Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)

1931-07-26 / 168. szám

"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 37 EMLÉK IRTA: SZOMORY DEZSŐ rA budai Dunaparton ültem - egy padon Hlatyi Barna barátommal. Mögöttünk, távoli házfalak és kőtömegek közül, harangszó hal­latszott. Esti tíz óra volt. A Dunán ment egy hajó, a víz folyása ellen nagyon lassan, egy löketé hajó egy vörös, lámpással az árbocán. A bolygó hollandi bárkája se lehetett szomo­rúbb, mint ez a fekete hajó ezen a sötét vízen. De fölöttünk a bástyafalak tündököltek kísérteties fényekben. A tornyok vékony for­mái, valami álombeli építkezésnek tűntek egy tündéri világításban. A citadella, megvilágítva s magasan a levegőben, mint egy aranykerítés zárt. el maga mögött egy messzibb világot az estében. — Látod, — mondta Hlatyi Barna, — ami ott túl van ezen a vastag falon a hegyen, az mind az én multam, emlékem és.ifjúságom. Az olyan számomra, mint egy temetőfal. Mert így szokott volt beszélni ilyen , ere­'doti modorban, ilyen regényesen. S amit látott maga körül idegen formákban s alkatokban, azt mind a szíve érzéséhez alkalmazta, a lel­kéhez s a hangulatához, költő! Mert ilyen ér­zelmes és finom ember volt ez a Hlatyi Barna. Nyilvánvalóan sokat szenvedett áz utóbbi kor­szakokban. A világgazdasági válság kétség­kívül őt is sújtotta. Szívesen ült esténként egy padon a budai Dunaparton. S ama kevesek közül akiket, frekventált, már csak engem tűrt meg maga mellett. Mert én alázattal hallgat­tam, ellentmondás nélkül. Ellentmondás nél­kül akkor is, mikor máskép éreztem s más vé­leményen voltam. De a magam érzése és gon­dolata nem sokat számított e finom lélek ér­zelmi világa mellett. Ismertem másokat is, ne­vezetesen Pálfy Tibort és Tardy Pált is, akiit: hasonlóképen finom emberek voltak. DélífátVi' Barnához vonzódtam legínk^fcJnígfá^legédy* Anftie bárónő szálónjában Málkóztam vele a mult ősszel Tahi-Tótfalun. Mióta ott meg­ismertem. Az igazság az, hogy ő is'megszere­tett engend' Már amennyire tudott szeretni mást ís, mint ami ő mága volt. "Mert elborul­fan és koncentráltan magában, csak annyit érzett másokból, amennyi ebből az idegénből a maga világát érintette. Erre nézve tökéletes példa, ahogy itt ül­tem mellette, akit hasonlóképen sújtott a vi­lággazdasági válság. — Én csak emlékeimnek élek, — mondta paráncsolólag. .|,. — Én is, — feleltem. — Soha el nem felejtem, hogy 1905 szep­tember havában, egy kis hotelszobában ültem Párizsban, a szent Hiaeintus utcában. Egyedül égy egész éjjel. — Azt .ismerem, azt az érzést, mikor az ember egyedül ül egy egész éjjel, egy kis ho­telszobában Párizsban. Mégha az nincs is szep­tember havában. . —- De igen, az fontos, szeptember! az na­gyon fontos. A nyári fényből még.maradt egy sugárka az ember szívében, mikor odakünn már esik az eső. És ebben a zuhatagban egyet­lenegy vízcsöpp kopog szüntelenül az ablak alatt. A'lyukas ereszről hull le.ez a vízcsöpp és kopog a kövön. Az ember a saját léte mellől elképzel mint , egy magányos partról, egy eüomó más életet a túlsó parton s ahogy ez mind megy, hová'. • ki. tudja megmondani! Ahogy ez mind megy ez a sok-élet és kopog a -- Kopog a kövön, — ismételtem zeneileg. — Az ablakom nyitva s kilátok az utcára, ahol egy sor villanylámpa Világít, sugárzón az esőben. A sarkon áll egy fiatal ember ázott ujságpéldányokkal a hóna'alatt és vászoneipő­ben. Hallom amint -mondja egy másiknak: >>J'ai les pieds pl ein d'éau«/ — A lábam csupa víz! — fordítom le ma­gyarra, hogy szekundáljak a barátomnak. Hogy bizonyítsam mennyire mégértem tarta­lomban és érzésben amit" mond. — De ültem ón Londonban is, egy egész éjjel, egy. kis hotelszobában, — folytatta ha­«yü'ö. gondolíLtritmiisbanj ha szabad, mng-.un így kifejezni. Egész lénye sugárzott a magá­nyosságtól, ahogy itt ült mellettem, a budai Dunaparton a, padon. Ahogy itt ült meglettem, lehetett érezni rajta, ahogy ült hajdan Lon­donban és Párizsban, kis hotelszobákban. Ahogy azt lehet érezni bizonyos emberi formá­kon egy-egy padon a Duna partján, ahogy ezek a börtönben ültek. — Londonban is, — mondta, — a nyitott ablakommal a Temze partjára. — Oh ezt is ismerem, ezt a partvidéket, — mondtam, — azokkal a népes padokkal sorjá­ban, ahol egy shakespearei galéria bámul az éjszakába, micsoda arcok, micsoda figurák, micsoda redingot-kban, a vadgesztenyefák alatt! . — A vadgesztenyefákról, — magyarázta Hlatyi Barna, — hullanak a levelek, félig rot­had.ian s elázva ezekre a figurákra. Ami figye­lemreméltó, hogy nem is rázzák le magukról ezeket a díszeket, ezek úgy maradnak rajtuk, a ruhájukhoz tapadva, a rongyaikhoz a mellü­kön, mint az érdemrendek. Van olykor egy-egy ember ezek között, egy zord' ember falevelek­kel betapasztott fejjel, hogy nincs ilyen Cali­ban semmiféle színpadon sehol a világon. Igazi művésze, a nyomornak. Ez már odáig vitte, hogy az is szép neki ami mindegy. — A háttérben, a vízen túl, a Westminster palotája! —mondtam. — A nagy torony az órával, fényesen ki­világítva. — Ez mintegy gócpontja az éjszakának! i — Gócpontja! — ismételtem. — Talán nemi — kérdezte. — Dehogy nem! — feleltem. „/^t^ Víilmni'tragikusán komor és megkapó" van. abban,_amiirt & sötét térben ez az óra ré­mít az idővel a magasból. A Westminster s ezek a rongyos lordok a padokon, faleveles ér­demjeleikkel, — ez London! Egy percig hallgatott a barátom. Elme­rülve emlékeiben, hozzájuk fűzte ezt a dunai látképet maga előtt, a kis fekete hajót a vörös lámpással, már messzibb a vízen s a sötétben. S hozzájuk fűzte a csillagokat az égen, a vár­bástyát a fényben s a villamosok csengőit a túlsó partról, ahogy áthangzottak a víz fölött, hozzá. S akkor még hallgatott egy percig ahogy ezt mind lezárta magában s más távo­loknak fordult. — Egyszer Genfben, — szólott, — június vegén, kora délután, egy fiatalember ült mel­léin az izzó napfényben egy padra, a quai de Mont-Blancon, egy padra. Bús fiatalember volt, amolyan iparoslegényféle, félig művész mint a szobafestő, elnyűtt ruhában, dús hajjal szegény pária, valahonnan a legsötétebb Svájcból, vagy épen Luxemburgból, ahonnan sokan jönnek errefelé ilyen vándor facérok. Ami figyelemreméltó, hogy akit hajt a nyomor üres gyomorral s hajléktalanságban, az rend­szerint mind idegyülekezik a genfi tó partjára, ahonnan a Montblancot láthatja. Ez mind ten­gődő, munkanélküli ember, mind merengő, elunott, tanácstalan, filozófia nélkül tépelődő s ez mind itt iil a parti sétány.padjain és bámul a Montblancra s a sasra a havas bércek fölött. A sasra ami egy kéklő folt a levegőben a fehér havak fölött S ez mind szolidáris egymás­sal, ez a sok szegény ember, svájci cukrász, szakács, pincér, fodrász, ez a sok állástalan szegény ember a tó mentén s a Montblanc-al szemben. Ez mind összetartj ösztönösen, ez a sok bús vándor, ez mind érez, a padokon át, a nyári délutánban, valami lappangó harmóniát az egymás szíve között, ez mind egyazon világ, egyféle gondolat és vágy ez a sok szomorú lélek. — Ez a sok szomorú lélek, — ismételtem mint egy imádságot. — Nyilván innen volt, hogy a szomszédom engem is valami facérnak nézett. Valami félig művésznek, nyilván borbélylegénynek, mert nekem is dús hajam volt. A hangulatomat is a saját lelkéhez mérte azzal a testyériességgel, amellyel az il ven szegény, em bei rögtön, Inti­mus és pajtás egy másik szegény emberrel* Zsén . nélkül, mint kollégám a nyomorban, mint sorstársam vagy rabtársam akit rég nem feszélyez semmi, egy nagyot nyújtózott a pa-i don, meglehetős ordenárén a. tagjai vonaglását val s egy nagyot ásított az egész szája tátoin gásával s foghijjas szájával. — Qu'on s'embéte teil — mondta azzal a kínos dallamossággal, amivel az .ilyen ásító hang nyújtja el a beszédet egy ilyen nagy; nyilasban. — Hogy itt az ember mii vök halálra) unja magát! — fordítottam le magyarra, a teljes érzés és értelem szerint. , De a barátom folytatta: ; — Már most nem tudom micsoda ösztönöm! lehetett, micsoda ostoba büszkeségem, hogy, legott felálltam és sértődötten elsiettem. De érezvén a lelkem mélyéig, a nyomor kontázsió­ját a magam nyomorában, az elziillés kontá­zsióját a magam züllöttségében, mint a bilim cseket téptem le magamról azt a fokozott köj teleket, amivel ez a szegény fiatalember, szo­lidárisari, hozzámfűzte magát. Aznap történt, még a délelőtti órákban, hogy I. Péterrel be­széltem, egy királlyal! Az új szerb királlyal személyesen! Nagyon szegény voltam, igaz, de hírlaptudósító voltam! Egy szenzációs inter­jút csináltam egy királlyal! Szóval nagyon meg voltam sértve. Kicsinyesen és nevetsége-: sen megsértve hírlapírói méltóságomban. Semmi sincs olyan bántó a szegényre, mint egy másik szegény aki barátkozna vele. .Meg se álltam amíg ki nem értem a pályaudvarra. Ahol megint csak leültein egy padra. S megint egy percig hallgatott a barátom. Én is hallgattam, nem tudván bekapcsolódni a szavába. — Lehet, — mondta végül, — hogv eizzel a szegény iparoslegénnyel érdekesebb lett volna beszélni, emberibb is, tanulságosabb is Montblanc örök hava előtt s a sasmadárral a csúcsokon! Kár. Azt hiszem, soha többé nem fogok találkozni .vele. De ekkor hirtelen, a citadellán megszűnt a fény, az egész aranyfal beomlott a,sötétbe.' 'Illa tyi D aina felállott. k — Isten veled, — mondta, — jó éjszakát I T' És mént. ~ ^ " ' ' : i A Zuglóban készül az új magyar hangosfilm: „A lakáj" A zuglói Hunnia filmgyárban új magyar hangos film készül, amelynek címe: A lakáj. A zenés filmvíg­játékot Zá'jon István és Nóti Károly írta és a Sonor, berlini lllmvállalat készíti magyar és német változata ban. A vállalat meghívta a Pesti Napló munkatársát, hogy nézze meg, miképpen készül az első budapesti hangos film. A filmgyár kertjében nagy a sürgés-forgás. Színé­szek, statiszták, zenészek, rendezők, operatőrök és muni kások • dolgoznak a kertben már reggel óta, hogy elő­készítsék a film egyik jelenetének felvételét. Egyetlen jelenet elkészítéso hosszú órák fáradságos munkája, ren­geteg próba előzi meg, rengeteg intézkedés, módosítás és javítás. A kert egyik zugát budai kiskocsma udvarává aki. Tátották át. Asztaloknál ülnek a jó budai polgárok, köz­tük a fuvaros, Schneider úr, akit a magyar változatban Kabos Gyula, a német változatban pedig Oscar Sabo alakít. A. söröző polgárok mögött zenekar játszik. A fuvaros asztaltársai mind a két változatban: Pázmán, Sarlcaái, Sárossi, Bársony, Gárdonyi és Herezeg. Négy hatalmas reflektor zúdítja rájuk fénysugarait. Néma csend. Székely István rendező jeladására a lugasban megszólal a zene, az opertőr forgatja a felvevőgépet, a szereplők fölött függő mikrofon a műteremben lovíJ hangregisztráló készülékbe továbbítja a mulató budaiak szavait és énekét. Benn egy zárt fülkében a hangmixer. figyeli és keveri, árnyékolja a hangokat. Az egész pár percig tart s aztán kezdődik elölről. Csak most Kabos helyét Oscar Sabo foglalja el s a törö­zők nem magyarul, hamm németül vitatkoznak és éne-" keinek. Így megy ez már napok óta és tart még hetekig, amíg elkészül az első Budapesten gyártott magyart német beszélő film: A lakáj. Európa minden íon'oo3Í>b au:5ú!jára kaphatók AZ EST könyvkereskedőében. Budapoot, VI!., Eszééire: !;6-ú} 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék