Pesti Napló, 1929. február (80. évfolyam, 27–49. szám)

1929-02-27 / 48. szám

1­1 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1929 február 28 FLOTTATÜNTETÉS ÍRTA: DR. GÁL JENŐ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ Idegen vizeken felvonult a kománytámogató ellenzék egynéhány csatahajója. Csak kisebb mo­toros naszádok, melyek parancsnoki hídján csak alvezéri tekintélyek kémlelgetik a látóhatárt. Né­h­ány díszlövést is leadnak. Szórványosan. Tünte­tőleg. És mivel a vaktöltéstől senki sem sebesül meg, legfeljebb a víz válik zavarossá, a gyakorlat lefúvása előtt jön a megbeszélés. -Die Herren Of­fiziere zu mir­e habsburgi vezényszavát vélhe­ted hallani, amikor számbaveszik, hogy ki a győz­tes papiroson. Hogy külföldre mentek az urak magyar bel­politikát firtatni, abban még nem is volna kivetni­való. Elvégre joggal hirdetjük, hogy a magyar jövendő európai probléma. És én jobb szeretem, ha Európa magyar hangból ismeri meg, milyen­­a magyar politikai firmamentum, mintha idegen és gyakran megfizetett toll írása a tájékoztató. Amikor a miniszterelnök vagy az ellenzék vezére (régmúlt időkről beszélek) egy külföldi világlap­nak interjút ad, nem tesz egyebet, mint cikket ír a külföld közönségéhez. Csak az a fő, hogy az írásbeli vagy szóbeli megnyilatkozás oda is szól­jon, ahová intézik. És olyan hangnemben, ami találó. Ha dübörög ,vagy ha csöndesen elmélke­dik. Csak rá ne legyen olvasható a sanda mészá­ros elnyűtt, de mindig aktuális példázata. Vagy ahogy finom nemzetközi nyelven mondják: --c'est le ton qui fait la musique.« Amit itthon kell el­mondani, annak ne legyünk kikiáltói külföldi do­bogón és amit­ célszerűbb a nemzet érdekében az ország­ határain kívül köztudomásra hozni, azt idehaza nem kell feszegetni, mert azt, egyformán tudja és együttesen érzi mindenki, aki magyar. A nemzet nagy igazságait Kossuth akkor vitte két világrész minden művelt nemzete elé, amikor idegen hatalom fojtogatta a magyarságot. Amikor a pozsonyi diétát tudósította, amikor a ceglédi síkon fújt a harsonába és amidőn a deb­receni nagytemplomban leborult a nemzet naszy­isága előtt, nem szorult arra, hony kívülről hozzon súlyt és támasztékot fejtegetéseihez. Szózata mégis átröpü­lt messze határokon s nem ő, Európa hibázta el, h­ogy lángelméje a tragédia hőseinek sorsát juttatta­­ osztályrészül. A késői nemzedék, az egész világ legnagyobbjai hódolattal emlege­tik, mi pedig imáinkba foglaljuk nevét, de azért az úgynevezett reálpolitikusok­­ óvatosan imád­koznak. Körültekintők, messzelátók. Gyertyaszentelő napja medvéjének szerepét játsszák. A medve feb­ruár másodikán kiballag odújából és széjjelnéz. Ha napsütést lát, visszavonul barlanglakásába, nem bízik a fényben. A mi kormánytámogató el­lenzékünk kalendáriumában mintha több »Gyer­tyaszentelő« volna megkülönböztetett betűkkel beírva. Ahogy fény derül a­ főváros közgyűlésén a revízió hangjára, amikor a parlamentben ko­moly szó esik a Rothermere lord karácsonyi üze­netéről, aztán amikor elemi erővel keresi a jussát a magyar sajtószabadság, megmozdul a­­ »kor­mánytámogatás é­s felteszi magának a kérdést: eljött-e a mi időnk, amikor ellenzéki mivoltunk mellől elhagyhatjuk a kormánytámogató epite­ton ornans-t, vagy pedig vissza a régi bástyák mögé, mert hiszen a kormány még elég jól tán­col, ha mi fütyörészünk. Ezt a furcsa háborút játsszák évek óta. Bevált recept. Ez kell a népnek. A jó színigazgató nem veszi le a műsorról azt a darabot, amelynek sikere van. A kasszadarabot adni kell, ameddig csak a közönség bírja. Legfeljebb egy kis scenikai újí­tás a változatosság kedvéért. néha a kényelemért is. Mint ahogyan a Schöberl-bútort népszerűsí­tik: nappal szék, éjjel ágy. Nappal megyek a par­lamentbe, megölelem a kormányt. É­ijel bevonulok a városházára, szidom a kormányt Az ország még lehet az övé, de a várost a magaménak vallom. Velem, ha város vagyok, ne beszéljen magas lóról a kormány, mert lóra ülni magam is tudok. Ha akarok. De most­ nem akarok. Most én csak­­ írni akarok. A Reicnspostba, mert az én írásom­nak szűk most Macedonia... És a kormány? Értekezletet tart. Mert az ér­tekezlet újabban nagyszerű gyógyító erőt mutat. Az ember nem is­ hinné, hogy egy pártértekezlet­nek mily csodás ,viharcsendesítő tulajdonságai vannak. Poseidon megirigyelhetné. Akinek ten­gere néha eléggé viharos. De a párt bűvös szóza­tára minden elcsendesül. És hányszor változik át a mora­jlás, dicsőítő himnusszá. Ha a Társadalom­biztosító törvényét tárgyalják, őszinte mámorosan kiáltja a Keresztény Gazdasági Párt kórusa: ez a mi miniszterünk, aki ezt a nemzetmentő munkát csinálja. Vass, a kabinet esze. Ő a mi zálogtar­tónk, ő a garancia, hogy a kormány kedvünk ellen nem­ cselekszik. Más. Mit hallunk? Fővárosi tör­vény? Megbukott a szigorú sajtótervezet? A reví­zió is szóba jöhet? Hát csak ezt próbálják. Nem hisszük, hogy a mi miniszterünk ilyesmihez hoz­zájáruljon. Egyébként utóvégre, vagy tulajdon­képpen, vagy ha tetszik végeredményképpen, nem is a mi vártunk minisztere, ő már régieb­ben miniszter. Ő magánember. Hát mondb­a va­laki, nem úgy van.., ahogy mély tisztelettel mon­dogatom: nappal szék, éjjel ágy... Vidéki józan gondolkozású kaszinókban, Io­ronyegyletekben, gazdakörökben csakúgy, mint kereskedői csarnokokban, olvasókörökben és köz­művelődési egyesületekben elmélkedő, kultúrát imivelő,­v­agy közben régi- jó időkre emlékező ta­rokkozó magy­ar urak, vájjon mit is szóltak ehhez a a cifra mulatsághoz? És hogyan néz le a magas­­ságos égből az a társaság, amely bizonyára Deák Ferenc körül gyülekezvén hallgatja Szilágyi De­zső logikáját, meg Eötvös Károly adomáját. A Mikszáth Club és Folyosó­ könyvét ha lapozgat­ják, keresik a vitázó, mélyenjáró, mélyenszántó magyar parlamentet, utódaikat a vitézi tornán. Ahol ellentétes pólusokon állva, viaskodnak a haza sorsának jobbrafordulásáért. És szomorúan konstatálják, hogy nem sok maradt abból a faj­tából, amelynek naplója ekképpen íródott, ha győ­zött a nyíltválasztásos erőszak és dáridót csapott a jóllakott sereg, megmaradunk, akik voltunk, megfogyva bár, de törve nem. Sohase andalogjunk. A jelen sivársága nem alkalmas se a tréfára, se a szatírára. Amíg­­létjo­gosultsága van és ereje is a fából vaskarikának, vagyis annak a­­fogás­­nak, amit úgy írnak a politikai jelen­etlapjára, hogy »ellenzékiség kor­mánytámogató módra«, addig ne izgasson ben­nünket az ilyen kirándulás, mint amilyent szóra­kozásul választottak Ernszt és Petrovácz urak. Nem egyéb ez, mint a Gyertyaszentelő napja idő­jósló mondája, kisompolyognak, körülnéznek, moz­dulnak is tahin egyet és méltóságteljesen cammog­nak vissza —­ mert nem kedvez az idő. Vagy, ha, úgy tetszik, mert nem kedvező szelek fújdogálnak. A furcsa háborúhoz. A flottatüntetéshez. Ennyi az egész. Sem több, sem kevesebb. „Nekem minden magyar testvérem, bármely templomban imádja is az Istent!" Beszélgetés dr. Hász Istvánnal, az új tábori püspökkel, aki a magyarság nagy egységét hirdeti és gyűlöli a gyűlölködést Győr, február 26. Este hét óra. A város már álmosodik. De fenn a hegyen, ahonnan a papok negyedének öreg házairól évszázadok tekintenek le a városra, a győri helyőrség fáklyászenével tiszteleg az új tábori püspöknek. Dr. Hász István teológiai tanár kedden reg­gel 8 órakor misézett, mise után körülfogták a gyermekek, kezét, reverendáját csókolgatták és püspök úrnak szólították a tanárt. Hász István ekkor még semmit se tudott arról, hogy a nemzeti hadsereg tábori püspöke lett. A gyermekektől hallott először kinevezéséről. Hazament, otthon már várta a kinevezés, Révész István tábori püspök utóda lett. „A tudományból mindent össze kell gyűjteni.. Az új püspök hatalmas szál ember. Ilyenek­nek festették Kapisztránt, a pap­vezéreket, a­kik megálltak a katonák ezrei előtt és hatalmas orgá­numukkal, szónoki készségükkel lázba tudták ejteni az ezredeket. Erőteljesek, öntudatosak a mozdulatai. Megállásában van valami szikla­szerű, de ez a sziklaszerítség még emberibb nála. A pap, aki előttem áll és erőteljes gesztusokkal beszél, abba a kategóriába tartozik, amelyre Krisztus ezekkel a szavakkal bízta az egyházat: »Erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat.«. Az új püspök a régi szemináriumépületben levő lakásán fogad. Előbb ugyanitt a katonaság tisztelgését fogadta. Most nagy társaság van nála. Leginkább papok. A fogadószobából bevonul ve­lem a hálószobájába, amelynek bútorzata egyszerű faágy, mosdó, a falon Krisztus, a szoba egyik fő­bútorzata egy hatalmas könyvszekrény. A szek­rényben a teológia óriási irodalmának nagyságai sorakoznak egymás mellett. Az egyik mellékáll­ványon szépirodalmat látok. Az új püspök odalép és rámutat a sorra: — Homeros, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi. —- ök a világirodalom csúcspontjai, — mondja a püspök és a csúcsok között a leghatal­masabb csúcs Petőfi. Ezután másról beszél. — Életem a teológia tudományának művelése és a karitatív munkában folyik le. Sokat utaztam. Bejártam Németországot, Franciaországot, Ang­liát, Olaszországot, Most. Newyorkba hívnak pré­dikálni. Ezt a megbízást azonban már nem telje­síthetem, mert megérkezett a parancs­­a.Szent Szék kegyelme más helyre állított. — Utazásaimat arra használtam fel, hogy mi­nél szélesebb legyen a tudásom. Meg akartam is­merni az idegenek szellemi készségét. A papnak látni, tudni kell. A papnak rendíthetetlen legyen a hite és erős vára a tudomány. A tudományból mindent össze kell gyűjteni, amit, véges emberi eszünkkel összegyűjthetünk, hogy állhassuk az élet harcát. Erre törekedtem mindig és erre fo­gok törekedni ezután is. Elvettek tőlünk mindent, mit elvehettek emberi hatalommal, vissza kell adnunk, vissza kell sze­reznünk önmagunknak, a hadseregünknek azt, ami visszaszerezhető. Tudom, hogy nagy munka vár rám. De előd­eim­ óriási munkát végeztek és amikor én az ő útjukra lépek, voltaképpen már csak az általuk megművelt talajt kell továbbmű­velnem. A hadsereggel Győrött kerültem először közelebbi összeköttetésbe. A proletárdiktatúra bu­kása után az itteni katonatisztek arra kértek, hogy tartsak előadást a katonáknak. Nem prédi­kációk voltak azok, hiszen nem a papjuk voltam, mert volt nekik tábori lelkészük, ellenben előadá­sokat tartottam nekik az életről. Később arra kér­tek, hogyh­a már a templomon kívül tanítom a ka­tonákat, engedjem meg azt is, hogy a templomba is bejöjjenek. Ezután prédikáltam is nekik. Egyre mélyebb lett a kapcsolatunk. Úgy tudom, most is a hadsereg részéről indult meg valami akció, amelynek eredményeképpen meghívtak erre a felelősségteljes magas tisztségre. „Egy a magyar" Ezután ismét másról beszél: a felekezetek közti békéről. — Sohasem szabad elfelejtenünk, — mondja" érces, meggyőződésten­ hangon , hogy egy a ma­gyar, egynek, kell maradnia, hogy a­ pokol kapui se dönthessék meg ezt az egységet. Nekem min­den magyar testvérem, volt eddig is és testvérem lesz ezentúl is. Testvéreim voltak a barátaim, akik szerettek és testvéreim voltak azok akik el­lenségesen állottak velem szemben, tartottam velük a testvériséget és igyekeztem őket meg­győzni. Testvérnek érzek minden magyart, bár­melyik templomban imádja is­ténét. Ha magyar uralom alatt állna egész Európa, akkor sem is­merném el senkinek azt a jogát, hogy megbontsa a nemzet egységét, éket verjen magyar és magyar közé csak azért, mert az egyik ebben, a másik ab­ban a templomban imádkozik. Annál kevésbé is­merhetem el ezt a jogot most, amikor megnyomo­rították ezt a szerencsétlen nemzetet. Mindenki, aki gyűlölködik, aki az egyik magyart el akarja választani a másik magyar embertől, az vét a magyar nemzet ellen. Szinte prófétai erővel zúgnak ezek a szavak. Érzem, hogy a püspök valóban: sacerdos maginis. Szavát most sokszor fogjuk hallani, meggyőződé­sét, erős hitét sohasem fogja elhallgatni. D. Kocsis László Az utolsó gyémántgyűrűs pap Ezután némi büszkeséggel mondja: — Én vagyok az utolsó gyémántgyűrűs pap. Az első Fischer-Colbrie Ágost volt, az elhunyt volt, kassai püspök, a második Jedlicska egyetemi tanár, aki most külföldön él, úgy tudom. Varsó­ban vagy Bécsben, a harmadik voltam én. Mint a Pázmáneum elsőéves hallgatója voltam jelen Jedlicska doktorrá avatásán. Ekkor úgy éreztem, nagyon alig kell néznem, hogy mi történik körü­löttem, éreztem, hogy egyszer az én sorsom is oda­vezet, hogy át fogják nekem is nyújtani a császár gyűrűjét. Pár tiszteletteljes szót mond osztálytársairól, elsősorban Serédi Jusztinián bíboros hercegprí­másról, akivel együtt tanult Győrött és akit — ő mondja — oly elérhetetlen magasságba emelt fölé az élet. Azután a jövőről beszél. — A jövő: a hadsereg lelki egységének fen­tartása. Azt akarom,­hogy ez a lelki egység ne­csak a megértésekre, hanem a tudásra is­ épü­ljön. Nyilatkozat A Hemberg R.-T. egy nyilatkozatot tett közzé a lapokban, mely szerint cé­günk harisnyákat a Bemberg-selyem” megjelöléssel hirdetett, holott szerinte ezek a harisnyák nem Bemberg-fonálból, hanem más gyártmányú selyemfonálból készültek. Ezzel szemben megállapítjuk,hogy mi a harisnyákat egy elsőrangú fővárosi gyá­rostól vásároltuk s ez a gyár nekünk ezt az árut mint Bemberg-fonálból készült ha­risnyát adta el. Ezt a tényállást az illetékes hatósá­goknak az illető gyár megnevezésével már be is jelentettük. Newyork Áruház Budapest !

Next