Pesti Napló, 1936. március (87. évfolyam, 51–75. szám)
1936-03-08 / 57. szám
st ben lenne, egy kissé merev járású, bánatos úriember tűnt föl a sötét és kihalt Via Voloscán. A közgazdasági méltóságos volt ez úriember, Milei Emilie. Fájdalmasan magános sétájában elért az illatos babérbokrok és pálmák között egészen a Café Rómáig, amely nagy, de egyszerű kávéház volt, a terraszán néhány csöndes abbáziai benszülöttel, akik a nap munkája után boldogan itták féllírás espressójukat. A szegény Emil torka száraz volt. És bár az orvosai, megviselt szíve miatt, még a vízivástól is eltiltották, most elhatározta, hogy birbánatában kirúg a hámból és benyakal egy korsó habos olasz sört. Megállt a kávéház előtt és meglepetve látta a fényes üvegen át, hogy bent az üres kávéház mélyén, a lencsésképű, fekete színész egyedül játszik az angol flastromos biliárdasztalon. Volt a képben valami megkapó, siralomházi szomorúság. Érzett a színész arcán, kezén, minden mozdulatán, hogy valami rossz esemény nyomasztó utóhatását szeretné feloldani abban a gondűző igyekezetben, ahogy egy hosszú kvázi bonyolult problémájával küszködött a zöld poszton. Emil bement a kávéházba, megállt a biliárdasztal előtt, meleg szomorúsággal köszöntötte a színészt: — Jóestét mester! örülök, hogy ilyen hamar látom. Azt hittem, hogy már lepihentek! — Naca le is feküdt már! — mondta a fekete ember. — De én még egy kicsit kijöttem szellőzni. A közgazdasági méltóságos rajongott: — Óh, a művésznő! Mennyire sajnálom, hogy nincsen itt ő is. Elragadó teremtés! A színész letette a dákót: — Az! — erősítette meg szilárdan. — Becsületszavamra mondom, hogy édes pofa, remek barát és pazar színésznő. Bár az előbb, hogy őszinte legyek, egy kicsit összevesztünk! A közgazdasági méltóságos diszkréten meghökkent arcot vágott: — Remélem, hogy csak átmeneti nehézség... — Ön tökéletesen fején találta a szöget, méltóságos uram! — magyarázta bohémesen elkeseredett közlékenységgel a színész. — Átmeneti nehézség. Nem is volna szabad így a mellemre szívni. Végre, egy olyan nagy nőnek, egy olyan csupa ideg művésznek, amilyen Naca, joga van hozzá, hogy néha szeszélyes legyen. Mégis fáj, mert nem értem, mi izgatta föl ennyire szegényt... Kérem, uram, amint hazaértünk, amint beléptünk a szobába. Naca azonnal nekem esett, becsületemre minden ok nélkül de mit mesélek annyit?! Tessék rámnézni! — és a fejét oldalt fordítva, megmutatta a bal arcát, amelyen ott volt Naca éles körmének friss nyoma, hisztérikusan összevissza kaparások alakjában, mint egy komplikált török aláírás, valami mohamedán levélen. A méltóságos úr nagyot lélegzett, mint az asztmatikusok. — Óh, kedves mester, nem mutat nekem meglepő dolgot. Mert bár az én Mucim szintén nagyszabású, finom teremtés, valódi dáma, azért nekünk is akadnak olykor kellemetlen pillanataink. Például, mily sajátos véletlen, hogy — nincs húsz perce — közöttünk is volt némi könnyebb nézeteltérés, amelynek most kénytelen vagyok a jeleit viselni!... És a szegény közgazdasági méltóságos viszont a jobb arcát fordította a színész felé. Azon is rajta voltak a női köröm nyomai. De Muci határozott lényéből kifolyóan, más formában. Három karminszín, kegyetlen átló gyanánt, amelyek haránt húzódtak, a pofacsonttól, le, egyenesen, egész az állig. A sorstársak savanyú humorral mosolyogtak. Rövid vita volt, hogy mi jobb ilyenkor? A jód? A timsó? Aztán cinzánót hozattak, pertut ittak. — Ha megengeded, kedves Lacim, én is beszállok egy ötvenesre! — szólt a közgazdasági méltóságos és a falhoz csoszogott dákót választani. Mindketten lovagok voltak, egyikük sem mondott egy rossz szót sem a maga hölgyéről. Játszottak, lökdösték a golyókat, egyre borúsabban és nyomottabban, mintha ellenállhatatlan émelygés vett volna rajtuk erőt, miután közösen ettek valami romlott ételből. Csak az nem jutott az eszükbe, hogy hazamenjenek. És egy vizes törülközőt összecsavarva, félholtra verje ki-ki közülük a maga életének drága gyönyör-edényét, a tökéletes Mucit és a felülmúlhatatlan Nacát. A két dédelgetett csillagot, akik különböző kilószámuk és bőrszínük ellenére oly tökéletesen megegyeztek a józan üzleti elvben, amely szerint: piacukon minden nő annyit ér, amennyit kérni merészel magáért. (Saját tudósítónktól.) A Budafoki úton délelőtt egy hét-nyolcévesnek látszó kislány kilép az egyik fűszerüzlettől kis csomaggal kezében és anélkül, hogy egy pillantást is vetne az úttestre, anélkül, hogy széjjelnézne, villámgyorsan rohan a túlsó oldalra. Szinte csodának nevezhető, hogy a nagy fekete csukott autó, negyedméterre a gyerektől, élesen nyikorgó fékezéssel, csúszás nélkül megáll és a sápadtra ijedt kislány, csomagját görcsösen szorongatva reszkető kezében, hallgatja a hozzáintézett beszédet. A bőrkabátos autóvezető-tulajdonos az ijedt gyereket szélességéért, majdnem végzetessé váló szélességéért a kijáró dorgálás helyett halk szavakkal megnyugtatja és megígérteti vele, hogy ezentúl jó alaposan körülnéz majd az úttesten minden átkelés előtt, mert bizony nem mindenki tudja ilyen gyorsasággal kezelni a féket... A »bácsi«, sőt a kislány is mosolyog már, nagy a barátság! A magas, sovány, őszesbajuszú úr, e barátságot megpecsételendő, de egyben búcsúképpen is, kezét nyújtja a kislánynak, a balkezét! És ahogy közelebb megyünk a beszélgetőkhöz, meglepetéssel látjuk, hogy a barna bőrkabát ujja laposan szorul a törzs mellé, nincs benne a kar, mely gömbölyű formát adna a kabátujjnak. — Félkarú, méghozzá balkezes autóvezető?! Csodálkozva kérdezzük az ismeretlen urat, hogy lehetséges ez? — No, ha repülőgépet tudtam félkarral vezetni, még az autóval is elbánok valahogy! — mondja mosolyogva. — De hiszen láthatta, hogy nem vagyok valami túlságosan ügyetlen! Nem tudom, a kétkarú vezetők közül hányan úszták volna meg most helyemben vér nélkül! — Repülőgépet? Hát repülni is szokott? A kislány közben csomagjával hazafelé siet — szükség van a keményítőre — és így magunkra maradunk a bőrkabátos úrral, aki autója oldalához támaszkodva, múltbanéző pillantással felel a kérdésre. — Hogy szoktam-e repülni? Hogy én szoktam-e repülni?! — A sápadtarcú, ötvenes úr szeme csillogni kezd. A csendes Budafoki út egyik régi házának udvarán haladunk keresztül és a kapuval szemközti földszintes lakás ajtaja előtt állunk meg. Az ajtón réz névtábla: Prodam Guido. Prodam Guido! Ó, most már bizonyára akad, ki e nevet, Prodam Guido, az első magyar repülő nevét nem ismeri! Bezzeg huszonöt év előtt! Az arany-, ezüstserlegekkel, koszorúkkal, gépekkel zsúfolt kis nappaliban elevenítjük a múltat Prodam Guidoval. — Különös változást visz végbe az emberrel az idő! — mondja. — Fiatalkoromban, amikor Bleriotval egyidőben repülőgépet konstruáltam és az egész Magyarország határtalan lelkesedése mellett sikerült gépemmel a levegőbe emelkednem, úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg a nagy ünnepléseket és amit csinálok, abban nincsen semmi rendkívüli, bárki megtenné helyemben — pedig akkor az egész világon nem volt több nyolc repülőnél! És most, lassacskán, látom, hogy mégis csak valami volt az. A kitömött madár „repül" — Falusi patikus voltam, aki unalmában madarak kitömésével is foglalkozott. Lakásom tele volt ezekkel a kitömött madarakkal, melyek közül egyet könyvszekrényem tetejére helyeztem el. Egy este erős léghuzat felcsapta a szoba ajtaját és erejétől a kiterjesztett szárnyú madár kimozdult helyéből, de ahelyett, hogy leesett volna, valóságos siklórepülésselleszállt. Ekkor határoztam el, hogy nem nyugszom addig, míg meg nem szerkesztek egy repülőgépet. Ellenállhatatlanul vonzott a repülés gondolata! A kitömött varjú »sikló«repülése azzal biztatott, hogy nagy tervem sikerrel fog járni. Ettől kezdve minden időmet repülőgépem tervezésével töltöttem. Rövidesen el is készült a modell, melyre propellercsavart erősítettem. Gőzgépet akartam beléhelyezni, csak azt nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne a kazánt fűteni? Hiszen sohasem foglalkoztam azelőtt gépekkel! Annál nagyobb volt boldogságom egy hittel később, amikor az egész világ a csodálatos teljesítményről, Blériot La Manche-csatorna átrepüléséről lelkesedett és az újságok tele voltak tudósításokkal és fényképfelvételekkel — és én az egyik képen megpillantottam Blériot repülőgépét, mely tökéletes hasonmása volt az enyémnek, csak Blériot benzinmotort alkalmazott. Láttam tehát, hogy helyes úton járok. — Egész váratlanul meghalt fiatal feleségem. Öngyilkos akartam lenni első fájdalmamban, de aztán eszembe jutott a repülés, egyik napról a másikra eladtam patikámat és felköltöztem Budapestre. — A magyar repülés hőskorának első napjaiban érkeztem a fővárosba, ahol Horváth Ernő már készíthette saját tervezésű repülőgépét és a többi lelkesek, a két Takács, Kvasz, Tóthék lázasan segédkeztek neki. Hozzájuk csatlakoztam én is. Mindannyian kint láttunk Rákoson a fahangárokban, hogy éjjel-nappal szünet nélkül próbálgathassuk gépeinket. Tíz centiméter — Emlékszem, egyikünk nagyszerű elismerést, kitüntető díjat kapott, mert egy bemutató versenyen tíz centiméterrel felemelkedett a földről gépével. Tíz centiméterrel! Igen, akikor még a földön fekve festék a repülőgépmagassági rekordokat! De az emberek mámorosak voltak ettől is. — Elképzelheti, milyen csodálatos boldogság vett erőt rajtuk, amikor én saját tervezésű gépemmel húsz méter magasságba emelkedtem és mintegy másfél kilométert repültem az emberek feje fölött. Azt a csodálatos lelkesedést, a tomboló ünneplést, melyben részem volt, sohasem fogom elfelejteni! — Aztán sorra jöttek a primitív gépek miatt elkerülhetetlen zuhanások. Pedig még e kezdetleges gépek is hatalmas összegeket emésztettek fel. Én magam 10t ezer aranykoronát költöttem repülőgépeimre négy év alatt! Igaz, hogy volt miből. Fiuméban élő édesapám ekkor még korlátlanul bocsátotta a pénzt rendelkezésemre és csak később, a háború kitörésekor tagadott ki hirtelen haragú hazafiasságában, amiért Bécsbe szállíttattam magam betegágyamból, hogy ott jelentkezzem szolgálatra. Budapesten nevelkedtem, magyarnak éreztem magam, nem hagytam tehát befolyásoltatni magam a kitagadás lehetőségével és így bizony elestem az örökségből rám, mint főörökösre eső másfélmillió aranypengőtől. — Betegen jelentkeztem háborús szolgálatra, hiszen egy hónappal a háború kitörése előtt olyat zuhantam Rákoson, hogy az orvosok csodájára jártak szétroncsolt testemnek. Minden porcikám külön volt, csak az arcomon huszonöt csonttörést számláltak, amúgy mellékesen kétszeres koponyaalapi törést is szenvedtem, úgyhogy nem is igen akartak kezelni az orvosok, azt mondták, belőlem amúgy sem lesz már ember! — Mégis lett! Igaz, hogy a háború kitörésekor még igen gyenge lábon állottam, de mégis rosszul esett, hogy nem osztottak be rögtön a repülőkhöz. — De azért repültem eleget így is. Mesébe illő szerencsével menekültem meg hosszú ideig a veszélytől, míg aztán 1918 februárjában egy felderítő repülésemen tíz olasz vadászgép vett üldözőbe és addig tüzelt, míg eltalálta a gépet, mely azonnal lángot fogott és ugyanakkor jobbkezemet is lelőtték. Éjszaka volt, teljes sötétség és én meg voltam győződve arról, hogy mereven lelógó kabátujjamból kihullott lelőtt karom, holott csak át volt lőve vagy tíz helyen, de a lángoló gép és hirtelen balkezembe kapott kormánykerék ellenére is simán földet értem — olasz földet. Kivánszorogtam a gépből, utolsó pillanatban, mert a mellettem lülő tiszt kabátját éppen kikezdték már a lángok. A kép, mely elém tárult, kitörölhetetlen emlék lesz életem végéig: a huszonkétéves koromfeketehajú hadnagyból hófehérhajú embert csinált e két óra! Hófehér hajjal lépett ki az égő repülőgépből! Patika Beszélgetésünk most hirtelen megszakad. Prodam Guido első magyar repülő, hősi magyar repülő kiszalad a konyhába, mert — nem is egészen alaptalanul — úgy érzi, hogy az imént melegedni feltett tej kifutott és már árasztja is átható illatát a lakásban. Egyedül él itt, maga szolgálja ki magát, egyetlen kezével, balkezével. Egyedül szolgálja ki magát, szerényen él prodam Guido, mert tönkre ment. Amikor 1919-ben fogságából kiszabadultan visszajött Pestre, patikát nyitott. Gyógyszertár a »Rokkant- sashoz“, ily néven ment a patika és cégérén ott búslakodott a szárnyaszegett sas. Egyre búsabban búslakodott — minden oka megvolt rá! Aztán eladta a patikát és roncsaiból autót vett magának: — Mert akit a gép egyszer rabul ejtett...!! Prodam Guidó, immár reménytelen repülésszerepvét autóvezetésbe fojtja. 1910-ben repülőgépén — most »Rokkant sas”-ból lett autóján is gurult naphosszat a szomorú rokkant sas és vigyáz, hogy épségben maradt balkezével idejében rántsa meg a féket. A kislány azóta már flágesrég faláért a keményítővel. " R. L. Prodam Guido ismét „gurul" Az első magyar repülő, aki most épségben maradt balkezével autót vezet megakadályozott egy szerencsétlenséget a Budafoki úton Beszélgetés a „rokkant sas"-sal Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 március S 186