Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-26 / 168. szám

"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 41 Felgyújtott falu, összeszurkált gyerek Egy kicsit idegesek vagyunk lilás KARINTHY FRIGYES 1931 július A koldus végigjárta a falut, nem kapott alamizsnát, már beesteledett, mire kiért belőle — leült az árok szélére, lábát vakarta, tűnő­dött. Aztán gondolt egyet, káromkodott hozzá keservesen — így képzelem a dolgot — ne mit tegyen most? Skatulya gyufát talált a zsebében — mire gyújtson rá, az istenért"? tö­rött pipáját rég elvesztette, egy nyomorult csutkát nem szedett fel sehol, a faluban (Mózes Ferenctől hallottam minap, hogy a parasztok eladják régi pipájukat, nem lévén mivel meg­tölteni) mit tegyen a gyufával? Megegyel Valamire mégis rá kellene gyújtani. Körülnézett, legyintett egyet és rágyúj­tott a falura. Nem is gonoszságból, vagy bosszúból, azaiért a falu így csúffátette, cserbenhagyta. Csakhogy hát mégis történjen valami. Vala­mit muszáj csinálni az embernek, azonkívül, hogy lélekzik (ha hagyják), enni, vagy inni néha, csókolózni, jönni-menni, beszélni , ösz­szeállni emberekkel, elszánni magát valamire, velük együtt, vagy egyedül. Házat építeni, falut építeni, bizonyosan nagyobb kedve lett volna, mint felgyújtani a falut — dehát így történt, nem másképpen, rosszak a viszonyok. Idegeire megy az embernek a tehetetlen­ség, tessék elhinni. Aztán akkor felgyújtja a falut. Egyébként közönséges napihírben olvas­tam az esetet. " Az anya elküldte nyolcéves kisfiát­, vásá­rolni. A kisfiú bevásárolt, hazajött, édesanyja mindent megnézett, kiderült, hogy a gyerek hat fillérrel nem tud elszámolni. Elvesztette, vagy mit tett vele — egyszóval, a hat­­ fillér nincs és nincs. Faggatja a fiút,a fiú nem tud semmiről, veszekedés, csetepaté, az egész je­lenet a konyhában zajlik le, a konyhaasztalon ott a kés , az anya hadonász a késsel, hat fillér, hat fillér, hol a hat fillér ! én itt meg­döglöm, munkában, ínségben, nélkülözésben, ez meg itten elveszti, vagy micsinált azzal a pénzzel, mintha loptam volna, ó, hogy sose szültelek volna a világra, vagy én ne lennék már a világon! A gyerek csak hallgat, maka­csul­­ beszélsz, vagy nem beszélsz! (úgy kép­zelem) gyalázatos kölyök, hová tetted, hol hagytad, mit vettél rajta, mondjad, mert szét­zúzlak, összeváglak, ha nem beszélsz!... nem tudod­? nem tudod, nem beszélsz, fogod a szád, gyalázatos féreg? nesze hát, nesze... nesze ... És mert kezében a kés és mert csípi a hagymagőz a szemét, amit éppen aprított a késsel és mert kifulladt a szava és levegő után kap és elönti a vér a fejét és ködön ke­resztül mintha úgy rémlene, hogy a gyerek makacsul és kajánul nevet magában, mert tudja, hogy hová lett a hat fillér, csak nem akarja megmondani — az anya,­ az édesanya, az olvasókönyvek és az »anyaszív« című szép versek hőse, elkezd csapkodni és döfködni a késsel, mintha hagymát aprítana, vagy sertés­szeletet »klopfolna« vagy fasírthúst, vagy — ó, de régen volt! — csirkenyakat metélne. És arra tér magához, hogy a gyerek összeszur­kálva, véresen hörög a lábainál — és jajveszé­kelve szaladgálni kezd a konyhában, veri fe­jét a­ falba, próbálja emelni a gyereket, aztán maga is összeesik. Kihallgatásakor azt vallja, hogy nem tud semmit, magánál volt, mégse emlékszik sem­mire, csak arra, hogy elöntötte a fejét a vér és a hogy nagyon sajnálta a hat fillért, amiből még kenyeret is vehettek volna. Most már a gyereket is sajnálja, persze. De mikor olyan szörnyen fel volt indulva. Rosszak a viszonyok. Az emberek ide­gesek. Egyébként ez is egy napihír volt : 'Jóság? Rosszaság? 'Állat az emberben, feanber az állatban. Ősi vadság, vérszomj, em­beráldozat, totem és tabu, elnyomott lelki sé­rülés pervertálódása, szadizmus, pirománia, ödipusz-komplekszum, kultúra hanyatlása, Európa végnapjai ! Törjék a fejüket, ha idejük van rá, lélek­elemzők, társadalomtudósok, történelemtu­dósok. __ Mit tudnak most mondani újat, megvilá­gítót, megváltót — szánalmas közhelyeknél különbet, érthetőbbet, mint az az egyszerű, mindannyiunk által jól ismert érzés, amit a falugyújtogató koldus, a fiát hat fillér miatt összeszurkáló anya nem tudott elnyomni, mi többiek pedig keservesen harcolunk vele, a nap­nak minden órájában, minden percében az órá­nak és még álmunkban is, ha nem riadunk fel tulajdon kiáltásunkra, vagy mert a fogunk a nyelvünkre harapott, tenyerünkbe vésődött a körmünk­?! Mit lehet mást mondani, minthogy túl van terhelve az idegrendszerünk, várakozástól, tü­relmetlenségtől, tehetetlenségtől, untig ismé­telt kegyes szavak, ígérgetések, frázisok csö­mörétől, bizonytalanságtól és méltatlanságtól — hogy villamospalackhoz hasonlítunk, amit egyre csak ingerek és izgalmak érnek s nincs benne, hogy mindez örömben és kedvünkre­való cselekedetben levezettessék: a legkisebb érintésre gyilkos szikra pattan ki belőlünk?­­ Az orvosi gyakorlatban úgy hívjuk ezt a jelenséget »szenzibilizálódás«.­­ igen, »szenzibilizálva« vagyunk­ egy kicsit, egymással szemben, egy kicsit idege­sítjük egymást, bajtársak, elvtársak, polgár­társak,­ házastársak,­ embertársak — kicsit meg vagyunk­­feszülve, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a fejét harapnánk le legszívesebben annak, aki a tyúkszemünkre lép, vagy meglök a könyökével. Egy kicsit úgy vagyunk, mint a marakodó kutyák, Jack London alaskai látomásában, vagy a pony­vával leterített, petróleummal leöntött és meggyújtott patkányok a ponyva alatt, vagy az az összegubancolódó, egybeolvadó hal­tömeg, amit a meghurkolt háló kiemel elemé­ből — fölülről, fölülről tréfál velünk a Sors, vagy alulról a Föld haragos Szelleme, lök egyet rajtunk, fricskáz bennünket láthatat­lan kezével s mi acsarkodva, dühösen esünk egymás torkának, egymásnak tulajdonítva a mennyei sérelmeket. Soha nem­­packázott­ még a hivatalnok csökönyösebben ,s harago­sabb kéjjel, mindenkivel, aki rászorul, hogy levezesse a fölülről átvett izgalmakat, szidal­mat, lehordást, türelmetlenséget (ne felejt­sük el: feljebbvalóval szemben senki sem ideges!) — soha még kegyetlenebb, ádázabb hévvel nem álltak »hivatásuk magaslatán« az ügyvédek és végrehajtók, ha arról van szó, hogy a vonagló, szenvedő, eleven élet testébe metélve érvényesítsék a »jogos köve­telés« acélbetűit — soha nem követelte még szájasabban és gő­gösebben Shylock a per­vesztes boldogtalannak,­­formailag megítélt utolsó csepp vérét, mint most, éppen most, ezekben a napokban, amikor nagyobb szük­ségünk volna egymásra, mint önmagunkra, égetőbben szomjaznánk a könyörület és izga­lom hűsítő cseppjét, kiszáradt torkunkban, mint ahogy Libanon és Arménia rabszolgái szomjazták valaha. Krisztus napjaiban. S míg a gépmadár elcsap a fejünk felett, há­romszáz kilométeres sebességgel s autók csapkodnak jobbra-balra a megtorpanó gya­logos körül, ő maga mit tehet, idegeinek lassú, legfeljebb ötkilométeres tempójával? vadul és zihálva próbál versenyre kelni ez­zel a száguldással, de nem viszi többre, mint a­ kereket ugató eb — legfeljebb abban éli ki haragját, hogy félrecsapja az alamizs­náért kinyújtott kezet vagy tajtékot köp a mentőkötélre s rohan tovább veszettül, vesz­tébe, kerekek alá, száguldó örvény kellős közepébe . .. Most, míg ezt írom, még nem határoz­tak Londonban­ a világ sorsa fölött.— mára várják a döntést, hogy a Hoover által kez­deményezett kibontakozási,­­akció összeforr rassza-e Európa nemzeteit, vagy szembe­állítsa az érdekjeleket, egy új világháború­ szerencsekerekébe dobva az utolsó garaso­kat. Fatalista béketűréssel igyekszem várni az eredményt — egy dolog nyugtalanít csak.­A cikkekben és hozzászólásokban és hivata­los nyilatkozatokban egyre-másra olvasok olyan jelzőket, államokra és országokra vo­natkoztatva, amiket lelkiismeretes író em­berekre, egyes személyekre szokott­ csak al­kalmazni. »Franciaország tartózkodó«, »Ang­lia bízik«, »Alázatos Németország«, »Makacs­kodó Franciaország« és így tovább. Ilyet is olvastam »hisztériás és ideges« az egyik or­szágról. Halhatatlan országok", államok, amikre (nem akikre!) sorsunkat bíztuk, aminthogy középkori hivő bízta istenre sorsát — éppen úgy lehetnek hát idegesek és hisztériásak, mint mi, gyarló és megbízhatatlan halandók­? Ki biztosít hát bennünket, hogy nem gyújtják fejünkre a házat, nem szurkálják össze tulajdon gyermeküket, puszta ideges­ségből és hisztériából? .. ­ Minden kerttulajdonosnak fontos! JIL Irtar Petrinyi S. - Ára a.- pengő írta: Kmoskó Sándor. — Ára 5.— pengő Kapható Az Est könyvkereskedésében VII., Erzsébet körút 18—20. , J I' ' P ! Reggeli ének Irta: Mikes Margit Friss kedvvel indulok, megyek, óh bimbózó hűs reggelek, ti aranysárga sugarak szívdobogva köszöntelek, talán egyszer az én napom is fölvirrad, szép reggelem, talán tíz élet, új remény sugárzik rám egy reggelen,,. Megyek, nézek, állok, megyek, egy falusi kőszent elé illatos virágot szedek, — apámra emlékeztet. Arca szelíd, jóságos és derűs, fölfelé néz az égre, mintha mondaná: mindig jók legyünk, a­ legmélyebb értelem, ez a cél, ezért születünk! !Az úton szemben libapásztor köszön hangosan: Jó napot!, Lidi, li­li! kiáltja hosszan és tereli, a libasort, soká visszhangzik füleimben kedves kis hangja: Lib­il­, de szép az élet! szép az élet!. Jó a patakban fürdeni! !A napot nézem! Szemeimbe tükrözi az egész világot, óz Élet! Hajnal! Ébredés! ~ elfeledünk egy sötét álmot, mindennap újra születünk meghódítni az életet... Óh Élet! Remény! Diadal! Dobogtasd meg a szívemet! 1931 Írta: Fazekas Imre Itt: fagyott könnyek a kövek És halk koporsók csak a házak. A fény, a zaj, minden hazugság! Itt: fagyott könnyek a kövek És halk koporsók csak a házak­­­Ami jó volna, az csak álom. Csak jó a fáradt, hosszú alvás, a­ Zúgjon a szél kint, a határon! Ugye, ugye, minden csak álom És jó a fáradt, hosszú alvás. A láb kilép, a szív, az alszik. S csöppenként, csöndben hull a vér­e. Ki neszel a harc ütemére? A láb kilép, a szív, az alszik, S csöppenként, csöndben hull a vére. A Mult, az elmúlt, j­ó, kinek kell­. Jövő! Van-e, aki megérje? Zúzmara csilloa a palánkon! A Múlt, az elmúlt, — jaj, kinek kell? J­övö? Ki akarja még, hogy megérje?...

Next