Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)

1932-02-28 / 48. szám

Va­sá­rnap PESTI NAPLÓ 1932 február 28 33 . Mint rendesen, most is hárman ültek a villa kertjében. A kis kulipintyó tulajdonosa, Tornyay, az öreg festő, meg Keresztes, a mindenkivel és mindennel mindig elégedetlen fiatalember. Köröskörül augusztus pihent. A meleg elfe­küdt a hegyoldalakon és a völgyekben, a fény megüllepedett a fűszálak fölött, a kertekben méhek zümmögtek, valahol távolabb valaki hangosan énekelt és az utat kereső hangok itt hullottak földre a sövénykerítés mögött Az öreg piktor nézte a messzeséget. Érezte a nap hevét, a föld tikkadt illatát, a betelt nyarat s a természet hatalmas öröme zengő visszhangot vert a szívében. — Milyen jó megöregedni, — mondta hirtelen előkelő meghatottsággal. A fiatalembert elbágyasztotta a meleg, meg a csönd. Megijedt a sóhajtásnak szánt kijelentés­től. — Ezt már megint csak azért mondod, hogy engem ingerelj, — vetette oda az öreg piktornak kicsinylőleg. — Miért jó megöregedni? A piktor hallgatott. Nagysokára szólalt meg. — Azért, — mondta halkan — hogy az ember meg tudja bocsájtani az ifjúságát. A házigazda helyeslőleg bólintott. A fiatal­ember legyintett: — Üres beszéd. Az ég alján felhőbe ült a pára, némelyik sze­let fogott, megindult fölfelé, de a szikrázó égbol­tod nyomtalanul eloszlott. Az öreg piktor keveset ismét várt, ekkor meg­szólalt: — Ha nem untatlak, — fordult a fiatalember­hez — elmesélek valamit. Ez is olyan történet, mint a többi, amit eddig meséltem, tanulhatsz ebből is. A fiatalember letépett egy száraz fűszálat. Hátradőlt a székében. — Halljuk, — készült neki az elbeszélésnek. Az öreg piktor a sövénykerítést nézte, ame­lyen egy veréb tisztogatta a csőrét. Megvárta, amíg a veréb fölrebbent és elszállott, akkor el­kezdte. — Azon a nyáron történt, amikor először ke­rültem szembe önmagammal. Nagybátyámnál töl­töttem a nyarat, akinek a Tisza mellett volt birtoka. Olyan elapadhatatlannak, olyan teljes­nek tetszett előttem akkor ez a nyár, hogy min­den nap már hajnalban megindultam és napáldo­zatig jártam a határt. Élveztem az erőmet, az egészségemet, a fiatalságomat, el akartam veszni a természetben, amelynek az egyszerűsége, tiszta­sága, szépsége lenyűgözött és betöltötte egész lé­nyemet. Boldog voltam ezzel a mámoros ujjon­gással, akkor egy reggel vendég érkezett a ház­hoz. Távoli rokonunk, egy fiatal özvegyasszony, akivel én addig még nem találkoztam. Mondanom sem kell, nem örültem túlságosan a meglepetés­nek, féltettem magányosságom meghitt és mély­séges zavartalanságát. Amikor azonban megpil­lantottam az asszonyt, — Máriának hívták — egy­szerre újabb öröm lobbant fel a szívemben. Ez az asszony hozzátartozott ahoz, amivel engem ez a megnyílt és kitárult nyár egész életemre meg­ajándékozott. Ebben az asszonyban a termő­föld titkos ígérete, a kék égbolt su­gárzó fényessége, a virágbaborult mezők boldog és hangos nevetése illatozott. Szebbet, végzetesebben, elnémítóan és könnyekre indítóan szebb asszonyt talán nem is láttam életemben. Haja áttetsző szőkeségében, homloka merész és mégis bársonyosan elsimuló ívelésében, szeme kristályos kékségében, hullámzó mozdulataiban, ezüstös, csengő jókedvében, szóval teste és lelke derűs és csillogó játékában volt va­lami megfoghatatlan, valami megmagyarázhatat­lan, valami rendkívüli, ami egyszerre ébreszti fel az emberben az elkárhozottat, meg az üdvözültet Három napon át nem is tettem mást,­­ néz­tem. Akkor nevetve rám szólt: — Maga sohasem dolgozik? Mintha ütés ért volna. Hirtelen átvillámlott rajtam valami. — De... — mondottam a szemébe nézve. — Azelőtt sokat dolgoztam. «— Mit akar ezzel mondani? te-i . Nem feleltem. Nem mondhattam meg neki, micsoda világosság, a nyomában pedig micsoda irdatlan sötétség támadt hirtelen a lelkemben. Hogy vége... Nem ez az élet, nem ez az igazi, a hősi, elszánt, a fölséges élet, amit eddig éltem. Nyomorult, féreg, koldus, kontár vagyok még ön­magamhoz képest is, aki azzal az ostoba és szánal­mas erőfeszítéssel, amit eddig ihletnek és alkotó munkának hittem, csak a képzeletemet és a ter­mészetet gyaláztam meg. Merő­­udvariasságból válaszoltam: — Semmit Hitetlenül rázta a fejét. — Most füllentett. — Nem füllentettem. — Nem? — Nem. — No... Akkor jöjjön. Menjünk le a Tisza partjára. A nagybátyám kis kastélya dombra épült, onnan nézett a Tiszára. Lementünk a folyóhoz, beszálltunk a kis motorcsónakba, amely búgva indult meg velünk. A folyó minduntalan kanya­rodott, a parton füzesek, békésen delelő gulyák, mezítelenül fürdő gyerekek maradtak el mögöt­tünk. Mária szólalt meg: — Miért nem beszél? Szelíden vállat vontam: — Mit mondjak? — Akármit. Mélyet lélegzettem: — Nézze....— mutattam körül. — Milyen egy­hangúnak tetszik ez a táj és mégis minden része mennyire más. Érzi ennek a nyugalomnak és csöndnek a hatalmát? Rámtekintett: — Érzem... Máig sem tudom, micsoda kényszernek enge­delmeskedtem, micsoda erő vetett jobbot bennem, hogy egyszerre megragadtam a kezét. — Érzi? Bólintott. Azzal a jellegzetes, gyerekes, őszinte igazmondással, ahogyan a kicsinyek szoktak bi­zonykodni. — Érzem. Közelebb hajoltam hozzá. — Akkor azt is tudja, mire gondolok? — Tudom. — Haragszik érte? — Nem. A víz csillogott a levegő ragyogott, az ég­boltról hullott a fény, a nyár, a meghasadt zengő nyár kitárta roppant kebelét, — s az arcunk ösz­szeért. — Még menjünk? — kérdeztem a szájára te­kintve. — Ismét bólintott Haja minden csodálatos szőkesége, szeme minden sugárzó kéksége, káprá­zatnál tündöklőbb szépségének minden jósága ott mosolygott a hangjában, amikor a szemébe né­zett: — Menjünk. Nekieresztettem a csónakot Nem szóltunk töb­bet. Hallgattunk, amint hallgat a rög, a zöld, a bogár és a madár, amikor érzi, hogy az Isten le­húnyt szemmel gyönyörködik az önmagába merült boldog világban. Hetek teltek el, nem vettük észre. Reggel vár­tuk az estét, éjjel a hajnalt, testünk minden por­cikájában, lelkünk minden határtalanságában az élet dús ízével aludtunk el és ébredtünk föl ál­munkból. De ő, Mária, egyre messzebb nézett egyre gyakrabban eresztette ölébe a kezét egyre többet hallgatott, s régi vidámsága mintha csak emlé­kezni járt volna vissza. Megkérdeztem tőle: — Bántja valami? Megrezzent Igyekezett elkerülni a tekintete­met — Nem... Nem bánt semmi, — mondta kité­rően. Nem elégített ki a válasza, faggatni kezd­tem. — Megbántottam? — Nem. — Sajnálja, szomorú amiért... Tagadólag rázta a fejét: — Nem, nem sajnálom... Úgy kellett történ­nie mindennek, ahogyan történt De... De... Félek. Olyan különös, olyan ismeretlen, babonásan baljóslatú rettegés vergődött a hangjában, hogy pillanatra magam is megremegtem. — Fél? Kitől fél? — Nem tudom... Láttam, titkol valamit. A keze után nyúltam. — Tudja, csak nem akarja megmondani. Elvonta tőlem a kezét. — Jöjjön, ne törődjék velem, jöjjön, men­jünk le a Tiszára. Visszatartottam. — Addig egy lépést sem teszek, amíg meg nem mondja, mi baja. Kissé összevonta a szemöldökét aztán sztéri határozott, hidegen tiszta pillantással rám emelte a tekintetét — Megkérem valamire, — mondta halkan, csaknem fenyegető fájdalommal — arra kérem, soha ne hazudjék. Megdöbbentem. Nem tudtam, mire gondol. — Soha nem szoktam hazudni, — védekeztem és tiltakoztam egyszerre őszinte megütközéssel. Leszakított egy fűszálat: — Tegye meg nekem, ígérje meg, hogy meg­teszi, szól, megmondja, ha majd már nem sze­ret Amikor érzi, hogy nem vagyok a számára az, aki voltam, aki talán még most is vagyok, ha észreveszi magán, hogy egyetlen gondolattal ke­vésbé szeret, mondja meg, én azonnal félre állok az útjából. Meghatott az igazi büszkeségnek és érinthe­tetlen fensőbbségnek ez az emelkedett alázatos­sága. ölembe emeltem, úgy szorítottam magam­hoz. — Lobogó ujjongással és vak elborulással sze­retem! — suttogtam megindultan. Mosolygott de másnap megint rajtakaptam, hogy hallgat. Észrevette, hogy figyelem. Elsimí­totta a homlokát. — Nézze..­. — mutatott a folyóra. —­ Nézze, milyen gyorsan siklanak itt tovább a hullámok. A szívem váratlanul összeszorult. A hangjá­ban isten veled csengett. Oktalan, vad fájdalom rohant meg. — Mondja... — fogtam meg a karját. — Most már követelem, hogy megmondja, mi a baja? Az alsó ajka megvonaglott: — Fáj... Fáj, hogy ilyen rövid ideig tar­tott, e r­ rebegte halkan. — Micsoda? — A nyár... Minden. Hogy maga nem a régi többé. — Mire alapítja ezt a föltevését? — Arra, hogy már nem szeret. Bámultam. Nem értettem. Máskor is előfor­dult már velem, főként asszonyokkal szemben, hogy zavart keltettek bennem, olyasmit mondtak, vagy olyasmit tettek, amit semmiféle következte­téssel nem tudtam magamnak megmagyarázni, ismétlem, máskor is megesett ez már velem, olyan bárgyú, tehetetlen csodálkozás és tanácstalanság azonban, mint akkor, még sohasem bénított meg. — Nem szeretem?... — hebegtem. Csaknem magát­­bántó erősködéssel rázta fejét — Nem. Hallgattam. Néztem. Megéreztem, hogy nem titokkal állok szemben, hanem valami mással. A kiszolgáltatott, a gyanakvó asszony, a mindig re­megő és mindig támadó asszony sértő hitetlensé­géve. A legtermészetesebben, de a legostobábbban feleltem: — Szeretem. Makacs maradt. — Nem igaz. — Egyre jobban szeretem. Keveset várt. — Akkor mért lógatja állandóan az orrát?. Öröm suhant át rajtam. Rögtön beszél, rögtön megmondja és megmagyarázza, mi fojtogatja. De ha már egyszer bárgyú képet­ vágtam, kö­vetkezetesnek kellett maradnom. — Én lógatom az orromat? — méltatlan­kodtam. — Maga! — Én? — Maga! — Mióta? Hogyan? Magyarázza meg a sza­vait. Nem nézett rám. A szája elernyedt. — Másfelé járnak a gondolatai, — mordtsv csöndesen, riasztó lemondással. Egyetlen szívverésem kimaradt. Honnan tudja ez az asszony, hogy hetek óta viaskodom magán?

Next