Pesti Napló, 1935. május (86. évfolyam, 98–123. szám)

1935-05-05 / 102. szám

40 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1935 május 7 Támogató­ ének vagy farkasok dala? Irta: Bálint György Ünnepélyesen hangzó hűségnyilatkozatok so­rozatával kezdődött meg a fiatal magyar írók egy részének bevonulása az egység és a tekintély táborába. A menet, mely meglepő tempóban özönlik be a szélesre tárt kapun, eléggé szí­nes összetételű­ Régóta »jobboldalinak« ismert írókon kívül vannak itt egykori rendíthetetlen »osztályharcosok« is, akik újabban ráébredtek, hogy támogatni kell »minden olyan megmozdu­lást«, ami őszintén akar reformokat és tömegtől, gyakorlati célkitűzésektől mindig húzódozó, filo­zófus hajlandóságú szellemi emberek, akikben hirtelen ellenállhatatlan erővel mozdult meg a »reálpolitikai« ösztön. A szélső kollektivizmus és a szélső individualizmus tegnapi képviselőinek különös, ritka találkozása ez az új egységfront, mely egyébként már csak azért is figyelemreméltó, mert tagjainak jórésze egészen kitűnő író. Termé­keny és értékes írói oeuvre ad komoly hátteret és nyomatékot mostani politikai lépésüknek. Maga a lépés eléggé határozott. Valamennyien bejelentik, hogy támogatni fogják a kormányt és ezt a támogatást az egész magyar irodalom, a »szellemi front« kötelességévé teszik. Az indokolás azonban már kevésbé határozott és éles vonalve­zetésű, pedig irodalmi megnyilvánulásokban az indokolás mindig sokkal fontosabb, mint az állí­tás. Azokban a cikkekben, nyilatkozatokban és polemikus megszólalásokban, melyek most gép­fegyverkattogásszerű ütemben követik egymást, meglepően kevés az ideológiai tartalom. Nem az ideológiai tisztaságot és világosságot hiányoljuk, hanem egyáltalában az ideológiát. Nem vagyunk túlzott igényűek, nem követeljük kortársainktól az ezernyolcszázharmincas és negyvenes évek magyar reformnemzedékének, a Vörösmartyak és Petőfiek írótáborának hatalmas, magával sodró eszm­egaz­dagságát és elgondolásbeli tisztaságát, mint ahogy nem várjuk el a mai polgárból »népivé« vedlett harcos íróktól a radikalizmusnak azt a fokát sem, ami annak idején báró Eötvös József reformregé­nyeiben, a »Falu jegyzőjé«-ben és a »Magyarország 1514-ben« megnyilatkozott. Méltányosságból in­kább csak bizonyos kortársi jelenségekhez mérjük a NEP újonnan alakult írótáborát, az olasz és a német fasizmus intellektuális kereteihez. A fekete és a barna fasizmusnak egyaránt népes irodalmi és publicisztikai frontja van, mely széles alapokra épített, sajátos stílű eszmerendszer hordozója. Ezek az ideológiák mélyebb elemzésben egyenet­lenek és kaotikusak ugyan, de mégiscsak ideoló­giák, világnézetek, szempontsorozatok, melyekből írók és közírók ha ízlésüknek megfelel, bőségesen táplálkozhatnak. A mi új írócsoportunk eddigi programnyilatkozataiban azonban hiába keresünk ilyen eszmei tartalmat. Ami csekély töredékes ideológiai elemet itt-ott találunk, az rendszertele­nül, találomra fel-felkapott olasz és német mellék­termék. Reformíróink csatasorba tömörültek ugyan, de csak elszigetelt, ösztönös csatakiáltásaik vannak, nem pedig eredeti, meggyőző, lendítő rit­musú harci daluk. E tekintetben nyilván nincse­nek egyedül: meg kell osztaniuk az osztrák, len­gyel, litván, portugál, stb. tekintélyrendszereket támogató szellemi emberek nyomasztó intellek­tuális gondjait, őszintén szólva, nem irigyeljük őket: elméleti fronton elmélet nélkül harcolni meglehetősen nehéz is sivár dolog. Ideológia híján egy-két gyakorlati szempont köré csoportosultak tehát ezek a fiatal írók, akik ilyen helyzetben természetesen úgy segítenek magukon, ahogy éppen tudnak. Minthogy pedig a rendelkezésre álló gyakorlati szempontok is meglehetősen kisszámúak ahhoz, hogy nagy szel­lemi mozgalom hosszabb ideig megélhessen be­lőlük, a betű élharcosai legalább stílusukkal akarják a nagyobb és izgalmasabb tartalom lát­szatát kelteni. Ezen a téren azután néhol erős túlzásokba esnek és a NEP mérsékelt, minden szélsőségtől ment reformígéreteit harcos, forra­dalmi cselekedetek színében próbálják feltün­tetni, főképpen az egykori »proletárírók«, akiket a Surgoth Gyulától Ledermann Mórig terjedő széles egységpárti arcvonal bölcs és megfontolt négyéves terve merész képzettársítással, úgy lát­zik, az ötéves tervre emlékeztet. Pedig ez a négy­éves terv — igen okosan — tartózkodik minden túlmerész kísérletezéstől, amit legfelelősebb té­nyezők számos megnyugtató kijelentése is bizo­nyít Nem egyszer hangsúlyozták, hogy a terv­bevett földreformot nem szabad »földosztással« összetéveszteni. Azoknak, akiket a telepítés föld­höz juttat majd, pontosan és lelkiismeretesen meg kell fizetniök a föld árát,­­ hiszen másféle telepítést nem is lehetne elképzelni a magántu­lajdon szentségének elvére épült polgári társa­dalami rend kereteiben A nyomorgó rétegek helyzetének enyhítése nem történhet más osztá­lyok rovására: ezt újra és újra nyomatékosan el­mondták azok, akik a reformok keresztülvitelé­nek sok tapintatot kívánó, bonyolult munkáját magukra vállalták­ A pénzügyminiszter egyik választási beszédében a polgárság osztatlan meg­nyugvására jelentette ki, hogy a reformkormány az ország ügyeit a jó kereskedő gondosságával fogja vezetni,­­ amiben egyébként azt hisszük, senki sem kételkedett komolyan. A szakszerve­zeteknek korporációkká való átépítése sem mutat szertelen forradalmiságra és az a miniszteri nyi­latkozat, mely melegen ajánlotta a dolorozó töme­geknek a spenót erősebb fogyasztását szintén inkább csak patriarchális, megértő jóindulatra vall, mint szélsőséges radikalizmusra. Teljesen indokolatlan tehát, hogy a reformista írók egy­része forradalmi színben akarja feltüntetni azt A ZENETANÁR írta: SZOMORY DEZSŐ Tanárismerőseim sorában, szerényen és magá­nyosan vonul meg, valóságos clair-obgeur-bei., Benő Gerő zenetanár. Idáig, sűrű és hívságos írá­saimban soha nem is szólottam róla, holott minden dicséretet, minden elismerést megérdemel. Főkép­pen azért érdemel meg minden dicséretet s min­den elismerést, mert keresztényi alázata s meg adásos világszemlélete, csöndes egyéni méltóságá­val párosulván, nemcsak hogy nem áhítozza a feltűnést, a dicséretet, az elismerést, más szóval az érvényesülést, de sőt óvatosan kerüli az effajta óhajokat s ambíciókat, mint az emberi lélek fen­ségének és nyugalmának fölforgató s megbom­lasztó elemeit. Némi kis vagyonkája, kis kertes házikója valamelyik budai hegyoldalban, a rigó­füttytől dallamos magányosság és remeteség nyu­galmát biztosítják számára jelentéktelen kis adó­gondokkal tarkítva. Csekély jövedelme gazdasá­gosan beosztva és tételesen előirányozva a négy évszak szükségleteire, valósággal mértani terve­zetbe, merném mondani életmértani ábrákba és formulákba szabályozták bele emberi gyöngesé­gektől, költséges kívánságoktól és szerelmi indu­latoktól mentes, bús-derűs kis egzisztenciáját, me­lyet bölcs jelszava lebeg körül mint egy kis se­lyemzászló lobogása ezzel a Shakespeare összes műveiből kiválasztott felírással: Life'» but a Wal­king shadow, — az élet csak egy elvonuló árny... Nem kívánom Benő Gerő zenetanár lélekbeli alkatát vagy szerkezetét bővebben és tudományo­san vegyelemezni, ehhez nincs is meg a kellő kész­ségem, de ha meg is volna a finom műszerek min­den pazarságával ez a készségem, még mindig nem volna olvasóközönségem, mely ezt az esetleges lélektani műremeket, ezt az emberábrázoló nagy­szerűséget élvezni és apresziálni tudná mai nap­jaink süllyedt ízlése és züllött szépérzéke mellett. Ilyenformán, nagyobbszerű igények nélkül, csak abban a röpke rajzmodort utánzó skurcban adom e zenetanári művészegyéniség szilhuettjét s meghagyom az estéli lámpafénynek abban az opá­los félhomályában, amelyben két óra hosszat ült az asztalomnál s szítt egy szivart, amely nem szelelt. — Nem magamért jöttem, — mondta szerényen, — nem a magam ügyéért, mert hiszen ön nagyon jól tudja, jó magamnak nincs és nem is lehet olyan ügye, ami egy másik ember támogatására szorulna vagy amit én meg nem oldhatnék a tu­lajdon lelkiismeretemmel, négy fal között, a szo­bámban. Én Berliozért jöttem. Berliozért abból az alkalomból, hogy ön erről a nagy zeneköltőről egy pár sort írt a múlt napokban... — Nem jól írtam? — kérdeztem aggódással. — Dehogy nem, elég jól, — felelte, — csak ép­pen nem eléggé tájékozottan s nem azzal az ala­possággal, amit öntől várni lehet... Azzal a dal­lamossággal, amelyhez hozzászoktatta az embert.« Nekem, Berlioz Hektor, nemes lelkével és életé­vel, úgyszólván az én lelkemnek s életemnek tükre. Ha itt egy kis homály mutatkozik, az erősebb ná­lam s azt mindjárt meg kell, hogy javítsam. Nem sajnáltam az utat, a fáradságot s a költséget az Istenhegy aljáról idáig, csakhogy Önt egy kissé megrójam ebben a matériában s egy kissé fel is világosítsam, ön például elfelejtette megírni, hogy Berlioz, Pestre utaztában, majdnem belefúlt a Dunába. Ez súlyos mulasztás, mikor egy ilyen élet­ről van szó. Hasonlóképpen nem jegyezte fel, hogy végre megérkezvén Pestre s a Duna jobbpartján Budát fedezve fel, egyenesen fel volt háborodva amiért az ő utazási térképén Buda, mint Ofen van megjelölve! Ilyen ragyogóan magyar érzésű volt francia létére! Az az adat is hiányzik az ön írásá­ból, hogy pesti tartózkodása alatt csak tokaji bort ivott s amennyire ideje megengedte, néhány ma­gyar szólásformát is megtanult. Azt ön megírta, mennyire tetszett neki ez a szó: hangverseny. De azt már nem írta meg, hogy egy másik szó még jobban tetszett neki. Egy másik szó, amelyet a pesti boltok kirakatában különböző divatcikkek tömkelegében látott, nagy színes betűkkel egy-egy kartonlapon s ami megjelölte e divatcikkek eredetét — Mi ez a szó! — kérdezem. — Angyali szó! drága, imádott szó a mi szí­vünknek! Honi! ez az a szó. — Csakugyan, igaz, — mondtam, — honi! Csak­hogy Berlioz ezt az ő jegyzeteiben hony-nak írja, ipszilonnal s azért nem ismertem fel. — No lássa, ennek is megvan a magyarázata. Ami nagy magyar nevet látott és hallott Berlioz itt Pesten, mint például gróf Ráday intendáns nevét is, az mind ipszilonnal volt írva. Joggal gon­dolta, hogy egy ilyen nagyszerű magyar szót mint honi s amelynek ismerte az értelmét, ugyan­csak ipszilonnal kell írni. De hiszen hozzánk való vonzalmában odáig ment s amit ön hasonlóképpen elfelejtett megírni, hogy beékelvén a Rákóczi­indulót a Faust­ba, magát Faustot, a goethei hőst, egyenesen áthozza Magyarországba, egy délibábos rónaság magányába és romantikájába, a.' 91 álmait szövi tovább, miközben a magyar hadsereg vonul el előtte. Meg is rótta azt egy német zenebíráló, hogy Faustot ilyen önkényesen utaztatja Goethe ellenére... Hát nem nagyon bánta ezt Berlioz, bi­zony nem bánta! De sőt, saját bevallása szerint máshová is, más országokba is elvitte volna Faustot, ha ezt a maga zenei alkotása számára elő­nyösnek tartotta volna. S amiért egy olyan szemé­lyiségről mint Faust bátran feltehető, hogy szí­vesen utazgatott mindenfelé a nagy világban. Aztán, ugyancsak Berlioz szerint, nem minden Faust a Goethe Faustja. Vannak más Faustok is. Itt van például a Warlow Faustja s a Spohr ope­rája. Se az egyik, se a másik nem hasonlít a Goethe Faustjához. — Hát ez igaz kérem, — mondtam. —• De hát ez nem is fontos, — mondta a zene­tanár. — A fontos az, hogy csakugyan eltévedve a pesti utcán, egy este, nem is a kéziratát nézegette Berlioz egy gázlámpa világánál, amint ön azt sajnos tévesen, leírta. Az igazság az, hogy a Faust­legenda számára a Parasztok körtáncá­nak kórus­refrénjeit komponálta meg a pesti uccán s nem egy gázlámpa világánál, hanem egy bolthelyiség ajtajában, ahová a fény kiáradt belülről. A fény egy másik fényre! — Ezt mind megjegyzem magamnak, — mond­tam, — s felhasználom, ha megengedi, egy másik alkalommal. — Még sok mindent mondhatnék amit felhasz­nálhatna a különböző alkalmakkor, — felelte Benő Gerő s csak szívta kitartással azt a bús szivart mely nem szelelt. — Sok mindent! — ismételte, — de már későn van és messze lakom, messze a he­gyen. Még csak annyit, hogy a Rákóczi-induló át­iratát maga Derlioz e szavakkal jelöli meg: »ce morceau de musique hong­a. — Hát ez nagyon kedves. — No Isten vele! — mondta s kivonva finom koponyáját a lámpa fényéből, felállott és már in­dult is a könyvpolcok mentén, az ajtó irányában. — Mondja csak tanár úr, ha szabad valamit kérdeznem... — Tessék! — felelte. — Ez a szivar amit szí, ez is hány? — kér­deztem. — Nem, kérem, ez nem. Ezzel egy külföldi zon­gorista kínált meg aki átutazóban volt Pesten, — mondta derűsen és ment. a kormányzati rendszert, melynek támogatására oly erőteljesen és hangosan tömörült. Ez a fur­csa törekvés csak azzal magyarázható, ho­gy ezek az írók mozgalmuk ideológiahiányát és bölcseleti légürességét harcias frazeológiával, vagy leg­alább is harcias hanghordozással kénytelenek pótolni. Szerepük tehát végső fokon abban me­rül ki, hogy izgatott hangon hirdetik a mérsék­letet. Beköszöntőink után egyébként érdeklődéssel várjuk, miként folytatják majd írói minőség­ük­ben­ az új kormányzat segítését. Politizáló írók eddig is voltak és helyes, hogy voltak. A legna­gyobb magyar írók legtöbbje politizáló író volt és munkásságukból szuggesztív erővel sugárzott ki a társadalomjavító, embert átformáló célzat Végeredményben tehát nagy gyakorlati célokat szolgáltak, de mindig valamilyen hatalmas, átfogó eszme közvetítő fluidomán keresztül. Általános elméleti alap híján legfeljebb egyes elszigetelt napi teendők propagálásában merülhet ki egysé­ges hadoszlopba fejlődött költőink, regényíróink és esszéistáink helyeslő munkássága. A jó keres­kedő gondosságával végrehajtott kisebb-nagyobb­­razdasági javításokat és simításokat kísérő kórus fegyelmezett támogató éneke kétségkívül érdekes, új műfaj lesz, de mi őszintén szólva, szíveseb­ben hallgattuk volna ezektől az íróktól továbbra is a »farkasok dalát«,­­ hogy egy régebbi re­form­költő szavával éljünk.

Next