Tart pour l'art-kultusszal, ami kettős avatatlanságra vall; először is azért, mert a l'art pour l'art kultusza, ami az irodalmi teremtés leglelke, nem alkothat az irodalommal szemben vádpontot, másodszor pedig mivel a legújabb irodalom maga is — igaz, hogy egyre bágyadó hévvel — támadja ezt az elvet. Most pedig Farkas Elemér országgyűlési képviselő beszéde, melyet az országgyűlésen irodalmi és színházi kérdésekről tartott, bizonyítja, hogy ez a buzgó törvényhozónk minden ilyirányú érdeklődése ellenére meglehetősen idegen azokkal a szubtilisebb problémákkal és újabb fejlődési jelenségekkel szemben, melyek a mai színházi életet jellemzik. Igaz, mondott helyes és megszívlelendő dolgokat is. Ilyen például az, hogy az irodalom végezhet diplomáciai munkát is. Itt azonban előtérbe kívánkozik az a kiegészítő megjegyzés, hogy csak az igazi irodalom s nem az, amit, a diplomácia politikai okokkal támogat. Sóikban helyes az is, amit a moziról mondott s az a megjegyzése is, hogy a Nemzeti Színházat nem szabad teljesen vagy akárcsak túlnyomó mértékben kasszaszempontokból igazgatni. Mihelyt azonban ide jutott, a Nemzeti Színházhoz, rögtön kinyílt a tevelyek Pandora-szelencéje, amit ma Magyarországon nemzeti szellemnek neveznek. Annyira megy ez, hogy csak hallani kell ezt az oly nemes, vonzó képzeteket ébresztő szót: nemzeti s rögtön készen lehetünk a szellemi, sőt etikai zuhanásra, a fonák és hamis elméletek, a szándékos és szándéktalan vakságból származó balítéletek torlódó előbugyborékolására. Farkas Elemér beszédéből például következők peregnek elénk: a Nemzeti Színház játékstílusa egészen más, minta magánszínházaké: az a színész, aki a Vígszínházban nőtt fel, képtelen Shakespeare-darabban játszani; a Nemzetinek csak nagyon kivételesen szabad társulatát a magánszínházak tagjai körébőlfölfrissíteni, ellenben magának kell stílusánakmegfelelő gárdát nevelnie. Szándékosan nemtettem idézőjel közé ezeket az újságtudósításokból kiemelt mondatokat, mert hiszen lehetséges, hogy nem szóról szóra ezeket - mondta a képviselő úr. Az azonban kétségtelennek látszik, hogy szerinte a Nemzeti Színház egy egészen külön világ, mely lényegében más valami, mint a magánszínházak s az is, hogy szerinte ez egy olyan állapot, melynek fentartására kell törekedni. Azt..lthiszem, ez a beszéd lényege s és ezért ez a tévedések fészke. Talánhúsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor a Nemzeti Vegyes kimagasló alakjainak játékában még élt is régi,naturalizmus előtti, patetikusan stilizáló stílus, amely különben egyáltalában nem volt sajátosan nemzeti jellegű, hanem a Burgtheater-stílus lajtán inneni mása s köröskörül Pesten csak kezdődött meg a Tháliában s egyes magánszínházakban a modern drámai színházkultúra kibontakozása, lehetett még a Nemzeti ilyen természetű gőgös elkülönültségérőlbeszélni. Ma ez ellenben minden tekintetben anakronizmus. A Nemzeti előadásainak, mint minden színházénak, van valami elmosódott, sajátos jellege, mely részben fogyatékosságokból rakodik össze, a színháznak azonban nincs külön játékstílusa, felül pedig olyan játékstílusa nincs, mely jelentősen elkülönítené a más színházakban nagyra nőtt művészekétől. Hogy a Nemzetiben többet játszanak klasszikus darabokat s bizonyos népies vagy dientri-életképeket, mint a magánszínházakban, ennek semmi köze sincs a színház játékstílusához. Viszont, ha ezeket a darabokat jól, művésziesen akarja játszani, akkor ugyanazokat a művészi elveket kell a színháznak követnie, melyeket a többi színház is követ s melyek az általános európai színházkultúrai fejlődéssel párhuzamosan, ezekből táplálkozva jelentkeznek a rendezői vagy egyes színészi alkotásokon keresztül. A helyzet ma az, hogy a Nemzeti magas színvonalú produkcióit nemhogy a többi pesti színház igazi művészi teljesítményeitől nem választja el valami külön egyéni stílus, de az egész európai színházi játékstílustól se. Ma nemcsak a világgazdaság, de is világkultúra s így a világszínházi kultúra felé is megyünk. Még a drámai színházaknál is, a nyelvi korlát ellenére, kimutatható ez. Valahányszor egy új színházkultúraáram, egy játékstílus például valamely európai államból. Francia-, Német-, Orosz- vagy Olaszországból elindul, elömlik ez az egész világon s beomlik vagy beszivárog Magyarországra s hál' istennek a Nemzeti Színházba is. Hevesi egyik nagy érdeme, hogy évtizedek óta ilyen európaizálólapdítot a pesti színházi életre, ami persze nem jelenti azt hogy a jogos nemzeti s szintén jogos színészi individualista értékeket elhanyagolta volna Szépen állna a Nemzeti Színház, ha ez nem történt volna meg abban a mérsékelt mértékben sem, amelyben megtörtént s a legújabban ajánlott művészi beltönyergzés meddősítő elvének hódolt volna! Ma az európai színház egy nagy, egységes kultúrterület, melyet provinciákra szakít ugyan a nyelvi elkülönültség, egységben tart azonban az általános színházi fejlődés. Ha nem volna nyelvkülönbség, a Nemzeti nagy művészet épúgy mehetnének Berlinbe vagy Bécsbe vagy Frankfurtba játszani, mint ahogyan a németek idejönnek. S akkor a németek észrevennék, hogy mennyi rokonság van Bajor Gizi és Orska Mária közt s milyen kiváló tehetség Odry. Ha észrevennék rajtuk azt is, hogy magyarok, ez annál jobb volna, deviszont ezt talán még inkább megállapítanák Titkos Ilonáról vagy Somlay Artúrról, akik, bár magánszínháznál működnek, szintén nagy művészek s szintén nagy kincsei volnának a Nemzetinek, ha kebelébe tartoznának. Íme, mennyire nem választ el stíluskülönbség egymástól külföldet a belföldtől s Nemzetit a magánszínháztól. Nincs tehát saját külön nemzeti színházi stílus — ismétlem, a fogyatékosságoktól eltekintve — szigorú művészi szempontból. Mennyivel inkább különbözik Gaál Gyula, aki a Nemzeti jegy oszlopa, nem egy nemzetibeli kollégájától, mint például Góth Sándortól, aki viszont a Vígszínház oszlopa. A valóság az, hogy inkább vannak egyéni, a színészek fizikumával, temperamentumával, kultúrájával összefüggőjátékstílusok, mint sajátos színházstílusok. Mindent egybefog azonban a mai általános európai játékstílus. Persze mindent, ami jó. S ez rávilágít arra a kérdésre is, hogy helyes-e az, ha ti Nemzeti lemond arról, hogy atöbbi színházban nevelődött vagy jelenleg ott működő tagokkal igyekezzék felfrissíteni éskiegészíteni színészgárdáját. A felelet erre csak tagadó lehet. Minden igazi színész játszhatna a Nemzeti Színházban s amennyiben ennek ensemble-jából kirína, ez a Nemzeti hibájavolna. A Nemzetiből nem szabad holmi színészi főrendiházat csinálni, ahol a születési előjogok, avult hagyományok, faji és felekezeti előítéletek konzerválódnak. Kapcsolat az élettel és a haladással, a más színházak közönsége előtt kiválogatódott tehetségek folytonos beiktatása a művészgárdába, elfogulatlan, tisztán művészi szempontok érvényesülés a vezetésben, ez ellenben folyton eleven varázsúvá teheti és magas színvonalon tarthatja a színházat. i (*) A Szeretők iskolája. Armont és Gabidon »Szeretők iskolája« című darabjában, amely a Belvárosi Színház legközelebbi ujdonsága lesz. Delly Ferenc játssza a férfito.szerepet. Delhi Ferenc a következőket mondja: — (rond nélküli, jómódú fiatalembert játszom ehbenL p ír^i^af.4ftfíibban. Van egy szerelmem, akitől el akart szakítani a'családom'és helyette szereznek számomra egy másvalakit. Ezt a másvalakit, aki egy könnyűvérű kis nő, lassanként megszereteti, annál is inkább, mert oldalam mellett ő is egészen megváltozik. Leszoktat a gorombáskodásról, rászoktat arra, hogy tiszteljem a családomat. Végül olyan rendes lesz, hogy szakítani akarok vele. A sors, illetve a szerző azonban másképpen akarja: elveszem feleségül. (*) Lehár Ferenc új operettjének bemutatója. Lehár Ferenc új operettje, a Friderike, október 5-én fog bemutatásra kerülni a berlini Metropol Theaterben. Főszereplői: Käthe Dorsch és Richard Tauber. (*) Díszelőadás az Operaházban. Szombat este a bolgár földrengés károsultjai javára rendezett díszelőadást az Operaház. A Strni Marica, a bolgár nemzeti himnusz taktusai vezették be az ünnepi estét. A bolgár himnuszt a közönség állva hallgatta, végig. Utána a Bajazzók előadása következett. Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operaiskolájának növendéke ezúttal, mint az Operaház szerződtetett ösztöndíjas tagja, először énekelte a Silviot. A fiatal, széphangú énekes az előadás folyamán fokozatosan leküzdötte az első fellépésével járó izgalmakat és utána teljes egészében érvényesült szép orgánuma és muzikális készsége. Svéd Sándorban megvan a teljes lehetőség szép művészi fejlődésre. Kuncseff játékban temperamentumos és Oeklben kiegyenlített Cantojánnit nig*f sikere volt. (K-es) (•) rEnyém az első esők?. Az Andrássy-írti Színház legközelebb teprizmasort mutat be, amelynek külön érdekessége, hogy keretében fölújítja Heltai Jenő és Szirmai Albert egyfelvonásos operettjét. Húsz évvel ezelőtt ezzel az operettel nyitottál meg a színházat. Az operett eredeti címe: Jos primae noctis. A szerzők most átdolgozták a darabot és ezt az új címet adták neki: *Enyém az *UG csók*. A darab a középkor utolsó éjszakáján játszik és a várúr szerepét, amelyet annak idején Nijáray Antal alakított, a reprizen Rátkai Márton játssza. A női szerepekben Ealer Irén és Tóth Böske lép fel. (•) Frltz Ilnrnb új darabja. Fritz von Unruh iost fejezte be legújabb darabját, amelyet Reinhardt számára írt. A darab címe: Phria. A berlini Deutsches Theater fogja bemutatni.