Pesti Napló, 1936. június (87. évfolyam, 126–147. szám)
1936-06-03 / 126. szám
Ma: Tudományos és Technikai Napi© (Melléklet) Aratem*e Budapest, 1936 87. évfolyam 126. szám Szerda, Június 3 SZERKESZTŐSÉG és KIADÓ HIVATAL.I VII. feer., Rákóczi út 54. Telefonj 455-50-161 57-16 464-18. 464-19. Jegypénztár, hirdetési-, elvizetési-, utazási- és könyvosztálls VII., Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsbem L. Kohlmarkt 7. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra pengő Negyedévre 10.80 pengő Félévre 21 60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a Pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap 32 fillér NEM FAJULT EL MEG A SZÉKELY VÉR Azok a hírek, amelyek az erdélyi székelyek felől hozzánk érkeznek, egyre jobban bizonyítják, hogy a székelyek ellen új offenzíva indult. Vissza kell hozni a székelyeket a románságba, ez a jelszó. Ezt a jelszót Jorga Miklós, a történetíró és politikus adta ki és ebbe kapaszkodik most mindenki, aki ennek a kompakt magyar tömegnek a megtörésére és szétzilálására vezeti a rohamot. A székelyek »visszarománosítását« leghangosabban azok a hurrá-patrióták követelik, akiknek ez kenyeret, gyors meggazdagodást és karriert jelent. És ők nyugodtan lovagolnak azokon a paripákon, amiket a nagyok és előkelőek nyergelnek fel az ő számukra. Húsvét napján új erőre galvanizálta a székelyek románosító szenvedélyét maga a görögkeleti ortodox egyház feje, Cristea Miron bukaresti pátriárka, az egykori karánsebesi püspök. A pátriárka beszédet tartott és felhívta a figyelmet »a székelyföldi románok tragikus sorsára, akik a múlt sanyarú körülményei miatt elfelejtették nyelvüket és ősi hitüket«. Majd azzal az indokolással, hogy ezeknek nagy része megőriz mégis román nemzeti lelkiismeretét és kinyilvánították azt a természetes óhajukat, hogy ismét megtanulják apáik nyelvét és keresztény ortodox hitben éljenek, a pátriárka arra buzdította a lelkészeket, hogy csoportosan keressék fel a székely falvakat és mentsék meg az elmagyarosított románokat. Eddig is rendkívüli erővel dolgozott a visszarománosítás gépezete a Székelyföldön. Az állami tanítók dupla fizetést kapnak a székely kultúrzónában. Legtöbbjük egy szót sem tud magyarul. A közigazgatás nem fukarkodik a leleményességben, hogy a székelyeket »jó útra« térítse. A politikai pártok sehol sem gyűrkőznek úgy neki magyarlakta megyékben a lakosság beszervezésének, mint itt. A vallási csalogatás változatos módokon akar sikert aratni. Domokos Péter Pál, az erdélyi székely sors egyik tehetséges és sokoldalú kutatója a napokban leverő adatokat tárt fel a székelyföldi iskoláztatásról. Az állami óvodák számát (amelyekben kizárólag románul csevegnek az apró gyermekekkel, román dalokat és játékokat tanultatnak velük) 1921-től 1932-ig Csík megyében 3-ról 42-re emelték fel. 25 román tagozatú elemi iskolából ma már 56 román tagozat nőtt ki, viszont 18 magyar tagozatú elemi iskola volt és ezt ma mind megszüntették. Az állami elemi iskolába 1926-ban még csupán 4896 gyermek járt és ezeket 137 tanerő oktatta, ma pedig már 13.754 magyar gyermeket írattak be Csik megyében az állami elemi iskolákba és 239 tanerőt küldött immár közéjük az állam és ezek mindegyike csakis románul magyaráz a székely gyermekeknek. Ami Csik megyére áll, az érvényes, fájdalom, valamennyi székely vármegyére. A pátriárka riadója után szinte új serénység verte fel a Székelyföldet. Nincs vasárnap, hogy valamelyik faluban ünnepély, előadás, színházi műkedvelő látványosság, felolvasás, kirándulás ne legyen a székelyek számára, egyenesen és nyíltan azért, hogy a visszarománosítás üteme gyorsabbá váljon. A román sajtó minden adattal és bizonyítékkal halmozza el a közönséget, amely ma már vakon hiszi ezeknek az érveknek, hogy a székelyek tényleg románok voltak. A régi magyarosítást olyan sötét színekkel festik le, hogy főleg a régi királyságbeli közvéleménynek csakugyan el kell hinnie, hogy ez a múltban így is történt. Íme, mit ír az Universul például, a román nacionalisták vezető lapja: »Minden román községbe bevezették annak idején az elemi iskolába kizárólag a magyarnyelvű oktatást, az ortodox papokat elkergették templomaikból és a román hívőknek megtiltották kegyetlen büntetés alatt, hogy saját szent imaházaikba járjanak, hanem áttérítették őket a katolikus vagy református hitre. Mivel a románok többsége nem akart a katolikus hitre térni, a hatóságok meghamisították az anyakönyveket, megváltoztatták nevüket és idegen vallásúaknak könyvelték el őket. A székelyekké formált tíz- és tízezer román közé mennél több román templomot és iskolát kell emelni és el kell árasztani ezt a vidéket hazafias román elemekkel. A múltnak ezt a rémregényszerű eltorzítását felülmúlja a horogkeresztes Porumbe Vremii című lap minapi vezércikke, amelyből elég, ha a következőket idézzük: »A mai székelységnek legalább a fele román eredetű és számosan ennek is vallják magukat, jóllehet régen elfelejtették őseik édes nyelvét. Az állam támogatásával minden elszékelyesített románt vissza lehet hozni az anyanemzet kebelébe. A sajtóra vár a kötelesség, hogy felrázza a lelkeket és mindenkit arra hajtson, hogy a románokat, akik ma magyar nyelven beszélnek, ismét románokká tegye. Valósággal szörnyűség, hogy húsz évi román impérium után ezek a vérből való románok ne tudjanak románul beszélni«. Nem egy laikus hírlapi cikk feladata, hogy szembeszálljon ezekkel az érvekkel és adatokkal, amikkel a nacionalista román írók operálnak, hogy erőnek erejével igazolják, hogy a székelyek valamikor románok voltak. Ez a magyar tudósok hivatása. És a magyar tudósok és megfigyelők hivatása volna az is, hogy a legéberebb gondossággal tanulmányozzák mindazt, ami ma a székely vármegyékben a visszarománosítás jelszava alatt végbemegy. Hiszen maguk a románok is elszólják magukat, amikor például azzal büszkélkednek, hogy a román milyen asszimiláló erejű faj. Vajda Sándor maga kijelentette kétkedve, hogy a magyar impériumban csak 350 román község vált magyarrá, ellenben ugyanekkor 470 magyar község románosodott el. Az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 373.822 román tudott magyarul, ellenben 400.096 magyar beszélte a román nyelvet. Hol van tehát itt akár az elnyomás, akár a magyarosítást? Valóban el lehet mondani, hogy a magyar impérium látszat székelymentése idején is vidáman aratott a románizáló asszimiláció. Mi ezeken a hasábokon arról elmélkedhetünk, hogy mit kellene tenni, hogy a román kormány nekikettőzött románosítási akcióját megállítsuk és a székelyeket megtartsuk magyaroknak nyelvben, kultúrában és vallásban és megkíméljük őket a kormányzás és közigazgatás erőhatalmi eszközeinek súlyától és nyomásától. , Természetesen a mi kezünk nem ér el a Székelyföldre és mi nem is tartanák helyesnek, ha innen avatkoznának bele a székelyek életébe és ezzel újabb nacionalista megtorlást idéznénk a fejükre. Hiszen ma is nyomja őket víz alá a gyanúsítás és rémlátás mániája. Kell-e ennél jellemzőbb tünet, minthogy a napokban Popovics Mihály volt pénzügyminiszter egyik brassói népgyűlési beszédében azt a kijelentést tette, hogy az irredenta hullám egész a székelységig elér, mert íme a brassói unitárius templom tornyát szándékosan alacsonyra építették, hogy ezzel is szimbolizálják Csonka-Magyarországot. És talán e címen meg is akadályozták volna az unitárius templom felavatását, ha nem sikerül gyorsan igazolni, hogy egyenesen a városi mérnöki hivatal rendeletére kellett a tornyot alacsonyra építeni, hogy harmonizáljon a brassói városépítési stílussal. De ha mi nem is nyújthatjuk ki a Székelyföld felé a kezünket, viszont senki sem akadályozhatja és tilthatja meg, hogy ne vigyük ezt a fájdalmas magyar kérdést nemzetközi fórum elé. Az 1919. évi párizsi kisebbségi egyezmény 11-ik cikke, amelyet Románia kötött az antanthatalmakkal, így szól: »Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász kerületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen«. Ha ez a vallási és iskolai önkormányzat már valóság volna, akkor a visszarománosítás természetesen elhalkulna, mert az iskolai önkormányzat azt jelentené, hogy a székely nép maga vezetné az állam ellenőrzése alatt az egész vonalon az iskoláztatást, maga irányítaná az iskolák szellemét, maga döntene a tantestület felett, egyszóval az autonómia erejénél fogva saját maga volna ura kulturális életének. A kisebbségi egyezménynek ez a szakasza azonban eddig nem valósult meg és semmi jel sem mutatja, hogy meg akarnák valósítani, sőt minden jel éppen az ellenkezőjére vall. A székely közművelődési önkormányzat kérdésének egész irodalma van már és mi nem szűkölködünk itt Magyarországon sem kiváló szakférfiakban, akik értenek a kérdéshez és azzal a legalaposabban tisztában vannak. Nem sürgette eddig senki sem a sajtóban, sem a politikában ennek az önkormányzatnak a megteremtését, de a visszarománosítás láza, amely elborította a bukaresti közéletet immár az uralkodó ortodox görögkeleti egyház legmagasabb méltóságáig is, bennünket is felráz tunyaságunkból és cselekvésre késztet. Annál inkább sorompóba kell lépni székely testvéreink érdekében, mert ha úgy is volna, hogy akadna köztük székely család, amely valamikor román volt, amint akad viszont román család, amely magyar volt, ez nem lehet jogalap semmiféle visszacsinálásra, mert a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság egy ízben már kimondta, hogy a kisebbségi szerződéseknek az a céljuk, hogy kizárják az elnyomatást, megakadályozzák a faji és vallási gyűlölködések megnyilatkozását és megvédjék a szerződések megkötésekor talált helyzetet. Az utódállamoknak tehát azt a népi, faji és kulturális adottságot kell respektálniuk, amit új területeik átvételekor találtak. Bizonyos, hogy a székely önkormányzatért indítandó akcióban sok körültekintéssel kell eljárni, ha ezzel a problémával az illetékes nemzetközi ítélőszék elé akarunk lépni. Bárminő szomorú hírek is érkeznek a Székelyföldről ide, azért semmit sem szabad elhamarkodni. Puhatolódzni kell az erdélyiek között, hogy mit szólnak egy ilyen népszövetségi lépéshez. Mert a sok ijesztő jelenség mellett azért vannak vigasztaló tünetek is, amelyek azzal a hittel kecsegtetnek bennünket, hogy nem olyan egyszerű feladat a székelyek kiforgatása. Igaz, hogy a román politikai pártokon kívül dús támogatással alakított magyar párttöredékek is igyekeznek a székelyeket szétforgácsolni. A nagy szegénység folytán akadnak prédái a kommunista agitációnak is, ami felett a hatóság a székelyek között szemet hány. Gyalánkodó újságokat terjesztenek ma-