Pesti Napló, 1934. július (85. évfolyam, 146–171. szám)
1934-07-31 / 171. szám
14 SZÍNHÁZ MIÉRT NEM? A salzburgi Fidelio-előadást lemondta és Beethoven ezért nem fog megfordulni sírjában és abban az osztrák földben, amelyből neki ingyen telket adományoztak. Nem Beethovennek. Hanem Richard Straussnak, aki elfogadta Bécs városától ezt az ingyentelket, az osztrák anyaföldből való azt a tiszteletpéldányt, hogy most éppen szorongatott órájában tüntessen Ausztria ellen. Joggal. Hiszen Ausztria súlyosan megbántotta Strausst. Azonkívül, hogy mint mondtam, tiszteletpéldányt nyújtott át neki földjéből, éveken át gavallérosan fizette azért is, hogy az igazgatói székből sikerült a bécsi Operát közönségmentessé tenni. A Straussesték a bécsi Operában nem lehettek olyan üresek, úgy értem, fent a színpadon a muzsika, lent a nézőtéren a széksorok, hogyne tartották volna műsoron őket. Csakhogy keressen. A nagy Wagner imitátor tantiémet és hírt, kenyeret és babért, ami iránt annyi unalmas opera és még unalmasabb szimfónia szerzője sosem volt érzéketlen. Mert van érzéke. Van érzéke a pénz, a sör, a reklám, a barna ing, az ingyen telek, az évi fizetés és a napi politika iránt. Minden iránt van érzéke. Csak a zene iránt nincs. Gondolom, ezért lett zeneszerző. Mint ifjú zeneszerző eljegyezte magát egy keleti hölggyel, Salomeval, aki, mint tudjuk, hercegnő volt Júdeában. Akkor még szerte Európában dühöngött a szabadelvűség és a gőgös Richárdnak nem derogált a keleti hercegnővel való ez a mésalliance. Az operának egyébként csakugyan sikere volt. Mert volt benne zene. Mármint a szövegben, ami a költő Oscar Wildeé volt. Viszont nem volt költészet a partitúrában, ami a muzsikus Richard Strausse volt. * Később se haragudott Saloméra. Akit azonban akkor már Alisznak hívtak és aki szintén hercegnő volt. Textilhercegnő. Nem a Tetrarka lánya volt, mint Salome, de az ő apja gyártotta a Tetra-fehérneműt. Alisz dédapja még a prágai ghettóban lakott, de Alisz apjának milliói voltak és Strauss Richárd fiával, aki Ferenc, elvétette Aliszt. Strauss és Grab Ferenc kontra Alisz. A házasság nem volt éppen rossz, kár, hogy tavaly beleszólt Hindenburg. Aki kinevezte a horogkeresztes kormányt. És Strauss akkor fiát elválasztotta a mesétől, Ferencet Alisztól. Visszaadták az öreg Grabnak Aliszt. Hogy az Alisz hozományát is? * Tavaly színre került Arabella című operája. Sorozatosan, en suite egy estén át került színre. Páratlan ciklus volt az Arabella ciklus. Páratlan, hiszen csak egy estén át tartott. * És az egy estét, már úgy értem egyetlen estét betöltő remekmű szerzője most lemondta a Fidelio dirigálását. Nem megy el Salzburgba. Dollfuss gyáva meggyilkoltatásának fekete hetében tüntet Dollfuss emléke, tüntet Ausztria ellen. Tapintatos muzsikus. Van érzéke a tapintat iránt. Pont ugyanannyi, mint a zene iránt. * A Fideliot, amit Richard Strauss nem akar dirigálni, Beethoven írta. Richard Strauss valahol párttag. De Beethoven is az volt. Beethoven az Olympuson volt párttag. Viszont Richárd Strauss... * Fiatalabb koromban volt egy játék. Ez, ha már Strauss, miért nem János, ha már Richard, miért nem Wagner? * Miért nem! Lakatos László (*) József Ferenc főherceg résztvesz a Kolumbusz bajai szabadtéri előadásán. Augusztus 5-én este 7 órakor lesz Baján, a Kamarásdunán József Ferenc főherceg Kolumbusz álnak szabadtéri előadása egy 46 méter hosszú és 28 méter magas hajón. A hajó az eredeti Santa Maria mintájára készült. Az amfiteátrumszerű parkra épített nézőtér 8000 néző befogadására alkalmas és Baján remélik is, hogy a hatalmas nézőtér pesti és külföldi közönséggel egészen meg is telik. József Ferenc főherceg az előadás estéjén ,7 órakor érkezik meg Budapestről vonaton Bajára, hogy az előadáson résztvehessen. Vasárnap PESTI NAPLÓ 1934 július 29 Ősi népdal és új a kecskeméti A »híres város«-ban vasárnap véget ért a »Híres Hét«. Sok szép benyomást, hasznos tapasztalatot köszönhetünk ezeknek a kecskeméti napoknak, de legátfogóbb, legmélyebbre ható élményünk mégis maga a kecskeméti nép volt. A magyar parasztot ilyen gazdag és egységes megnyiatkozásban, munkájának, teremtő erejének ilyen töretlen és eredeti fényében csak ritkán, nagyon ritkán láthattuk. Mert ennek a »hírös« hétnek nemcsak neve volt »népies«. Népi volt tartalma is. Katona József városának új polgármestere, a kiváló, nagyműveltségű Kiss Endre már a kiállítást megnyitó beszédében a büszke »nagyúr«, Bánk bán helyett, Tiborcot, a magyar parasztot idézte. De nem is volt ez az ünnep cifra, pántlikás, valóságot elkendőző illúzió! Ezt a hét ünnepi napot nem a »népnek« csinálták, hanem a néppel együtt... És Tiborc megmutatta, hogy ahol helyet kap a magyar életben, ott — ahogy a költő mondja — »százszor szebb világot« ad érte cserébe. Megmutatta, hogy ez a százszor szebb világ, túl a sokatemlegetett friss paraszti életerőn, a legnemesebb kultúra világa. És itt ne csak a kecskeméti föld nemes gyümölcseinek kultúrájára gondoljunk, hanem a lélek legátszellemültebb kultúrájára is. — Gondoljunk arra a dalra, melyet a hírös hét nyílttéri dalosünnepén, a reflektorfényben úszó piarista gimnázium előtt kis bugacpusztai parasztlányok énekeltek... Ki hallott valaha ennél a dalnál kristályosabb, remekbemintázottabb melódiát? Szabadabban, bátrabban csengő énekhangot, önfeledtebb, lélekteliebb művészi előadást? Ez a muzsika maga volt a tökéletesség. De nem csoda, hiszen ahogyan a Divina Commedián, a Don Quixotton, a Fauston egy-egy egész emberélet dolgozott, úgy dolgozott ezen a muzsikán a nép géniuszának évezredes élete. Századok vésője mintázta tökéletesre ezt a muzsika-szobrot és a pillanat legközvetlenebb ihlete elevenítette meg a kis bugaci énekesek njakán. Apró gyermeklányos, és mégis, ősi kultúrájuk roppant teljességében, mennyire egész emberek! A mai vak dühökbe keveredett, bomlott civilizáció embere megbabonázva hallgatja eminek a »százszorszebb világnak« dalát. Megváltásként cseng fülébe ez a fölséges nyugalmú, éterien tiszta harmónia. Érzi, hogyan épül tőle megnyomorodott lelke, hogyan tágul tőle az a szűk világ, mely életeit körülzárja. A városi közönség — nagyon vegyes, külföldi és fővárosi vendégeikkel tarkított publikum — szinte lélegzetét visszafojtva figyeli az éneket. Olyan neki ez a muzsika, mint valam tündérálom. Csak a közönség soraiban elvegyülő parasztemberek tudják, hogy ez nem álom, nem tündérmese, hanem élő valóság. És tudja ezt még valaki: az a lángeszű zeneköltő, Kecskemét nagy szülötte, aki ott ül a megyei és városi előkelőségek között az első sorban: Kodály Zoltán. Valóban, ez a népi kultúra nem »romantika«, hanem életünk legszilárdabb, legbiztosabb fundamentuma; rajta a magyar teremtőerő a magaskultúra leghatalmasabb épületét emelheti, úgy ahogyan azt a magyar, zenében megcselekedte Kodály zsenije. * A nagy zeneszerző fejedelmi ajándékkal tisztelte meg szülővárosát: egyszerre három új kóruskompozíciót írt a »Híres Hét« ünnepi hangversenyére. Az első egy Ady-költemény megzenésítése: »Akik mindig elkésnek”. A második címe: »Öregek«. Weöres Sándornak, a tehetséges fiatal költőnek egyik szép versét foglalja muzsikába. Mind a két újdonság remekmű. A harmadik azonban, a »Jézus és a kufárok« című nagyszabású La capella«-motetta, kétségkívül a XX. század egyik leghatalmasabb művészi alkotása. Vele a zeneköltő olyan mélyen, olyan forró aktualitással nyúl bele a nemzet életébe, hogy nem várhatjuk meg budapesti bemutatóját, hanem pár szóval már most meg kell emlékeznünk róla. Kodály írt egyszer már »ünnepi« alkalomra muzsikát: a »Psalmus hungaricus«-t a főváros félszázados jubileumára komponálta. Tudjuk tehát, hogy nála az »ünnepi zene« nem cécé-dáridó és még kevésbé az a konvencionális térd-főhajtás, mellyel hivatalos díszzeneszerzőink udvarolnak a nemzet felsőbb kegyeiért. A »vész haragja« még korántsem fáradt el, még nem vérzett el s a viszály a csatákon...« és egy Kodály Zoltán nem ámítja népét. Amíg az a bizonyos »lesz még egyszer ünnep«, az igazi ünnep el nem érkezik, addig nála a »díszhangversenyek« zenéje sem lehet más, mint az ébresztés riadó harsonája, Tiborcok sírása, prédikátorok panasza, próféták átka, megváltók ostora. Tehát küzdelem az Istentől szabad, örök virágzásra teremtett, de a gyarló ember világában könnyelműen eljátszott, gonoszul elárult, nyomasztó rabságba görnyesztett szépségért és igazságért. Ezt a küzdelmet és a benne lázongó szent haragot azonban egyetlen Kodály-műben sem éreztük olyan perzselőn közvetlennek, olyan vérforralónak, mint a »Jézus és a kufárok« muzsikájában. Még a »Psalmus« prófétájának ostorozó haragja sem tört ki ilyen leplezetlenül, ennyire nyers erővel: apokaliptikus víziói valami távolabbi, mondhatnánk »történelmi« perspektívából rajzolódtak elénk. — Igaz, a »Jézus és a kufárok« — akárcsak a »Psalmus« korálisa — szintén legendás messzeségeket idéző epikus hangokkal indul, sőt mintha a diadalmas záróakkord fortisszimójának misztikus elhalkulása is azt mondaná a költészet nagy álmáról, amit maga Jézus mondott: »az én országon nem erről a világról való«. — De mikor a templom csarnokában »terpeszkedő« kufárokról és pénzváltókról kezd muzsikálni Kodály-muzsika „Híres Hét"-en Kodály, akkor már egészen benne van »ebben« a világában és rettenetes víziója szinte fizikailag érezteti velünk az üzérkedés világának undok valóságát. Sohasem talált még muzsikus ilyen gyűlölettől izzó hangokat a minden szépséget és magasságot kevélyen tagadó emberi kapzsiság és önteltség megjelenítésére. Ez a zene illusztrál, karakterizál, bámulatos tömören és élesen, de ami a bibliai képet olyannyira közel hozza hozzánk, az nem az illusztrálás és karakterizálás, hanem az elsősorban féktelen vulkanikus líra, mely lávaként ömlik az énekszólamok tüzes ereiben. De ilyen hangokat nem is igen válthattak volna ki az emberi nagyság és szépség költőjének lelkéből más idők, mint ezek a maiak, melyekben a gonosz elvakultság önhitten dob áldozatul embert, hazát, otthont az önzés Mammonoltárára... Ez a rettenetes erejű líra emeli drámai tetőpontjára a kompozíciót a kufárok szétkergetésének jelenetében: »És kötélből ostort fonván kihajta őket a templomból.« Démoni pátoszában, lázas mozgalmasságában egyenesen Bachhal és Schützcel vetekedik ez a grandiózus fúga. De Kodály Krisztusának ostora: karikás ostor; haragja: duhaj lendületében félreismerhetetlenül magyar harag. Szikrázó és villámló, mint az a harag, melyről Petőfi énekel. Csak viharosabb, engesztelhetetlenebb, sötétebb. És mégis, ami ebben a vérforraló muzsikában a legmegragadóbb, az a gyűlölet és harag hangjának magasztossága, nemessége. Letipor és egyben felemel: »Deposuit potentes et exaltavit humiles«. Valami nagy, tündéri szerelemnek és melodikus szépségnek nevében suhogtatja ostorát. Ez a költő az emberiességnek ragyogó, szabad perspektívájú, beteljesült világát hordozza lelkében, egész emberek, ép lelkek szépségének világát, melynek kapuját a Tiborcok népe, a magyar paraszt nyitotta meg előtte ... Mikor Jézus hangja megszólal — »ne tegyétek atyám házát kereskedés házává« — ez már a legmélyebb szeretet szava. Szereteté és nagy szomorúságé. Rabságban sínylődő ragyogó álmok, leigázott fényes Jeruzsálemek dallamos elsiratása ez a melódia. Mélyen búgó panaszát kísérteties-halkan rebegi utána a szegényeknek és árváknak, minden idők és népek biborcainak kórusa. Csak akkor emelkedik fel még egyszer fenséges fájdalommal a krisztusi hang, mikor világgá kiáltja, hogy mivé tették az imádság házát, »mivé tettétek ! Rablók barlangjává!« Rablók! Rablók! — kiáltja utána a nép kórusa hátborzongató akkordokkal. Rablók! Rablók! — olvassa rá suttogva a főpapokra és írástudókra is, a népámítás és képmutatás hivatalos fegyverhordozóira, akik »el akarák őt veszteni, mert félnek vala Tőle... Félnek Tőle, »mivelhogy az egész nép rajta csügg vala, úgy hallgatást«, így hirdetik a diadalmas záróakkordok Kodály nagy álmát az igazi győzelemről. A győzelemről, melyet csak az vívhat ki, akinek pusztában kiáltó szavát meghallja a nép, aki népével együtt harcolhat a győzelemért. Kecskemét városa méltó volt a Kodály-muzsika fejedelmi ajándékára. Hiszen köztudomású, hogy ez a város végezte talán a leghatalmasabb úttörő munkát a vidéki zeneélet fellendítése terén. A modern magyar zenének már évek óta legmelengetőbb otthona. Magyar népdalünnepein az alföldi gyermekek százai sereglenek össze, és diadalmasan csendülnek fel a legszebb gyermekkórusok. Egymást érik a klasszikus remekművek bemutatói, olyan remekműveké, melyeket még a fővárosi közönség sem ismer. Josquin-mise, Schütz-passió, Purcell-opera! És ez az egész nagyszerű fellendülés két kiváló muzsikusnak, Bodon Pálnak, a zeneiskola nagytudású igazgatójának és Vásárhelyi Zoltánnak, a zseniális fiatal kórusdirigensnek műve. Lám, milyen pompás termőföld ez a sokat ócsárolt magyar vidék! Csak legyen ember, aki életképes, értékes magvakat vet belé. Az új Kodály-kompozíciókat Vásárhelyi Zoltán, a kitűnő Városi Dalárda vegyeskarával olyan költői, olyan, mélyen átélt és gazdagon kidolgozott előadásban mutatta be, hogy nincs az a fővárosi együttes, mely tökéletesebben oldhatta volna meg ezt az ugyancsak nehéz, kényes feladatot. Pedig ez a mindent kívülről vezénylő fiatal muzsikus még csak egy fél év óta irányítja a Városi Dalárda kórusát. Hová fog még fejlődni ez a pompás énekkar ilyen elsőrendű karmester vezetése alatt? Nem kevésbbé kongeniálisan követte az iskolaközi leánykar is Vásárhelyi karmesterpálcáját Kodály »Pünkösdölő«-jének páratlanul friss, lelkes tolmácsolásánál. De a Kodály-muzsika szellemében nagy és komoly sikert aratott a mester fiatal tanítványainak muzsikája is. Vásárhelyi invenciózus bugaci népdalfeldolgozásait Gergely Ilus, M. Fehérvári Judit és dr. Markó József pompás szólótercettje szólaltatta meg. A Református Egyházi Énekkar — Kremán Sámuelnek, ennek a tisztalelkű, elmélyedő, áhítatos művészembernek vezetése alatt — Nádasdy Kálmán egyik népdalfeldolgozásával, Póta Aladár kitűnő Katolikus Egyházi Énekkara pedig Bárdos Lajos »Látod-e babám« vegyeskarával kapcsolódott be a magyar kóruskultúra reneszánszába. A dalosünnepre, meghívott fővárosi dalárdák »Liedertafel«-stílusú éneke — valljuk be — szinte komikus kontraszt volt ennek a magasrendű énekkultúrának szomszédságában. Ezen a dalosünnepélyen Kecskemét képviselte a »fővárosit,európai kultúrát és a fővárosi dalárdák ... a régi, rossz értelemben vettvidéki« nívót. Végeredményben azonban örülnünk kell, hogy a fővárosi dalosok közül éppen a sekélyes dalárdairodalom művelői látogattak el Kecskemétre. Itt, ebben a pompás alföldi városban ugyanis jobban megtanulhatják, mint bárhol másutt, hogy mire képes a »dalárda«, ha hatalmas művészi energiáit a komoly, értékes zeneirodalom szolgálatába állítja. Olyan ragyogó példa, mint a Kecskeméti Városi Dalárda Kodály-énekének példája, nem marad hatástalanul. Kell, hogy országszerte lelkes követőkre találjon. Tóth Aladár