Pesti Napló, 1929. október (80. évfolyam, 222–248. szám)
1929-10-20 / 239. szám
36 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1929 október 211. megéheztek s a leányzó újra meghalt, másodszor is — miért nem él most is, ha feltámasztották? Miféle csoda az, ami egy napig tart, nem válik eleven alkatrészévé a valóságnak — egy napig tart s aztán megint csak ígéret, ígéret, ígéret ! Ez a csoda, itt fent az égen, megtörtént valóság s el sem is múlik többé — olyanná lesz, mint minden egyéb, aminek létezését megszoktuk s ezért nem is tartjuk többé csodának _— csak létrejötte érthetetlen és csodálatos, isteni eredetű Mirákulum. Mint a nap és hold és a föld és a csillagok. Hinnem kell benne, hogy megtörtént, mert létezik. S hinnem kell, hogy csoda volt, mert megtörtént. S hinnem kell, hogy Valaki van mögötte, mert mindig újra megtörténik. Valaki Van. Ma még úgy hívják emberállat. De lehet, hogy ez csak tünet, közvetettben, végrehajtója, vagy hírnöke, vagy elődje a valódinak, utódja, Budapest városa kissé szórakozottan fogadta vendégét, a jövendő hírnökét. Sehol világítás, reflektorok, még a szokásos Citadellafény is elmaradt. A Mindenütt jelenvaló világfül és világszáj, Rádió őfensége süket és néma volt Pesten, egy szóval nem köszöntötte Zeppelint. Nagyon el vagyunk foglalva, nem érünk rá ilyesmivel törődni. Hogyne, az a sok baj, kellemetlenség. Kérem, maga az államtitkár is kénytelen holnapra nyilatkozni, abban a politikai izében. És az Elnök Úr különben is duzzog, hogy őt holmi külföldi újságírók tanítják politikára, kérem, torkig vagyok ezekkel a külföldi mindenfélékkel. Hogy Zeppelin, meg mifene. Német huncutság az is, kérem. Hagyjanak minket béke- ÖNT ILLETI A SZÓ! A Pesti Napló olvasói elmondják panaszaikat, kívánságaikat Ha a magyar foglyok hazajönnének Oroszországból... Válasz egy levélre Sopron, október hó, igen Tisztelt Szerkesztő Úr! Állandóan figyelemmel kísértem soproni volt hadifogoly társaimmal a lapjukban megjelenő s Oroszországra és a még Oroszországban rekedt honfitársaink hazaszállítására vonatkozó cikkeket, és az ezek nyomán meginduló akciókat, de különös érdeklődést és gondolatokat váltott ki belőlünk. lapjuk mult hónap 29-iki, vasárnapi számában megjelent -»Delegáció utazik Szibériába, Kaukázusba, Turkesztánba», stb. E. B. jelzéssel ellátott cikkük. Hogyne örülnénk, hogyne helyeselnénk mi is valamennyien lapjuk által szorgalmazott akciókat, amikor mi is hosszú-hosszú sok esztendőket töltöttünk abban a rettentő nagy és érdekes birodalomban és ettük a rabság keserű kenyerét. Feledésbe merülnek már-már emlékeink, de azért még tudjuk mindnyájan, akik ott voltunk, hogy mily jól esik hallani: a mai felfordult világban vannak még emberek, akik éltetik ottmaradt honfitársainkban a hazatérés reményét. És talán éppen a hálaérzet az, amely ma megszólaltat bennünk. A hála azok iránt, legyen az akár honfitárs vagy idegen, akik minden erejükkel küzdöttek a rosszakarat, megtévesztés ellen, hogy véreink hazatérését előmozdítsák. De hála az oroszok iránt is, akik emberséges, más államok hadifoglyainak bánásmódjával összehasonlíthatatlanul jobb bánásmódjukkal is hozzájárultak ahoz, hogy még ennyien haza tudtunk jönni. Mert nyugodt szívvel állítjuk, hogyha ott rossz volt a sorunk, azt mindig másnak, sokszor sajnos európaiaknak köszönhettük. Valahogy tehát rosszul esik nekünk, hogy a fent említett cikk írója nem éppen a legkedvezőbb színben tünteti fel az alapjában véve igen jámbor, szelíd és jóravaló orosz népet. Nem tudjuk, hogy mennyi időt töltött az igen tisztelt cikkíró Oroszországban, de tudom én, és tapasztaltam, aki majdnem hétévi oroszországi tartózkodásom alatt bejártam Petrogradtól Vladivosztokig majdnem minden nagy várost, aki voltam Turkesztánban, fent északon nem messze Arhhangelsztől, majd pedig a Szelenga folyón délre utazva a már Mandsuriában fekvő Majmacsenben, hogy az orosz nép nem az, aminek a legtöbb ember — aki persze csak felületesen ismeri — tartja. Rossz ember mindenütt akad. A jóság kizárólagos patentjét eddig még nem kérhette senki, semmiféle nemzet a világon. Egyébként csoda, ha a sok, külföldről, művelt államokból importált, tanokozta forradalom teljesen kiforgatta az oroszt orosz mivoltából? De vájjon nem a művelt nyugatról hozták-e mindazt, ami őket »műveltté, felvilágosodottá« tette? Van igen sok pont igen tisztelt E. B. úr cikkében, amikkel sehogysem tudunk egyetérteni. Felteszem, hogy E. B. úr volt Oroszországban, mert sokat jól, helyesen látott, jól van informálva. Információiba azonban mégis csúsztak be olyan megfigyelések is, amelyek bántó ellentétben vannak a valósággal. Engedtessék meg nekünk, akik sokat voltunk a nép, a valódit orosz nép között, hogy némely dologban a valóságot megírhassuk. Nem értünk egyet vele például az orosz csillovnikokról (állami tisztviselőik) mondott véleményében, akik szerinte a »csájmtyolás (teaivás) miatt hanyagolták el a fontos teendőjüket. Jómagam éveken át dolgoztam orosz csillovnikokról egy irodáiban és tapasztaltam hogy lelkiismeretes, pontos, sokszor még az európaiakat is megszégyenítő pedantériával látták el munkájukat. Ne feledjük, Csehov más kor csinovnikjairól ír, ilyen pedig mindenütt van. Igaz, szeretik a csaját és bizony hihetetlen mennyiséget tudnak belőle eltüntetni, de kérdem, hol nem tartanak uzsonnaidőt éshol nemkeresnek és nem találnak alkalmat, időt és helyet és okot tárgyalásokra 'magyarul tereferére). Itt nyugaton ezenfelül 9-kor járnak be és 12-kor ki. Ezeknél a kétbalkezes csinovnikoknál történt meg, hogy az egyik orosz kénytelen volt egy művelt államból származó, érettségizett fiatalembert kioktatni, hogyan kell különböző szörteket összeadni. Úgy emlékszem, annakidején mindnyájan igen elpirultunk. Az is igaz, hogy munka közben igen gyakran tartanak úgynevezett takarityokat,pihenőket. Erre nincs más válassaink: nézzünk esaik körül és látni fogjuk, hogy másutt sincsenek oly véleményen, hogy: ezért a bérért? Arról a tipikus, jellemző szejcsasz szóról is valamit. Azt jelenti, hogyrögtön, azonnali. Mi is csak kezdetben hittük, hogy ezt jelenti, csak később jöttünk rá, hogyha valakinek ügyére azt mondták szejcsasz, az, biztosan eltartott még jó sokáig. Azt is szerette mondani az orosz, valószínűen óvatosságból: szvinyhtye na poatyminut (5 perc türelmet kérek). Tehát már előre kért öt percet, mert nem remélte az ügyet egy pillanat alatt elintézni tudni. Nálunk úgy mondják: egy pállamat alatt kérem. Most már melyük jobb? Végeredményben mindegy mit és mennyit mondanak valahol, fontos, hogy sokára lesz elintézve vagy, hogy megvárakoztatnak. E. B. úr cikkében megemlítette még a plenders-i, a hadifoglyok evakuálásával foglalkozó irodákat. Tapasztalatból tudom, hogy itt nagyobbrészt »megbízható« foglyok dolgoztak, akiktől több megaláztatásban, szekatúrában volt részünk, mint az oroszoktól. Nem akarjuk megmondani, hogy nagyobbrészt milyen nemzetbeliek voltak az illetők, mert ma, annyi idő után is szégyenkeznünk kellene. Sokszor annyira vitték, hogy a végén már mulatságos esetek is fordultak elő. Egy esetben többedmagammal mentünk magunk regisztráltatni. Közülünk egy idősebb bácsi vési szokásához híven Her Herr szólította meg az ott lévő egyik hírhedt alakot. Ezt ő kikérve magának, azt követelte, hogy csak Genossenak szólítsuk. Persze, a mi öreg bácsink talán félt is, ha kihagyja egyszerűen a Herr-t, hát egyszerűen Herr Genosse X. Y.-nak szólította. Ennek kapcsán azt szeretném még megemlíteni, hogy nem áll az, amit E. B. említ cikkében, hogy Krasznojarszkon túl nem voltak evakuáló táborok, mert jómagam is az irkutzki gyűjtőtáborból jöttem keletnek, azaz a nemzetközi Vöröskereszt jóvoltából Vladivosztokból elindulva, hajón haza Triestbe. Olyan egyszerű volt annak idején ez a hazajövés, hogy például engem, aki alighogy megérkeztem Moszkvából, majd pedig Omszkból az ott rendezett úgynevezett olimpiászról, ohne weiteres felvettek a jegyzékbe, azt sem kérdezve, ki fia vagyok. A végén azonban szeretném igen tisztelt, szerkesztő úr figyelmét felhívni egy körülményre, amely szerintem a hazatérők szempontjából elsőrendű fontossággal bír és amit szerkesztő úr b. lapjában alkalomadtán valamilyen formában az illetékesek tudomására hozhat. Körülbelül két éve lehet annak, beállít hozzám egy volt hadifogolytársam feleségével együtt, alighogy Oroszországból megérkezett. Itt volt a háború előtt is, itt lakik most is még keresetképtelen öreg édesanyja, aki elképzelhető örömmel szorította magához fiát. Öröme nem sokáig tartott, mert fiának, aki valamikor a Felvidéken született, meghagyták, hogy záros határidőn belül szerezze meg a magyar állampolgárságot, addig pedig nem szabad dolgoznia. Engem kért meg, hogy írjam meg neki a kérvényt a belügyminisztériumba, hivatkozva arra a lehetetlen állapotra, amelybe ő a trianoni béke folytán került és kérte mint régi, jó magyar, adják meg neki sürgősen az állampolgárságot.A tartózkodási engedélyt is csak nagy nehezen kapta meg rövid időre. Majd pedig, mikor már elfogyott minden pénze és eladta minden holmiját, hogy csak megszerezhesse az időről időre szükséges költségeket, elfogyott a türelme is. Nem tudta kivárni, amíg elintézik ügyét és talán ma sem lett volna elintézve, felpakolt és mit gondol, igen tisztelt szerkesztő úr, mit csinált? Visszament Oroszországba, oda, ahonnan oly szívesen jött haza. Ez volna az tehát, amit elmndani akartunk és elmondani kellett, mielőtt új akciójuk komoly stádiumba jut.. Ha elértük, szerkesztő úr, hogy változtatnak sok mindenen és csak egy parányi kis részünk lehetne abban, hogy segítségére voltunk hazatérő honfitársainknak, úgy elértük célunkat és örülni fogunk, hogy jót tehettünk. Szerkesztő úrnak vagyunk őszinte tisztelői, több volt orosz hadifogoly nevében. Populák Gusztáv v. pt. tiszt. Diplomás kalauzok és munkások sorsa a BESZKÁRT-nál Igen tisztelt Szerkesztő Úr. Szíveskedjék alábbi közleményünknek becses lapjában helyet adni, hogy ezáltal a nyilvánosságra és az illetékesekre a figyelmet felhívjuk. Száz-százhúszra tehető számunk, akik — mint tanult és diplomás emberek — már évek óta állunk a BESZKART szolgálatában kalauzi és segédmunkási minőségben, hol tisztviselői munkát végzünk, de nem ennek megfelelő díjazásban részesülünk. Vállalatunknál 1923 októberben nagy létszámapasztás történt, miből kifolyólag a kereskedelmi minisztérium a tisztviselői státuszba való felvételt 5 évre, azaz1928 november 1-ig eltiltotta. Közben a vállalat erősen fejlődött, továbbá az 5 év alatt sok tisztviselő meghalt, nyugdíjba ment stb. s így azok pótlására szükség volt. Így történt, hogy minket, tanult embereket, kik már a BESzÍvÁKT szolgálatában állottunk, hol a kocsin és a műhelyekben teljesítettünk szolgálatot—irodai szolgálatra rendeltek be. Jelenleg már évek óta felelősségteljes tisztviselői munkát végzünk, amiért nevetséges havi 120—150 pengő díjazásban részesülünk, dacára az 5—6—7 évi szolgálati időnek. Ígéreteket már régóta kapunk, hogy a tilalmi idő leteltével, munkák elismeréseképpen, mindenkit az őt megillető tisztviselői státuszba átminősítenek. Ennek már egy éve és még mindig ott vagyunk, ahol voltunk. Nincs senki, aki ügyünket előre vinné, úgy a főváros, mint az igazgatóság a legridegebb közönnyel és nemtörődömséggel viseltetik méltánylást érdemlő ügyünkkel szemben. Átminősítésünk nem jelent lényeges anyagi terhet a vállalatnak, csupán egy kis jóakaratot igényel az illetékeseik részéről, amiben az utóbbi időkben sem a tisztviselői kar, sem a személyzet nem részesül. Dacára sok évi kipróbált munkásságunknak és tisztviselői munkakörünknek, nemcsak fizetésben kapunk jóval kevesebbet, hanem lakbér, remuneráció, mérlegpénz stb.-nél is lényeges anyagi károkat szenvedüek. A BESZKÁRT átminősítésre váró diplomás kalauzai és munkásai. Megnehezítjük az idegenforgalmat Az idegenforgalom előmozdításának egy iskolapéldáját óhajtom a következőkben bemutatni, és az illetékes fórumok szíves figyelmébe ajánlani. A közelmúltban alkalmam volt a bécsi gyorsvonaton egy úrral megismerkedni, aki azon nézetének adott kifejezést, hogy nálunk az idegenforgalmat nem mozdítják elő, hanem megnehezítik. Éveken át a lipcsei konzulátus jogosítva volt egész évre szóló vízumokat kiadni, míg ez évben ezen jogát megvonták és csak egyszeri utazásra adnak vízumot. Egész évre szóló vízumot csak a berlini követség adhat. Mint ő megemlítette, sok száz amerikai azért utazik csak Bécsig, mert a magyar vízum megszerzése nehézkes és drága. Nevezett úr Keffel Frigyes Ede, kereskedelmi tanácsos, lipcsei lakos, akinek Győrben gyára és Budapesten nagy gyári ferakata van. Et. L. Igazgató