Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)
1931-07-19 / 162. szám
478 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 19 •SS* HÁROM LITER BENZIN Az ember és a gép Írta: KARINTHY FRIGYES 1931. július. Három liter benzinen múlt, hogy a magyar Jasonok remekműve, az óceánrepülés, nem fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesítménynek. Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi kikötő mólóján, az egész hivatalos és nemhivatalos Magyarország, bandérium és koszorúk és kormányzói tribün és a láthatatlan madár idegei, dróttalanul összekötve a mi idegeinkkel,tízpercenként összedobogtatták szívverésünket a ziháló erőfeszítéssel, megpattanó erekkel, ahogy a két derék magyar fiú izma és tüdeje utolsó tartalékát szuszogta. A kedves kis szőke Endreszné pattanásig feszült, dacos szemei, melyekből egyetlen könnyet nem tudott kipréselni méltatlan félelem, a miniszterelnök ideges ujjai, ahogy homlokához emelte, kémlelve a láthatárt, rángatózó szájunk,ahogy a fogunk belemart, közvetlenül kapcsolódott két láthatatlan ember bátor szívébe s ez az egész ideg- és vér- és verejtékfolyó, ez az egész dobogó remegés végeredményben odafutott be, odatorkollott egy élettelen gépszív billentyűi közé. Hét órakor jött az utolsó jelentés, hogy Magyar Sándor fáradt, nem rádiózik tovább, mert már a motorra kell koncentrálnia minden figyelmét. Huszonhétórás munka után, tizenötperces útról van még szó, ezt a tizenöt percet kell kidrukkolni. Mindnyájan tudtuk, mennyi benzinjük van, most azon múlt minden, hogy a dugattyúk megkapják-e az utolsó pár cseppet, amire még szükségük van. Közben az egyik pilóta ott ült a kormánynál, a másik vadul, kétségbeesetten pumpálta a tartályt, hogy kipréselje belőle a maradék nedvedet, még három liter benzin kellene a süket gépszívnek. Hiába! Ez a három liter hiányzik! A motor kattan, fezáraz, recsegő hangot ad, hörögni kezd, levegő után kap. A pilóta homlokán kidagadnak az erek. Ott ül, előredőlve, rángatja a dugattyút, kezébe venné legszívesebben, a szegény, kimerült acélrudacskát, ami a dugattyúban szaladgál, mint a sebész, aki élethalálraszóló műtét közben puszta kézzel ragadja meg és masszírozni és dögönyözni kezdi az elpihenni készülő szívet, csak még tíz percig dobogj, aztán mindez, rendben van! Halántékában zuhog a vér. Kis lázas, őrjöngő vágy villan át e zuhogás hangjától ösztönén és dühös akaratán — vér, vért vér szaladgál az ereimben, hat liter vér, embervér, olcsó folyadék, rált, kezdjek vele, miért nem drága, tiszta, nemes benzinnel töltötték meg inkább testemet, hogy most megnyithatnám ütőereim s a hat literből hármat odaadhatnék, átömleszthetnék géptestvérem haldokló ereibe! Géptestvér — megállok és eltűnődöm, ahogy tollam alól kiszaladt ez a furcsa szó. Az új olimpiász, a modern maratonfutó végperceinek elködlő lelkiállapotából születik meg, e hiányzó három liter benzin keserves vágyából, ködösen és bizonytalanul, de már észrevehető körvonalakban, az új fogalom lehetősége, másfajta, soha nem álmodott viszony ember és természet között. Géptestvér. Testvér — vagy talán még több! * 'Állatok és növények voltak eddig testvéreink. Szerettük és öleltük és öltük és ettük egymást — egymás véréből, velejéből, húsából és gyümölcséből születtünk, egymásrautalva, egymás pusztulásával és pusztításával támogatva egymást, vergődtünk előre, az időben, valami ismeretlen cél felé. Az életnek élet volt eddig egyetlen kulcsa, megoldása, értelme, istene, vallása. Köröskörül kövek és fémek és halott erők, körforgó, messze kőcsillagok, hideg fény, végtelen anyagvilág, amihez semmi közünk, aminek semmi köze hozzánk. Léfe & Élet ,egymásmellett, reménytelen idegenségben, közönyben, két világ, egyik" megtűri a másikat, ha nem akarja átlépni kérlelhetetlen törvényeit, nem zavarja meg az örök Erővonalak acélköveit — a másik remegve bujkál e körök közt, tojástáncot , jár süket és vak labirintusában. Létrejöttének egyetlen lehetősége, bölcsője és koporsója anyaméh és gyomor — e két fészken kívül nincs számára hely a végtelenben. Gyomor és anyaméh között, a parányi térben, csinálja, meg a maga kis útját. Innen veszi, ide vezeti vissza minden reményét — ehez hasonlít mindent, — jelképeit, a Külső Világ megértéséhez is, ebből a forrásból meríti. Elképzel élő csillagot, célt akaró, megoldásra vágyó Irányt és Végzetet az erők mozgalmában, akaratot és szándékot, eleven istent. A régi kultúrák fűhöz, fához, mindenféle állathoz kapkodtak, testük formájára faragtak bálványt és fétist és totemistent, közvetítőnek, hogy megkérlelje, meglágyítsa az élet számára az istentelen kövek minden istennel dacoló közönyét. Hogy a Lét gépezete ne roncsolja össze fogaskerekei közt az életet. * Míg aztán meg nem született, kezei között, az első gép. És — hosszú idők múltán — fel nem ismerte benne tulajdon gyermekét. Eleinte óvatosan bánt vele. Járni tanította, nevelte, fúrt és faragott rajta, nem volt különb reménye, minthogy az ügyédlen kis gépkölyök leutánozza valahogy az ő mozdulatait. A gyerek erősödött. S az élettelen kőnek és vasnak egyszerre csak több lába lett és több keze és nagyobb tüdeje és erősebb szíve és hatalmasabb torka és remekebb füle és szeme, mint bárkinek, aki összefaragta — az élet különleges céljait százszor és ezerszer jobban és tökéletesebben és szabatosabban és gazdaságosabban oldotta meg, feladatait százszor és ezerszer ügyesebben végezte el, mint maga az élet persze csak az élet, kezében. De mi lesz, ha gyengülni kezdenek ezek a kezek? * Tegnap , este megnéztem az angolparkbeli Halálkatlan-produkciót. Múltkoriban láttam a negyvenméteres magasságból hordóbaugró akrobatát, nagy hatással volt rám —, valaki azt mondta, ezek a motorbiciklin falramászó fiúk még izgalmasabb látványt nyújtanak. Nem hittem el, azt mondtam, a meztelen emberi bátorság és ügyesség okvetlenül közelebbről izgatja az embert, mintha csak arról van szó, hogy valaki jól tud bánni a keze ügyébe került géppel — ezt a mutatványt gép csinálja, nem ember és a gép mindenhatóságán régen nem csodálkozunk. Nem volt igazam. Gép és ember viszonya, gép és ember küzdelme, éppen az élet szempontjából, még sokkal izgatóbb és életteljesebb és megrázóbb tragédiák és hőstettek mélységeit tárja fel, mint mikor élet harcol élet ellen, vagy tulajadon testünkön győzedelmeskedünk. A motor csattog és lángol és dörömböl, a kerekek szaladnak, körbe, a falon. S az ember ül rajta és fogja kézzel és lábbal. Egy ügyetlen mozdulata embernek, egy atomközi zavaró gépnek, s mindketten darabokra, tépve hevernek a katlan fenekén. Kettejük közül melyik hidegebb, megbízhatóbb — a harminchétfokos eleven, vagy a háromszázfokos halott: ez itt a kérdés. S a másik, a megfoghatatlan: kettejük közül melyik veszít többet, ha lezuhannak? • Egyenlő felek, f * Testvérünkké kell fogadni a gépet, mióta együtt harcol velünk valamiért, ami-ről egyikünk se tud íme a hiányzó három liter benzin tanulsága. Állat- és növénytestvérünk nem vezetnek át bennünket a Lét hallgatótitkába, még isteni bálvány formájában sem, me itt hoznak megváltást — mi lenne, ha velük próbálnánk megcsinálni a Természettel való új testamentumot? Géptestvérünk. Gépanyánk, gépkollósunk, költőgépünk, tehetetlen csibéknek, költs ki bennünket, hogy gépistent faragjunk masagunknak, ha az eleven nem akarja meghallgatni imánkat. *"•:'• Csendet! A protekciós pincsik és cirmoscicák éjszakai koncertje A tíz órán túl szóló rádió — A rendőröket kell igénybe venni a csendháborító lakók ellen (Saját tudósítónktól.) Eét szép napon megszületett a csendrendelet és a lármától szenvedő fővárosi lakosság azt remélte, hogy biztosítani fogják munkájának zavartalanságát, idegeinek nyugalmát, éjszakai álmát, délutáni pihenését. Ehelyett mi történt? Megszűnt, elnémult a zaj a csendrendelet körül, a lárma, dübörgés, éjszakai csendháborítás pedig fokozódott; a kora reggeli porfelhős szőnyegporolástól kezdve az éjszakai rádiófütyültetésig a lárma minden hangszerének minden disszonáns hangja végigdübörög a pesti polgár idegzetén. Csendet kell teremteni! Eszköz, mód van rá, csak meg kell ragadni az eszközöket és módokat. Biztosítani kell az uccák csendjét és a házak belső csendjét, hogy ne fordulhassanak elő olyan dolgok, mint amiről az alábbi levél is panaszkodik: Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr! Most, amidőn az általános felzúdulás nyomán végre a hatóságok is kezdenek már a főváros csendügyével foglalkozni, nem lesz talán érdektelen felemlíteni egy-két esetet, amely ismét bizonyítéka annak, hogy jóformán minden esetben az egyes emberek tapintatlansága és megrendszabályozhatatlan volta miatt kell komolyabb elemeknek szenvedni. Ez a példa úgy áll a városi bérházakra, mint a magántulajdonban lévő épületekre. Még nem is olyan régen valósággal közhumor tárgya volt a közgyűlés előtt az akkoriban épült városi bérházak házirendje, amely, többek között, fejvesztés terhe mellett tiltja a lakóknak az éneklő madarak tartását, nehogy az esetleg kellemetlen kanárifütty zavarólag hasson a városi bérpaloták előkelő nyugalmára. Kutya- és macskatartásról — horribile dictu — még beszélni sem volt szabad. És ma!... hogy ne is szóljunk azokról a protekciós pincsikről és cirmos macskákról, amelyek egyes urak protekciós jóvoltából valóságos vonyító és nyávogó hangversenyt rendeznek egész éjszakán át a Maifflines as, álmatlan lakók épülésére, nem maradt már semmi ezekből a szigorú rendszabályoktól, amelyek hivatva volnának a lakók nyugalmát biztosítani. Felkérjük a városház illetékes faktorait, tegyenek egyszer egy tízórai kirándulást a városi bérházak tájékára, és személyesen fognak meggyőződni arról, hogy hányan bömböltetik még este tizenegy óra tájt is nyílott ablak melett rádióikat és gramofonjaikat, és minden alkalommal pisszegésre, vagy házmesteri külön figyelmeztetésekre van szükség, hogy ezek a renitens elemek a tapintat tudatára jussanak. Rendkívül fonák intézkedése a székesfővárosnak az, hogy a bérházak gondnokai majdnem egy esetben sem laknak a gondnokolt ház kebelében. Innen van az, hogy még nappal is a legnagyobb fegyelmezetlenség uralkodik a bérházakban. A kertekben egész nap torkaszakadtukból kiabálnak a lakók rakoncátlan gyermekei, úgyhogy szó sem lehet például egy kis délutáni pihenőről. . A házfelügyelő tehetetlen a rakoncátlan gyermekhaddalszemben, mert félti állását a várost tisztviselő apáktól. Ezúton kérjük fel a városház intézőköreit, szerezzenek érvényt a meghurcolt házirendnek. Kötelezzék a házak gondnokait a helybenlakásra, és fokozottabb szigorra, ha máskép nem, felmondást is kilátásba helyezve a parírozni nem akaró lakóknak. Szükség van továbbá olyan házfelügyelőkre, akik meg tudják magyarázni a gyermekes szülőknek, hogy vannak még fontosabb szempontok gyermekeik lármás szórakozásainál. A főkapitány úrnak, csend rend aktualitása alkalmából, azt a praktikus tanácsot adjuk, ahogy felhatalmazta rendőreit arra, hogy a porrongyot lerázó szobacicásokat felelősségre vonják, ugyanúgy jogosítson fel mindent rendőrt, hogy felügyeleti rajonjában írhasson fel minden tisztán túl rádiót vagy más lármás instrumentumot bömböltető lakót, és könyörtelenül citáltassa a főkapitányságra, hogy elvegye méltó büntetését. Egyebeiben f*f* hhatalmazást kell adni a rendőrőrszemnek arra is, hogy szükség esetén a panaszos lakó segítségére lehessen. Hazafias üdvözlettel több, nyugalmat ahany lakó*. j .