Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-19 / 162. szám

478 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 19 •SS* HÁROM LITER BENZIN Az ember és a gép Írta: KARINTHY FRIGYES 1931. július. Három liter benzinen múlt, hogy a ma­gyar Jasonok remekműve, az óceánrepülés, nem­ fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesítménynek. Ott vártunk és szorongtunk a mátyásföldi ki­kötő mólóján, az egész hivatalos és nemhiva­talos Magyarország, bandérium és koszorúk és kormányzói tribün és a láthatatlan madár idegei, dróttalanul összekötve a mi idegeink­kel,tízpercenként összedobogtatták szívveré­sünket a ziháló erőfeszítéssel, megpattanó erekkel, ahogy a két derék magyar fiú izma és tüdeje utolsó tartalékát szuszogta. A ked­ves kis szőke Endreszné pattanásig feszült, dacos szemei, melyekből egyetlen könnyet nem tudott kipréselni méltatlan félelem, a mi­niszterelnök ideges ujjai, ahogy homlokához emelte, kémlelve a láthatárt, rángatózó szá­junk,­­ahogy­ a fogunk belemart, közvetlenül kapcsolódott két láthatatlan ember bátor szí­vébe s ez az egész ideg- és vér- és verejték­folyó, ez az egész dobogó remegés végered­ményben odafutott be, odatorkollott egy élet­telen gépszív billentyűi közé. Hét órakor jött az utolsó jelentés, hogy Magyar Sándor fá­radt, nem rádiózik tovább, mert már a mo­torra kell koncentrálnia minden figyelmét. Huszonhétórás munka után, tizenötperces út­ról van még szó, ezt a tizenöt percet kell ki­drukkolni. Mindnyájan tudtuk, mennyi ben­zinjük van, most azon múlt minden, hogy a dugattyúk megkapják-e az utolsó pár csep­pet, amire még­ szükségük van. Közben az egyik pilóta ott ült a kormánynál, a másik vadul, kétségbeesetten pumpálta a tartályt, hogy kipréselje belőle a maradék nedvedet,­ még három liter benzin kellene a­ süket gép­szívnek. Hiába! Ez a három liter hiányzik! A motor kattan, fezáraz, recsegő hangot ad, hörögni kezd, levegő után kap. A pilóta hom­lokán kidagadnak az erek. Ott ül, előredőlve, rángatja a dugattyút, kezébe venné legszíve­sebben, a szegény, kimerült acélrudacskát, ami a dugattyúban szaladgál, mint a sebész, aki élethalálraszóló műtét közben puszta kéz­zel ragadja meg és masszírozni és dögönyözni kezdi az elpihenni készülő szívet, csak még tíz percig dobogj, aztán mindez, rendben van! Halántékában zuhog a vér. Kis lázas, őrjöngő vágy villan át e zuhogás hangjától ösztönén és dühös akaratán — vér, vért vér szaladgál az ereimben, hat liter vér, embervér, olcsó fo­lyadék, rált, kezdjek vele, miért nem drága, tiszta, nemes benzinnel töltötték meg inkább testemet, hogy most megnyithatnám ütőereim s a hat literből hármat odaadhatnék, átöm­leszthetnék géptestvérem haldokló ereibe! Géptestvér — megállok és eltűnődöm, ahogy tollam alól kiszaladt ez a furcsa szó. Az új olimpiász, a modern maratonfutó végperceinek elködlő lelkiállapotából születik meg, e hiányzó három liter benzin keserves vágyából, ködösen és bizonytalanul, de már észrevehető körvonalakban, az új fogalom le­hetősége, másfajta, soha nem álmodott viszony ember és természet között. Géptestvér. Testvér — vagy talán még több! * 'Állatok és növények voltak eddig testvé­reink. Szerettük és öleltük és öltük és ettük egymást — egymás véréből, velejéből, húsá­ból és gyümölcséből születtünk, egymásra­utalva, egymás pusztulásával és pusztításá­val támogatva egymást, vergődtünk előre, az időben, valami ismeretlen cél felé. Az életnek élet volt eddig egyetlen kul­csa, megoldása, értelme, istene, vallása. Kö­röskörül kövek és fémek és halott erők, kör­forgó, messze kőcsillagok, hideg fény, végte­len anyagvilág, amihez semmi közünk, ami­nek semmi köze hozzánk. Léfe & Élet ,egymás­mellett, reménytelen idegenségben, közöny­ben, két világ, egyik" megtűri a másikat, ha nem akarja átlépni kérlelhetetlen törvényeit, nem zavarja meg az örök Erővonalak acél­köveit — a másik remegve bujkál e körök közt, tojástáncot , jár süket és vak labirintu­sában. Létrejöttének egyetlen lehetősége, böl­csője és koporsója anyaméh és gyomor — e két fészken kívül nincs számára hely a vég­telenben. Gyomor és anyaméh között, a parányi térben, csinálja, meg a maga kis útját. Innen veszi, ide vezeti vissza minden reményét — ehez hasonlít mindent, — jel­képeit, a Külső Világ megértéséhez is, ebből a forrásból meríti. Elképzel élő csillagot, célt akaró, meg­oldásra vágyó Irányt és Végzetet az erők mozgalmában, akaratot és szándékot, eleven istent. A régi kultúrák fűhöz, fához, minden­féle állathoz kapkodtak, testük formájára faragtak bálványt és­ fétist és totemistent, közvetítőnek, hogy megkérlelje, meglágyítsa az élet számára az istentelen kövek minden istennel dacoló közönyét. Hogy a Lét gépezete ne roncsolja össze fogaskerekei közt az életet. * Míg aztán meg nem született, kezei kö­zött, az első gép. És — hosszú idők múltán — fel nem ismerte benne tulajdon gyermekét. Eleinte óvatosan bánt vele. Járni taní­totta, nevelte, fúrt és faragott rajta, nem volt különb reménye, minthogy az ügyédlen kis gépkölyök leutánozza valahogy az­ ő mozdulatait. A gyerek erősödött. S az élettelen kőnek és vasnak egyszerre csak több lába lett és több keze­ és nagyobb tüdeje és erősebb szíve és hatalmasabb torka és remekebb füle és szeme, mint bárkinek, aki összefaragta — az élet különleges céljait százszor és ezerszer jobban és tökéleteseb­ben és szabatosabban és gazdaságosabban ol­­dotta meg, feladatait százszor és ezerszer­ ügyesebben végezte el, mint maga az élet persze csak az élet, kezében. De mi lesz, ha gyengülni kezdenek ezek­ a kezek? * Tegnap , este megnéztem az angolpark­beli Halálkatlan-produkciót. Múltkoriban lát­tam a negyvenméteres magasságból hordóba­ugró akrobatát, nagy hatással volt rám —, valaki azt mondta, ezek a motorbiciklin falramászó fiúk még izgalmasabb látványt nyújtanak. Nem hittem el, azt mondtam, a meztelen emberi bátorság és ügyesség okvet­lenül közelebbről izgatja az embert, mintha csak arról van szó, hogy valaki jól tud bánni a keze ügyébe került géppel — ezt a mutat­ványt gép csinálja, nem ember és a gép min­denhatóságán régen nem csodálkozunk. Nem volt igazam. Gép és ember viszonya, gép és ember küzdelme, éppen az élet szempontjából, még sokkal izgatóbb és életteljesebb és megrázóbb tragédiák és hőstettek mélységeit tárja fel, mint mikor élet harcol élet ellen, vagy tulaja­don testünkön győzedelmeskedünk. A motor csattog és lángol és dörömböl, a kerekek szaladnak, körbe, a falon. S az ember ül rajta és fogja kézzel és lábbal. Egy ügyetlen mozdulata embernek, egy atomközi zavaró gépnek, s mindketten darabokra, tépve hevernek a katlan fenekén. Kettejük közül melyik hidegebb, megbízhatóbb — a harminchétfokos eleven, vagy a háromszáz­fokos halott: ez itt a kérdés. S a másik, a megfoghatatlan: kettejük közül melyik ve­szít többet, ha lezuhannak­? • Egyenlő felek, f * Testvérünkké kell fogadni a gépet­, mióta együtt harcol velünk valamiért, ami-­­ről egyikünk se tud íme a hiányzó három liter benzin tanulsága. Állat- és növénytestvérünk nem vezet­nek át bennünket a Lét­ hallgató­­titkába, még isteni bálvány formájában sem, me itt hoznak megváltást — mi lenne, ha­ velük pró­bálnánk megcsinálni a Természettel való új testamentumot? Géptestvérünk. Gépanyánk, gépk­olló­sunk, költőgépünk, tehetetlen csibéknek, költs ki bennünket, hogy gépistent faragjunk masa­gunknak, ha az eleven nem akarja meghall­gatni imánkat. *"•:'• Csendet! A protekciós pincsik és cirmoscicák éjszakai koncertje A tíz órán túl szóló rádió — A rendőröket kell igénybe venni a csendháborító lakók ellen (Saját tudósítónktól.) Eét szép napon meg­született a csendrendelet és a lármától szenvedő fővárosi lakosság azt remélte, hogy biztosítani fogják munkájának zavartalanságát, idegeinek nyugalmát, éjszakai álmát, délutáni pihenését. Ehelyett mi történt? Megszűnt, elnémult a zaj a­­ csendrendelet körül, a lárma, dübörgés, éjsza­kai csendháborítás pedig fokozódott; a kora reg­geli porfelhős szőnyegporolástól kezdve az éjsza­kai rádiófütyü­ltetésig a lárma minden hangsze­rének minden disszonáns hangja végigdübörög a pesti polgár idegzetén. Csendet kell teremteni! Eszköz, mód van rá, csak meg­ kell ragadni az eszközöket és módokat. Biztosítani kell az uccák csendjét és a házak belső csendjét, hogy ne for­dulhassanak elő olyan dolgok, mint amiről az alábbi levél is panaszkodik: Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr! Most, amidőn az ál­talános felzúdulás nyomán végre a hatóságok is kezde­nek már a főváros csendügyével foglalkozni, nem lesz talán érdektelen felemlíteni egy-két esetet, amely ismét bizonyítéka annak, hogy jóformán minden esetben az egyes emberek tapintatlansága és megrendszabályozha­tatlan volta miatt kel­l komolyabb elemeknek szen­vedni. Ez a példa úgy áll a városi bérházakra, mint a ma­gántulajdonban lévő épületekre. Még nem is olyan régen valósággal közhumor tárgya volt a közgyűlés előtt az akkoriban épült városi bérhá­zak házirendje, amely, többek között, fejvesztés terhe mellett tiltja a lakóknak az éneklő madarak tartását, nehogy az esetleg kellemetlen kanárifütty zavarólag has­son a városi bérpaloták előkelő nyugalmára. Kutya- és macskatartásról — horribile dictu — még beszélni sem volt szabad. És ma!... hogy ne is szóljunk azokról a protekciós pincsikről és cirmos macskákról, amelyek egyes urak protekciós jóvoltából valóságos vonyító és nyávogó hangversenyt­ rendeznek egész éjszakán át a Maifflin­es as, álmatlan lakók épülésére, nem maradt m­ár semmi ezekből a szigorú rendszabályoktól, amelyek hivatva volnának a lakók nyugalmát biztosítani. Fel­­kérjük a városház illetékes faktorait, tegyenek egyszer egy tízórai­ kirándulást a városi bérházak tájékára, és személyesen fognak meggyőződni arról, hogy hányan bömböltetik még este tizenegy óra tájt is nyílott ablak mel­ett rádióikat és gramofonjaikat, és minden alka­lommal pisszegésre, vagy házmesteri külön figyelmez­tetésekre van szükség, hogy ezek a renitens elemek a tapintat tudatára jussanak­. Rendkívül fonák intézkedése a székesfővárosnak az, hogy a bérházak gondnokai majdnem egy esetben sem laknak a gondnokolt ház kebelében. Innen van az, hogy még nappal is a legnagyobb fegyelmezetlenség uralko­dik a bérházakban. A kertekben egész nap­ torkaszakad­­tukból kiabálnak a lakók rakoncátlan gyermekei, úgy­hogy szó sem lehet például egy kis délutáni pihenőről. . A házfelügyelő tehetetlen a rakoncátlan gyermekhaddal­szemben, mert félti állását a várost tisztviselő apáktól. Ezúton kérjük fel a városház intézőköreit, szerez­zenek érvényt a meghurcolt házirendnek. Kötelezzék a házak gondnokait a helybenlakásra, és fokozottabb szi­gorra, ha máskép nem, felmondást is kilátásba helyezve a parírozni nem akaró lakóknak. Szükség van továbbá olyan házfelügyelőkre, akik meg tudják magyarázni a gyermekes szülőknek, hogy vannak még fontosabb szem­pontok gyermekeik lármás szórakozásainál. A főkapi­tány úrnak, csend­ rend aktualitása alkalmából, azt a praktikus tanácsot adjuk, ahogy felhatalmazta rendőreit arra, hogy a porrongyot lerázó szobacicásokat felelős­ségre vonják, ugyanúgy jogosítson fel mindent rendőrt, hogy felügyeleti rajonjában írhasson fel minden tis­ztán túl rádiót vagy más lármás instrumentumot böm­­böltető lakót, és könyörtelenül citáltassa a főkapitány­­ságra, hogy elvegye méltó büntetését. Egyebeiben f*f* hhatalmazást kell adni a rendőrőrszemnek arra is, hogy szükség esetén a panaszos lakó segítségére lehessen. Hazafias üdvözlettel több, nyugalmat ahany lakó*. j .

Next