Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-26 / 168. szám

"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 39 Írta: Szász Zoltán Salzburg, j­úlius. Gyerekkoromban szinte rögeszmém volt, hogy Valahányszor egy városba jutottam, rögtön azt vizsgáltam, milyen magas házak vannak benne és némileg aszerint állapítottam meg a magam szá­mára az illető városok értékét, h­ogy a földszintes, az egyemeletes vagy a többemeletes házak domi­nálnak-e benne. Ez az eljárás természetesen gye­rekes volt, de minden egyoldalúsága és korlátolt­sága mellett is volt benne valami; megérzése an­nak, hogy a kultúra és a civilizáció valami fel­felé menő, inkább a növények növésére, mint a vi­zek folyására emlékeztető jelenség, valami füg­gőleges vonallal jelképezhető folyamat. Azóta megépültek az amerikai felhőkarcolók . Le Cor­busier, aki nemcsak a legkiválóbb mai építész, de igen szellemes író is, egész Párizst néhány óriási felhőkarcolókból álló tömbbé akarja átépíteni. Valószínű, hogy ez sem a fejlődés utolsó szava, mert hiszen a felhőkarcolók se nőnek az égig, ami azt jelenti, hogy ennek a felfelé terjeszkedés­nek is van határa. A lényeg azonban az, hogy a függőleges tagolódás, a függőleges vonal szerep­lése az életben tagadhatatlanul egyik jele a kul­túra és civilizáció jelenlétének. Mindig eszembe jut ez, ha magyar tájak vo­nulnak el egy-egy utazás folyamán szemem­ előtt. A magyar élet túlságosan vízszintes jellegű. Már a szoros értelemben vett magyar tájak, az ország föld­rajzi alakulása is nagyobbára sík, az emberi lakóhelyek, a falvak és városok pedig benne in­kább belesimulnak, mint kiugranak belőle. Mindez összefügg az éghajlati, földrajzi és gazdasági vi­szonyokkal, de egyben a nép lelkiségével is. Nyil­vánvaló ez abból is, hogy a magyarországi német városok és falvak, melyek pedig szintén a magyar­országi talaj kivirágzásai, már nem ilyen hori­zontális jellegűek. Különösen tudatossá válik mindez, ha az ember átlépi nyugat felé az ország határát. Bécs előtt, de főleg Bécs után egymás­után következnek a kis falvak és városok, melyek csupa emeletes, sőt többemeletes épületből álla­nak s nem szélesen szétterpeszkedők, hanem in­áteáibb kis helyen tömörülő s felnyúló arcitektúrá­jukkal tűnnek fel. Már első látásra szembeötlik ezeknek a kis helységeknek, amelyeknek hírét sem hallotta az ember, fejlett városiassága. Épít­kezési stíljük nagyobbára egy igen ízléses paraszt­barok, szintén sokkal fejlettebb, mint a mi stílus­talan, dísztelen vidéki városaink architektúrája. Egy ilyen kis városban rögtön érzi az ember, hogy milyen régi és mély kultúrterületre lépett, míg a magyar városokban, még a legnyugatiasab­b­akban is az az érzése támad, mintha az egész egy sátortelep volna s benne a műveltség is in­kább csak átutazó hotelvendég. Más szempontból nézve is, különös az a vi­szony, mely a mai Ausztria és Magyarország közt fennáll. Egyrészt még mindig meglepő hasonlósá­gokból, másrészt ég­ földnyi különbségekből szö­vődik ez a viszony. A hasonlóságok inkább a múlt felé mutatnak. Nem volt két európai nagyváros, mely annyira hasonlított volna egymáshoz, mint a régi háború előtti Bécs és az ugyane korbeli Bu­dapest. Az építkezés, az emberek életstílusa, a napi életberendezés, a lakás, az öltözködés, az étkezés szempontjából Bécs, ez a német város inkább em­lékeztetett a magyar Budapestre, mint a szintén német Berlinre. Persze a két város szelleme már akkor is különböző volt. ha a helyzet egészen más: mind a két ország és bennük mind a két vá­ros lényegesen különböző ábrázatot mutat. S a leg­érdekesebb az, hogy a két város két, majdnem tel­jesen ellenkező szellemi irányba távolodott el egy­mástól. Bécs minden nyomora, szürkesége és er­nyedtsége ellenére egészen távoli jövőkbe mutató vonásokat mutat, Budapest e­llenben minden csil­logó nagyvárosiassága mellett a rossz értelemben vett vidékiesség s a kegyeletet nem érdemlő ma­radiságok telephelye. Ez az új bécsi, illetve auszt­riai mentalitás sok szempontból annyira új, hogy párját ritkítja az egész világon. Van például in­nek az új Ausztriának egy politikusa, dr. Ender, aki Vorarlbergben, a szövetség legkisebb orszá­gában vezető egyéniség. - v­r­­­v­­Az összeomlás után ez az ember szűkebb hazá­jában azt javasolta s azon munkálkodott, hogy hagyja ez ott Ausztriát s csatlakozzék a svájci államszövetséghez. Olyasvalami, ha nem is pon­tosan, de nagyjában olyasvalami volt az, mintha a háború után valami tiszántúli vezérember ennek az országrésznek Romániához való csat­lakozását javasolta volna. Egy ilyen ötlet ná­lunk nagyon gyorsan a fegyházba vagy az emi­grációba vezetett volna! Aminthogy még Német­országban is s ma is számosan ülnel fegyházban olyanok, akik a Rajnavidéket vagy Bajorországot a birodalomtól elszakítani akarták. A kommunis­ták és nemzeti szocialista forradalmárok, sőt min­denféle politikai gyilkosok itt már régóta amnesz­tiát kaptak, ezek a birodalom megcsonkításán dol­gozó agitátorok azonban még jórészt ülnek. Ausztriában ellenben? Dr. Ender, miután nem si­került neki Vorarlberget áttolni Ausztriából a kétségtelenül sokkal csábítóbb svájci szövetségbe, belenyugodott abba, hogy szűkebb hazája s ő maga osztrák maradjon, sőt igen tevékeny osztrák politikussá is nőtte ki magát. S mivel igen tehet­séges és népszerű ember, végül is az ország mi­niszterelnöke, illetve kancellárja lett Ez az, ami talán sehol máshol, mint Ausztriában nem volna lehetséges. Ez ugyanis a hazafiságnak egy olyan új felfogását tételezi fel, amely még ma igen de­mokratikus szellemű, mindenféle haladási vívmá­nyokkal felszerelt kultúrállamokban sem otthonos. Ma még a legfelvilágosodottabb kultúrállamok hi­vatalos hazafiassága is úgy ragaszkodik az állam területi állományához, mint valami szentséghez. Veszteségesre forduló háborúkban, mikor felbo­rong az a veszedelem, hogy a győztes ellenség te­rületeket fog követelni, minden országban fel­hangzik az is egyetlen követ se városainkból, egyet­len fűszálat se mezőinkből ér vagy rövidebben »egyetlen akácfát se« s más ilyen dac-jelszavak. A régi Ausztria talán megakadályozhatta­ volna, hogy Olaszország a világháborúban meg­támadja, ha lemond 1915-ben Dél-Tirolról és Triest­ről, amiknek elvesztése az előző osztrák-olasz há­­borúk eredményei után igazán logikusnak és ese­dékesnek látszott. S mégis akadtak osztrák, sőt osztrák-magyar államférfiak, akik hevesen tilta­koztak az ellen, hogy az Osztrák-Magyar Monar­chia földjéből bármit is, még ezeket az azt lehet mondani perforált területeket is átengedjék. A mai Ausztria ennél sokkal okosabb. Az osztrák boldogság alapját nem egy bizonyos területi ál­lomány érintetlenségében látja,­­hanem abban, hogy minél több osztráknak jól menjen a sora. Ha tehát úgy alakulna a helyzet, hogy egy csomó osztráknak, egy egész kis országnak elszakadása s belépése egy más államközösségbe, egy ilyen javulást idézhetne elő, ebben ez a mai ottani felfogás nem lát semmi elvetendő­t. Annyira nem, hogy azt a férfit, aki ezt a gondolatot felvetette, később az egész állam, az illető szándéka ellenére meg nem csonkult állam élére állította.­­ De más szempontból is átalakult Ausztriában a haza fogalma. Néhány hónap előtt egy mozga­lom indult itt meg, mely tömeges kivándorlást propagált Jellemző, hogy ennek is egy volt mi­niszter állt az élén. Persze, ma a kivándorlásihoz is pénz kell, legalább is vasúti költség, ami éppen azoknak, akik kivándorolni akarnak, gyakran nincs, így aztán nem lett ebből a tízezreket hevítő kivándorlási lázból egyéb, mint százas és ezres emberrajok gyalogos igyekezete az országhatár felé. Ezek a naiv tömegek úgy gondolták, hogy a tengerig valahogyan csak eljutnak, s azon majd olcsóbb a közlekedés. A modern államok azonban nem szeretik az ilyen tömeges országúti vándor­lásokat. A jugoszláv határról ezeket a naiv osztrá­kokat szépen visszaküldték Bécsbe, ahol most azon töprengenek, hogy miképpen jussanak pénz nél­kül valami olyan hazába, ahol megélhetnek. A mozgalommal kapcsolatban fel sem hangzott olyasvalami, hogy hazát változtatni nem erköl­csös, ellenkezik a nemzeti érzéssel. Az: ubi bene ibi patria — az, ahol jól megy a sorom, ott a hazám, itt teljesen elismert tétel. A probléma csu­pán az, hogy hol az a haza, ahol jól mehet az ember sora. • LO 1932-ben dől el a világ Gilbert Murray professzor, az oxfordi egyetem világhírű­ tanára a békerevízióról és a leszerelési konferenciáról Genf, július. (A Pesti Napló tudósítójától­) Gilbert Murrayt fölösleges bemutatni a ma­gyar közönség előtt Ki ne ismerné ennek a nagy és nemes gondolkozású angol tanárnak a nevét, aki a magyar nép iránt annyi rokonszevet tanú­sított és valljuk be, nagy mértékben hozzájárult ahoz, hogy az egész angol nép szimpátiája a ma­gyar nép oldalán van. Gilber Murray, az oxfordi egyetem világhírű tanára jelenleg Genfben a Szellemi Együttműködés végehajtó bizottság ez évi összejövetelét elnökli és amidőn értésére ad­juk, hogy magyar újságíró szeretne vele beszélni, az agg professzor azonnal abbahagyja munkáját és kíváncsian figyeli, melyek azok a kérdések, amiket vele a magyar nép számára megválaszol­tatni akarok. Ú­gy érzem, ettől a nagy embertől olyasvalamit kell kéredzni, ami univerzális, ami emberi. — Tanár úr, mit kell tennünk a békéért? Ele­gendő-e, ha politikusainkra bízzuk a leszerelés kérdését! Murray láthatólag örül, hogy kedvenc témá­járól, a békéről beszélhet. — Nem. Egyáltalán nem tettünk eleget emberi kötelességeinknek, amidőn a világbéke megalapí­tását csupán az államférfiakra bízzuk A nemze­tek széles rétegeiben, akik­­ igazán, szívből, meg­győződésből kívánják a békét, kell egy olyan nyílt pacifista véleménynek kialakulni, hogy ez a köz­vélemény elég erős legyen ahoz, hogy a kormányo­kat befolyásolja. Népgyűléseket tartani, agitálni, tüntetni a béke mellett és a kormányok értésére adni, hogy csak akkor vagyunk hajlandók elis­merni őket, ha ebbeli kívánságunkat teljesítik. Igen örvendetes tény, hogy hazámban az elmúlt napokban egy olyan grandiózus manifesztáció volt a leszerelés érdekében, amelyen az ország minden rétegei képviselve voltak, az egyszerű polgártól, a hadvezér és a különböző politikai pártokhoz tartozó miniszterelnökökig, mind, egy­hangúlag követelték a fegyverkezés csökkentését. — A nagy leszerelési konferencia küszöbén állunk. 1932-ben dől el a világ sorsa. E­ pillanatban nem is mhild timra gondol­­nunk, mint erre a konferenciára. Még a béke­revízió gondolatát is félre kell tennünk erre az időszakra. Önök jól tudják, hogy állandóan a békerevízió mellett foglaltam állást és meg is vagyok róla győződve hogy az igazságtalan békefeltételek nem fognak örökké tartani, de is­métlem, ebben a pillanatban hallgatnunk kell er­ről, mert biztosan ártana a leszerelési konferen­ciának. Már­pedig ennek a konferenciának kell, muszáj, hogy sikerüljön, különben olyan pusztí­tásoknak, embertelen rombolásoknak a sz­emtanúi leszünk, hogy azt még a tizedik generáció sem fogja megbocsátani nekünk.­­ Természetes, hogy a fegyverkezések csök­kentésében nem szabad különbséget tenni győző és legyőzött között. Egyenlő rendszer alapján kell meghatározni a korlátolt fegyverkezés ell­en­őrzé­sét. A magam részéről nem a versaillesi béke­szerződésekben elfogadott számozási rendszert óhajtom, tehát, hogy az ellenőrzés úgy történjen, aminthogy ez Németországban és Magyarországon be van vezetve. Sokkal praktikusabbnak találom a költségvetési rendszert, miszerint a genfi leszere­lési konferencia meg fogja határozni, hogy ez és ez a nemzet ennyi és ennyi pénzt költhet fegyverke­zési célokra. Ugyanakkor persze meg kell szüntetni a számozási rendszert, mely a legyőzött államok­ban uralkodik, n­ehogy a büdsetáris rendszer be­vezetése következtében újabb egyenetlenségek keletkezzenek. . . Hogyan van az Tanár úr, hogy most, ami­dőn annyit beszélnek leszerelésről, Amerikából olyan hírek jönnek, hogy az ottani flottaállomány megerősítése céljából újabb háborús gőzösöket bocsátanak a tengerre? A professzor kézlegyintéssel kíséri kérdése­met és aztán: — Presztízskérdés az egész. Igazán őrület vol­na még csak álmodni is arról, hogy bármilyen nemzet az Egyesült Államok fegyveres megtáma­dására gondolna. Mondom presztízskérdés, mert a tengeri egyezmény alapján Amerika számára ki­szabott tengeri f­elfegyverkezés határa nem érte el azt a nívót, mint­ a többi tengeri hatalmaké. Ame­rika flottája aránylag olyan csekély, hogy még messze van attól, hogy elérje a számára meghatá­rozt. n.Iváti L. B.

Next