Pesti Napló, 1936. november (87. évfolyam, 251–274. szám)

1936-11-29 / 274. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 november 29 27 Katalin-est munkanélküli uraknál Írta: Móricz Zsigmond Mikor a papa kilépett a gyárból, mert a mama öngyilkos akar­ lenni, mert észrevette, hogy a papa a háta megett megcsókolta a Julist, ezzel egyszerre mindenki torkig lett mindennel , mikor a lakó, Csibe, a papa után telefonált, éjjel, hogy jöjjön haza, mert a felesége rögtön leugrik, a papa szó nélkül otthagyta a munka­helyét és többet nem is ment vissza. A gyárban ugyanis, ahol már tizennyolc év óta dologozott mint segédmunkás, a gondnokkal olyan viszonyba került, hogy nem bírta tovább a szekírozást. A Julcsát is azért csókolta meg, hogy neki is jusson már valami jó ebben az életben. Mikor egy rosszemlékű éjszakán ez mind megtörtént s a papa munkanélküli lett, a mama azt mondta: — Hála Istennek! Én nem félek attól, hogy a gyerekeim éhenhalnak. Én az én kölkeimet el­tartom. Tudok dolgozni. Majd én a fedélzetre állok. Mindenki le volt törve, csak a mama nem. Senki sem értette, mi az a fedélzet. Hogy hol veszi a mama, aki alföldi születés volt és soha életében hajót nem látott, hogy ő a fedélzetre áll. Csibe mindenesetre úgy meg volt szeppenve értük, mintha az ő valóságos szülei lettek volna. — Még ez a munkanélküli sem fog éhenhalni mellettem — mondta a mama. — Legalább itt lesz a kezem közt s nem fog nekem a gyári lá­nyokkal hancúrozni. Két napig fojtott csönd volt. A papának be kel­lett menni a pénzéért a gyárba, de onnan eluta­sították, hogy függelemsértést követett el és töb­­bet nem veszik vissza.­­A papa nem szólt, de vesegörcsöket kapott. Úgy fetrengett, mint egy szülő nő, izzadt és nyögött. — Beteg vagy, — mondta a mama — ereggy az orvoshoz. Vizsgáltasd meg magad és kérj táp­pénzt. Tizennyolc év óta fizeted a betegsegélyzőt,­­most baj van, ők fizessenek. A papa elindult a keserves­ útra. Az orvos csakugyan betegnek találta s­ kiderült, hogy a legmagasabb osztályba tartozik, a nyolcasba. A kollégák kitanították a­ rendelőben, hogy neki hetenként­ 28 pengő­ jár. Ez egy hónapban 112 pengő. A papa felvidult, mert egész havi fizetése 12­1 pengő volt. — Jól van mama, — mondta morogva -, te azért okos asszony vagy. A mama nem szólt, végignézte az urát s nem mondta meg, hogy ő már egy úri családnál ta­karítást vállalt, havi 24 pengőért, ő csak azt szá­mította, hogy ez már 136 pengő. Ehhez jön a la­kótól, Csibétől, havi húsz pengő a lakásért, ez­zel a havi bevétel 156 pengő. Másnap este két fiatalember jelent meg a lakásban. Géplakatosok akik most jöttek vidék­ről, ezeket felvette ágylakónak. Csibét most már kitelepítette az ágyából végleg a sezlonra s a két fiút, akik testvérek voltak, belerakta a Csibe ágyába. A fiúk fizetnek egyenként heti öt pen­gőt, ez havi húsz, kettő után havi negyven, ezzel a bevétel 196 pengőre emelkedett. A mama egy hét alatt úgy rendbeszedte a büdzsét, hogy csoda. A papának ki lehetett kú­rálni a vesebaját, semmit nem kellett dolgoznia s csaknem kétszer annyi volt a bevételük, mint addig, míg teljesen az ő keresetéből éltek. Igaz, szép zsúfolt lett az egyszobás lakás. Ott aludtak a két nagy ágyban a papa, a mama és a két gyerek, ez négy, a díványon Rózsi és a kü­lön ágyon a két lakatos, ez hét. Tömeglakás. De a mama rendet tartott, senki meg se pisszent, a mama a fedélzeten volt. így érkezett meg a következő hét szerdáján a mama névnapja, Katalin. A papa már egy hét óta járt a betegsegélyző után s mindennap üres kézzel jött haza. — Mi az, te folyton az én pénzem hordod el villanyosra? — mondta a mama. — Majd én el­megyek veled. Huszonötödikén reggel el­ is ment és csak jó későn jöttek haza, úgy négy órakor. Már akkor Csibe meg is ebédeltette a gyerekeket, mikor nagyvígan beállítanak, a mama és a papa. A mama fején új kalap volt. Nagyon furcsa kis kalap. A kontya sem fért bele, igen különö­sen állott a fején. Nem állott jól. De ő vidám volt. — A papa vett nekem egy kalapot — mondta. — Nagyon szép — mondta rá Rózsika. — És vett egy szvettert is. Letette a télikabátját s ott volt rajta a szvetter. — Meg vett egy szitát, meg vett egy harapó­fogót. Csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Kis idő múlva elment a lakásból nagy sza­tyorral s egy óra múlva megjött. Rengeteg húst hozott. Két egész tyúkot. Hatalmas szelet borjú­húst, marhahúst. Cukrot, kiló libazsírt s azonnal hozzáfogott főzni. Csibét is beállította s egész este hétig folyton sütöttek-főztek. A papa csak ült a sarokban és szívta egyik cigarettát a másik után. Egy szót sem szólt, ő is úgy ült, mint aki meg van elégedve. A gyerekek már szerettek volna köszönteni, de míg minden kész nem volt, addig a mama nem engedte. Végre megterítették a konyhában az asztalt szépen. Még szervétát is kapott mindenki. Akkor a kis iskolás Icu az anyja elé állott egy cserép virággal s verset mondott. Szép hosz­szú verset a mama névnapjára. Mindenki cso­dálkozott, hol vette a gyerek a cserép virágot. Hát tíz fillérekből spórolta össze, amit itt-ott ka­pott. Egy pengőt kapott a keresztanyjától, azt is megőrizte. Nagy volt a nevetés, mindenki cso­dálta, hogy a kis Icu erre képes volt, nem ette meg cukornak a kis pénzecskéjét. Most a kis Violácska állott a mama elé s azt mondta: Kicsi szívem, kicsi szám, sok boldogságot kíván. Tőle ez is elég, mert még csak óvodába jár. Majd megették. Kis Viola ezt a pici verset elmondta a papá­nak is, azután a Csibének is, utoljára Icunak is és mindegyiküknek ugyanazzal, a kis csokorral ked­veskedett, amit rögtön visszakért, ha valakit már köszöntött, hogy a következőnek is fel­ajánlja. Óriási volt a mulatság. Akkor leültek enni. Először volt raguleves, így hívták pestiesen a régimódi, alföldi tyúkhúslevest. Nagyszerű volt a leves, csak úgy úszott a tetején a sárga zsírja és a boltban készen vett laskatészta volt belefőzve, de remek volt. Leves után ettek tyúkhúst, ami a levesben főtt, tormával és mustárral. Felséges volt. Nem győztek eleget enni. Akkor jött a paprikáshús. Jó marhahús pirí­tott tarhonyával és savanyú ugorkával. Ebből is mindenki annyit evett, amennyit csak bírt. A mama különben nem sokat törődött a rendes étkezéssel. Sokszor egy darab hideg zsíros kenyér volt az ebéd, hát ezt most jól ki­pótolták. De míg ették, azalatt a borjúhús folyton sül­t, mert hogy annyi tüzelőt elfogyasztott a mama, hát még ezt is meg akarta sütni. A hús zsírja pompásan szaglott. Az egész kis konyha tele volt tömve a szagokkal és a fiatalok lármá­jával. — Ezt eltesszük holnapra — mondta a mama. — Holnap is nap lesz. S a megsült borjúhúst kitette a pici spájzba, a hidegre, úgy, ahogy volt. Ellenben asztalra tette a rétest. Hát rétes volt négyféle. Túrósrétes, káposz­tásrétes, mákosrétes és diósrétes. Lehetett válogatni. De a gyerekek már nem is bírtak enni. Rózsi is alig. Most megérkezett a két lakatos. Éppen a borra. A mama hozatott egy liter bort, mert nem tudta, hogy Csibe is azzal kedveskedett, hogy ti­­tokban ő is hozott egy literrel. A borhoz a lakatosokat is meghívták s azok nem kérették magukat, örömmel koccintottak a azonnal hozzáfogtak dalolni. Hatalmas kedve volt mindenkinek és sorra eldalolták a fiatalok az új mozislágereket, az öre­gek a régi szép magyar népdalokat. De a kis Icu már igen sápadt volt. Egyszer csak ki kellett vinni, mert hányni kezdett. Alig végzett, jött ugyanezzel a bajjal a kicsike Viola. A gyerekeket a mama lefektette s ők l­e,nőttük tovább folytatták a dalolást és az ivást. Mikor a két liter bor elfogyott, a papa a zsebébe n­yúlt és a táppénzből rászánt még két liter borra, így daloltak egész tizenegy óráig, akkor Csibe is beteg lett. De visszajött s ott ült köz­tük sápadtan A végén már csak a három férfi ivott. A mama azt mondta: — No munkanélküli úr?... Volt már ilyen szép névnapom?... A papa nevetett, megcsókolta a mamát s azt felelte: — Isten éltessen kedves Katicám, hogy so­káig élhessünk együtt ilyen boldogságban. — Hanem azt tudod, — mondta a mami — hogy azt a disznó Julist, akivel a hátam megött csókolóztál, itt a konyhában, többet nem fogod látni?... Mer én azt már kitoloncoltattam a ház­ból... Az nem jön erre többet... Elküldtem Bu­dáról Pestre... Nem látjátok többet egymást... S büszkén kihúzta hatalmas derekát, kövér melleit felduzzasztotta és fekete szemeivel bő­szen nézett körül. — Ó, a lelkem. Megyek a spájzba, de vala­miért visszafordultam, hát ezek meg egymás nyakában vannak és csókolóznak. A papa nyíltan nevetett. — No ez se lesz többet... Te meg holnap megy vissza a gyárba... Beszéltem a gondnok­kal, azt mondta, ha bizonyítványt viszel, hogy beteg voltál, visszavesz. Krónikás vándorút írta: Petri Mór A Szilágyságból jöttem. Szilfaerdő Ágaiból faragtak nyilakat Az őseink, onnan most a kezemben —! Itt a csikód! — csak vándorbot maradt. Mégis mi jó, ha van, mi támogat. Félszázad, útja a dalok mezőin, A földed gyásza hogy hozzád simult." Követ a szörnyű sok tragédiája, A keserű, a történelmi múlt. Talán innen sarjadzott annyi búd. Voltál vásár, zajgott, vigadt feletted Alkuszvilág, mint vásárpiacon. Hány dagadt tárcát kapott kebeledről Sok-sok kupec nép, duzzadó haszon! Amíg te ott maradtál csupaszon. Nemhiába, hogy hajdan a Szilágy volt A Párcium híres vásártere. Csakhogy őt adták-vették erre-arra. Végül is annyi átok törte le. Keserű és sovány volt kenyere. Országút voltál, melyen átfelhőzött Autó, hintó, tancsó tulok. Törték a hátad — de ugyan ki bánta? Sok diadalszekér is átjutott. Még kottyanó se volt, úgy átfutott. Nemhiába, hogy hajdan a Szilányon Vitt át a hadi országos nagy út , be-bevágták mint bárddal egy Bizáncot A krónikás Meszesi Kőkaput, Ahol Kelet s Nyugat egymásba fut. Országútból, vásárból — és mit értél? Ebből a sorsból már talán elég­ örülhetsz, hogy le nem zártak határod S nyelvet nem ölt vásári csőcselék S elkerülöd gonosz utak cselét. Országútból, vásárból józanodva Fát hová térjek? — Erre, erre jer! Magányos bokrok csend­ülte világa. Gyalogösvény vezet a hegyre fel. Meglásd a szív itt igaz enyhre fel. Félszázad útja már nem harcok útja, J~­p nk'd bnaáncs, nmei'»­o-o nszúr. F'lhnl­­enészen falumtól követnek, Ködkötelékük cspvnet sem lazul. De azért egem köztük is azúr. Fint várromok, sikálták néma lajjal. Szétrobbantott múltjukhoz jövök én." Pásztorsirom meg-menfhiinm az ág­ban Bástyák övezte omladék kövén. Dalkoszorút kötök romok tövén.

Next