Pesti Napló, 1931. július (82. évfolyam, 146–172. szám)
1931-07-26 / 168. szám
"Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 július 26 37 EMLÉK ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ A budai Dunaparton ültem egy padon Hlatyi Barna barátommal. Mögöttünk, távoli házfalak és kőtömegek közül, harangszó hallatszott. Esti tíz óra volt. A Dunán ment egy hajó, a víz folyása ellen nagyon lassan, egy fekete hajó egy vörös, lámpással az árbocán. A bolygó hollandi bárkája se lehetett szomorúbb, mint ez a fekete hajó ezen a sötét vízen. De fölöttünk a bástyafalak tündököltek kísérteties fényekben. A tornyok vékony formái, valami álombeli építkezésnek tűntek egy tündéri világításban. A citadella, megvilágítva s magasan a levegőben, mint egy aranykerítés zárt el maga mögött egy messzibb világot az estében. — Látod, — mondta Hlatyi Barna, — ami ott túl van ezen a vastag falon a hegyen, az mind az én múltam, emlékem és ifjúságom. Az olyan számomra, mint egy temetőfal. Mert így szokott volt beszélni ilyen , eredeti modorban, ilyen regényesen. S amit látott maga körül idegen formákban s alkatokban, azt mind a szíve érzéséhez alkalmazta, a lelkéhez s a hangulatához, költő! Mert ilyen érzelmes és finom ember volt ez a Hlatyi Barna. Nyilvánvalóan sokat szenvedett az utóbbi korszakokban. A világgazdasági válság kétségkívül őt is sújtotta. Szívesen ült esténként egy padon a budai Dunaparton. S ama kevesek közül akiket, frekventált, már csak engem tűrt meg maga mellett. Mert én alázattal hallgattam, ellentmondás nélkül. Ellentmondás nélkül akkor is, mikor máskép éreztem s más véleményen voltam. De a magam érzése és gondolata nem sokat számított e finom lélek érzelmi világa mellett. Ismertem másokat is, nevezetesen Pálfy Tibort és Tardy Pált is, akikt hasonlóképen finom emberek voltak. Délifátri Barnához vonzódtam legínka fcJnígfás legédy* Anftie bárónő szalonjában Márkóztam vele a múlt ősszel Tahi-Tótfalun. Mióta ott megismertem. Az igazság az, hogy ő is'megszeretett engend' Már amennyire tudott szeretni mást is, mint ami ő maga volt. "Mert elborultan és koncentráltan magában, csak annyit érzett másokból, amennyi ebből az idegenből a maga világát érintette. Erre nézve tökéletes példa, ahogy itt ültem mellette, akit hasonlóképen sújtott a világgazdasági válság. — Én csak emlékeimnek élek, — mondta parancsolólag. ... — Én is, — feleltem. — Soha el nem felejtem, hogy 1905 szeptember havában, egy kis hotelszobában ültem Párizsban, a szent Hiaevitus utcában. Egyedül egy egész éjjel. — Aztismerem, azt az érzést, mikor az ember egyedül ül egy egész éjjel, egy kis hotelszobában Párizsban. Mégha az nincs is szeptember havában. . . De igen, az fontos, szeptember! az nagyon fontos. A nyári fényből még maradt egy sugárka az ember szívében, mikor odakünn már esik az eső. És ebben a zuhatagban egyetlenegy vízcsöpp kopog szüntelenül az ablak alatt. A lyukas ereszről hull le,ez a vízcsöpp és kopog a kövön. Az ember a saját léte mellől elképzel mint , egy magányos partról, egy esomó más életet a túlsó parton s ahogy ez mind megy, hová. • Ki tudja megmondani! Ahogy ez mind megy ez a sok élet és kopog a -- Kopog a kövön, — ismételtem zeneileg. — Az ablakom nyitva s kilátok az utcára, ahol egy sor villanylámpa világít, sugárzón az esőben. A sarkon áll egy fiatal ember ázott újságpéldányokkal a hónap alatt és vászoncipőben. Hallom amintmondja egy másiknak: ¡›J'ai les pieds plein d'eau«/ — A lábam csupa víz! — fordítom le magyarra, hogy szekundáljak a barátomnak. Hogy bizonyítsam mennyire megértem tartalomban és érzésben amit" mond. — De ültem én Londonban is, egy egész éjjel, egy. kis hotelszobában, — folytatta hanyy'ö. gondolt atritmusban, ha szabad, mng-.un így kifejezni. Egész lénye sugárzott a magányosságtól, ahogy itt ült mellettem, a budai Dunaparton a padon. Ahogy itt ült mellettem, lehetett érezni rajta, ahogy ült hajdan Londonban és Párizsban, kis hotelszobákban. Ahogy azt lehet érezni bizonyos emberi formákon egy-egy padon a Duna partján, ahogy ezek a börtönben ültek. — Londonban is, — mondta, — a nyitott ablakommal a Temze partjára. — Oh ezt is ismerem, ezt a partvidéket, — mondtam, — azokkal a népes padokkal sorjában, ahol egy shakespearei galéria bámul az éjszakába, micsoda arcok, micsoda figurák, micsoda redingot-kban, a vadgesztenyefák alatt . — A vadgesztenyefákról, — magyarázta Hlatyi Barna, — hullanak a levelek, félig rothadian felázva ezekre a figurákra. Ami figyelemreméltó, hogy nem is rázzák le magukról ezeket a díszeket, ezek úgy maradnak rajtuk, a ruhájukhoz tapadva, a rongyaikhoz a mellükön, mint az érdemrendek. Van olykor egy-egy ember ezek között, egy zord ember falevelekkel betapasztott fejjel, hogy nincs ilyen Caliban semmiféle színpadon sehol a világon. Igazi művésze, a nyomornak. Ez már odáig vitte, hogy az is szép neki ami mindegy. — A háttérben, a vízen túl, a Westminster palotája! —mondtam. — A nagy torony az órával, fényesen kivilágítva. — Ez mintegy gócpontja az éjszakának! — Gócpontja! — ismételtem. — Talán nem! — kérdezte. — Dehogy nem! — feleltem. „/^t^ Vfilmni"tragikusan komor és megkapó" van abban,_amiért a sötét térben ez az óra rémít az idővel a magasból. A Westminster s ezek a rongyos lordok a padokon, faleveles érdemjeleikkel, — ez London! Egy percig hallgatott a barátom. Elmerülve emlékeiben, hozzájuk fűzte ezt a dunai látképet maga előtt, a kis fekete hajót a vörös lámpással, már messzibb a vízen s a sötétben. S hozzájuk fűzte a csillagokat az égen, a várbástyát a fényben s a villamosok csengőit a túlsó partról, ahogy áthangzottak a víz fölött, hozzá. S akkor még hallgatott egy percig ahogy ezt mind lezárta magában s más távoloknak fordult. — Egyszer Genfben, — szólott, — június végén, kora délután, egy fiatalember ült mellém az izzó napfényben egy padra, a quai de Mont-Blancon, egy padra. Bús fiatalember volt, amolyan iparoslegényféle, félig művész mint a szobafestő, elnyűtt ruhában, dús hajjal szegény pária, valahonnan a legsötétebb Svájcból, vagy épen Luxemburgból, ahonnan sokan jönnek errefelé ilyen vándor facérok. Ami figyelemreméltó, hogy akit hajt a nyomor üres gyomorral s hajléktalanságban, az rendszerint mind idegyülekezik a genfi tó partjára, ahonnan a Montblancot láthatja. Ez mind tengődő, munkanélküli ember, mind merengő, elunott, tanácstalan, filozófia nélkül tépelődő s ez mind itt ül a parti sétány padjain és bámul a Montblancra s a sasra a havas bércek fölött. A sasra ami egy kéklő folt a levegőben a fehér havak fölött S ez mind szolidáris egymással, ez a sok szegény ember, svájci cukrász, szakács, pincér, fodrász, ez a sok állástalan szegény ember a tó mentén s a Montblanc-al szemben. Ez mind összetartj ösztönösen, ez a sok bús vándor, ez mind érez, a padokon át, a nyári délutánban, valami lappangó harmóniát az egymás szíve között, ez mind egyazon világ, egyféle gondolat és vágy ez a sok szomorú lélek. — Ez a sok szomorú lélek, — ismételtem mint egy imádságot. — Nyilván innen volt, hogy a szomszédom engem is valami facérnak nézett. Valami félig művésznek, nyilván borbélylegénynek, mert nekem is dús hajam volt. A hangulatomat is a saját lelkéhez mérte azzal a testvériességgel, amellyel az ilyen szegény, ember rögtön. Intimus és pajtás egy másik szegény emberrel. Zsén nélkül, mint kollégám a nyomorban, mint sorstársam vagy rabtársam akit rég nem feszélyez semmi, egy nagyot nyújtózott a paidon, meglehetős ordenárén a tagjai vonaglásával s egy nagyot ásított az egész szája tátoingásával s foghijjas szájával. — Qu'on s'embéte teil — mondta azzal a kínos dallamossággal, amivel azilyen ásító hang nyújtja el a beszédet egy ilyen nagy nyilasban. — Hogy itt az ember mit völt halálra) unja magát! — fordítottam le magyarra, a teljes érzés és értelem szerint. , De a barátom folytatta: — Már most nem tudom micsoda ösztönöm lehetett, micsoda ostoba büszkeségem, hogy, legott felálltam és sértődötten elsiettem. De érezvén a lelkem mélyéig, a nyomor kontázsióját a magam nyomorában, az elzüllés kontázsióját a magam züllöttségében, mint a bilincseket téptem le magamról azt a fokozott köteleket, amivel ez a szegény fiatalember, szolidárisak, hozzám fűzte magát. Aznap történt, még a délelőtti órákban, hogy I. Péterrel beszéltem, egy királlyal! Az új szerb királlyal személyesen! Nagyon szegény voltam, igaz, de hírlaptudósító voltam! Egy szenzációs interjút csináltam egy királlyal! Szóval nagyon meg voltam sértve. Kicsinyesen és nevetségesen megsértve hírlapírói méltóságomban. Semmi sincs olyan bántó a szegényre, mint egy másik szegény aki barátkozna vele. .Meg se álltam amíg ki nem értem a pályaudvarra. Ahol megint csak leültem egy padra. S megint egy percig hallgatott a barátom. Én is hallgattam, nem tudván bekapcsolódni a szavába. — Lehet, — mondta végül, — hogy ezzel a szegény iparoslegénnyel érdekesebb lett volna beszélni, emberibb is, tanulságosabb is Montblanc örök hava előtt s a sasmadárral a csúcsokon! Kár. Azt hiszem, soha többé nem fogok találkoznivele. De ekkor hirtelen, a citadellán megszűnt a fény, az egész aranyfal beomlott a,sötétbe.' 'Illatyi Daina felállott. k — Isten veled, — mondta, — jó éjszakát ! T' És ment. ~ ^ ' ' ' : i A Zuglóban készül az új magyar hangosfilm: „A lakáj" A zuglói Hunnia filmgyárban új magyar hangosfilm készül, amelynek címe: A lakáj. A zenés filmvígjátékot Zájon István és Nóti Károly írta és a Sonor, berlini filmvállalat készíti magyar és német változatában. A vállalat meghívta a Pesti Napló munkatársát, hogy nézze meg, miképpen készül az első budapesti hangos film. A filmgyár kertjében nagy a sürgés-forgás. Színészek, statiszták, zenészek, rendezők, operatőrök és munkások dolgoznak a kertben már reggel óta, hogy előkészítsék a film egyik jelenetének felvételét. Egyetlen jelenet elkészítése hosszú órák fáradságos munkája, rengeteg próba előzi meg, rengeteg intézkedés, módosítás és javítás. A kert egyik zugát budai kiskocsma udvarává aki. Tátották át. Asztaloknál ülnek a jó budai polgárok, köztük a fuvaros, Schneider úr, akit a magyar változatban Kabos Gyula, a német változatban pedig Oscar Sabo alakít. A söröző polgárok mögött zenekar játszik. A fuvaros asztaltársai mind a két változatban: Pázmán, Sarkadi, Sárossi, Bársony, Gárdonyi és Herczeg. Négy hatalmas reflektor zúdítja rájuk fénysugarait. Néma csend. Székely István rendező feladására a lugasban megszólal a zene, az opertőr forgatja a felvevőgépet, a szereplők fölött függő mikrofon a műteremben levít hangregisztráló készülékbe továbbítja a mulató budaiak szavait és énekét. Benn egy zárt fülkében a hangmixer, figyeli és keveri, árnyékolja a hangokat. Az egész pár percig tart s aztán kezdődik elölről. Csak most Kabos helyét Oscar Sabo foglalja el s a törözők nem magyarul, hamm németül vitatkoznak és énekelnek. Így megy ez már napok óta és tart még hetekig, amíg elkészül az első Budapesten gyártott magyart német beszélő film, A lakáj. Európa minden fonpontában:5újára kaphatók AZ EST könyvkereskedőében. Budapost, VI., Eszééke: 1;6-1 13.