Pesti Napló, 1934. július (85. évfolyam, 146–171. szám)

1934-07-31 / 171. szám

14 SZÍNHÁZ MIÉRT NEM? A salzburgi Fidelio-előadást lemondta és Beethoven ezért nem fog megfordulni sírjában és abban az osztrák földben, amelyből neki ingyen telket adományoztak. Nem Beethovennek. Hanem Richard Straussnak, aki elfogadta Bécs városától ezt az ingyentelket, az osztrák anyaföldből való azt a tiszteletpéldányt, hogy most éppen szoron­gatott órájában tüntessen Ausztria ellen. Joggal. Hiszen Ausztria súlyosan megbántotta Strausst. Azonkívül, hogy mint mondtam, tiszteletpéldányt nyújtott át neki földjéből, éveken át gavallérosan fizette azért is, hogy az igazgatói székből sikerült a bécsi Operát közönségmentessé tenni. A Strauss­esték a bécsi Operában nem lehettek olyan üresek, úgy értem, fent a színpadon a muzsika, lent a nézőtéren a széksorok, hogyne tartották volna műsoron őket. Csakhogy keressen. A nagy Wag­ner imitátor tantiémet és hírt, kenyeret és babért, ami iránt annyi unalmas opera és még unalma­sabb szimfónia szerzője sosem volt érzéketlen. Mert van érzéke. Van érzéke a pénz, a sör, a rek­lám, a barna ing, az ingyen telek, az évi fizetés és a napi politika iránt. Minden iránt van érzéke. Csak a zene iránt nincs. Gondolom, ezért lett zene­szerző. Mint ifjú zeneszerző eljegyezte magát egy ke­leti hölggyel, Salomeval, aki, mint tudjuk, her­cegnő volt Júdeában. Akkor még szerte Európá­ban dühöngött a szabadelvűség és a gőgös Ri­chárdnak nem derogált a keleti hercegnővel való ez a mésalliance. Az operának egyébként csak­ugyan sikere volt. Mert volt benne zene. Már­mint a szövegben, ami a költő Oscar Wildeé volt. Viszont nem volt költészet a partitúrában, ami a muzsikus Richard Strausse volt. * Később se haragudott Saloméra. Akit azon­ban akkor már Alisznak hívtak és aki szintén hercegnő volt. Textilhercegnő. Nem a Tetrarka lánya volt, mint Salome, de az ő apja gyártotta a Tetra-fehérneműt. Alisz dédapja még a prágai ghettóban lakott, de Alisz apjának milliói voltak és Strauss Richárd fiával, aki Ferenc, elvétette Aliszt. Strauss és Grab Ferenc kontra Alisz. A házasság nem volt éppen rossz, kár, hogy ta­valy beleszólt Hindenburg. Aki kinevezte a horog­keresztes kormányt. És Strauss akkor fiát elvá­lasztotta a mesétől, Ferencet Alisztól. Visszaadták az öreg Grabnak Aliszt. Hogy az Alisz hozomá­nyát is? * Tavaly színre került Arabella című operája. Sorozatosan, en suite egy estén át került színre. Páratlan ciklus volt az Arabella ciklus. Páratlan, hiszen csak egy estén át tartott. * És az egy estét, már úgy értem egyetlen estét betöltő remekmű szerzője most lemondta a Fidelio dirigálását. Nem megy el Salzburgba. Dollfuss gyáva meggyilkoltatásának fekete hetében tüntet Dollfuss emléke, tüntet Ausztria ellen. Tapintatos muzsikus. Van érzéke a tapintat iránt. Pont ugyanannyi, mint a zene iránt. * A Fideliot, amit Richard Strauss nem akar dirigálni, Beethoven írta. Richard Strauss valahol párttag. De Beethoven is az volt. Beethoven az Olympuson volt párttag. Viszont Richárd Strauss... * Fiatalabb koromban volt egy játék. Ez, ha már Strauss, miért nem János, ha már Richard, miért nem Wagner? * Miért nem! Lakatos László (*) József Ferenc főherceg résztvesz a Kolumbusz bajai szabadtéri előadásán. Augusztus 5-én este 7 órakor lesz Baján, a Kamarásdunán József Ferenc főherceg Kolumbusz álnak szabadtéri előadása egy 46 mé­ter hosszú és 28 méter magas hajón. A hajó az eredeti Santa Maria mintájára készült. Az amfiteátrumszerű parkra épített nézőtér 8000 néző befogadására alkalmas és Baján remé­lik is, hogy a hatalmas nézőtér pesti és külföldi közön­séggel egészen meg is telik. József Ferenc főherceg az előadás estéjén ,­7 órakor érkezik meg Budapestről vonaton Bajára, hogy az előadáson résztvehessen. Vasárnap PESTI NAPLÓ 1934 július 29 Ősi népdal és új a kecskeméti A »híres város«-ban vasárnap véget ért a »Híres Hét«. Sok szép benyomást, hasznos tapasz­talatot köszönhetünk ezeknek a kecskeméti na­poknak, de legátfogóbb, legmélyebbre ható élmé­nyünk mégis maga a kecskeméti nép volt. A ma­gyar parasztot ilyen gazdag és egységes megnyi­atkozásban, munkájának, teremtő erejének ilyen töretlen és eredeti fényében csak ritkán, nagyon ritkán láthattuk. Mert ennek a »hírös« hétnek nemcsak neve volt »népies«. Népi volt tartalma is. Katona József városának új polgármestere, a kiváló, nagyműveltségű Kiss Endre már a kiállí­tást megnyitó beszédében a büszke »nagyúr«, Bánk bán helyett, Tiborcot, a magyar parasztot idézte. De nem is volt ez az ünnep cifra, pántli­kás, valóságot elkendőző illúzió! Ezt a hét ünnepi napot nem a »népnek« csinálták, hanem a néppel együtt... És Tiborc megmutatta, hogy ahol helyet kap a magyar életben, ott — ahogy a költő mondja — »százszor szebb világot« ad érte cserébe. Megmu­tatta, hogy ez a százszor szebb világ, túl a sokat­emlegetett friss paraszti életerőn, a legnemesebb kultúra világa. És itt ne csak a kecskeméti föld nemes gyümölcseinek kultúrájára gondoljunk, hanem a lélek legátszellemültebb kultúrájára is. — Gondoljunk arra a dalra, melyet a hírös hét nyílttéri dalosünnepén, a reflektorfényben úszó piarista gimnázium előtt kis bugacpusztai pa­rasztlányok énekeltek... Ki hallott valaha ennél a dalnál kristályo­sabb, remekbemintázottabb melódiát? Szabadab­ban, bátrabban csengő énekhangot, önfeledtebb, lélekteliebb művészi előadást? Ez a muzsika maga volt a tökéletesség. De nem csoda, hiszen ahogyan a Divina Commedián, a Don Quixotton, a Fauston egy-egy egész emberélet dolgozott, úgy dolgozott ezen a muzsikán a nép géniuszának évezredes élete. Századok vésője mintázta töké­letesre ezt a muzsika-szobrot és a pillanat leg­közvetlenebb ihlete elevenítette meg a kis bugaci énekesek njakán. Apró gyermeklányos, és mégis, ősi kultúrájuk roppant teljességében, mennyire egész emberek! A mai vak dühökbe keveredett, bomlott civilizáció embere megbabonázva hallgatja em­inek a »száz­szorszebb világnak« dalát. Megváltásként cseng fülébe ez a fölséges nyugalmú, éterien tiszta har­mónia. Érzi, hogyan épül tőle megnyomorodott lelke, hogyan tágul tőle az a szűk világ, mely életeit körülzárja. A városi közönség — nagyon vegyes, külföldi és fővárosi vendégeikkel tarkított publikum — szinte lélegzetét visszafojtva figyeli az éneket. Olyan neki ez a muzsika, mint valam tündérálom. Csak a közönség soraiban elvegyülő parasztembe­rek tudják, hogy ez nem álom, nem tündérmese, hanem élő valóság. És tudja ezt még valaki: az a lángeszű zeneköltő, Kecskemét nagy szülötte, aki ott ül a megyei és városi előkelőségek között az első sorban: Kodály Zoltán. Valóban, ez a népi kultúra nem »romantika«, hanem életünk legszilárdabb, legbiztosabb funda­mentuma; rajta a magyar teremtőerő a magas­kultúra leghatalmasabb épületét emelheti, úgy ahogyan azt a magyar, zenében megcselekedte Kodály zsenije. * A nagy zeneszerző fejedelmi ajándékkal tisztelte meg szülővárosát: egyszerre három új kóruskompozíciót írt a »Híres Hét« ünnepi hangversenyére. Az első egy Ady-költemény megzenésítése: »Akik mindig elkésnek”. A második címe: »Öregek«. Weöres Sándornak, a tehet­séges fiatal költőnek egyik szép versét foglalja muzsi­kába. Mind a két újdonság remekmű. A harmadik azon­ban, a »Jézus és a kufárok« című nagyszabású La ca­pella«-motetta, kétségkívül a XX. század egyik leghatal­masabb művészi alkotása. Vele a zeneköltő olyan mé­lyen, olyan forró aktualitással nyúl bele a nemzet éle­tébe, hogy nem várhatjuk meg budapesti bemutatóját, hanem pár szóval már most meg kell emlékeznünk róla. Kodály írt egyszer már »ünnepi« alkalomra muzsi­kát: a »Psalmus hungaricus«-t a főváros félszázados jubileumára komponálta. Tudjuk tehát, hogy nála az »ünnepi zene« nem cécé-dáridó és még kevésbé az a konvencionális térd-főhajtás, mellyel hivatalos díszzene­szerzőink udvarolnak a nemzet felsőbb kegyeiért. A »vész haragja« még korántsem fáradt el, még nem vér­zett el s a viszály a csatákon...« és egy Kodály Zoltán nem ámítja népét. Amíg az a bizonyos »lesz még egy­szer ünnep«, az igazi ünnep el nem érkezik, addig nála a »díszhangversenyek« zenéje sem lehet más, mint az ébresztés riadó harsonája, Tiborcok sírása, prédikátorok panasza, próféták átka, megváltók ostora. Tehát küzde­lem az Istentől szabad, örök virágzásra teremtett, de a gyarló ember világában könnyelműen eljátszott, gono­szul elárult, nyomasztó rabságba görnyesztett szépsé­gért és igazságért. Ezt a küzdelmet és a benne lázongó szent haragot azonban egyetlen Kodály-műben sem­ éreztük olyan per­zselőn közvetlennek, olyan vérforralónak, mint a »Jézus és a kufárok« muzsikájában. Még a »Psalmus« prófétá­jának ostorozó haragja sem tört ki ilyen leplezetlenül, ennyire nyers erővel: apokaliptikus víziói valami távo­labbi, mondhatnánk »történelmi« perspektívából raj­zolódtak elénk. — Igaz, a »Jézus és a kufárok« — akár­csak a »Psalmus« korálisa — szintén legendás messze­ségeket idéző epikus hangokkal indul, sőt mintha a dia­dalmas záróakkord fortisszimójának­ misztikus elhal­kulása is azt mondaná a költészet nagy álmáról, amit maga Jézus mondott: »az én országon nem erről a vi­lágról való«. — De mikor a templom csarnokában »ter­peszkedő« kufárokról és pénzváltókról kezd muzsikálni Kodály-muzsika „Híres Hét"-en Kodály, akkor már egészen benne van »ebben« a világá­ban és rettenetes víziója szinte fizikailag érezteti ve­lünk az üzérkedés világának undok valóságát. Sohasem talált még muzsikus ilyen gyűlölettől izzó hangokat a minden szépséget és magasságot kevélyen tagadó emberi kapzsiság és önteltség megjelenítésére. Ez a zene illusztrál, karakterizál, bámulatos tömören és élesen, de ami a bibliai képet olyannyira közel hozza hozzánk, az nem az illusztrálás és karakterizálás, hanem az elsősorban féktelen vulkanikus líra, mely láva­ként ömlik az énekszólamok tüzes ereiben. De ilyen hangokat nem is igen válthattak volna ki az emberi nagyság és szépség költőjének lelkéből más idők, mint ezek a maiak, melyekben a gonosz elvakultság önhitten dob áldozatul embert, hazát, otthont az önzés Mammon­oltárára... Ez a rettenetes erejű líra emeli drámai tetőpontjára a kompozíciót a kufárok szétkergetésének jelenetében: »És kötélből ostort fonván kih­ajta őket a templomból.« Démoni pátoszában, lázas mozgalmasságában egyenesen Bachhal és Schützcel vetekedik ez a grandiózus fúga. De Kodály Krisztusának ostora: karikás ostor; haragja: duhaj lendületében félreismerhetetlenül magyar harag. Szikrázó és villámló, mint az a harag, melyről Petőfi énekel. Csak viharosabb, engesztelhetetlenebb, sötétebb. És mégis, ami ebben a vérforraló muzsikában a leg­megragadóbb, az a gyűlölet és harag hangjának ma­gasztossága, nemessége. Letipor és egyben felemel: »De­posuit potentes et exaltavit humiles«. Valami nagy, tün­déri szerelemne­k és melodikus szépségnek nevében su­hogtatja ostorát. Ez a költő az emberiességnek ragyogó, szabad perspektívájú, beteljesült világát hordozza lel­kében, egész emberek, ép lel­kek szépségének világát, melynek kapuját a Tiborcok népe, a magyar paraszt nyitotta meg előtte ... Mikor Jézus hangja megszólal — »ne tegyétek atyám házát kereskedés házává« — ez már a legmé­lyebb szeretet szava. Szereteté és nagy szomorúságé. Rabságban sínylődő ragyogó álmok, leigázott fényes Jeruzsálemek dallamos elsiratása ez a melódia. Mélyen búgó panaszát kísérteties-halkan rebegi utána a szegé­nyeknek és árváknak, minden idők és népek biborcai­nak kórusa. Csak akkor emelkedik fel még egyszer fen­séges fájdalommal a krisztusi hang, mikor világgá kiáltja, hogy mivé tették az imádság házát, »mivé tet­tétek ! Rablók barlangjává!« Rablók! Rablók! — kiáltja utána a nép kórusa hátborzongató akkordokkal. Rablók! Rablók! — olvassa rá suttogva a főpapokra és írástudókra is, a népámítás és képmutatás hivatalos fegyverhordozóira, akik »el akarák őt veszteni, mert félnek vala Tőle...­ Félnek Tőle, »mivelhogy az egész nép rajta csügg vala, úgy hallgatá­st«, így hirdetik a diadalmas záró­akkordok Kodály nagy álmát az igazi győzelemről. A győzelemről, melyet csak az vívhat ki, akinek pusztá­ban kiáltó szavát meghallja a nép, aki népével együtt harcolhat a győzelemért.­­ Kecskemét városa méltó volt a Kodály-muzsika feje­delmi ajándékára. Hiszen köztudomású, hogy ez a város végezte talán a leghatalmasabb úttörő munkát a vidéki zeneélet fellendítése terén. A modern magyar zenének már évek óta legmelengetőbb otthona. Magyar népdal­ünnepein az alföldi gyermekek százai sereglenek össze, és diadalmasan csendülnek fel a legszebb gyermekkóru­sok. Egymást érik a klasszikus remekművek bemutatói, olyan remekműveké, melyeket még a fővárosi közönség sem ismer. Josquin-mise, Schütz-passió, Purcell-opera! És ez az egész nagyszerű fellendülés két kiváló muzsi­kusnak, Bodon Pálnak, a zeneiskola nagytudású igaz­gatójának és Vásárhelyi Zoltánnak, a zseniális fiatal kórusdirigensnek műve. Lám, milyen pompás termőföld ez a sokat ócsárolt magyar vidék! Csak legyen ember, aki életképes, értékes magvakat vet belé. Az új Kodály-kompozíciókat Vásárhelyi Zoltán, a kitűnő Városi Dalárda vegyeskarával olyan költői, olyan, mélyen átélt és gazdagon kidolgozott előadásban mutatta be, hogy nincs az a fővárosi együttes, mely tökélete­sebben oldhatta volna meg ezt az ugyancsak nehéz, ké­nyes feladatot. Pedig ez a mindent kívülről vezénylő fiatal muzsikus még csak egy fél év óta irányítja a Vá­rosi Dalárda kórusát. Hová fog még fejlődni ez a pom­pás énekkar ilyen elsőrendű karmester vezetése alatt? Nem kevésbbé kongeniálisan követte az iskolaközi leánykar is Vásárhelyi karmesterpálcáját Kodály »Pün­kösdölő«-jének páratlanul friss, lelkes tolmácsolásánál. De a Kodály-muzsika szellemében nagy és komoly sikert aratott a mester fiatal tanítványainak muzsikája is. Vásárhelyi invenciózus bugaci népdalfeldolgozásait Gergely Ilus, M. Fehérvári Judit és dr. Markó József pompás szólótercettje szólaltatta meg. A Református Egyházi Énekkar — Kremán Sámuelnek, ennek a tiszta­lelkű, elmélyedő, áhítatos művészembernek vezetése alatt — Nádasdy Kálmán egyik népdalfeldolgozásával, Póta Aladár kitűnő Katolikus Egyházi Énekkar­a pedig Bárdos Lajos »Látod-e babám« vegyeskarával kapcsoló­dott be a magyar kóruskultúra reneszánszába. A dalosünnepre, meghívott fővárosi dalárdák »Lie­dertafel«-stílusú éneke — valljuk be — szinte komikus kontraszt volt ennek a magasrendű énekkultúrának szomszédságában. Ezen a dalosünnepélyen Kecskemét képviselte a »fővárosit,­­európai­ kultúrát és a fővárosi dalárdák ... a régi, rossz értelemben vett­­vidéki« nívót. Végeredményben azonban örülnünk kell, hogy a fővárosi dalosok közül éppen a sekélyes dalárdairodalom művelői látogattak el Kecskemétre. Itt, ebben a pompás alföldi városban ugyanis jobban megtanulhatják, mint bárhol másutt, hogy mire képes a »dalárda«, ha hatalmas mű­vészi energiáit a komoly, értékes zeneirodalom szolgá­latába állítja. Olyan ragyogó példa, mint a Kecskeméti Városi Dalárda Kodály-énekének példája, nem marad hatástalanul. Kell, hogy országszerte lelkes követőkre találjon. Tóth Aladár

Next