Pesti Napló, 1935. május (86. évfolyam, 98–123. szám)

1935-05-05 / 102. szám

Szombat PESTI NAPLÓ 1935 május 4 118 AMERIKAI TUDÓSÍT­ÁSOK :»zx« A film első tapogatózásai, igazi létjogosultsága, egy új műfaj megteremtése felé Úttörő kísérletek lélekállapotok képszerű érzékeltetésére Új kifejezésmódok, amelyekkel semilyen kás művészet nem versenyezhet — E­gy magyar tehetség érdekes munkája Hollywoodban Hollywood, május. (A Pesti Napló munkatársától.) A néző, egy a sokmilliónyi világközönségből, ül a sötét moziteremben és feszülten figyel a vi­lágító vászon felé, amin a földgömb távoli ré­szein lejátszódó eseményeket lát: a »Heti híradó« elhozza elibénk Mandzsúria ismeretlen síkságait, megismerkedünk az abesszíniai hadsereg felsze­relésével, a katonák típusával, figyeljük az angol diákok evezőstílusát, mindent, ami széles e vilá­gon létezik és történik. (Ezekben a napokban pél­dául büszkén nézünk körül a félhomályban az ál­mélkodó arcokon, amikor a magyar asztali­ten­nisz világbajnokok játékát fel-felszisszenő cso­dálkozás és elragadtatás kíséri ...­ S utána, mint mindig, amikor távoli országok eddig számunkra elérhetetlen pontjaira visz el bennünket a fel­vevőgép, megint egyszer leszögezzük magunkban, mekkora áldás ez a csodálatos találmány az em­beriség számára, íme, adott valamit nekünk, ami új, ami ezelőtt nem létezett, ami kizárólag a filmgép által válhatott közkinccsé. Azután következik a többé-kevésbé sikerült és élvezetes »darab«. És a néző agyának belső rétegé­ben, minden érdeklődésen, sőt izgalmon túl,dolgozni kezd a definiáláshoz szokott, dolgokat a maguk helyére való beillesztésre beállított, hajlandó­ság, a megvesztegethetetlenül józan rendezkedő aktivitás, amit nem képes elhallgattatni a törté­nt még olyan érdekes és lebilincselő volta sem. SL aZ ember automatikusan megállapítja, hogy az illető film voltaképpen detektívregény vagy színpadi dráma, vagy bohózat, tehát valamelyike a létező műfajoknak, amit másképpen is lehetne velünk közölni, gyakran még azt is, hogy más érzékeltetési módok művészibb eszközökkel, több esztétikai élvezetet adva, tudnák azt nekünk nyújtani, mint amekkorát ez a mindent szájunkba rágó, átlátszó, fantáziánkra semmit nem bízó, népszerű művészetszurrogátum, a film, képes ajándékozni. Más szóval: a nézőben ott lappang a gyanú, hogy aligha kapta azért a világ ajándékba ezt a, ma még ismeretlen lehetőségeket tartogató, tech­nikai találmányt, hogy az pusztán régi műfajok területét próbálja magának kisajátítani és­ ezt el kell ismerni, népszerűsíteni. S rögtön utána tü­relmetlenül kérdi magától: mikor jön már el az az idő, amikor új művészi kifejezésmódot talál magának a film, olyant, amely lényegének, adott­ságainak megfelel és amivel olyan területeit tárhatná fel az életnek, amik — a fényképező­lencse tárgyilagos ridegségével visszaadható rea­litásokon túl — ismeretlen stílust és témakört tárhatnak fel egy új műfaj számára! S akkor a film alkotó költő eszközévé lehetne, akinek meg­nyilvánulási lehetősége nem a szó, hanem a foto­grafálógép... Abban a percben, amikor a film igazi művész fantáziájának szolgálatában olyas­mit fog adni tudni, amit addig más művészet nem volt képes nyújtani, fog megszületni egy teljesen új, örök időkre teremtett új művészetág! Mert mostanáig a film csak más művészetek te­rületeit sajátította ki, több-kevesebb­ sikerrel, határátlépésekből tartotta fenn látszatát egy ar­tisztikus produkciónak, de egyelőre nem találta még meg igazi létjogosultságát, a kizárólag­ ál­tala kifejezhető témakört és az annak megfelelő kifejezésmódot, elengedhetetlen kritérumait egy művészetág önálló művészet voltának. Újabban azután előfordul néha, hogy a sötét nézőtéren az ember hirtelen felfigyel: pár pilla­­nat következik egy-egy történet keretében, ami olyan megdöbbentően meglepő, mint jel, hang, materializáció egy emberi érzékek előtt elzárt dimenzióból, valami egés­zen újszerű, valami fa­lakat tá­rító, tértől és időtől függetlenedett, reali­tások bilincsei alól felszabadult fantázia éli ki magát pár pillanaton át a vásznon « nézőnek alig van arra ideje, h­eary felderengjen benne: »Ez új, igen, ez új, ebből kellene több, ilyennek kel­lene az egésznek lennie!« — és már fut tovább a film realisztikus része, a detektívdráma, regény vagy bohózat, vagy operett, a régi, megszokott sínen. Ezeket a rövid, különös részeket akkor kap­juk, amikor vagy a szereplők lelkiállapotát akar­ják mindenféle, merészen összecsoportosított­­tárgy vagy vidék képével megmutatni, vagy ami­kor idő múlásának jelzésére van szükség, olyas­mire, amit nemrég még, igen egyszerűen, ilyen feliratokkal pótoltak: »Húsz évvel később« vagy. •a három hónap múlt el a gyászeset óta...* stb. Ma, a feliratok teljes kiveszése óta, az ilyen úgy­nevezett »time-lapse«-ot, éppen úgy, mint a tér­változást, szemléltető úton közlik a nézővel. És itt, ezen a ponton, kezd kinőni v­alami a szolgaian természetet utánzó fényképezésből, ami új utat jelezhetne egy jövő, önálló filmművészet felé! Ezeket az úgynevezett »special effect«-eket, az irreális, kizárólag fantáziából fakadó, különös felvételeket igen kevés specialista tudja készí­teni, akik egészen önálló írói és rendezői hatás­körrel dolgoznak. Adva van, mondjuk, egy film, amelyben a hős rettenetesen izgatott lelkiálla­potban sikkasztás vádja alatt öngyilkosság tervé­vel foglalkozik. Akkor a kéziratban csak ennyi van jelezve: »Lelkiállapota »special effect«-tel be­mutatva.« Erre behívják az erre a munkakörre szerződtetett specialistát, aki elolvassa a kézira­tot, megnézi esetleg a már meglévő felvételeket, azután költ hozzá egy ió lelkiállapot-illusztrálást«, amit saját maga rendez, függetlenül a film ren­dezőjétől, külön T.camera­ mans által fotografáltat és maga kopíroztat és »vág«. A fenti lelkikonflik­tus esetében például a film hősének arcát látjuk vívódó kifejezéssel és rajta keresztben megjele­nik a börtönrács, amibe belevág egy sínpár, — a menekülés lehetőségének gondolata — ami átol­vad egy, a homlok mögött felderengő pénz­csomóba, utána az arc mellett felbukkan mégegy­szer a saját arca, csukott szemekkel, homlokán lőtt sebbel és háttérben az imádott nő szemei csillannak fel, amin ferdén átfutnak bilincsek és láncok. Közben az egész fölött, mint egy állandó vízió, nyomdagépek ontják az újságpéldányokat, a sikkasztó elfogatását vagy öngyilkosságát je­lentő nagybetűs címekkel. Mindez úgy hat, mint futurista festmények folyton változó láncolata, egyenként nézve a filmkockák elképesztően fur­csák és érthetetlennek tűnnek... Pár pillanatig tart az egész filmrészlet, de utána a néző teljesen tisztában van egy bonyolult lelkiállapottal! Ennek a kifejezési módnak, amely végtelenül bonyolult technikai módszereket és még nagyobb írói és festői fantáziát követel meg, két mestere van Hollywoodban: az egyik Slavko Vorkapich nevű zimonyi szerb, aki Budapesten a Képzőmű­vészeti Főiskolán Zempléni növendéke volt hosszú ideig. (Kérdésemre, mikor múltkoriban megismerkedtem vele, azt mondta, hogy magya­rul nem tud...) Végtelenül tehetséges, voltakép­pen ő fektette le ezeknek a felvételeknek alapjait. Második legkiválóbb művelője és lehetőségei­nek tágítója, egy budapesti fiatal művész, Hoff­mann János, aki szintén festőnek készült, ugyan­csak a Képzőművészeti Főiskolán és főleg Szol­nokon, Fényes Adolf mellett szerezte kiképzését. Egészen elsőrangú rajzoló és grafikus, a festmé­nyein feltűnően finom színérzék és erős jellemző erők bizonyítják, mennyire kár, hogy mostanában nem ér többé rá arra, hogy régi hivatásának él­jen. Hoffmann húszéves korában átjött Ameri­kába, három évet töltött itt, dolgozott Pogány Willy és a bécsi származású kitűnő Urban Jó­zsef mellett, díszleteket és kosztümöket tervezett, e­közben kitalált egy üvegfestményre hasonlító technikájú plakátkészítési módot, amivel nagy sikere volt — végül pedig kijött Hollywoodba, ahol a »Sárga liliom« díszleteit tervezte meg Korda számára. Ekkor került össze Vorkapich­csal és ekkor tanulta meg a filmvágás nehéz és fontos mesterségét, amely a meglévő felvételek csoportosításával, hosszúságuk, tempójuk meg­határozásával sorsdöntő minden film sikerére nézve. (Már készen álló film meséjét teljesen meg lehet változtatni ügyes átvágás által!) Mikoriban a hangos film új volt, hazautazott és az első magyar beszélő film, A »Kék bálvány«, felvételein dolgozott, utána a n Hyppolite-on, az­után Berlinbe hívták és ott Székely István, Kurt Bois. Pasternak filmjeit vágta. Nyolc hónapi munka után visszatért Hollywoodba Hoffmann és azóta számtalan rendkívül érdekes részletet komponált bele a legnagyobb sikerű itteni fil­mekbe, legutóbb az év legjobb produkcióinak díját elnyert két filmbe, mely Magyarországon is óriási sikert arattak: az egyik az »Ez történt egy éjszaka, Claudette Colberttel és Clark Gable­lel, a másik, amiben Grace Moore híres operarész­leteket énekel s aminek magyar címét, sajnos, nem tudom ... Hoffmann különösen kitűnően­­ tud bánni mozgások ritmusával: az egyik Mary Pickford-filmben a hősnő ég Leslie Howard hosszú és keservesen fárasztó vándorlását ekhós szekéren, hónapokon­­által, sárbamerülő kerekek, lovak lassuló lépésű, fáradt patáinak mutatásá­val, egy-egy esőtől vagy hótól vert arcnak, egyet­len , sarat lapátoló fel-felvillanó szerszámnak elibénkhozásával olyan szuggesztíven tudja adni, hogy szinte belefárad a néző a tér és idő végtelen nehézségeibe. És ugyanannak a történetnek a shappy endet­ megint mozgáson át hozza ki: egy pár gyermekpelenka leng egy kötélen, aztán át­olvad egy pontosan ugyanolyan ritmusú bölc­ső­ingásba, ami megint átolvad egy hintaló kiza­bálózásába (ebből már megtudjuk, hogy a cse­csemő gyermekké nőtt) és végül átsiklik egy még mindig pontosan ugyanolyan ritmusú hintába, amin már három gyermek mulat. Évek elteltét, egy család keletkezését a néző egyetlen szó és minden magyarázat nélkül megértette. Ma már bonyolultabb feladatokat is tud meg­oldani a »special effect«, mint ezeket, de, mint minden újítástól, ezektől is fáznak egyelőre a kommerciális szellemű producerek! Vorkapieh készítette például a »Copperfield Dávid« remek fantáziabetétjeit, de a legötletesebbeket és legel­ragadóbbakat­­ kihagyták belőle, mert »túlme­részeknek« találták őket! Pedig volt közöttük néhány, amiknél bűbájosabbakat még soha vász­non nem láttam: van egy, amin a fiatal Copper­field Dóráról álmodik, sétál vele egy virágos­kertben fel a dombra és utánuk galoppozik a lány kis kínai pincsije, egyszerre lassított felvé­tel következik, amitől a lépések lebegésnek tűn­­nek, a kiskutya is szállni látszik a virágok fe­lett... Felérnek a dombtetőre, előttük a bárány­felhős tavaszi égbolt é­s a domb pereméről tá­voli kis alakjaik könnyedén és természetesen át­lépnek egy bárányfelhőre, ahonnan tovább sétál­nak, maguk mögött a lebegő pincsivel, felhőről felhőre, mind kisebbekké válva, egyenesen fel az égbe! (És ezt nem merték bennehagyni a film­ben ...) Hoffmann, aki már a legtöbb sztárral együtt dolgozott, az amerikai és angol lapokban minden munkája után külön dicséreteket, rajongó jelzők­kel megspékelve, kap: itt, külföldön m­ár ismerik ennek az új műfajnak a jelentőségét és külön ki­emelik, méltányolják, úttörő mestereit! De ma még munkájukat keretek közé szorítják, csak hé­zagpótlásra használják fel, fantáziájukat korlá­tozzák. Holott ők tudják, mennyi új lehetőség van a kezeik között, amikre a tévutakon kalan­dozó mai filmkészítők nem is gondolnak: Hoff­mann például készített egy filmet a Sierra Ne­­vada- hegység csodaszép havas csúcsain és víz­esései között, egy filmet, amelyben egyetlen em­ber, de még állat sem szerepel és amely mind­amellett izgalmasan érdekes és megkapó! Semmi mást nem látunk, mint például hómezőt, amint, egészen közelről, szinte a pórusai fölött fotogra­fálva, éppen olvadni kezd, a napsugarak bomlása alatt, vízesés ritmusát, fák árnyékának játékát, köves folyómeder mélyén fagyökerek táncát, aho­gyan, a futó habokon át nézve, fehér kígyókként vonaglanak, vízgyűrűk keletkezését sima felszí­nen, de mindezt egészen új szögből fényképezve, olyan intim közelségből és olyan leírhatatlanul festőien, ho­gy az ember valahogyan boldogan és könnyen lélegzik tőle, mintha maga is a csúcsok világában figyelné a sok gyönyörűséget,­ egyes­egyedül a természettel. Egy zápor közeledését megéljük gomolygó felhőrészletek és hajladozó fakoronák, számtalan, folyton más váltakozásán keresztül és mikor száraz, szomjas sziklák göm­bölyű felületét látjuk, egészen alacsonyról és kö­zelről felvéve, alig pár négyzetmétert, ami mint­egy bogár perspektívájából nézve, egész világos­nak tűnik s rajtuk egyszerre megjelennek az első sötét foltok, az eső cseppjei — olyan drámai a hatásuk, mint egy váratlan »happy end«-é! Ilyesmit ma még nehéz más »mese« nélkül, önállóan és öncélúan beadni annak az átlag kis­polgár amerikainak, aki számára ma a filmeket gyártják. Mert csakis ők jelentik itt az üzletet: a külföld és a nagyvárosok alig számítanak az ő túlnyomó többségükkel szemben! Csakis őreájuk hivatkoznak folyton a teljhatalmú filmuralko­dók: »Gondoljon arra, az Isten szerelmére, megér­tené-e a történetét az oshkoshi vagy bigspringei suszter?« De mégis: ma már betört a fantázia és az új stílus a film birodalmába, egyelőre evőka­nalanként beadva! Az oshkoshi és bigspringei suszter már megérti az idő és tér és bonyolult lelkiállapotok újszerű jelzését... kezdi meg­szokni az új nyelvet — s lehet, hogy nemsokára érett lesz arra is, hogy még merészebb kísérletek, olyan összefü­atsző cselekményeket vigyenek elébe új módszerekkel, amiket színpad és könyv nem képes elmondani! Lehet, hogy már csak pár év választ el bennünket attól, hogy a film megta­lálja saját külön területét, nyelvét, új, kizárólag általa kifejezhető, igazi lehetőségeit. I N­ÖVÉNYKLINIKA szobanövényeit, kaktuszait lutányosan az akazelitan­ét ülteti, fino­ia. erkélydlszIkssk««, s'íhUilltet-Sais­ket tslíjssan remisx. musköttihot igen olcsón ssS3.it. Budapest, Németvölgyi út 1" Telefon : 54—4—4" Kertészeti telep: Pestszenterzsébeti Klinger major)!.. .-fr­íí

Next