Pesti Napló, 1934. május (85. évfolyam, 97–121. szám)

1934-05-20 / 113. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1934 május 20 376 AZ ELO PÁRBAJKÓDEX Hetvenötéves Clair Vilmos, a világhírű párbajkódex szerzője Hogyan halt meg gróf Keglevich István ? — Petain francia marsall, hadügyminiszter, egy márki és egy húszezer frankos hamis váltó története — Angliában nem udvarképesek a pár­bajozó felek — Ezerháromszáz párbajban vett részt Clair­­Vilmos, a vívótermek hőse — Saját párbajairól nem nyilat­kozik, csak halála után tudhat róluk a nyilvánosság — Finom úri gavalléria" — A régi párbajok és a mostaniak Kint íiz neeát, a­­villamoson, amerre megy az ember, magától értetődően ezerkilencszázharminc­négy van, még itt az ajtó előtt is — és aztán, ahogy benyitok a szobába, mintha harminc-negy­ven évvel visszafelé léptem volna az időben, öre­ges bútorok fogadnak barátságos mosollyal, di­vatját múlt spanyolfal, almárium, szőnyeggel ta­kart karosszékek és a falon most sárgá­ra herva­dozó, hajdani zöld poszton feketére öregedett mar­kolatú f­ardok, vízőrök és olyan karabélyok, ame­lyeket legutoljára üveglap mögött, múzeumban láttam. A szavak is, amelyeket az íróasztala előtt ülő, joviális, nikotintól itt-ott megsárgult őszbajszú, pirosképű öregúr mond, olyanok, mintha több év­tizedes folyóiratok tárcarovatából kerülnének elő. — A becsület mezején, — hallom és néha ránézek a beszélőre, hogy nem tréfál-e *- ott maradt a po­rondon, —-­ mondja később — ... a hetvenöt éves Clair Vilmos, a híres Clair-kódex szerzője beszél, a volt párbajhős, az annak idején országszerte is­mert párbajsegéd, a régi gavallér úri világ (ezek ő saját szavai) népszerű Clair Vilije. Mielőtt elindultam volna hozzá, többeket meg­kérdeztem, csak kíváncsiságból, tudják-e, ki volt a híres párbajtörvénykönyv kodifikátorai Clair­kódex, — ingatták a fejüket, akiket megkérdeztem — Clair-kódex, ki volt a szerzője! Fontos az! Ki volt a szerzője a Kézay-kódexnek, a Kalocsai­kódexnek, vagy a Corvin-kódexeknek? A szerző? Hát fontos a szerző? A kódex a fontos, így az emberek. Bizony — bármi legyen fel­fogásunk a párbajról — tény és való, hogy a Clair­kódexet elég sokan forgatják. A kódexről tudnak, a szerző személyéről megfeledkezett a világ. Most itt ülök szemközt Clairrel, akiből­­csak a kódexet ismerik. Mosolygó arca alatt, gallérjából, pöttyös lavallier-csoko­r null előre mellényére. Na­gyot húz a sodort cigarettából. — Magamról beszéljek? Mit? Én már kiöre­gedtem— íróasztala mögött, mennyezetig, könyvek sora­koznak a­ zsúfolt polcokon. Nézem a könyveket. Lexikonok és néhány regényen kívül a külföld összes párbajkönyvei. Míg a könyveket nézem, lassan beszélni kezd. A Clairek, megtudom, Savoyából származtak Ma­gyarországra. Száz évvel ezelőtt menekült a ma­gyar fővárosba Clair Ignác, aki a nagy Napóleon gárdatisztje volt. Valamit láthatott arcomon az öregúr, mert megismétli: — Igen, a nagy Napoleoné. Én máskép soha nem ejtem ki Napoleon nevét, mint a nagy jelző­vel... S ezzel kapcsolatban van egy kis panaszolni­valója a hetvenötéves Clair Vilmosnak. Nagyapja volt az, aki az első tornásziskolát szervezte Ma­gyarországon, benne is van minden sportlexikon­ban és most nem emlékeznek meg a magyar torná­szat alapításának centennáriumáról. Clair apja olasz akadémiai szobrász volt és vívómester. Tőle és az öreg Kereszte­ssy Józseftől tanult vívni Clair Vilmos és — egyszóval, öcsém, képzelheted, hogy min­dennél a legjobban érdekelt a vívás. Aztán ahogy érdekelt a vívás, meg a párbajok, észrevettem, hogy nekünk egyáltalán nincsenek párbajszabá­lyaink. Hol német szabályok szerint vívtak, hol francia szabályok szerint, gondoltam, nekem itt rendet kell teremteni. Nem maradhattunk el a mű­velt Nyugat mögött... Tegye? Természetesen nem maradhattunk a művelt Nyugat mögött. Clair Vilmos nekiállt és csinált egy kódexet és ezzel pótolta a mulasztást. — Volt egy francia fordítás, amelyet legin­kább a katonaság használt, de amikor én megcsi­náltam a kódexemet, lassan ezt kezdték használni. Végül is 1897-ben, illetve egy esztendő­­ múlva, Fejérváry honvédelmi miniszternek volt egy pár­baja a gr­ónnal és' a'felek' at ért kódexem szabályai szerint tárgyaltak, így lassan a császári és királyi hadsereg tagjai is elfogadták és azóta ezt hasz­nálják. A maga idejében Clair Vilmos­ egyike volt a legkeresettebb párbajsegédeknek. Nem volt olyan neves politikus, az arisztokrata világnak olyan tagja, aki, ha párbajra került sor, de vette volna igénybe Clair Vilmos érdekmentes szolgálatát. — Hány párbajnál segédkezett? — Hánynál­?kapom vissza ti kérdést. — Bi­zony ,nagyon nem Számoltam, de lehet úgy ezer­háromszáz. Végigsimít ősz bajuszán. — De hozzá kell tennem, hogy ezeknek kilenc­ven százaléka békés befejezésű volt. Emelt fővel lehet állni a becsület mezején akkor is, ha nem fo­lyik vér... Azt szeretném megtudakolni a hetvenötéves párbajhőstől, hogy neki, magának, hány párbaja volt. Nagyot nevet és megcsóválja mosolygós fejét: — Mindenről szívesen beszélek, de erről az egyről ne. Hogy nekem hány párbajon volt, nem, ezt hagyjuk. Nem illik erről beszélni. Gondolatban megszidom magam ezért a kér­désért, persze, hogy nem illik. Benne van a Clak­­kódexben. Kiderül, hogy elhamarkodva szidtam össze magam. Az öregúr elgondolkozik: — Persze, azért nem marad majd titokban. Meghagyom írásban, nem bánom majd, hogy halá­lom után megtudják. Majd valaki kiadja, akkor napvilágra kerül. Most nem beszélek róla. Megtudom, hogy minden országnak van pár­bajtörvénykönyve, amelyből vitás esetekben meg lehet állapítani, hogy mit hogyan kell elintézni. Most azt szeretném megtudni, miben különbözik a Clair-kódex a többi párbajtörvénykönyvtől. Clair Vilmos fürgén, vidáman ugrik fel széké­ről és a polcról leveszi piroskötéses könyvét. Ro­konszenves, kétíves arcán büszkeség tükröződik, a kódexet úgy nyitja fel, mintha simogatná, hangja is megváltozik, hanghordozása olyan, mint az anyáké, mikor gyermekükről beszélnek: — Nahát, ez az! Ezért örülök ennek a könyv­nek és ezért örülök, hogy ezt használják. Miben különbözik? Abban, hogy békülékeny szellem lengi át. A legtöbb paragrafus módot nyújt az ügy bé­kés elintézésére és ennek tulajdonítható, hogy olyan kevés párbaj van. Sok mindent átéltem, de erről tartok a legtöbbet... — Szokott még segédkezni párbajban? Legyint: — Már nem. — Nevet. — Mondtam, kiöreged­tem. Pedig még most is jönnek azért néha és kérik tanácsomat. Legutoljára a prágnáskaszinó két igen neves tagja keresett fel tanácsért, két évvel ezelőtt pedig az a megtisztelteés ért igen magas helyről, hogy meghallgatták egy párbajügyben az előterjesztésemet. Ahol ülünk, a Hidegkúti úti kórház gondnoki szobája. Clair Vilmos körülbelül tíz éve gondnoka a kórháznak. Szobája ablakából látni lehet a fák mögött ácsorgó jánoshegyi kilátótornyot s a nyi­tott ablakon át, ügyre árad a nyíló bodzák édes ill.ita.. Olyan a szoba hangulata ezzel a mosolygós­képű bácsival, mintha valami békében játszódó Krúdy-regény elevenedett volna meg. Az elmúlt időben kutat elmélázva Clair Vilmos s a régi pár­bajokról beszél. — Talán a leghíresebb volt a Hencz Károly néppárti képviselő kontra gróf Keglevich István. Hencz Károly a parlamentben beszélt és egy mon­dat közepén észrevette, hogy gróf Keglevich Ist­ván mosolyog. (Ugy írom most le, szóról szóra, ahogy Clair Vilmos meséli.) — ... Olybá vette Hencz, mintha a gróf úr ki­nevetné. »Nem nevetni való ez«, mondotta mérge­sen Hencz Károly a gróf felé, mire a gróf gorom­bán felelt vissza. Gondolom, azt mondta hogy sza­már. Hencz pedig visszavágott, ü jön pedig kegy­díjas szarvasmarha.«. Ez célzás volt arra, hogy gróf Keglevich az operaházi intendatúráról való lemon­dás után kegydíjat kapott a királytól. Szóval, pár­baj lett a dologból és mind a ketten kitűnően vív­­tak. Egyszer csak Keglevich, talán nem jól látta et a helyzetet, előrerohant, egyenesen neki Hencz kardjának. A kard hegye a hátán jött ki. A hely­színen meghalt. Hát Hencz ült valamelyest ezért... Kérdezni akarok valamit, de nem jutok szóhoz. — De volt ennél még különösebb is, éppen szegény néhai gróf Keglevich Istvánnal. Halála előt másfél évvel történt, kiutazott Párizsba, a Nemzeti Színház egyik művésznőjével — nevet ugyebár nem mondhatok — és elmentek a hölgy­gyel együtt az Operába. Az Operában észreveszi, hogy egy úr fixírozza a vele lévő hölgyet. Gon­dolta, megvárja az előadás végét. Az előadás után előresietett, hogy a hölgy ruháját kihozza a ruha­tárból s közben, mint később kiderült, a fiatal­ember, aki egyébként egy márki volt, odalépett, a művésznőhöz és valamit mondott neki. Mikor a gróf visszajött a ruhákkal, a fiatalember arrébb ment, ugyanakkor azonban a színésznő észrevette, hogy retikü­lje a ruhatárban maradt. A gróf visz­szasietett és ahogy hátrafordult, látja kérem, hogy a fiatalember ott van a hölgy mellett. Kérem, na­gyon mérges lett és odaszólt a fiatalembernek. •Ön, úgy látszik, nem veszi észre, tisztelt uram, hogy a Madame hozzám tartozikA fiatalember szemtelenül így válaszolt: »Egyáltalán nem.« Erre a gróf pofonütötte. Clair Vilmos kis szünetet tart. — Persze, — mondja később — a gróf egy ki­csit restelte, hogy így elragadtatta magát, hiszen finom úri gavallér volt, s rögtön elment a Mili­taire Cercle-be, ahol ismeretségben állott Petain ezredessel, a világháború hős Petain marsalljával, a későbbi hadügyminiszterrel. Elmondta, hogy mi történt és megkérte, hogy egy tiszttársával legyen a segéde, ha a márki, akivel névjegyet cserélt, pro­vokálni fogja. Másnap Petain közölte gróf Kegle­vich-csel, hogy nagy baj van, mert a márki hami­sította nagybátyja aláírását egy váltón. Nem is először. Ez kisebb baj lett volna, mert hiszen apja eddig mindig kiváltotta a hamis váltókat, most azonban megunták a dolgot és a legutolsó hamis váltó miatt per folyik a márki ellen. Gróf Kegle­vich nem sokat gondolkozott a dolgon. Teljesen lehetetlen, — mondotta — hogy egy magyar arisz­tokrata ne adhasson elégtételt annak, akit megsér­tett. Mennyiről van szó? — Húszezer frankról! — felelte Petain. — És gróf Keglevich intézkedett, hogy a váltót megsemmisítsék, kifizette a márki helyett a 20.000 frankot, hogy rendelkezésére áll­hasson ... Finom úri gavallér volt Clair Vilmos kis sóhajtásfélét nyom el. Mintha csak azt akarná mondani, hogy most nincsenek ilyen úri gavallérok. És később ismételten vissza­tér rá: — A gavalléria non plus ultrája volt! A mai párbaj kerül azután szóba. Ahány ház, annyi szokás. Nálunk, a magyar természetnek megfelelően, kard van divatban. Az olaszoknál flöret a kötelező, a franciák a vízért használják. Angliával egy kis baj van, Angliában ugyanis nem szabad párbajozni. Ha sértés történik, Ang­lián kívül bonyolítják le a párbajt, mert ha az Angliában történik meg, a párbajozó felek udvar­képtelenek lesznek. — És ezek után — kérdezem — mi a véleménye a párbajról? Clair Vilmos, a vívótermek nesztora, a pisz­tolycsövek szakértője, a párbajtörvénykönyv szer­zője szóról szóra a következőket mondja: — Elítélem és szamárságnak tartom. Felhúzza vállát: — De ha egyszer a társadalomnak szüksége van rá... Bodó Béla Látogatás a régi idők legnépsze­rűbb p­árbajsegé­dénél, aki elítéli s „szamárságnak" tartja a párbajt Clair Vilmos beDBászon nyers színben............ P 1.58 benászon nopó és divatszínek P 1.90 és sok más nyári divatkelmék szokott olcsó árakon GALAMBOS IV., Ferenciek tere 4. (Irányi ucca sarok) A serdülő ifjúságnak adjunk hetenként leg­alább egyszer reggel felkeléskor egy-egy kis pohár­nyi természetes ,­Ferenc J­ózsef" keserűvizet, mert gyomor-, bél- és vértisztító hatásának fijíknál és leányoknál egyaránt igen fontos eredményeket köszön­hetünk. A gyermekklinikákon a Ferenc József vizet a kisdedek makacs székszorulásánál és nagyobb gyermekek g­yomorbélhurutjánál már régóta kitűnő sikerrel alkalmazzák.

Next