Pesti Napló, 1936. március (87. évfolyam, 51–75. szám)

1936-03-08 / 57. szám

s­t­ ben lenne, egy kissé merev járású, bánatos úri­ember tűnt föl a sötét és kihalt Via Voloscán. A közgazdasági méltóságos volt ez úriember, Milei Emilie. Fájdalmasan magános sétájában elért az illa­tos babérbokrok és pálmák között egészen a Café Rómáig, amely nagy, de egyszerű kávéház volt, a terraszán néhány csöndes abbáziai benszülöt­tel, akik a nap munkája után boldogan itták fél­lírás espressójukat. A szegény Emil torka száraz volt. És bár az orvosai, megviselt szíve miatt, még a vízivástól is eltiltották, most elhatározta, hogy birbánatá­ban kirúg a hámból és benyakal egy korsó habos olasz sört. Megállt a kávéház előtt és meglepetve látta a fényes üvegen át, hogy bent az üres kávéház mé­lyén, a lencsésképű, fekete színész egyedül játszik az angol flastromos biliárdasztalon. Volt a képben valami megkapó, siralomházi szomorúság. Érzett a színész arcán, kezén, minden mozdulatán, hogy valami rossz esemény nyo­masztó utóhatását szeretné feloldani abban a gondűző igyekezetben, ahogy egy hosszú kvázi bonyolult problémájával küszködött a zöld posz­ton. Emil bement a kávéházba, megállt a biliárd­asztal előtt, meleg szomorúsággal köszöntötte a színészt: — Jóestét mester! örülök, hogy ilyen hamar látom. Azt hittem, hogy már lepihentek! — Naca le is feküdt már! — mondta a fekete ember. — De én még egy kicsit kijöttem szellőzni. A közgazdasági méltóságos rajongott: — Óh, a művésznő! Mennyire sajnálom, hogy nincsen itt ő is. Elragadó teremtés! A színész letette a dákót: — Az! — erősítette meg szilárdan. — Becsület­szavamra mondom, hogy édes pofa, remek barát és pazar színésznő. Bár az előbb, hogy őszinte le­gyek, egy kicsit összevesztünk! A közgazdasági méltóságos diszkréten meg­hökkent arcot vágott: — Remélem, hogy csak átmeneti nehézség... — Ön tökéletesen fején találta a szöget, mél­tóságos uram! — magyarázta bohémesen elkese­redett közlékenységgel a színész. — Átmeneti ne­hézség. Nem is volna szabad így a mellemre szívni. Végre, egy olyan nagy nőnek, egy olyan csupa­ ideg művésznek, amilyen Naca, joga van hozzá, hogy néha szeszélyes legyen. Mégis fáj, mert nem értem, mi izgatta föl ennyire sze­gényt... Kérem, uram, amint hazaértünk, amint beléptünk a szobába. Naca azonnal nekem esett, becsületemre minden ok nélkül de mit mesé­lek annyit?! Tessék rámnézni! — és a fejét oldalt fordítva, megmutatta a bal arcát, amelyen ott volt Naca éles körmének friss nyoma, hisztériku­san összevissza kaparások alakjában, mint egy komplikált török aláírás, valami mohamedán le­vélen. A méltóságos úr nagyot lélegzett, mint az asztmatikusok. — Óh, kedves mester, nem mutat nekem meg­lepő dolgot. Mert bár az én Mucim szintén nagy­szabású, finom teremtés, valódi dáma, azért ne­künk is akadnak olykor kellemetlen pillanataink. Például, mily sajátos véletlen, hogy — nincs húsz perce — közöttünk is volt némi könnyebb nézet­eltérés, amelynek most kénytelen vagyok a jeleit viselni!... És a szegény közgazdasági méltóságos vi­szont a jobb arcát fordította a színész felé. Azon is rajta voltak a női köröm nyomai. De Muci ha­tározott lényéből kifolyóan, más formában. Há­rom karminszín, kegyetlen átló gyanánt, ame­lyek haránt húzódtak, a pofacsonttól, le, egyene­sen, egész az állig. A sorstársak savanyú humorral mosolyogtak. Rövid vita volt, hogy mi jobb ilyenkor? A jód? A timsó? Aztán cinzánót hozattak, pertut ittak. — Ha megengeded, kedves Lacim, én is be­szállok egy ötvenesre! — szólt a közgazdasági méltóságos és a falhoz csoszogott dákót válasz­tani. Mindketten lovagok voltak, egyikük sem mon­dott egy rossz szót sem a maga hölgyéről. Ját­szottak, lökdösték a golyókat, egyre borúsabban és nyomottabban, mintha ellenállhatatlan émely­gés vett volna rajtuk erőt, miután közösen ettek valami romlott ételből. Csak az nem jutott az eszükbe, hogy haza­menjenek. És egy vizes törülközőt összecsavarva, félholtra verje ki-ki közülük a maga életének drága gyönyör-edényét, a tökéletes Mucit és a felülmúlhatatlan Nacát. A két dédelgetett csilla­got, akik különböző kilószámuk és bőrszínük el­lenére oly tökéletesen megegyeztek a józan üz­leti elvben, amely szerint: piacukon minden nő annyit ér, amennyit kérni merészel magáért. (Saját tudósítónktól.) A Budafoki úton délelőtt egy hét-nyolcévesnek látszó kislány kilép az egyik fűszer­üzlettől kis csomaggal kezében és anélkül, hogy egy pillantást is vetne az úttestre, anélkül, hogy széjjel­nézne, villámgyorsan rohan a túlsó oldalra. Szinte cso­dának nevezhető, hogy a nagy fekete csukott autó, ne­gyedméterre a gyerektől, élesen nyikorgó fékezéssel, csúszás nélkül megáll és a sápadtra ijedt kislány, cso­magját görcsösen szorongatva reszkető kezében, hall­gatja a hozzáintézett beszédet. A bőrkabátos autóvezető-tulajdonos az ijedt gyere­ket szélességéért, majdnem végzetessé váló szélességéért a kijáró dorgálás helyett halk szavakkal megnyugtatja és megígérteti vele, hogy ezentúl jó alaposan körülnéz majd az úttesten minden átkelés előtt, mert bizony nem mindenki tudja ilyen gyorsasággal kezelni a féket... A »bácsi«, sőt a kislány is mosolyog már, nagy a barátság! A magas, sovány, őszesbajuszú úr, e barát­ságot megpecsételendő, de egyben búcsúképpen is, kezét nyújtja a kislánynak, a balkezét! És ahogy közelebb megyünk a beszélgetőkhöz, meg­lepetéssel látjuk, hogy a barna bőrkabát ujja laposan szorul a törzs mellé, nincs benne a kar, mely gömbölyű formát adna a kabátujjnak. — Félkarú, még­hozzá balkezes autóvezető?! Csodál­kozva kérdezzük az ismeretlen urat, hogy lehetséges ez? — No, ha repülőgépet tudtam félkarral vezetni, még az autóval is elbánok valahogy! — mondja mosolyogva. — De hiszen láthatta, hogy nem vagyok valami túlságos­­an ügyetlen! Nem tudom, a kétkarú vezetők közül há­nyan úszták volna meg most helyemben vér nélkül! — Repülőgépet? Hát repülni is szokott? A kislány köz­ben csomagjával hazafelé siet — szük­ség van a keményítőre — és így magunkra maradunk a bőrkabátos úrral, aki autója oldalához támaszkodva, múltbanéző pillantással felel a kérdésre. — Hogy szoktam-e repülni? Hogy én szoktam-e re­pülni?! — A sápadtarcú, ötvenes úr szeme csillogni kezd. A csendes Budafoki út egyik régi házának udvarán haladunk keresztül és a kapuval szemközti földszintes lakás ajtaja előtt állunk meg. Az ajtón réz névtábla: Prodam Guido. Prodam Guido! Ó, most már bizonyára akad, ki e nevet, Prodam Guido, az első magyar repülő nevét nem ismeri! Bezzeg huszonöt év előtt! Az arany-, ezüstserlegekkel, koszorúkkal, gépekkel zsúfolt kis nappaliban elevenítjük a múltat Prodam Guidoval. — Különös változást visz végbe az emberrel az idő! — mondja. — Fiatalkoromban, amikor Bleriotval egyidőben repülőgépet konstruáltam és az egész Ma­gyarország határtalan lelkesedése mellett sikerült gé­pemmel a levegőbe emelkednem, úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg a nagy ünnepléseket és amit csi­nálok, abban nincsen semmi rendkívüli, bárki meg­tenné helyemben — pedig akkor az egész világon nem volt több nyolc repülőnél! És most, lassacskán, látom, hogy mégis csak valami volt az. A kitömött madár „repül" — Falusi patikus voltam, aki unalmában madarak kitömésével is foglalkozott. Lakásom tele volt ezekkel a kitömött madarakkal, melyek közül egyet könyvszek­rényem tetejére helyeztem el. Egy este erős léghuzat felcsapta a szoba ajtaját és erejétől a kiterjesztett szár­nyú madár kimozdult helyéből, de ahelyett, hogy leesett volna, valóságos siklórepüléssel­­leszállt. Ekkor hatá­roztam el, hogy nem nyugszom addig, míg meg nem szerkesztek egy repülőgépet. Ellenállhatatlanul vonzott a repülés gondolata! A kitömött varjú »sikló«­repülése azzal biztatott, hogy nagy tervem sikerrel fog járni. Ettől kezdve minden időmet repülőgépem tervezésével töltöttem. Rövidesen el is készült a modell, melyre propellercsavart erősítettem. Gőzgépet akartam belé­helyezni, csak azt nem tudtam elképzelni, hogyan le­hetne a kazánt fűteni? Hiszen sohasem foglalkoztam azelőtt gépekkel! Annál nagyobb volt boldogságom egy hittel később, amikor az egész világ a csodálatos telje­sítményről, Blériot La Manche-csatorna átrepüléséről lelkesedett és az újságok tele voltak tudósításokkal és fényképfelvételekkel — és én az egyik képen megpil­lantottam Blériot repülőgépét, mely tökéletes hason­mása volt az enyémnek, csak Blériot benzinmotort al­kalmazott. Láttam tehát, hogy helyes úton járok. — Egész váratlanul meghalt fiatal feleségem. Ön­gyilkos akartam lenni első fájdalmamban, de aztán eszembe jutott a repülés, egyik napról a másikra elad­tam patikámat és fel­költöztem Budapestre. — A magyar repülés hőskorának első napjaiban ér­keztem a fővárosba, ahol Horváth Ernő már készíthette saját tervezésű repülőgépét és a többi lelkesek, a két Takács, Kvasz, Tóthék lázasan segédkeztek neki. Hozzá­juk csatlakoztam én is. Mindannyian kint láttunk Ráko­son a fahangárokban, hogy éjjel-nappal szünet nélkül próbálgathassuk gépeinket. Tíz centiméter — Emlékszem, egyikünk nagyszerű elismerést, kitün­tető díjat kapott, mert egy bemutató versenyen tíz cen­timéterrel felemelkedett a földről gépével. Tíz centimé­terrel! Igen, akikor még a földön fekve festék a repülőgép­magassági rekordokat! De az emberek mámorosak voltak ettől is. — Elképzelheti, milyen csodálatos boldogság vett erőt rajtuk, amikor én saját tervezésű gépemmel húsz méter magasságba emelkedtem és mintegy másfél kilo­métert repültem az emberek feje fölött. Azt a csodá­latos lelkesedést, a tomboló ünneplést, melyben ré­szem volt, sohasem fogom elfelejteni! — Aztán sorra jöttek a primitív gépek miatt elke­rülhetetlen zuhanások. Pedig még e kezdetleges gépek is hatalmas összegeket emésztettek fel. Én magam 10­t ezer aranykoronát költöttem repülőgépeimre négy év alatt! Igaz, hogy volt miből. Fiuméban élő édes­apám ekkor még korlátlanul bocsátotta a pénzt rendel­kezésemre és csak később, a háború kitörésekor taga­dott ki hirtelen haragú hazafiasságában, amiért Bécsbe szállíttattam magam betegágyamból, hogy ott jelent­kezzem szolgá­latra. Budapesten nevelkedtem, magyar­nak éreztem magam, nem hagytam tehát befolyásol­tatni magam a kitagadás lehetőségével és így bizony elestem az örökségből rám, mint főörökösre eső másfél­millió aranypengőtől. — Betegen jelentkeztem háborús szolgálatra, hiszen egy hónappal a háború kitörése előtt olyat zuhantam Rákoson, hogy az orvosok csodájára jártak szétroncsolt testemnek. Minden porcikám külön volt, csak az arco­mon huszonöt csonttörést számláltak, amúgy melléke­sen kétszeres koponyaalapi törést is szenvedtem, úgy­hogy nem is igen akartak kezelni az orvosok, azt mond­ták, belőlem amúgy sem lesz már ember! — Mégis lett! Igaz, hogy a háború kitörésekor még igen gyenge lábon állottam, de mégis rosszul esett, hogy nem osztottak be rögtön a repülőkhöz. — De azért repültem eleget így is. Mesébe illő sze­rencsével menekültem meg hosszú ideig a veszélytől, míg aztán 1918 februárjában egy felderítő repülésemen tíz olasz vadászgép vett üldözőbe és addig tüzelt, míg eltalálta a gépet, mely azonnal lángot fogott és ugyan­akkor jobbkezemet is lelőtték. Éjszaka volt, teljes sö­tétség és én meg voltam győződve arról, hogy mereven lelógó kabátujjamból kihullott lelőtt karom, holott csak át volt lőve vagy tíz helyen, de a lángoló gép és hir­telen balkezembe kapott kormánykerék ellenére is simán földet értem — olasz földet. Kivánszorogtam a gépből, utolsó pillanatban, mert a mellettem lülő tiszt kabátját éppen kikezdték már a lángok. A kép, mely elém tárult, kitörölhetetlen emlék lesz életem végéig: a huszonkétéves koromfeketehajú hadnagyból hófehér­hajú embert csinált e két óra! Hófehér hajjal lépett ki az égő repülőgépből! Patika Beszélgetésünk most hirtelen megszakad. Prodam Guido első magyar repülő, hősi magyar repülő kisza­lad a konyhába, mert — nem is egészen alaptalanul — úgy érzi, hogy az imént melegedni feltett tej kifutott és már­ árasztja is átható illatát a lakásban. Egyedül él itt, maga szolgálja ki magát, egyetlen kezével, bal­kezével. Egyedül szolgálja ki magát, szerényen él prodam Guido, mert tönkre ment. Amikor 1919-ben fogságából kiszabadultan visszajött Pestre, patikát nyitott. Gyógyszertár a »Rokkant- sashoz“, ily néven ment a patika és cégérén ott búslakodott a szárnyaszegett sas. Egyre búsabban búslakodott — minden oka meg­volt rá! Aztán eladta a patikát és roncsaiból autót vett ma­gának: — Mert akit a gép egyszer rabul ejtett...!! Prodam Guidó, immár reménytelen repülésszerepvét autóvezetésbe fojtja. 1910-ben repülőgépén — most »Rokkant sas”-ból lett autóján is gurul­t naphosszat a szomorú rokkant sas és vigyáz, hogy épségben maradt balkezével idejében rántsa meg a féket. A kislány azóta már flágesrég faláért a kemé­nyítővel.­­ " R. L.­ ­ Prodam Guido ismét „gurul" Az első magyar repülő, aki most épségben maradt balkezével autót vezet megakadályozott egy szerencsétlenséget a Budafoki úton Beszélgetés a „rokkant sas"-sal Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 március S 186

Next