Pesti Napló, 1935. május (86. évfolyam, 98–123. szám)
1935-05-05 / 102. szám
Szombat PESTI NAPLÓ 1935 május 4 118 AMERIKAI TUDÓSÍTÁSOK :»zx« A film első tapogatózásai, igazi létjogosultsága, egy új műfaj megteremtése felé Úttörő kísérletek lélekállapotok képszerű érzékeltetésére Új kifejezésmódok, amelyekkel semilyen kás művészet nem versenyezhet — Egy magyar tehetség érdekes munkája Hollywoodban Hollywood, május. (A Pesti Napló munkatársától.) A néző, egy a sokmilliónyi világközönségből, ül a sötét moziteremben és feszülten figyel a világító vászon felé, amin a földgömb távoli részein lejátszódó eseményeket lát: a »Heti híradó« elhozza elibénk Mandzsúria ismeretlen síkságait, megismerkedünk az abesszíniai hadsereg felszerelésével, a katonák típusával, figyeljük az angol diákok evezőstílusát, mindent, ami széles e világon létezik és történik. (Ezekben a napokban például büszkén nézünk körül a félhomályban az álmélkodó arcokon, amikor a magyar asztalitennisz világbajnokok játékát fel-felszisszenő csodálkozás és elragadtatás kíséri ... S utána, mint mindig, amikor távoli országok eddig számunkra elérhetetlen pontjaira visz el bennünket a felvevőgép, megint egyszer leszögezzük magunkban, mekkora áldás ez a csodálatos találmány az emberiség számára, íme, adott valamit nekünk, ami új, ami ezelőtt nem létezett, ami kizárólag a filmgép által válhatott közkinccsé. Azután következik a többé-kevésbé sikerült és élvezetes »darab«. És a néző agyának belső rétegében, minden érdeklődésen, sőt izgalmon túl,dolgozni kezd a definiáláshoz szokott, dolgokat a maguk helyére való beillesztésre beállított, hajlandóság, a megvesztegethetetlenül józan rendezkedő aktivitás, amit nem képes elhallgattatni a történt még olyan érdekes és lebilincselő volta sem. SL aZ ember automatikusan megállapítja, hogy az illető film voltaképpen detektívregény vagy színpadi dráma, vagy bohózat, tehát valamelyike a létező műfajoknak, amit másképpen is lehetne velünk közölni, gyakran még azt is, hogy más érzékeltetési módok művészibb eszközökkel, több esztétikai élvezetet adva, tudnák azt nekünk nyújtani, mint amekkorát ez a mindent szájunkba rágó, átlátszó, fantáziánkra semmit nem bízó, népszerű művészetszurrogátum, a film, képes ajándékozni. Más szóval: a nézőben ott lappang a gyanú, hogy aligha kapta azért a világ ajándékba ezt a, ma még ismeretlen lehetőségeket tartogató, technikai találmányt, hogy az pusztán régi műfajok területét próbálja magának kisajátítani és ezt el kell ismerni, népszerűsíteni. S rögtön utána türelmetlenül kérdi magától: mikor jön már el az az idő, amikor új művészi kifejezésmódot talál magának a film, olyant, amely lényegének, adottságainak megfelel és amivel olyan területeit tárhatná fel az életnek, amik — a fényképezőlencse tárgyilagos ridegségével visszaadható realitásokon túl — ismeretlen stílust és témakört tárhatnak fel egy új műfaj számára! S akkor a film alkotó költő eszközévé lehetne, akinek megnyilvánulási lehetősége nem a szó, hanem a fotografálógép... Abban a percben, amikor a film igazi művész fantáziájának szolgálatában olyasmit fog adni tudni, amit addig más művészet nem volt képes nyújtani, fog megszületni egy teljesen új, örök időkre teremtett új művészetág! Mert mostanáig a film csak más művészetek területeit sajátította ki, több-kevesebb sikerrel, határátlépésekből tartotta fenn látszatát egy artisztikus produkciónak, de egyelőre nem találta még meg igazi létjogosultságát, a kizárólag általa kifejezhető témakört és az annak megfelelő kifejezésmódot, elengedhetetlen kritérumait egy művészetág önálló művészet voltának. Újabban azután előfordul néha, hogy a sötét nézőtéren az ember hirtelen felfigyel: pár pillanat következik egy-egy történet keretében, ami olyan megdöbbentően meglepő, mint jel, hang, materializáció egy emberi érzékek előtt elzárt dimenzióból, valami egészen újszerű, valami falakat tárító, tértől és időtől függetlenedett, realitások bilincsei alól felszabadult fantázia éli ki magát pár pillanaton át a vásznon « nézőnek alig van arra ideje, heary felderengjen benne: »Ez új, igen, ez új, ebből kellene több, ilyennek kellene az egésznek lennie!« — és már fut tovább a film realisztikus része, a detektívdráma, regény vagy bohózat, vagy operett, a régi, megszokott sínen. Ezeket a rövid, különös részeket akkor kapjuk, amikor vagy a szereplők lelkiállapotát akarják mindenféle, merészen összecsoportosítotttárgy vagy vidék képével megmutatni, vagy amikor idő múlásának jelzésére van szükség, olyasmire, amit nemrég még, igen egyszerűen, ilyen feliratokkal pótoltak: »Húsz évvel később« vagy. •a három hónap múlt el a gyászeset óta...* stb. Ma, a feliratok teljes kiveszése óta, az ilyen úgynevezett »time-lapse«-ot, éppen úgy, mint a térváltozást, szemléltető úton közlik a nézővel. És itt, ezen a ponton, kezd kinőni valami a szolgaian természetet utánzó fényképezésből, ami új utat jelezhetne egy jövő, önálló filmművészet felé! Ezeket az úgynevezett »special effect«-eket, az irreális, kizárólag fantáziából fakadó, különös felvételeket igen kevés specialista tudja készíteni, akik egészen önálló írói és rendezői hatáskörrel dolgoznak. Adva van, mondjuk, egy film, amelyben a hős rettenetesen izgatott lelkiállapotban sikkasztás vádja alatt öngyilkosság tervével foglalkozik. Akkor a kéziratban csak ennyi van jelezve: »Lelkiállapota »special effect«-tel bemutatva.« Erre behívják az erre a munkakörre szerződtetett specialistát, aki elolvassa a kéziratot, megnézi esetleg a már meglévő felvételeket, azután költ hozzá egy ió lelkiállapot-illusztrálást«, amit saját maga rendez, függetlenül a film rendezőjétől, külön T.camera mans által fotografáltat és maga kopíroztat és »vág«. A fenti lelkikonfliktus esetében például a film hősének arcát látjuk vívódó kifejezéssel és rajta keresztben megjelenik a börtönrács, amibe belevág egy sínpár, — a menekülés lehetőségének gondolata — ami átolvad egy, a homlok mögött felderengő pénzcsomóba, utána az arc mellett felbukkan mégegyszer a saját arca, csukott szemekkel, homlokán lőtt sebbel és háttérben az imádott nő szemei csillannak fel, amin ferdén átfutnak bilincsek és láncok. Közben az egész fölött, mint egy állandó vízió, nyomdagépek ontják az újságpéldányokat, a sikkasztó elfogatását vagy öngyilkosságát jelentő nagybetűs címekkel. Mindez úgy hat, mint futurista festmények folyton változó láncolata, egyenként nézve a filmkockák elképesztően furcsák és érthetetlennek tűnnek... Pár pillanatig tart az egész filmrészlet, de utána a néző teljesen tisztában van egy bonyolult lelkiállapottal! Ennek a kifejezési módnak, amely végtelenül bonyolult technikai módszereket és még nagyobb írói és festői fantáziát követel meg, két mestere van Hollywoodban: az egyik Slavko Vorkapich nevű zimonyi szerb, aki Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Zempléni növendéke volt hosszú ideig. (Kérdésemre, mikor múltkoriban megismerkedtem vele, azt mondta, hogy magyarul nem tud...) Végtelenül tehetséges, voltaképpen ő fektette le ezeknek a felvételeknek alapjait. Második legkiválóbb művelője és lehetőségeinek tágítója, egy budapesti fiatal művész, Hoffmann János, aki szintén festőnek készült, ugyancsak a Képzőművészeti Főiskolán és főleg Szolnokon, Fényes Adolf mellett szerezte kiképzését. Egészen elsőrangú rajzoló és grafikus, a festményein feltűnően finom színérzék és erős jellemző erők bizonyítják, mennyire kár, hogy mostanában nem ér többé rá arra, hogy régi hivatásának éljen. Hoffmann húszéves korában átjött Amerikába, három évet töltött itt, dolgozott Pogány Willy és a bécsi származású kitűnő Urban József mellett, díszleteket és kosztümöket tervezett, eközben kitalált egy üvegfestményre hasonlító technikájú plakátkészítési módot, amivel nagy sikere volt — végül pedig kijött Hollywoodba, ahol a »Sárga liliom« díszleteit tervezte meg Korda számára. Ekkor került össze Vorkapichcsal és ekkor tanulta meg a filmvágás nehéz és fontos mesterségét, amely a meglévő felvételek csoportosításával, hosszúságuk, tempójuk meghatározásával sorsdöntő minden film sikerére nézve. (Már készen álló film meséjét teljesen meg lehet változtatni ügyes átvágás által!) Mikoriban a hangos film új volt, hazautazott és az első magyar beszélő film, A »Kék bálvány«, felvételein dolgozott, utána a n Hyppolite-on, azután Berlinbe hívták és ott Székely István, Kurt Bois. Pasternak filmjeit vágta. Nyolc hónapi munka után visszatért Hollywoodba Hoffmann és azóta számtalan rendkívül érdekes részletet komponált bele a legnagyobb sikerű itteni filmekbe, legutóbb az év legjobb produkcióinak díját elnyert két filmbe, mely Magyarországon is óriási sikert arattak: az egyik az »Ez történt egy éjszaka, Claudette Colberttel és Clark Gablelel, a másik, amiben Grace Moore híres operarészleteket énekel s aminek magyar címét, sajnos, nem tudom ... Hoffmann különösen kitűnően tud bánni mozgások ritmusával: az egyik Mary Pickford-filmben a hősnő ég Leslie Howard hosszú és keservesen fárasztó vándorlását ekhós szekéren, hónapokonáltal, sárbamerülő kerekek, lovak lassuló lépésű, fáradt patáinak mutatásával, egy-egy esőtől vagy hótól vert arcnak, egyetlen , sarat lapátoló fel-felvillanó szerszámnak elibénkhozásával olyan szuggesztíven tudja adni, hogy szinte belefárad a néző a tér és idő végtelen nehézségeibe. És ugyanannak a történetnek a shappy endet megint mozgáson át hozza ki: egy pár gyermekpelenka leng egy kötélen, aztán átolvad egy pontosan ugyanolyan ritmusú bölcsőingásba, ami megint átolvad egy hintaló kizabálózásába (ebből már megtudjuk, hogy a csecsemő gyermekké nőtt) és végül átsiklik egy még mindig pontosan ugyanolyan ritmusú hintába, amin már három gyermek mulat. Évek elteltét, egy család keletkezését a néző egyetlen szó és minden magyarázat nélkül megértette. Ma már bonyolultabb feladatokat is tud megoldani a »special effect«, mint ezeket, de, mint minden újítástól, ezektől is fáznak egyelőre a kommerciális szellemű producerek! Vorkapieh készítette például a »Copperfield Dávid« remek fantáziabetétjeit, de a legötletesebbeket és legelragadóbbakat kihagyták belőle, mert »túlmerészeknek« találták őket! Pedig volt közöttük néhány, amiknél bűbájosabbakat még soha vásznon nem láttam: van egy, amin a fiatal Copperfield Dóráról álmodik, sétál vele egy virágoskertben fel a dombra és utánuk galoppozik a lány kis kínai pincsije, egyszerre lassított felvétel következik, amitől a lépések lebegésnek tűnnek, a kiskutya is szállni látszik a virágok felett... Felérnek a dombtetőre, előttük a bárányfelhős tavaszi égbolt és a domb pereméről távoli kis alakjaik könnyedén és természetesen átlépnek egy bárányfelhőre, ahonnan tovább sétálnak, maguk mögött a lebegő pincsivel, felhőről felhőre, mind kisebbekké válva, egyenesen fel az égbe! (És ezt nem merték bennehagyni a filmben ...) Hoffmann, aki már a legtöbb sztárral együtt dolgozott, az amerikai és angol lapokban minden munkája után külön dicséreteket, rajongó jelzőkkel megspékelve, kap: itt, külföldön már ismerik ennek az új műfajnak a jelentőségét és külön kiemelik, méltányolják, úttörő mestereit! De ma még munkájukat keretek közé szorítják, csak hézagpótlásra használják fel, fantáziájukat korlátozzák. Holott ők tudják, mennyi új lehetőség van a kezeik között, amikre a tévutakon kalandozó mai filmkészítők nem is gondolnak: Hoffmann például készített egy filmet a Sierra Nevada- hegység csodaszép havas csúcsain és vízesései között, egy filmet, amelyben egyetlen ember, de még állat sem szerepel és amely mindamellett izgalmasan érdekes és megkapó! Semmi mást nem látunk, mint például hómezőt, amint, egészen közelről, szinte a pórusai fölött fotografálva, éppen olvadni kezd, a napsugarak bomlása alatt, vízesés ritmusát, fák árnyékának játékát, köves folyómeder mélyén fagyökerek táncát, ahogyan, a futó habokon át nézve, fehér kígyókként vonaglanak, vízgyűrűk keletkezését sima felszínen, de mindezt egészen új szögből fényképezve, olyan intim közelségből és olyan leírhatatlanul festőien, hogy az ember valahogyan boldogan és könnyen lélegzik tőle, mintha maga is a csúcsok világában figyelné a sok gyönyörűséget, egyesegyedül a természettel. Egy zápor közeledését megéljük gomolygó felhőrészletek és hajladozó fakoronák, számtalan, folyton más váltakozásán keresztül és mikor száraz, szomjas sziklák gömbölyű felületét látjuk, egészen alacsonyról és közelről felvéve, alig pár négyzetmétert, ami mintegy bogár perspektívájából nézve, egész világosnak tűnik s rajtuk egyszerre megjelennek az első sötét foltok, az eső cseppjei — olyan drámai a hatásuk, mint egy váratlan »happy end«-é! Ilyesmit ma még nehéz más »mese« nélkül, önállóan és öncélúan beadni annak az átlag kispolgár amerikainak, aki számára ma a filmeket gyártják. Mert csakis ők jelentik itt az üzletet: a külföld és a nagyvárosok alig számítanak az ő túlnyomó többségükkel szemben! Csakis őreájuk hivatkoznak folyton a teljhatalmú filmuralkodók: »Gondoljon arra, az Isten szerelmére, megértené-e a történetét az oshkoshi vagy bigspringei suszter?« De mégis: ma már betört a fantázia és az új stílus a film birodalmába, egyelőre evőkanalanként beadva! Az oshkoshi és bigspringei suszter már megérti az idő és tér és bonyolult lelkiállapotok újszerű jelzését... kezdi megszokni az új nyelvet — s lehet, hogy nemsokára érett lesz arra is, hogy még merészebb kísérletek, olyan összefüatsző cselekményeket vigyenek elébe új módszerekkel, amiket színpad és könyv nem képes elmondani! Lehet, hogy már csak pár év választ el bennünket attól, hogy a film megtalálja saját külön területét, nyelvét, új, kizárólag általa kifejezhető, igazi lehetőségeit. I NÖVÉNYKLINIKA szobanövényeit, kaktuszait lutányosan az akazelitanét ülteti, finoia. erkélydlszIkssk««, s'íhUilltet-Saisket tslíjssan remisx. musköttihot igen olcsón ssS3.it. Budapest, Németvölgyi út 1" Telefon : 54—4—4" Kertészeti telep: Pestszenterzsébeti Klinger major)!.. .-fríí