Pesti Napló, 1936. december (87. évfolyam, 275–298. szám)

1936-12-25 / 295. szám

72 Péntek PESTI NAPLÓ Í93tí december 25 S PORTNAP LÓ Budapest, 1936 december 20 -<24 Milyen következményekkel járna nálunk az angol játékstílusra való áttérés kísérlete? Bécs, december. Válogatott csapatunk 6:2-s veresége fájdalmasan érintette a magyar labdarúgás híveit. Ez az eredmény lehetővé tette stílusforradalmáraink számára egy újabb offenzíva megindítását. Hogyan hangzik a legfrissebb célkitűzés! Körül­belül Így: »Térjünk át az angol stílusra!* Indokolás: a középeurópai csatárjátékból hiányzik az erő és a lendülot. CsatáraiDk játéka kimerül a céltalan tologa­tásban. Nem képesek céltudatosan játszani és takti­kánk is nélkülözi a tervszerűséget stb. Ezzel szemben az angolok játéka duzzad az erőtől és lendülettől. Az ő csatáraik nem pepecselnek, hanem minden helyzet­ből bombázzák az ellenfél kapuját. Az angolok gyor­sak, határozottak és nem feledkeznek meg a hatásos védötaktikáról sem, stb., stb. Ezt az indokolást a legkülönfélébb változatokban olvashattuk és az ellenvéleményeket is jól ismeri a magyar í'utball\ sorsáért aggódó sportemberek tábora. Sajnos, ebben a szenvedélyes stílusvitában még nem vetődött £el az az alapvető kérdés, vájjon mire vezetne, ha a középeurópai futball tényleg áttérne az angol stílusraf Szerény véleményünk szerint ilyen irányú stílusátnyergelés Közép-Európában nem vezethetne a kívánt eredményhez, mert mifelénk hiányoznak azok az alapfeltételek, amelyek Angliában az »erő és len­dület játék« magas fokra Való fejlesztését lehetővé tették. Az ango! stílusra való áttérés akadályai »Közép-Európa labdarúgósportja a nemzetközi fut­ballkonkurrenciában csakis minőségalapon tarthatja meg előkelő pozícióját, mert nálunk a labdarúgóspoi t anyagi eszközei és az utánpótlás arányai igen szüle keretek között mozognak« — jelentette k'. a londoni angol-osztrák mérkőzés után Meisl Hugó a brit újság­íróknak és az osztrák futballvezéruek ez a tömör megállapítása alapos megfontolás eredménye volt. , Ahhoz ugyanis, hogy az angol játékstílusra áttér­hessünk, elsősorban angol viszonyokra volna szüksé­günk. Szinte korlátlan anyagi lehetőségekre, amelyek lehetővé tennék klubjaink számára a játékosok racio­nális igénybevételét. Az angol profik a csaknem háro& hónapig tartó holtszezónban alaposan kipihenhetik a ligakonkurrencia fáradalmait. Nem kell végigtúráz­niok a »holtszezónt«, és nem kell szezón közben sem bevételvadászatot folytatniok a külföldön. A brit játékstílus alapja: a tökéletességet megkö­zelítő kondíció. Ez teszi lehetővé az angol profik szá­mára az erő és lendületjáték kultiválását, amelyre különben fizikai adottságuknál fogva is alkalmasab­bak, mint a középeurópai háborúutáni generáció. Az »erő és lendületstílus« a játékosanyag vészes arányú elhasználódásához vezetne még Angliában is, ha a brit profik egyrészt nem juthatnának a megeről­tető ligaszezón befejezése után megfelelő pihenőhöz és másrészt, ha nem küzdenének abszolút sportszerű esz­közökkel. Az angol játékos még álmában sem gondol arra, hogy ellenfelétől szándékos rúgást kaphat — amely esetleg megfoszthatja őt kenyerétől. A brit profi jól tudja, hogy a mérkőzéseben csak a szabályos remphzésnek van kitéve az ellenfél részéről, ami leg­rosszabb esetben szorosabb kapcsolatba hozhatja őt az anyafölddel, amelynek puha pázsitjára zuhanni azon­ban nem is olyan kellemetlen dolog. Jók a pályák, tisztességesek az ellenfelek, a munka racionalizálva van, az életmód sportszerű, a bírók vigyáznak a sza­bályok betartására és akkor ne legyen egészséges bokája, rettenhetetlen bátorsága, töretlen lendülete és kirobbanó játékkedve az angol profinakll Ha mi is angol stílusban játszanánk . .. Mindebből már könnyen következtethetünk arra, hogy mire vezetne, ha a középeurópai futball áttérne az angol stílusra. Eltekintve attól, hogy jelenlegi játékosanyagunk­nak ilyen gyökeres stílusátnyergelése keiesztúlviiietet­len volna (mert a félmunka csak a brit játékrendszer torzképéhez vezethetne!), a Közép-Európában uralkodó labdarúgóviszonyok és a nálunk kialakult sportfelfo­gás — amely a mérkőzések Angliától lényegesen és kellemetlenül elütő atmoszférájában is jellegzetes kife­jezést nyer — eleve kudarcra ítélne minden ilyenirá­nyú stílusreformkísérleteket. Még ha a háborúutáni középeurópai játékosgene­ráció fizikai teljesítőképesség tekintetében a brit fut­ballistaanyaggal fel is vehetné a versenyt és ha az utánpótlás szempontjából sem maradnánk el olyan kifejezhetetlen mértékben az angol futball mögött, még akkor is végzetes következményekkel járna Közép-Euró­pában a brit játékstílusra va'ó átnyergelés. Egy esz­tendő alatt sorra letörnének játékosaink, mert többek között a középeurópai klubok nem engedhetik meg ma­guknak azt a »luxust«, hogy futballistáikat három hónapra szabadságolják. Végigjátszani az esztendő négy évszakát pedig csakis o'yan játékmódszerrel lehet, mely gazdaságosabb az angol stílusnál, azaz vem támaszt maximális követelményeket a játékosok fizi­kumával szemben. Az angol stílusra vp'ó áttérésnek további akadá­lyai közé sorozhatok: a középeurópai birók speciális szabá ymagyarázata, — amely a remplizést szabálysér­tésnek minősíti, a csatárokat viszont az ellenük irá­nyuló csonivadászattal szemben nem részesíti kellő védelemben — továbbá a középeurópai közönség túl­zásba menő sovinizmusa, amely a mérkőzések jelen­tőségének mértéktelen túlbecsüléséhez vezet ós végül játékosaink és meccslátogatóink érettebb részének men­talitása, amely a futballban is csak a szépért, a minő­ségért és a művészetért tud lelkesedni. Stílus és a rúgótechnika De elképzelhető-e, hogy a szigorúan kritikus ma­gyar vagy osztrák közönség — amely állandóan a régi Négy úszó tréningrendszere A magyar úszósport történetének legsikeresebb esz­tendeje után érdekes összefüggést lehet megállapítani az év legtöbbet szereplő négy úszójának tréningrend­szere és eredménye között. A magyar ÍX.200 m stafétáról van szó, amelynek két tagja lövidtávúszó, kettő pedig hosszútávúszó. A rövidtávúszók életük legjobb formáját úszták a berlini olinipiászon, míg a hosszútáv úszók némileg formán alul szerepeltek. Csik Ferenc az év elejétől kezdve úgyszólván állan­dóan »formában volt«. Egyenletes és megbízható úszó­nak bizonyult, aki éppen akkor érte el a legjobb ered­ményeket, amikor azokra szükség volt. Amikor nem volt jelentősége annak, hogy milyen lesz az idő, nem törekedett kiváló eredményre. Télen át minden délben ott volt a Nemzeti Sportuszodában és szinte unalomig róta a hosszakat, csinálta a lábtempőt, gyakorolta a startot és a fordulót. Ebben az időben nem zavarták jóakarók és magántudósok, hanem a maga jól kidol­gozott és átszűrt stílusával ós tréningrendszerével dol­gozhatott. Időnként részvett az esti tréningeken is, ennek azonban csak az volt a jelentősége, hogy meg­szokja a délutáni úszást. Nyáron az olimpiász beosz­tásához alkalmazkodott és ennek megfelelően volt víz­ben. De talán lelkiismeretes tréningjénél is fontosabb volt, hogy nagyon vigyázott testi kondíciójára és mint orvostanhallgató, alaposan megfigyelhette magát. Abay Nemes Oszkár két esztendei stagnálás titán kezdett hozzá az év elején a tréningekhez. A két esz­tendő alatt szerzett tapasztalatok nyomán nagyon lel­kiismeretessé vált és annak ellenére, hogy télen és tavasszal minden nap késő délutánig el volt foglalva, esténként órákat töltött a Nemzeti Sportuszodában. Nyáron az egész nap rendelkezésére állott, de nem esett túlzásba, nem vette át mások tréningrendszerét átgondolás nélkül. Fokozta ugyan az adagokat, de nem szakított a maga hagyományaival. Ennek az lett az eredménye, hogy versenyről versenyre javult és éppen Berlinben érte el legjobb eredményeit. A berlini ver­seny után bevégezve feladatát, belátta, hogy tréningje hosszú formatartásra nem alkalmas és távolmaradt a versenyektől. Lengy l Árpádnak, a hosszútávúszónak a japánok szolgáltak pétdaképül. Lengyel Árpád mindig eleget trenírozott, de neki megártott a berlini olimpiai falu konyhája. A faluban nagyszerű volt a koszt, de nem versenyzőknek való. A jógyoinrú polgár­ember pompásnak találta azokat a falatokat, amelye­ket a magyar étteremben eléje tettek. Az ideges ver­senyzőnek azonban vem tettek jót, de különösen ártott a koszt Lengyel Árpádnak, akinek gyencre gyomra volt. A 400 m előfutamok előtt az ebéd töltött pap-ika volt burgonyával és metélttel. M\sfél órával az ebéd után starthoz kellett állni. Meggyőződésem, h"gy ha kellő gondot fordítottak volna az olimpiai faluban Lengyel Árpád gyomrára, sokkal jobb lett volna az eredménye.. • Gróf Cdönnél másutt volt a hiba. A késő délutánig elfoglalt, igen erős fizikumú úszó a télen határozottan keveset trenírozott. Nyáron, nagyon helyesen, hozzá­látott a mulasztottak pótlásához, ami különösen a júliusi berlini tapasztalatok után történt meg. Győr­ben ragyogó formában nyerte a 800 m magyar baj­nokságot, sőt az olimpiai versenyek kezdete előtt két nappal is 2 p 14 mp körüli időt úszott 200 métere. Azonban a rövid tréning után gyorsan formába jött versenyző képtelen volt tartani jó formáját és éppen az olimpiász idején ért mélypontra. Ekkor, sajnos, az olimpiai szereplés szempontjából kísőn jött az a nár­napos pihenő, amit tartott, de elegendő volt arra, hogy a túltrenirozottság a japánok budapesti szerepléséig elmúljon és itt ismét nacy formában legyen Gróf. Az újpesti úszó essze! ismét ritkán járt tréningre, emiatt nincs meg benne az az állandó tudásmennyiség, ami Csikben és Lengyelben, a sok tréninget tartó úszókban megvan. így esett, hogy Zólyomi megverhette. A négy úszó tréningrendszerének rövid összeha­sonlításából az a tanulság, ho.siy a kondiciótréning leg­alább olyan fontos, mint az úszótréning. A verseny­naptárnak összhangban kelt lenni a rendelkezésre álló tréningidövel és az úszóknak minden nagyszerű kül­földi példa ellenére is hagyományokra van szükségük. Dr. Bárány Istvá» nagy MTK vagy a bécsi »Wundermannschaftc emlé­kén rágódik — ellenkezés nélkül beletörődne a stílus­reformba! Dr. Sárosinak teljes mértékben igazat kell adnunk, amikor azt állítja: »ftoffj/ végzetes útra lépne a magyar futball, ha letérne a stílusos és szép játék, útjáról*. Ez nemcsak dr. Sárosinak a meggyőződése, hanem ez az alaposan megfontolt véleménye az ismé­telten Angliában járt osztrák kollégámnak és az angol futballt nem egyetlen és rövid londoni tartózkodás benyomásain keresztül megítélő bécsi labdarúgó vezé­reknek is. Es igaza van Schaffernak is. amikor azt állítja, hogy a gólhelyzetek értékesítése vagy kihasználatla­nul hagyása tisztára a lövCképesség kérdése és annak semmi köze sincsen a játékstílushoz. Azt pedig, hogy játékosaink rúgótechnikája és csa­táraink lövőképessége javitísra és fejlesztésre szorul, egyetlen szakember sem vonta sohasem kétségbe. Ez azonban olyan feladatot jelent, amelynek megoldása nem stílus — hanem tréningkél dés. Maradjunk meg tehát a Közép-Európában szükség­szerűen kialakult játékstílusnál, amely célszerű, mert nem véletlenül adódó gólhelyzetekhez vezet és amely­nek eredményessége is ki fog bennünket elégíteni, ha csatáraink megfelelő bírói védelemben fognak része­sülni és ha játékosaink rúgótechnikájár.ak fejlesztése érdekében az illetékes faktorok következetes nevelő­munkára határozzák el magukat. Becske Frigyes. A pénzdíjazás az olasz tenniszsportban Modena, december. 10—15 évvel ezelőtt Olaszországban a tennisz­sport — mint sport — teljesen ismeretlen volt. Kómában 3, Firenzében, Milánóban, Modenában 1—2 pályán, magánosok viliakertjében játszottak — szórakoztak — Angliában, Párizsban egyetemet végzett vagyonos arisztokraták, míg ma ioOO ver­senyjátékost tart nyilván az olasz tennisz sző vét­ség. Ma Olaszországban a tennisz tömegsport. Ezt a nagy lendületet a sport nemzetnevelő és fejlesztő hatásának íelismerosén kívül, kétség­telenül a négy év előtt bevezetett bon-, illetve pénzdíjazás eredményezte. Amikor látták az ola­szok, hogy Wimbledonban a győztes 50 fontot és egy kis emlékérmet, Párizsban 2000 frankot, Svájcban 2—300 frankot kap, ők is bevezették a pénzdíjazást és ezzel egy csapásra kiemelték a tenniszt az excluzivításból. Itt is voltak ellenveté­sek, sőt még most is vannak klubelnökök, kik ser­legekért. szobrokért írnak ki versenyeket, do a részvétlenség leszerelte ezeket is. Itt a fiatal te­hetségek a sok II. és III. osztályú versenyen meg tudják nyerni az ütőt, a nadrágot, a cipőt, de a ne­vezési díjat is egyik másik versenyre. A mai gazdasági viszonyok között csupán a vékonyrétegű jobbmódúakra egy sport jövőjót nem lehet alapozni. A nevelő k-ubok mind na­gyobb mértékben veszik magukra a terheket és látják el trénerrel, labdával, ütővel a fiatal, sze­gény tehetségeket, de hogy ez mire vezet, látjuk jól odahaza- Mi most már a nagyobb profeszioniz­mus, ha játékosaink állásért, de legtöbbször ütőért, labdáért, sokszor ebédért, lakásért, először körpróbálkozást végezve a klubok között, végre a legtöbbet ígérőhöz átlépnek, vagy ha függetle­nül klubja adományaitól, ha tehetséges, szorgal­mas, megnyerheti a sportjához nélkülözhetetlen felszerelési tárgyakat? Nem jobb-e ha egy 50 pen­gős ezüstserleg vételára kerül a játékos kezébe, mint zálogházon keresztül 15 pengő. Ma már oly nagy a világkonkurrencia a ten­niszben, oly példátlan szorgalmas, időt, fogcsi­korgató küzdelmet követel, tehetségen kívül, egy jobb nemzetközi eredmény elérése, hogy az ama­tőr becsvágy itt már igen gyenge motor. Mil­liomosok még egy országnak se nyertek Davis Cupot, de nyertek nincstelenek, labdaszedő-gye­rekből bajnokká fejlődött sportemberek, akik előre tudták, hogy életkarrierjüket csupán sport­eredményekkel alapozhatják meg. Kétségtelen, hogy ez a felemás helyzet, az amatőr ideálokhoz való ragaszkodás híveit nagy hátrányba veti a másik oldallal szemben. Az északi országok, Svéd, Norvégia, Belgium — ahol hozzánk hasonlóan — talán még tisztább amatőr­szellemben sportolnak és ahol az éljátékosoknak mint nálunk »mellékfoglalkozásuk« is van, amennyiben mérnökök, orvosok, hivatalnokok és akik játékereje éppúgy, mint nálunk, közepes amalőrnívón mozog, megpróbálták az idő kerekét megállítani. Közös beadvánnyal fordultak a nem­zetközi tenniszszövetséghez az amatőr szabályok szigorítása érdekében. Még a. Davis Cup-től való visszalépéssel is fenyegetőztek. Az eredmény egy tessék-lássék bizottság, csomó kérdőív szétkül­dése, de maradt minden a régiben. Ugyanakkor a bizottság tagjaitól gúnyos cikkek olvashatók a francia és angol lapokban azon kérdéssel, hogy vájjon e jámbor északiak azt hiszik, hogy az ő amatőr tudásuk mértékére »lezüllesztett« verse­nyeket látogatni fogja-e az a 10—15.000 néző, aki eddig ott tapsolt, elhozva pénzét, a sport éltető elemét. De hogy a sokat emlegetett és elátkozott nyugati álamatőrizmus még a jegjobbak részére se lehet két oldalt megkent víijaskenyér, mutatja a profi táborba történő állandó átlépések soro­zata. A 20—50 vagy maximum 100 pengős díjak végeredményben nem is a játékosnak, hanem az apáknak, a nevelő kluboknak jelentenek köny­nyebbséget, mert higyjék el, hogy sok gyönyö­rűen indult magyar tenniszkarrier törött meg egy elszakadt tenniszütőn, kilyukadt tenniszcivőn vagy a neveséti dij hiányán, Göncz Lajos.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék