Pesti Napló, 1929. október (80. évfolyam, 222–248. szám)

1929-10-20 / 239. szám

36 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1929 október 211. ­megéheztek s a leányzó újra meghalt, másod­szor is — miért nem él most is, ha feltámasz­tották? Miféle csoda az, ami egy napig tart, nem válik eleven alkatrészévé a valóságnak — egy napig tart s aztán megint csak ígéret, ígéret, ígéret ! Ez a csoda, itt fent az égen, megtörtént valóság s el sem is múlik többé — olyanná lesz, mint minden egyéb, aminek létezését megszoktuk s ezért nem is tartjuk többé cso­dának _— csak létrejötte érthetetlen és csodá­latos, isteni eredetű Mirákulum. Mint a nap és hold és a föld és a csilla­gok. Hinnem kell benne, hogy megtörtént, mert létezik. S hinnem kell, hogy csoda volt, mert megtörtént. S hinnem kell, hogy Valaki van mögötte, mert mindig újra megtörténik. Valaki Van. Ma még úgy hívják ember­állat. De lehet, hogy ez csak tünet, közvetett­­­ben, végrehajtója, vagy hírnöke, vagy elődje a valódinak, utódja, Budapest városa kissé szórakozottan fo­gadta vendégét, a jövendő hírnökét. Sehol világítás, reflektorok, még a szoká­sos Citadellafény is elmaradt. A Mindenütt jelenvaló világfül és világszáj, Rádió őfen­sége süket és néma volt Pesten, egy szóval nem köszöntötte Zeppelint. Nagyon el vagyunk foglalva, nem érünk rá ilyesmivel törődni. Hogyne, az a sok baj, kellemetlenség. Kérem, maga az államtitkár is kénytelen holnapra nyilatkozni, abban a politikai izében. És az Elnök Úr különben is duzzog, hogy őt holmi külföldi újságírók ta­nítják politikára, kérem, torkig vagyok ezek­kel a külföldi mindenfélékkel. Hogy Zeppelin, meg mifene. Német hun­cutság az is, kérem. Hagyjanak minket béke- ÖNT ILLETI A SZÓ! A Pesti Napló olvasói elmondják panaszaikat, kívánságaikat Ha a magyar foglyok hazajönnének Oroszországból...­ ­Válasz egy levélre­ Sopron, október hó, igen Tisztelt Szerkesztő Úr! Állandóan figyelemmel kísértem soproni volt hadifogoly társaimmal a lapjukban megjelenő s Oroszországra és a még Oroszországban rekedt honfitársaink hazaszállítására vonatkozó cikke­ket, és az ezek nyomán meginduló akciókat, de különös érdeklődést és gondolatokat váltott ki belőlünk­­. lapjuk mult hónap 29-iki, vasárnapi számában megjelent -»Delegáció utazik Szibériába, Kaukázusba, Turkesztánba», stb. E. B. jelzéssel ellátott cikkük. Hogyne örülnénk, hogyne helyeselnénk mi is valamennyien lapjuk által szorgalmazott akció­kat, amikor mi is hosszú-hosszú sok esztendőket töltöttünk abban a rettentő nagy és érdekes biro­dalomban és ettük a rabság keserű kenyerét. Feledésbe merülnek már-már emlékeink, de azért még tudjuk mindnyájan, akik ott voltunk, hogy mily jól esik hallani: a mai felfordult világban vannak még emberek, akik éltetik ottmaradt honfitársainkban a hazatérés reményét. És talán éppen a hálaérzet az, amely ma meg­szólaltat bennünk. A hála azok iránt, legyen az akár honfitárs vagy idegen, akik minden erejük­kel küzdöttek a rosszakarat, megtévesztés ellen, hogy véreink hazatérését előmozdítsák. De hála az oroszok iránt is, akik emberséges, más államok hadifoglyainak bánásmódjával összehasonlíthatat­lanul jobb bánásmódjukkal is hozzájárultak ahoz, hogy még ennyien haza tudtunk jönni. Mert nyu­godt szívvel állítjuk, hogyha ott rossz volt a sorunk, azt mindig másnak, sokszor sajnos euró­paiaknak köszönhettük. Valahogy tehát rosszul esik nekünk, hogy a fent említett cikk írója nem éppen a legkedvezőbb színben tünteti fel az alapjában véve igen jámbor, szelíd és jóravaló orosz népet. Nem tudjuk, hogy mennyi időt töltött az igen tisztelt cikkíró Orosz­országban, de tudom én, és tapasztaltam, aki majdnem hétévi oroszországi tartózkodásom alatt bejártam Petrograd­tól Vladivosztokig majdnem minden nagy várost, aki voltam Turkesztánban, fent északon nem messze Arhhangelsztől, majd pedig a Szelenga folyón délre utazva a már Mandsuriában fekvő Majmacsenben, hogy az orosz nép nem az, aminek a legtöbb ember — aki persze csak felületesen ismeri — tartja. Rossz ember mindenütt akad. A jóság kizárólagos patentjét eddig még nem kérhette senki, semmiféle nemzet a világon. Egyébként csoda, ha a sok, külföldről, művelt államokból importált, tanokozta forrada­lom teljesen kiforgatta az oroszt orosz mivoltá­ból? De vájjon nem a művelt nyugatról hozták-e mindazt, ami őket »műveltté, felvilágosodottá« tette? Van igen sok pont igen tisztelt E. B. úr cik­kében, amik­kel sehogysem tudunk egyetérteni. Felteszem, hogy E. B. úr volt Oroszországban, mert sokat jól, helyesen látott, jól van infor­málva. Információiba azonban mégis csúsztak be olyan megfigyelések is, amelyek bántó ellentét­ben vannak a valósággal. Engedtessék meg nekünk, akik sokat voltunk a nép, a valódit orosz nép között, hogy némely dologban a valóságot megírhassuk. Nem értünk egyet vele például az orosz csi­llovnikokról (állami tisztviselőik) mondott véle­ményében, akik szerinte a »csájmtyolás­ (teaivás) miatt hanyagolták el a fontos teendőjüket. Jó­magam éveken át dolgoztam orosz csillovnikok­ró­l egy irodáiban és tapasztaltam­ hogy lelkiisme­retes, pontos, sokszor még az európaiakat is meg­szégyenítő pedantériával látták el munkájukat. Ne feledjük, Csehov más kor csinovnikjairól ír, ilyen pedig mindenütt van. Igaz, szeretik a csaját és bizony hihetetlen mennyiséget tudnak belőle eltüntetni, de kérdem, hol nem tartanak uzsonna­időt és­­hol nem­­keresnek és nem találnak alkal­mat, időt és helyet és okot tárgyalásokra 'magya­rul tereferére). Itt nyugaton ezenfelül 9-­kor jár­nak be és 12-kor ki. Ezeknél a kétbalkezes csinov­nikoknál történt meg, hogy az egyik orosz kény­telen volt egy művelt államból származó, éret­tsé­giz­ett fiatalembert kioktatni, hogyan kell külön­böző s­zörteket összeadni. Ú­gy emlékszem, annak­idején mindnyájan igen elpirultunk. Az is igaz, hogy munka k­özben igen gyakran tartanak úgy­nevezett takarityokat,­­pihenőket. Erre nincs más válassaink: nézz­ünk esaik körül és látni fogjuk, hogy másutt sincsenek oly véleményen, hogy: ezért a bérért? Arról a tipikus, jellemző szejcsasz szóról is valamit. Azt jelenti, hogy­­rögtön, azonnali. Mi is csak kezdetben hittük, hogy ezt jelenti, csak később jöttünk rá, hogyha valakinek ügyére azt mondták szejcsasz, az, biztosan eltartott még jó so­káig. Azt is szerette mondani az orosz, valószínűen óvatosságból: szvinyhtye na poaty­­minut (5 perc türelmet kérek). Tehát már előre kért öt percet, mert nem remélte az ügyet egy pillanat alatt el­intézni tudni. Nálunk úgy mondják: egy pállamat alatt kérem. Most már melyük jo­bb? Végered­ményben mindegy mit és mennyit mondanak va­lahol, fontos, hogy sokára lesz elintézve vagy, hogy megvárakoztatnak. E. B. úr cikkében megemlítette még a plen­ders-i, a hadifoglyok evakuálásával foglalkozó irodákat. Tapasztalatból tudom, hogy itt nagyobb­részt »megbízható« foglyok dolgoztak, akiktől több megaláztatásban, szekatúrában volt részünk, mint az oroszoktól. Nem akarjuk megmondani, hogy nagyobbrészt milyen nemzetbeliek voltak az illetők, mert ma, annyi idő után is szégyen­keznünk kellene. Sokszor annyira vitték, hogy a végén már mulatságos esetek is fordultak elő. Egy esetben többedmagammal mentünk magunk regisztráltatni. Közülünk egy idősebb bácsi vési szokásához híven Her Herr szólította meg az ott lévő egyik hírhedt alakot. Ezt ő kikérve magának, azt követelte, hogy csak Genossenak szólítsuk. Persze, a mi öreg bácsink talán félt is, ha ki­hagyja­ egyszerűen a Herr-t, hát egyszerűen Herr Genosse X. Y.-nak szólította. Ennek kapcsán azt szeretném még megemlí­teni, hogy nem áll az, amit E. B. említ cikkében, hogy Krasznojarszkon túl nem voltak evakuáló táborok, mert jómagam is az irkutzki gyű­jtőtá­borból jöttem keletnek, azaz a nemzetközi Vörös­kereszt jóvoltából Vladivosztokból elindulva, ha­jón haza Triestbe. Olyan egyszerű volt annak ide­jén ez a hazajövés, hogy például engem, aki alig­hogy megérkeztem Moszkvából, majd pedig Omszk­ból az ott rendezett úgynevezett olimpiászról, ohne weiteres felvettek a­ jegyzékbe, azt sem kér­dezve, ki fia vagyok. A végén azonban szeretném igen tisztelt, szer­kesztő úr figyelmét felhívni egy körülményre, amely szerintem a hazatérők szempontjából első­rendű fontossággal bír és amit szerkesztő úr b. lapjában alkalomadtán valamilyen formában az illetékesek tudomására hozhat. Körülbelül két éve lehet annak, beállít hozzám egy volt hadifogoly­társam feleségével együtt, alighogy Oroszország­ból megérkezett. Itt volt a háború előtt is, itt lakik most is még keresetképtelen öreg édes­anyja, aki elképzelhető örömmel szorította magá­hoz fiát. Öröme nem sokáig tartott, mert fiának, aki valamikor a Felvidéken született, meghagy­ták, hogy záros határidőn belül szerezze meg a magyar állampolgárságot, addig pedig nem sza­­bad dolgoznia. Engem kért meg, hogy írjam meg neki a kérvényt a belügyminisztériumba, hivat­kozva arra a lehetetlen állapotra, amelybe ő a­ trianoni béke folytán került és kérte mint régi, jó magyar, adják meg neki sürgősen az állampolgár­ságot.­­A­ tartózkodási engedélyt is csak nagy nehezen kapta meg rövid időre. Majd pedig, mi­kor már elfogyott minden pénze és eladta minden holmiját, hogy csak megszerezhesse az időről időre szükséges költségeket, elfogyott a türelme is. Nem tudta kivárni, amíg elintézik ügyét és talán ma sem lett volna elintézve, felpakolt és mit gondol, igen tisztelt szerkesztő úr, mit csinált? Vissza­ment Oroszországba, oda, ahonnan oly szívesen jött haza. Ez volna az tehát, amit elmndani akartunk és elmondani kellett, mielőtt új akciójuk komoly stádiumba jut.. Ha elértük, szerkesztő úr, hogy változtatnak sok mindenen és csak egy parányi kis részünk lehetne abban, hogy segítségére vol­tunk hazatérő honfitársainknak, úgy elértük cé­lunkat és örülni fogunk, hogy jót teh­ettünk. Szerkesztő úrnak vagyunk őszinte tisztelői, több volt orosz hadifogoly nevében. Populák Gusztáv v. pt. tiszt. Diplomás kalauzok és munkások sorsa a BESZKÁRT-nál Igen tisztelt Szerkesztő Úr. Szíveskedjék alábbi közleményünknek becses lapjában helyet adni, hogy ezáltal a nyilvános­ságra és az illetékesekre a figyelmet felhívjuk. Száz-százhúszra tehető számunk, akik — mint tanult és diplomás emberek — már évek óta ál­lunk a BESZKART szolgálatában kalauzi és se­gédmunkási minő­ségben, hol tisztviselői munkát végzünk, de nem ennek megfelelő díjazásban ré­szesülünk. Vállalatunknál 1923 októberben nagy létszámapasztás történt, miből kifolyólag a keres­kedelmi minisztérium a tisztviselői státuszba való felvételt 5 évre, azaz­­1928 november 1-ig eltil­totta. Közben a vállalat erősen fejlődött, továbbá az 5 év alatt sok tisztviselő meghalt, nyugdíjba ment stb. s így azok pótlására szükség volt. Így történt, hogy minket,­­ tanult embereket, kik már a BESzÍvÁKT szolgálatában állottunk, hol a kocsin és a műhelyekben teljesítettünk szolgála­tot—irodai szolgálatra rendeltek be. Jelenleg már évek óta felelősségteljes tisztviselői munkát vég­zünk, amiért nevetséges havi 120—150 pengő díja­zásban részesülünk, dacára az 5—6—7 évi szolgá­lati időnek. Ígéreteket már régóta kapunk, hogy a tilalmi idő leteltével, munkák elismerésekép­pen, mindenkit az őt megillető tisztviselői stá­tuszba átminősítenek. Ennek már egy éve és még mindig ott vagyunk, ahol voltunk. Nincs senki, aki ügyünket előre vinné, úgy a főváros, mint az igazgatóság a legridegebb közönnyel és nemtörő­dömséggel viseltetik méltánylást érdemlő ügyünk­kel szemben. Átminősítésünk nem jelent lényeges anyagi terhet a vállalatnak, csupán egy kis jóaka­ratot igényel az illetékeseik részéről, amiben az utóbbi időkben sem a tisztviselői kar, sem a sze­mélyzet nem részesül. Dacára sok évi kipróbált munkásságunknak és tisztviselői munkakörünk­nek, nemcsak fizetésben kapunk jóval kevesebbet, hanem lakbér, remuneráció, mérlegpénz stb.-nél is lényeges anyagi károkat szenvedü­ek. A BESZKÁRT átminősítésre váró diplomás kalauzai és munkásai. Megnehezítjük az idegenforgalmat Az idegenforgalom előmozdításának egy iskolapéldáját óhajtom a következőkben bemu­tatni, és az illetékes fórumok szíves figyelmébe ajánlani. A közelmúltban alkalmam volt a bécsi gyors­vonaton egy úrral megismerkedni, aki azon néze­tének adott kifejezést, hogy nálunk az idegenfor­galmat nem mozdítják elő, hanem megnehezítik. Éveken át a lipcsei konzulátus jogosítva volt egész évre szóló vízumokat kiadni, míg ez évben ezen jogát megvonták és csak egyszeri utazásra ad­nak vízumot. Egész évre szóló vízumot csak a ber­lini követség adhat. Mint ő megemlítette,­ sok száz amerikai azért utazik csak Bécsig, mert a magyar vízum megszerzése nehézkes és drága. Nevezett úr Keffel Frigyes Ede, kereskedelmi tanácsos, lipcsei lakos, akinek Győrben gyára és Budapesten nagy gyári fera­ka­ta van. Et. L. Igazgató

Next