Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)
1931-07-26 / 168. szám
"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 37 EMLÉK IRTA: SZOMORY DEZSŐ rA budai Dunaparton ültem - egy padon Hlatyi Barna barátommal. Mögöttünk, távoli házfalak és kőtömegek közül, harangszó hallatszott. Esti tíz óra volt. A Dunán ment egy hajó, a víz folyása ellen nagyon lassan, egy löketé hajó egy vörös, lámpással az árbocán. A bolygó hollandi bárkája se lehetett szomorúbb, mint ez a fekete hajó ezen a sötét vízen. De fölöttünk a bástyafalak tündököltek kísérteties fényekben. A tornyok vékony formái, valami álombeli építkezésnek tűntek egy tündéri világításban. A citadella, megvilágítva s magasan a levegőben, mint egy aranykerítés zárt. el maga mögött egy messzibb világot az estében. — Látod, — mondta Hlatyi Barna, — ami ott túl van ezen a vastag falon a hegyen, az mind az én multam, emlékem és.ifjúságom. Az olyan számomra, mint egy temetőfal. Mert így szokott volt beszélni ilyen , ere'doti modorban, ilyen regényesen. S amit látott maga körül idegen formákban s alkatokban, azt mind a szíve érzéséhez alkalmazta, a lelkéhez s a hangulatához, költő! Mert ilyen érzelmes és finom ember volt ez a Hlatyi Barna. Nyilvánvalóan sokat szenvedett áz utóbbi korszakokban. A világgazdasági válság kétségkívül őt is sújtotta. Szívesen ült esténként egy padon a budai Dunaparton. S ama kevesek közül akiket, frekventált, már csak engem tűrt meg maga mellett. Mert én alázattal hallgattam, ellentmondás nélkül. Ellentmondás nélkül akkor is, mikor máskép éreztem s más véleményen voltam. De a magam érzése és gondolata nem sokat számított e finom lélek érzelmi világa mellett. Ismertem másokat is, nevezetesen Pálfy Tibort és Tardy Pált is, akiit: hasonlóképen finom emberek voltak. DélífátVi' Barnához vonzódtam legínk^fcJnígfá^legédy* Anftie bárónő szálónjában Málkóztam vele a mult ősszel Tahi-Tótfalun. Mióta ott megismertem. Az igazság az, hogy ő is'megszeretett engend' Már amennyire tudott szeretni mást ís, mint ami ő mága volt. "Mert elborulfan és koncentráltan magában, csak annyit érzett másokból, amennyi ebből az idegénből a maga világát érintette. Erre nézve tökéletes példa, ahogy itt ültem mellette, akit hasonlóképen sújtott a világgazdasági válság. — Én csak emlékeimnek élek, — mondta paráncsolólag. .|,. — Én is, — feleltem. — Soha el nem felejtem, hogy 1905 szeptember havában, egy kis hotelszobában ültem Párizsban, a szent Hiaeintus utcában. Egyedül égy egész éjjel. — Azt .ismerem, azt az érzést, mikor az ember egyedül ül egy egész éjjel, egy kis hotelszobában Párizsban. Mégha az nincs is szeptember havában. . —- De igen, az fontos, szeptember! az nagyon fontos. A nyári fényből még.maradt egy sugárka az ember szívében, mikor odakünn már esik az eső. És ebben a zuhatagban egyetlenegy vízcsöpp kopog szüntelenül az ablak alatt. A'lyukas ereszről hull le.ez a vízcsöpp és kopog a kövön. Az ember a saját léte mellől elképzel mint , egy magányos partról, egy eüomó más életet a túlsó parton s ahogy ez mind megy, hová'. • ki. tudja megmondani! Ahogy ez mind megy ez a sok-élet és kopog a -- Kopog a kövön, — ismételtem zeneileg. — Az ablakom nyitva s kilátok az utcára, ahol egy sor villanylámpa Világít, sugárzón az esőben. A sarkon áll egy fiatal ember ázott ujságpéldányokkal a hóna'alatt és vászoneipőben. Hallom amint -mondja egy másiknak: >>J'ai les pieds pl ein d'éau«/ — A lábam csupa víz! — fordítom le magyarra, hogy szekundáljak a barátomnak. Hogy bizonyítsam mennyire mégértem tartalomban és érzésben amit" mond. — De ültem ón Londonban is, egy egész éjjel, egy. kis hotelszobában, — folytatta ha«yü'ö. gondolíLtritmiisbanj ha szabad, mng-.un így kifejezni. Egész lénye sugárzott a magányosságtól, ahogy itt ült mellettem, a budai Dunaparton a, padon. Ahogy itt ült meglettem, lehetett érezni rajta, ahogy ült hajdan Londonban és Párizsban, kis hotelszobákban. Ahogy azt lehet érezni bizonyos emberi formákon egy-egy padon a Duna partján, ahogy ezek a börtönben ültek. — Londonban is, — mondta, — a nyitott ablakommal a Temze partjára. — Oh ezt is ismerem, ezt a partvidéket, — mondtam, — azokkal a népes padokkal sorjában, ahol egy shakespearei galéria bámul az éjszakába, micsoda arcok, micsoda figurák, micsoda redingot-kban, a vadgesztenyefák alatt! . — A vadgesztenyefákról, — magyarázta Hlatyi Barna, — hullanak a levelek, félig rothad.ian s elázva ezekre a figurákra. Ami figyelemreméltó, hogy nem is rázzák le magukról ezeket a díszeket, ezek úgy maradnak rajtuk, a ruhájukhoz tapadva, a rongyaikhoz a mellükön, mint az érdemrendek. Van olykor egy-egy ember ezek között, egy zord' ember falevelekkel betapasztott fejjel, hogy nincs ilyen Caliban semmiféle színpadon sehol a világon. Igazi művésze, a nyomornak. Ez már odáig vitte, hogy az is szép neki ami mindegy. — A háttérben, a vízen túl, a Westminster palotája! —mondtam. — A nagy torony az órával, fényesen kivilágítva. — Ez mintegy gócpontja az éjszakának! i — Gócpontja! — ismételtem. — Talán nemi — kérdezte. — Dehogy nem! — feleltem. „/^t^ Víilmni'tragikusán komor és megkapó" van. abban,_amiirt & sötét térben ez az óra rémít az idővel a magasból. A Westminster s ezek a rongyos lordok a padokon, faleveles érdemjeleikkel, — ez London! Egy percig hallgatott a barátom. Elmerülve emlékeiben, hozzájuk fűzte ezt a dunai látképet maga előtt, a kis fekete hajót a vörös lámpással, már messzibb a vízen s a sötétben. S hozzájuk fűzte a csillagokat az égen, a várbástyát a fényben s a villamosok csengőit a túlsó partról, ahogy áthangzottak a víz fölött, hozzá. S akkor még hallgatott egy percig ahogy ezt mind lezárta magában s más távoloknak fordult. — Egyszer Genfben, — szólott, — június vegén, kora délután, egy fiatalember ült melléin az izzó napfényben egy padra, a quai de Mont-Blancon, egy padra. Bús fiatalember volt, amolyan iparoslegényféle, félig művész mint a szobafestő, elnyűtt ruhában, dús hajjal szegény pária, valahonnan a legsötétebb Svájcból, vagy épen Luxemburgból, ahonnan sokan jönnek errefelé ilyen vándor facérok. Ami figyelemreméltó, hogy akit hajt a nyomor üres gyomorral s hajléktalanságban, az rendszerint mind idegyülekezik a genfi tó partjára, ahonnan a Montblancot láthatja. Ez mind tengődő, munkanélküli ember, mind merengő, elunott, tanácstalan, filozófia nélkül tépelődő s ez mind itt iil a parti sétány.padjain és bámul a Montblancra s a sasra a havas bércek fölött. A sasra ami egy kéklő folt a levegőben a fehér havak fölött S ez mind szolidáris egymással, ez a sok szegény ember, svájci cukrász, szakács, pincér, fodrász, ez a sok állástalan szegény ember a tó mentén s a Montblanc-al szemben. Ez mind összetartj ösztönösen, ez a sok bús vándor, ez mind érez, a padokon át, a nyári délutánban, valami lappangó harmóniát az egymás szíve között, ez mind egyazon világ, egyféle gondolat és vágy ez a sok szomorú lélek. — Ez a sok szomorú lélek, — ismételtem mint egy imádságot. — Nyilván innen volt, hogy a szomszédom engem is valami facérnak nézett. Valami félig művésznek, nyilván borbélylegénynek, mert nekem is dús hajam volt. A hangulatomat is a saját lelkéhez mérte azzal a testyériességgel, amellyel az il ven szegény, em bei rögtön, Intimus és pajtás egy másik szegény emberrel* Zsén . nélkül, mint kollégám a nyomorban, mint sorstársam vagy rabtársam akit rég nem feszélyez semmi, egy nagyot nyújtózott a pa-i don, meglehetős ordenárén a. tagjai vonaglását val s egy nagyot ásított az egész szája tátoin gásával s foghijjas szájával. — Qu'on s'embéte teil — mondta azzal a kínos dallamossággal, amivel az .ilyen ásító hang nyújtja el a beszédet egy ilyen nagy; nyilasban. — Hogy itt az ember mii vök halálra) unja magát! — fordítottam le magyarra, a teljes érzés és értelem szerint. , De a barátom folytatta: ; — Már most nem tudom micsoda ösztönöm! lehetett, micsoda ostoba büszkeségem, hogy, legott felálltam és sértődötten elsiettem. De érezvén a lelkem mélyéig, a nyomor kontázsióját a magam nyomorában, az elziillés kontázsióját a magam züllöttségében, mint a bilim cseket téptem le magamról azt a fokozott köj teleket, amivel ez a szegény fiatalember, szolidárisari, hozzámfűzte magát. Aznap történt, még a délelőtti órákban, hogy I. Péterrel beszéltem, egy királlyal! Az új szerb királlyal személyesen! Nagyon szegény voltam, igaz, de hírlaptudósító voltam! Egy szenzációs interjút csináltam egy királlyal! Szóval nagyon meg voltam sértve. Kicsinyesen és nevetsége-: sen megsértve hírlapírói méltóságomban. Semmi sincs olyan bántó a szegényre, mint egy másik szegény aki barátkozna vele. .Meg se álltam amíg ki nem értem a pályaudvarra. Ahol megint csak leültein egy padra. S megint egy percig hallgatott a barátom. Én is hallgattam, nem tudván bekapcsolódni a szavába. — Lehet, — mondta végül, — hogv eizzel a szegény iparoslegénnyel érdekesebb lett volna beszélni, emberibb is, tanulságosabb is Montblanc örök hava előtt s a sasmadárral a csúcsokon! Kár. Azt hiszem, soha többé nem fogok találkozni .vele. De ekkor hirtelen, a citadellán megszűnt a fény, az egész aranyfal beomlott a,sötétbe.' 'Illa tyi D aina felállott. k — Isten veled, — mondta, — jó éjszakát I T' És mént. ~ ^ " ' ' : i A Zuglóban készül az új magyar hangosfilm: „A lakáj" A zuglói Hunnia filmgyárban új magyar hangos film készül, amelynek címe: A lakáj. A zenés filmvígjátékot Zá'jon István és Nóti Károly írta és a Sonor, berlini lllmvállalat készíti magyar és német változata ban. A vállalat meghívta a Pesti Napló munkatársát, hogy nézze meg, miképpen készül az első budapesti hangos film. A filmgyár kertjében nagy a sürgés-forgás. Színészek, statiszták, zenészek, rendezők, operatőrök és muni kások • dolgoznak a kertben már reggel óta, hogy előkészítsék a film egyik jelenetének felvételét. Egyetlen jelenet elkészítéso hosszú órák fáradságos munkája, rengeteg próba előzi meg, rengeteg intézkedés, módosítás és javítás. A kert egyik zugát budai kiskocsma udvarává aki. Tátották át. Asztaloknál ülnek a jó budai polgárok, köztük a fuvaros, Schneider úr, akit a magyar változatban Kabos Gyula, a német változatban pedig Oscar Sabo alakít. A. söröző polgárok mögött zenekar játszik. A fuvaros asztaltársai mind a két változatban: Pázmán, Sarlcaái, Sárossi, Bársony, Gárdonyi és Herezeg. Négy hatalmas reflektor zúdítja rájuk fénysugarait. Néma csend. Székely István rendező jeladására a lugasban megszólal a zene, az opertőr forgatja a felvevőgépet, a szereplők fölött függő mikrofon a műteremben lovíJ hangregisztráló készülékbe továbbítja a mulató budaiak szavait és énekét. Benn egy zárt fülkében a hangmixer. figyeli és keveri, árnyékolja a hangokat. Az egész pár percig tart s aztán kezdődik elölről. Csak most Kabos helyét Oscar Sabo foglalja el s a törözők nem magyarul, hamm németül vitatkoznak és éne-" keinek. Így megy ez már napok óta és tart még hetekig, amíg elkészül az első Budapesten gyártott magyart német beszélő film: A lakáj. Európa minden íon'oo3Í>b au:5ú!jára kaphatók AZ EST könyvkereskedőében. Budapoot, VI!., Eszééire: !;6-ú} 13.