Pesti Napló, 1935. május (86. évfolyam, 98–123. szám)
1935-05-05 / 102. szám
40 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1935 május 7 Támogató ének vagy farkasok dala? Irta: Bálint György Ünnepélyesen hangzó hűségnyilatkozatok sorozatával kezdődött meg a fiatal magyar írók egy részének bevonulása az egység és a tekintély táborába. A menet, mely meglepő tempóban özönlik be a szélesre tárt kapun, eléggé színes összetételű Régóta »jobboldalinak« ismert írókon kívül vannak itt egykori rendíthetetlen »osztályharcosok« is, akik újabban ráébredtek, hogy támogatni kell »minden olyan megmozdulást«, ami őszintén akar reformokat és tömegtől, gyakorlati célkitűzésektől mindig húzódozó, filozófus hajlandóságú szellemi emberek, akikben hirtelen ellenállhatatlan erővel mozdult meg a »reálpolitikai« ösztön. A szélső kollektivizmus és a szélső individualizmus tegnapi képviselőinek különös, ritka találkozása ez az új egységfront, mely egyébként már csak azért is figyelemreméltó, mert tagjainak jórésze egészen kitűnő író. Termékeny és értékes írói oeuvre ad komoly hátteret és nyomatékot mostani politikai lépésüknek. Maga a lépés eléggé határozott. Valamennyien bejelentik, hogy támogatni fogják a kormányt és ezt a támogatást az egész magyar irodalom, a »szellemi front« kötelességévé teszik. Az indokolás azonban már kevésbé határozott és éles vonalvezetésű, pedig irodalmi megnyilvánulásokban az indokolás mindig sokkal fontosabb, mint az állítás. Azokban a cikkekben, nyilatkozatokban és polemikus megszólalásokban, melyek most gépfegyverkattogásszerű ütemben követik egymást, meglepően kevés az ideológiai tartalom. Nem az ideológiai tisztaságot és világosságot hiányoljuk, hanem egyáltalában az ideológiát. Nem vagyunk túlzott igényűek, nem követeljük kortársainktól az ezernyolcszázharmincas és negyvenes évek magyar reformnemzedékének, a Vörösmartyak és Petőfiek írótáborának hatalmas, magával sodró eszmegazdagságát és elgondolásbeli tisztaságát, mint ahogy nem várjuk el a mai polgárból »népivé« vedlett harcos íróktól a radikalizmusnak azt a fokát sem, ami annak idején báró Eötvös József reformregényeiben, a »Falu jegyzőjé«-ben és a »Magyarország 1514-ben« megnyilatkozott. Méltányosságból inkább csak bizonyos kortársi jelenségekhez mérjük a NEP újonnan alakult írótáborát, az olasz és a német fasizmus intellektuális kereteihez. A fekete és a barna fasizmusnak egyaránt népes irodalmi és publicisztikai frontja van, mely széles alapokra épített, sajátos stílű eszmerendszer hordozója. Ezek az ideológiák mélyebb elemzésben egyenetlenek és kaotikusak ugyan, de mégiscsak ideológiák, világnézetek, szempontsorozatok, melyekből írók és közírók ha ízlésüknek megfelel, bőségesen táplálkozhatnak. A mi új írócsoportunk eddigi programnyilatkozataiban azonban hiába keresünk ilyen eszmei tartalmat. Ami csekély töredékes ideológiai elemet itt-ott találunk, az rendszertelenül, találomra fel-felkapott olasz és német melléktermék. Reformíróink csatasorba tömörültek ugyan, de csak elszigetelt, ösztönös csatakiáltásaik vannak, nem pedig eredeti, meggyőző, lendítő ritmusú harci daluk. E tekintetben nyilván nincsenek egyedül: meg kell osztaniuk az osztrák, lengyel, litván, portugál, stb. tekintélyrendszereket támogató szellemi emberek nyomasztó intellektuális gondjait, őszintén szólva, nem irigyeljük őket: elméleti fronton elmélet nélkül harcolni meglehetősen nehéz is sivár dolog. Ideológia híján egy-két gyakorlati szempont köré csoportosultak tehát ezek a fiatal írók, akik ilyen helyzetben természetesen úgy segítenek magukon, ahogy éppen tudnak. Minthogy pedig a rendelkezésre álló gyakorlati szempontok is meglehetősen kisszámúak ahhoz, hogy nagy szellemi mozgalom hosszabb ideig megélhessen belőlük, a betű élharcosai legalább stílusukkal akarják a nagyobb és izgalmasabb tartalom látszatát kelteni. Ezen a téren azután néhol erős túlzásokba esnek és a NEP mérsékelt, minden szélsőségtől ment reformígéreteit harcos, forradalmi cselekedetek színében próbálják feltüntetni, főképpen az egykori »proletárírók«, akiket a Surgoth Gyulától Ledermann Mórig terjedő széles egységpárti arcvonal bölcs és megfontolt négyéves terve merész képzettársítással, úgy látzik, az ötéves tervre emlékeztet. Pedig ez a négyéves terv — igen okosan — tartózkodik minden túlmerész kísérletezéstől, amit legfelelősebb tényezők számos megnyugtató kijelentése is bizonyít Nem egyszer hangsúlyozták, hogy a tervbevett földreformot nem szabad »földosztással« összetéveszteni. Azoknak, akiket a telepítés földhöz juttat majd, pontosan és lelkiismeretesen meg kell fizetniök a föld árát, hiszen másféle telepítést nem is lehetne elképzelni a magántulajdon szentségének elvére épült polgári társadalami rend kereteiben A nyomorgó rétegek helyzetének enyhítése nem történhet más osztályok rovására: ezt újra és újra nyomatékosan elmondták azok, akik a reformok keresztülvitelének sok tapintatot kívánó, bonyolult munkáját magukra vállalták A pénzügyminiszter egyik választási beszédében a polgárság osztatlan megnyugvására jelentette ki, hogy a reformkormány az ország ügyeit a jó kereskedő gondosságával fogja vezetni, amiben egyébként azt hisszük, senki sem kételkedett komolyan. A szakszervezeteknek korporációkká való átépítése sem mutat szertelen forradalmiságra és az a miniszteri nyilatkozat, mely melegen ajánlotta a dolorozó tömegeknek a spenót erősebb fogyasztását szintén inkább csak patriarchális, megértő jóindulatra vall, mint szélsőséges radikalizmusra. Teljesen indokolatlan tehát, hogy a reformista írók egyrésze forradalmi színben akarja feltüntetni azt A ZENETANÁR írta: SZOMORY DEZSŐ Tanárismerőseim sorában, szerényen és magányosan vonul meg, valóságos clair-obgeur-bei., Benő Gerő zenetanár. Idáig, sűrű és hívságos írásaimban soha nem is szólottam róla, holott minden dicséretet, minden elismerést megérdemel. Főképpen azért érdemel meg minden dicséretet s minden elismerést, mert keresztényi alázata s meg adásos világszemlélete, csöndes egyéni méltóságával párosulván, nemcsak hogy nem áhítozza a feltűnést, a dicséretet, az elismerést, más szóval az érvényesülést, de sőt óvatosan kerüli az effajta óhajokat s ambíciókat, mint az emberi lélek fenségének és nyugalmának fölforgató s megbomlasztó elemeit. Némi kis vagyonkája, kis kertes házikója valamelyik budai hegyoldalban, a rigófüttytől dallamos magányosság és remeteség nyugalmát biztosítják számára jelentéktelen kis adógondokkal tarkítva. Csekély jövedelme gazdaságosan beosztva és tételesen előirányozva a négy évszak szükségleteire, valósággal mértani tervezetbe, merném mondani életmértani ábrákba és formulákba szabályozták bele emberi gyöngeségektől, költséges kívánságoktól és szerelmi indulatoktól mentes, bús-derűs kis egzisztenciáját, melyet bölcs jelszava lebeg körül mint egy kis selyemzászló lobogása ezzel a Shakespeare összes műveiből kiválasztott felírással: Life'» but a Walking shadow, — az élet csak egy elvonuló árny... Nem kívánom Benő Gerő zenetanár lélekbeli alkatát vagy szerkezetét bővebben és tudományosan vegyelemezni, ehhez nincs is meg a kellő készségem, de ha meg is volna a finom műszerek minden pazarságával ez a készségem, még mindig nem volna olvasóközönségem, mely ezt az esetleges lélektani műremeket, ezt az emberábrázoló nagyszerűséget élvezni és apresziálni tudná mai napjaink süllyedt ízlése és züllött szépérzéke mellett. Ilyenformán, nagyobbszerű igények nélkül, csak abban a röpke rajzmodort utánzó skurcban adom e zenetanári művészegyéniség szilhuettjét s meghagyom az estéli lámpafénynek abban az opálos félhomályában, amelyben két óra hosszat ült az asztalomnál s szítt egy szivart, amely nem szelelt. — Nem magamért jöttem, — mondta szerényen, — nem a magam ügyéért, mert hiszen ön nagyon jól tudja, jó magamnak nincs és nem is lehet olyan ügye, ami egy másik ember támogatására szorulna vagy amit én meg nem oldhatnék a tulajdon lelkiismeretemmel, négy fal között, a szobámban. Én Berliozért jöttem. Berliozért abból az alkalomból, hogy ön erről a nagy zeneköltőről egy pár sort írt a múlt napokban... — Nem jól írtam? — kérdeztem aggódással. — Dehogy nem, elég jól, — felelte, — csak éppen nem eléggé tájékozottan s nem azzal az alapossággal, amit öntől várni lehet... Azzal a dallamossággal, amelyhez hozzászoktatta az embert.« Nekem, Berlioz Hektor, nemes lelkével és életével, úgyszólván az én lelkemnek s életemnek tükre. Ha itt egy kis homály mutatkozik, az erősebb nálam s azt mindjárt meg kell, hogy javítsam. Nem sajnáltam az utat, a fáradságot s a költséget az Istenhegy aljáról idáig, csakhogy Önt egy kissé megrójam ebben a matériában s egy kissé fel is világosítsam, ön például elfelejtette megírni, hogy Berlioz, Pestre utaztában, majdnem belefúlt a Dunába. Ez súlyos mulasztás, mikor egy ilyen életről van szó. Hasonlóképpen nem jegyezte fel, hogy végre megérkezvén Pestre s a Duna jobbpartján Budát fedezve fel, egyenesen fel volt háborodva amiért az ő utazási térképén Buda, mint Ofen van megjelölve! Ilyen ragyogóan magyar érzésű volt francia létére! Az az adat is hiányzik az ön írásából, hogy pesti tartózkodása alatt csak tokaji bort ivott s amennyire ideje megengedte, néhány magyar szólásformát is megtanult. Azt ön megírta, mennyire tetszett neki ez a szó: hangverseny. De azt már nem írta meg, hogy egy másik szó még jobban tetszett neki. Egy másik szó, amelyet a pesti boltok kirakatában különböző divatcikkek tömkelegében látott, nagy színes betűkkel egy-egy kartonlapon s ami megjelölte e divatcikkek eredetét — Mi ez a szó! — kérdezem. — Angyali szó! drága, imádott szó a mi szívünknek! Honi! ez az a szó. — Csakugyan, igaz, — mondtam, — honi! Csakhogy Berlioz ezt az ő jegyzeteiben hony-nak írja, ipszilonnal s azért nem ismertem fel. — No lássa, ennek is megvan a magyarázata. Ami nagy magyar nevet látott és hallott Berlioz itt Pesten, mint például gróf Ráday intendáns nevét is, az mind ipszilonnal volt írva. Joggal gondolta, hogy egy ilyen nagyszerű magyar szót mint honi s amelynek ismerte az értelmét, ugyancsak ipszilonnal kell írni. De hiszen hozzánk való vonzalmában odáig ment s amit ön hasonlóképpen elfelejtett megírni, hogy beékelvén a Rákócziindulót a Faustba, magát Faustot, a goethei hőst, egyenesen áthozza Magyarországba, egy délibábos rónaság magányába és romantikájába, a.' 91 álmait szövi tovább, miközben a magyar hadsereg vonul el előtte. Meg is rótta azt egy német zenebíráló, hogy Faustot ilyen önkényesen utaztatja Goethe ellenére... Hát nem nagyon bánta ezt Berlioz, bizony nem bánta! De sőt, saját bevallása szerint máshová is, más országokba is elvitte volna Faustot, ha ezt a maga zenei alkotása számára előnyösnek tartotta volna. S amiért egy olyan személyiségről mint Faust bátran feltehető, hogy szívesen utazgatott mindenfelé a nagy világban. Aztán, ugyancsak Berlioz szerint, nem minden Faust a Goethe Faustja. Vannak más Faustok is. Itt van például a Warlow Faustja s a Spohr operája. Se az egyik, se a másik nem hasonlít a Goethe Faustjához. — Hát ez igaz kérem, — mondtam. —• De hát ez nem is fontos, — mondta a zenetanár. — A fontos az, hogy csakugyan eltévedve a pesti utcán, egy este, nem is a kéziratát nézegette Berlioz egy gázlámpa világánál, amint ön azt sajnos tévesen, leírta. Az igazság az, hogy a Faustlegenda számára a Parasztok körtáncának kórusrefrénjeit komponálta meg a pesti uccán s nem egy gázlámpa világánál, hanem egy bolthelyiség ajtajában, ahová a fény kiáradt belülről. A fény egy másik fényre! — Ezt mind megjegyzem magamnak, — mondtam, — s felhasználom, ha megengedi, egy másik alkalommal. — Még sok mindent mondhatnék amit felhasználhatna a különböző alkalmakkor, — felelte Benő Gerő s csak szívta kitartással azt a bús szivart mely nem szelelt. — Sok mindent! — ismételte, — de már későn van és messze lakom, messze a hegyen. Még csak annyit, hogy a Rákóczi-induló átiratát maga Derlioz e szavakkal jelöli meg: »ce morceau de musique honga. — Hát ez nagyon kedves. — No Isten vele! — mondta s kivonva finom koponyáját a lámpa fényéből, felállott és már indult is a könyvpolcok mentén, az ajtó irányában. — Mondja csak tanár úr, ha szabad valamit kérdeznem... — Tessék! — felelte. — Ez a szivar amit szí, ez is hány? — kérdeztem. — Nem, kérem, ez nem. Ezzel egy külföldi zongorista kínált meg aki átutazóban volt Pesten, — mondta derűsen és ment. a kormányzati rendszert, melynek támogatására oly erőteljesen és hangosan tömörült. Ez a furcsa törekvés csak azzal magyarázható, hogy ezek az írók mozgalmuk ideológiahiányát és bölcseleti légürességét harcias frazeológiával, vagy legalább is harcias hanghordozással kénytelenek pótolni. Szerepük tehát végső fokon abban merül ki, hogy izgatott hangon hirdetik a mérsékletet. Beköszöntőink után egyébként érdeklődéssel várjuk, miként folytatják majd írói minőségükben az új kormányzat segítését. Politizáló írók eddig is voltak és helyes, hogy voltak. A legnagyobb magyar írók legtöbbje politizáló író volt és munkásságukból szuggesztív erővel sugárzott ki a társadalomjavító, embert átformáló célzat Végeredményben tehát nagy gyakorlati célokat szolgáltak, de mindig valamilyen hatalmas, átfogó eszme közvetítő fluidomán keresztül. Általános elméleti alap híján legfeljebb egyes elszigetelt napi teendők propagálásában merülhet ki egységes hadoszlopba fejlődött költőink, regényíróink és esszéistáink helyeslő munkássága. A jó kereskedő gondosságával végrehajtott kisebb-nagyobbrazdasági javításokat és simításokat kísérő kórus fegyelmezett támogató éneke kétségkívül érdekes, új műfaj lesz, de mi őszintén szólva, szívesebben hallgattuk volna ezektől az íróktól továbbra is a »farkasok dalát«, hogy egy régebbi reformköltő szavával éljünk.