Pesti Napló, 1933. január (84. évfolyam, 1–25. szám)

1933-01-04 / 3. szám

87 Péntek — Felesége Czeglinsky Alice hercegnő. — Az. — Kastélyuk itt van a szomszédságunkban. — Itt? • — Itt, Przeworskban. •"-" A fiatal férfi arcából kirohan­t a vér. — Per­sze, Przeworsk... Innét ismertem én ezt a ne­vet!... Borzalmas. Megint elfordította arcát, keze görcsösen a szemére tapadt, mintha nem akarna látni valamit. De látott, őszes hajat, rózsaszínű katonafejet, iz­mos nyakat, melyből csurog a vér. — Van valaki a kastélyban­? —kérdezte ré­mülten. — Üres. — Üres! Jól van, üres! — kiáltotta elszántan és megindult a teremben. Fel-alá járt Prydevsky előtt, úgy beszélt, egyre lázasabb izgalomban.— Most nem akarok ebben elmélyedni és nem riadok vissza a részletektől, bármily szörnyűek, most látni akarom az egész képet. Szembe akarok, nézni a valósággal és akkor is összegyűjteném és feltár­nám a múltat, ha ön nem volna itt. De itt," kell lennie... Kérem, ezek a Lichtenfeldek jó barátai voltak Kornéknak. Sok szálból szövődött a barát­ság, amelynek eredete és természete, azt hiszem, a meggyilkolt Korn törzsorvos előtt sem volt isme­retlen. Kornné, aki cseh származású, leánykorá­ban szerelmes volt Lichtenfeldbe. Szerették egy­mást, azt hiszem, viszonyuk is volt, de Lichtenfeld nem vette el feleségül, hanem máshoz adta, ehez az álmodozó, tisztességes, bölcs és boldogtalan Korn Henrikhez. Meggyőződésem, hogy becsületes volt a házasságuk, de Kornné mindig a táborno­kot szerette, sohasem a férjét, bár két gyermeke is született, Klotild és Viktor. — Ez bűn, — mondta csöndesen Prydevsky. — Mi a bűn? — Mind a három ember utálatosan bűnös. Juhász Ferenc elgondolkodva­ figyelte a halk és határozott b­egaladitását.­ — * — Bűn. Lehetséges. Sokat gondolkodom most ezen, mialatt beszélek... bfm­, erény... Meg fog­juk tudni állapítani, hogy valóban mi a bűn és ki a bűnös? Ez a kérdés engemet is érdekel, sőt..., nem tudom, hogy nem ez-e a legfontosabb kérdés. — Azt hiszem, ez. — Jó, de hagyjuk a minősítést a végére, gyűjt­sük össze előbb az anyagot. Mindenesetre egy bi­zonyos harmóniában élt addig a két család, vala­mely többé-kevésbé jó, de elviselhető, hasznos, okos, kielégítő egyensúlyi állapotban. Szabad foly­tatnom a hasonlatot? Ők is együtt voltak, mint valamikor a Nap, a Föld, a Hold. És szétrobban­tak, ők is. Viktor és Lichtenfeld leánya, a szép és gőgös Mária Lujza megszerették egymást. Ez az érzés sem maradt titokban. Viktor megkérte a kezét, Kornné hajszolta fiát az előkelő boldogság felé... ha ő nem érte el Lichtenfeldéket, hát leg­alább a fia... de elutasították. Ekkor megszök­tek. Meggyőződésem az, hogy sem a csöndes, sze­rény, félénk, álmodozó Viktor, sem a gőgös, hideg és zárkózott Mária Lujza a szerelemnek minden perzselő és romboló tüzében sem tudta volna ezt megtenni, ha valaki nem segíti, nem hajtja őket. Ki volt ez? Mi volt ez? Ki űzte el őket erre az elképesztő útra, ki nyitotta ki előttük a sötét ka­put, ki vezette őket Bécsbe és ki mérgezte meg az életüket? Mert valaki, valami megmérgezte. Tu­dom, mi történt velük. Ne, kérem, ne mosolyog­jon, ne pillantson rám ilyen megsemmisítő fö­lénnyel! Különben lehet... igaza van... lehetsé­ges, hogy az eseményeknek csak a külső burkát ismerem. Annyit tudok, hogy megbújtak egy hó­napos szobában, hideglelős lázban gyötrötték" egy­­más mellett, nem tudták, nem merték megérinteni egymást, elszenvedték a szerelmesek minden tan­táluszi kínját, egy este pedig, mialatt Viktor egy Sandtner nevű menedzserrel, rendezővel, ügynök­kel... tudom is én, mi volt... tárgyalt, Lichtenfeld visszalopta a leányát. Egy ideig erőszakkal tar­tották egy intézetben, de később a leány maga sem akart hallani Viktorról: valaki olyan helyzetet teremtett, amelyben Mária Lujza megharagudott Viktorra. Haragudott! Gyűlölte, megvetette. Azt hitte róla, hogy eldicsekedett a szerelmével, hogy intimitásokat közölt róluk idegen emberekkel, újságírókkal, lapokkal, hogy­­botrányba akarja teverni őt, az arját, egész csalik­ját. És Viktor­ kis­ maradt a porban, összezúzva, megtaposva... Érti, hogy tükröződnek bennem az események? Érti, hogyan látom. Kornék, az egy család. Lichten­feldék, egy másik család. Mind a kettő boldogan élt De egy napon, egyik óráról a másikra, elérte őket a romlás. Árnyékba borultak s az árnyékban pusztulni kezdtek. És nem lehet azt mondani, hogy szerencsétlenség, baj, gond... hogy e családok egyik vagy másik tagját elgáncsolta a végzet... nem, nem, ezek a családok teljes egészükben és legtávolabbi vonatkozásaikban is, összes rokonaik­kal, barátaikkal és ismerőseikkel határozott, sőt egyre gyorsuló iramban száguldtak és szédülnek ma is a legszégyenletesebb összeomlás felé. Nem­csak Korn törzsorvost lövik le, de ugyanakkor tönkremegy és megsemmisül az apja is, a derék budweisi hotelek. Kornné lelke megzavarodik, el­utazik a családjától, városokon és országokon át bo­lyong és talán azért, hogy elfelejtse égő szívét, Stuart Máriának képzeli el magát, akit Erzsébet halálra üldöz. Ez mind, mind véletlen volna?­ — Sohasem mondtam... — És az én közvetlen barátaim. Viktor, a sze­relme, a tervei. Aztán Tvortkovic és Vecernik. Vecerniknek volt egy kis piroshajú felesége, akit egy mulatóhelyen szedett fel. Imádta, rajongott érte. Tvortkovic elcsábította és elszakította tőle. Tökéletes egyetértésben éltünk mi négyen. Mit akartunk? Ártani kívántunk valakinek, törődtünk mi egyáltalán az emberekkel? Ha volt valamely kis gyakorlati célunk, akkor az legfeljebb egy darabka kenyér volt, hogy elaltassuk a gyomrun­kat.. Jv néhány taps, hogy biztatást kapjunk és zenélhessünk, álmodozhassunk, dolgozhassunk, hogy városról városra, országról országra vándo­rolhassunk hegedűvel, csellóval és a Cis-moll kvartettel. A barátságnak és művészetnek ebbe a szerény kis kertjébe robbanó bombát hajított va­laki. A legszörnyűbb mérgekkel töltötték meg ezt a bombát, politikával, szerelemmel, szenvedélyek­kel," féltékenységekkel­,­" gyanakvással, gyötrelem­mel. Ezek a mérgek feldúlták a lelkünket, meg­változtatták a szívünket, a hangunkat, a gondola­tainkat, a beszédünket. Egymás ellen fordított és a világ minden tájára szétszórt minket. Művé­szekből embereket, emberekből állatokat varázsolt elő. Mi, akik azt sem tudtuk, mi fán terem a politika, egyszerre azt vettük észre, hogy én sér­tett és becsapott magyar lettem, Tvortkovic szen­vedélyes és gyűlölködő szerb, Vecernik elszánt és konok csek. És egymás ellen acsarkodtunk... De a Chc-mollt, azt sohasem, máig legalább egyetlen­egyszer sem játszhattuk el az embereknek. Kinek a műve ez? ~ Prydevsky többször helyes­b­ü­lőn bólintott és állandóan beiz­«•«.»..//.««»it­­taton figyelt. De egy szóval ? sem nyugtatta meg a fiatal ne dalol,én! férfit_ mintha kedvére volna ez a lázas tiltakozás, ez a könyörtelen kutatás és félelmet nem ismerő őszinteség... mintha ő maga is élesztené a tüzet, amely ezeket az emlékeket hevíti. •­ Keveset mondtam, amikor azt állítottam, hogy a családjainkat lökte valaki a pusztulás út­jára. Nem. A családokon, a barátokon túl... mintha egy óriási tenyérbe söpörte volna valaki a nemzedékünket, a városokat, amelyekben megfor­dultunk, az országokat, amelyekben éltünk, a né­peinket, amelyekből származtunk. Máról holnapra egyszerre csak azt vettük észre, hogy nem is éljük a magunk életét, hogy nincs jogunk a saját tes­tünkhöz és lelkünkhöz, hogy katonák lettünk, akiknek ellenségei vannak. És az ellenséget meg kell ölni. Fegyvert a kézbe, amely eddig vonót hú­zott zenélő húrokon! Égnek a határok, tüzes ha­lált okádnak az ágyúk, millió és millió ember tanyázik kint a földeken, hogy öljön és haljon. Uram, én még nem tudom, kicsodja ön és mi a terve velem, nem tudom, mit szeret ön és mit gyűlöl, de én nem gyűlöltem még soha senkit. Nem tudom, mit akar és mi a rokonszenves önnek, mivel nye­rem meg a barátságát és mivel teszem ellensé­gemmé... mindegy!... én tudtára adom önnek és szeretném e süket világ arcába kiáltani: embert én nem gyűlölök, embertől én semmit nem aka­rok, minden ember a barátom! Uram, én nem üzenek háborút az orosz népnek és tudom, hogy az orosz nép azt sem tudta, hogy én a világon va­gyok. Uram, én nem viselek hadat Anglia ellen! Anglia nekem Shakespeare és Byron és Shelley. Én Shakespeare-t hallgatni és Byront olvasni és nem megölni akarom. Shakespeare talán azért ál­modott, hogy ellenem, kis zenélő porszem ellen uszítsa a brit hajóhadat? Nekem nincs háborúm és mégis háborúban vagyok. Ültessen le bennün­ket egy asztalhoz, engemet, magyar muzsikust, egy szerb, egy orosz, egy angol, egy német, egy cseh muzsikussal... beszéljünk egymással őszin­tén. Meg akaro­m én akadályozni, hogy Anglia ze­néljen? Meg akarom én tiltani Franciaországnak, hogy daloljon? És elhihetem én, hogy a francia, az angol, az orosz muzsikus el akarja törni a he­gedűmet? És mégis elindultunk egymás ellen, hogy megfojtsuk egymást és elnémítsuk egymás dalát és zenéjét. Hogyan lehetséges ez? Miért van ez? Ki teszi ezt velünk? Leült néhány percre és szótlanul magába mé­lyedt. Nyugtalanul pillantott néhia körül, mintha olyan vidékekre rohant volna, ahol egyszerre nem tud tájékozódni. — Kérem, — sóhajtotta később kissé kimerül­ten — nem emlékszem pontosan, mit mondtam most. Családokról, országokról, népekről beszél­tem, talán kiejtettem ezt a végtelenül nagy szót is: emberiség. Valami távoli kép ez... emberiség-Nem is értem most tisztán, csak úgy visszhang­zik bennem: ember, emberiség... Nem szoktam meg ezt a szót, ezt a képet, nem gondoltam eddig arra, hogy közöm van az emberiséghez. Kis dol­gokban éltem, ott is akarok maradni. Azt hiszem, porszemnek neveztem magamat Az is vagyok. Zenélő porszem. Ott születtem a porban, ahol em­ber ember hátán nyüzsög és végzi a dolgát. Uram, én nem akartam ebből a portengerből sem kiemelkedni, sem kihullani. Hagyjanak ott, ahová estem. Hagyjanak ott, tűrjenek meg, hadd zenél­jek, zümmögjek, csillogjak, keringjek, hadd ker­ressem meg azt a kis boldogságot, amelyhez min­den porszem jussot érez. Vagy talán ez a porszem tébolya? Rögeszme, amelynek rúgója a porszem indokolatlan becsvágya? A porszem hallgasson, ne zenéljen, ne zümmögjön, ne hajszolja a bol­dogságot? De akkor ki tehet arról, hogy a porszem is élni akar? Maga a porszem a felelős mindenért? Elégedetlenül felállt, egy ideig az ablakon át bámult ki a feketetestű fákra, aztán össze-vissza járkált a teremben. Prydevsky egy hanggal, egy mozdulattal nem zavarta. — Nem jó, semmi sem jó, — fakadt ki reked­ten és ingerülten. — Nem jól fejeztem ki maga­mat és alig beszéltem arról, amit elsősorban kuta­tok. Azt hiszem, emberiségről, felelősségről szól­,­tam és ez olyan nagy, olyan végtelenül súlyos. Van ebben valami idegen, valami különös kény­szer ... én magam... engemet először az én ügyem érdekel! Most először szakította meg ellenségesen és gúnyosan Prydevsky. — Azt gondolja, — kérdezte nevetve — hog­y az ön ügye nem mindenkié? És hogy a többi ember ügye független az önétől? — Hát akkor önző vagyok! Tartson kicsinyes­nek, nevetségesnek, jelentéktelennek. Itt egy kis­ember ügyéről van szó. Indulatosan megtorpant a szoba közepén és kiáltozott. — Ne tágítsák ki a lelkemet a végtelenségbe! Ne feszítsék szét a fejemet! Ne varázsolják foly­ton ide körém ezeket a harctereket, ezeket a csa­ládokat és népeket... minek tolong itt ez a bor­zalmasan nagy tömeg, amely hörög és vonít és enni kér... enni akar valamit, amit én nem is is­merek. Prydevskyhez szaladt és megragadta kezét. (Folytatása következik.) EMBER REGÉ­NY - Irta: FÖLDI MIHÁLY PESTI NAPLÓ 1933 január 0­1 Keveset használt, jó karban lévő, modern masszív priváttól megvételre keresek. Ajánlatokat »Ar­megjelöléssel S­ 33«ten­gere Blocknerhez Városház­a 10 ebédlőt Szőrmeszakmában elárusítónő kerestetik aki a konfekcionáláshoz is ért.­­ Illetőnek fiatalnak, nagyon jó megjelenésűnek kell lennie és a szakmában teljes jártasslónal kell birnia. Ajánlatok .Fiatal és intelligens 25641 a­len­gére a kiadóba. TOLELŐS SZERKESZTŐ MESTER SÁNDOR SZERKESZTŐ FÖLDI MIHÁLY KIADÓTULAJDONOS fI .PESTI NAPLÓ* RÉSZVÉNYTÁRSASAG FELELŐS KIADÓ OR SZEGI ELEMÉR Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza

Next