Pesti Napló, 1937. július (88. évfolyam, 146–172. szám)

1937-07-11 / 155. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ AZ ELHUNYTAK KLUBJA írta: BODÓ BÉLA Számomra- akit egész héten felelős államfér­fiak vndoran ijesztettek, vagy, ami rosszabb volt, baljóslatúan megnyugtattak, ez volt a legmeg­kapóbb hír, ez a klubalapítás Londonban. Való­ban hézagpótló intézménynek kell neveznem ezt a hűvösen előkelő klubot, nagy öblös bőrfotősei­vel s szmokingosaival, akik hétköznapi értelme­zés szerint az Angliában túlnyomó többséget tevő egyszerű dzsentiménekhez tartoznak, egyébként pedig, hosszabb-rövidebb ideig — halottak vol­tak. Dzsint ugyanis ebben a különös, de ha úgy tetszik, szimbolikus és időszerű klubban csak olyan kifogástalan úriemberek fogyaszthatnak, akik valamilyen körülmény folytán elhúnytak, akár úgy, hogy tévedésből a frontok veszteség­listájára kerültek, akár úgy, hogy halálhírük megjelent a lapokban. Néha összejönnek és ba­rátságosan, ahogy volt holtakhoz illik, elbeszél­getnek arról az időről, amikor még éltek, a »régi jó időkről«, ahogy általában az elmúlt időt be­cézzük, amelynek gonoszságát feledékenyen meg­bocsátottuk. A Streeten, este, néhai Parker becsukja üzle­tét, jó víkendet kívánva alkalmazottainak és a világnak (persze és nagyon helyesen, világ alatt legfőkép az angol birodalmat értve) és felmegy a klubba, ahol holttársai ülnek. Ott van Smith úr, aki annak idején elesett Flandriában, aztán hazajött vállsebével és átvette a Smith & Comp­főnöki székét. Ott van megboldogult Kingsmenn, aki most gomblyukában virágot illatoztat és vál­tozatlanul szereti a véres húsokat. Ott vannak valamennyien, akiknek holthírüket keltették, de akik valószínűen nagyon is közel álltak a gödör­höz, amelynek emlékére klubot alapítottak. — Emlékszem, —­ szólnak — az úgy volt... — és szavakkal levetítik életük filmjét, hivatkoznak a szerencsére, vagy a véletlenre (temperamentumuk szerint), amely elintézte, hogy exholtak legyenek exelők helyett s másnap kinyitják a Streeten az üzletet, vagy szorgalmasan bemennek a hivatalba, mintha semmi sem történt volna. Elég régen történt többségüknél, hogy megsiratták őket, a feltámadás öröme is gyorsan elmúlt, mint ahogy mindenféle öröm elmúlik az ételpárolgás, sebes­ségével. És különben is... És különben is azóta valamennyien, anélkül hogy valaha gondoltak is volna rá, tagok eb­ben a különös, vagy, ha úgy tetszik nagyorús időszerűtlen klubban, amelyben mindannyian ta­­gok vagyunk: az élők klubjában. Mondanom sem kell, ho­­y itt nem érvényesül az angol klubszo­bái­g, amely csak kifogástalan úriemberekről bé­náét, sőt, általánosságban inkább bundapálinkát isznak, mint Black end Weith-et, a szmoking nem kötelező, de az, adott szó sem nagyon. Tagok ebben az élők számára alapított helyiségben, ahol foly­ton összejövünk és nem­­beszélgetünk el barátsá­gosan. Ahol kevés szó esik véletlenről és szeren­cséről, de annál több az erőszakról és a szeren­csétlenségről, nem vetítik életünk filmjét, de ve­szélyeztetik életünket. Azt hiszem, úgy lesz — szólnak itt és hivatkoznak a mesterségesen előál­lított véletlenekre, amelyek alkalmasak arra, hogy exholtakból és élőkből igazi holtakat és exelőket csináljanak — csúnya klub ez, ahol kötelező ugyan a tagság, de ah­onna­n­­szívesen kigolyózzák a tagokat, igen sokszor nem is a klubszabályok ér­telmében és főleg valódi golyóval. Leendő halottak ülnek az élők klubjában, akik este lehúzzák a nappalok redőnyeit, jó víkendet és jó másnapot kívánnak saját,maiunk­nak; itt van Iksz úr, aki nem esett el Flandriá­ban, de minden reménye megva­n arra, hogy má­sutt essen el. itt van Ipszilon úr, akinek talán nincs virág a gomblyukában, de változatlanul szereti a véres húsokat, csak éppen nem ragasz­kodik ahhoz, hogy a hús az állatvilágból kerüljön ki. Itt vannak valamennyien, akik nagyon közel állnak ahhoz a gödörhöz, amelybe végeredmény­ben mindenki maga is beleesik, tekintet nélkül arra, hogy végzetes korlátoltságában hány száz­ezer úgynevezett mást akar belelökni. Többsé­günknél nem is olyan régen történt,­­hogy a szü­letés beíratta a klubba, a gondos vezetőség mégis minden lehetőt elkövet, hogy a klub elnéptelened­jék mintha csak terhükre lenne, hogy olyan so­kan vagyunk. Milyen jó azoknak ott, külön Londonban, hogy elbeszélgethetnek a halál torkáról, amelyet látva láttak és amely szépen becsukódott, anél­kül, hogy elnyelte volna őket. Nekik könnyű, hi­szen valószínűen hiszik: sokáig élnek azok, akik­nek halálhírét költötték, ellentétben mivelünk, akiknek számára halálhírt költenek. Vagyunk egy klubban, amelyet eredetileg na­­­gyon rendesen rendeztek be, aztán valahogy el­rontották: valahol súlyos hibák vannak, nem le­hetetlen, hogy a vezetőség a csapnivaló. Eredetileg úgy volt, hogy a megfelelő idő­ben jelentkezett a merevarcú komornyik és szenvtelen hangon közölte a taggal, hogy a klub­ban való tartózkodási idő letelt, tessék kilépni... most ezer ajtókon rohannak be, olyanok is, akik nagyon megsértődnének, ha komornyikoknak tar­tanánk őket, és tömeges kilépésünket sürgetik, noha időnk még nem járt le. Időnk még nem járt le, mint ahogy nem járt le azoknál, akik visszakerültek a megboldogultak klubjába, hogy időnként barátságosan elbeszél­gessenek a »régi jó időkről, amikor még éltek«. Mi miről beszéljünk, mikor még­is így élünk és amikor kevés reményünk van arra, hogy vissza­kerülünk bármilyen klubba is, ha egyszer köte­lezővé teszik az igazi halottak klubtagságát. Régi szép időkről, amely régen nem szép, vagy jövőnkről, amely lehet, hogy szép lesz, de hon­nan fogjuk tudni? Honnan fogjuk tudni, ha be­golyóznak ama klubba, amelynek helyiségeit már vidáman készítik? ! 1937 július 11 232 Gróf Teleki Ralph, erdélyi festő Arckép egy művészről s pillanatkép egy dinasztiáról (Sajá tudósítónkról.) A Rózsadombon, csendes na­pos délelőttökön, néptelen vidéken, amerre csak ne­gyedóránként vetődik egy-egy sétáló, néhány hete egy idős hölgyet s tőle néhány lépésnyire egy komoly, barnaképű férfit lehet látni, amint elmerülve, órákig festeget az állványa előtt. A nyolcvanéves Teleki Bella grófnő és fia, gróf Teleki Ralph. * Féléve sincs, hogy gróf Teleki Arvéd fia, gróf Teleki Ralph és édesanyja elhagyták Erdélyt s arról a kis birtoktöredékről, mely Szászsebes és Alvinc kör­nyékén, Drassón a kezükben maradt, felköltöztek Budapestre. S az elvonult, csendes gróf Teleki Ralph­fal most egy budapesti szobában beszélgetünk a művé­szetről, melynek életét adta s a Telekiekről, erről a különös, nagy nemzetségről, melynek két ága fölött két külön csillag világít: a politikáé s a művészeté. A politikus Telekiek vonala egyenesen húzódik Te­leki Mihálytól, a nagy erdélyi kancellártól a forradal­már koltói grófon, Petőfi jakobinus barátján, Teleki Sándoron keresztül gróf Teleki Pálig, az ellenforra­dalmi miniszterelnökig s a két utóbbi között ott ra­gyog gróf Teleki László zseniális, megtört alakja, aki életét a politika s a művészet kettős tüzén hamvasz­totta volt el. S a művész Telekiek hosszú sora egyenes ágon mind a gróf Teleki Ralph közvetlen ősei: dédanyja, Beetho-i Gróf Teleki Ralph rajza) vén halhatatlan szerelmének húga, Brunswick Karolina grófnő, utána Teleki Blanka grófnő, a kufsteini fogoly, aki rabságában festegetett és végül a gróf édesanyja, Teleki Bella grófnő, aki most, nyolcvanéves korában ugyanazzal az odaadással ül vászna előtt, mint amikor sok évvel ezelőtt Bécsben Hessltől s Párizsban Paul Baudouin-től, Puvis de Chavannes tanítványától tanulta az écsetfogást. — Én tehát már a második vagyok családunkban, — mondja gróf Teleki Ralph — aki életemet teljesen a pikturára tettem s hivatásomul választottam a mű­vészetet. Édesapám, gróf Teleki Arvéd, az egykori har­cos Justh-párti képviselő és híres mezőgazda beíratott ugyan az egyetemre, de én ezt hamarosan a különféée európai festőiskolákkal cseréltem el. Előbb Lausanne­ban tanultam Charles Girond-nál, majd én is édesanyám mesteréhez, Puvis de Crenvauries nagy tanítványához, az öreg Paul Baudouin-hez mentem­ Párizsba. A há­ború megszakította ezt a boldog­ állapotot, de alig hall­gattak el a fegyverek, én máris kinn voltam Bécsben, a Kunatgewerbeschulén, Berthold Löffler mellett, aztán hamarosan Nagybányára mentem Thurma Jánoshoz. Dolgoztam a budapesti Főiskolán is, Olgyay Viktor osztályán, leghosszabb ideig azonban mégis Nagybá­nyán voltam: tíz felejthetetlen esztendőt töltöttem ott édesanyámmal, elvonult, szorgalmas munkában. * Szóba kerül gróf Almássy Dénesné Teleki Éva grófnő, báró Mah­omes Albertné Teleki Mária grófia és gróf Teleki Ádám,­ a komponista és zongoraművész — az ifjú, mai Telekiek, a nagy dinasztiák sorsának útján egyre sűrűbben, egyre odaadóbban fordulnak a művészet felé... — Visszavonultan élek, barátaim nem­ igen van­nak, sem a művészek, sem a mágnások között. — Beszél gróf Teleki Ralph. — Budapesten is csak egyszer állí­tottam ki, Varga Nándorral és Löte Évával a Nemzeti Szalonban, néhány kolozsvári és bukaresti kiállítás után. Albumot mutat a művész, képeinek reprodukciói vannak benne. no Egészen egyéni, különös művészet ez. Olaj, akva­rell, tempera, fametszet, linóleum, néhány kisebb plasztika: egy Madonna, kinek karján a kisded nem néz a szemünkbe, mint rendesen, hanem melegen az anyja mellére borul. S van a művésznek egy különösen kedves anyaga, a viasz, amelyben mintha megtalálta vol azt az eszközt, amellyel hiány nélkül tudja ábrá­zolni az egyetlen témát, amely képzeletén szuggesztí­ven eluralkodik: Erdélyt. Havasok, ökrök, bivalyok, patakok, tejszínű éles levegő — Teleki Ralph művészete itt válik teljesen és megragadóan egyénivé. Észak hűvös és erős lehellet­ vesz körül: soha szebben illusztrálni nem lehetne egy Knut Hamsun-regényt. S amikor olyasmit kérdezek, mégis, kihez érzi magát közel a többi festők közül; a művész, akit Itáliából Michelangelo zord monumentali­tása s a francia piktúrából kivált Puvis de Chavannes régiesen hűvös költészete ragadott meg, hosszú gondol­kodás után végül egy finn festő nevét mondja: Axela Kalelagallén. — A művészet az én számomra legelsősorban is eti­kum. A témában először is és mindvégig­ az erkölcsi tételt látom, — mondja a művész, a barnaarcú, szűk­szavú festő, akinek minden második szava: etikum, felelősség. »Én északi ember vagyok...« _ mintha Ady Endre vallomását mondaná: »Ha én szólok, Észak beszél, Fagy és fátum fogja a számat, Ember beszél, kinek a sors, Az élet, évek és napok Szívének gyökeréig fájnak.« Ami a költőóriásban komor és fenséges hangulat volt, mely örök szavakban maradt reánk, az a festő életének egyetlen és uralkodó tartalma, amelynek kife­jezését szorgosan, mélységesen komoly igyekezettel ke­resi. Igen, északi ember a gróf. Nem az északiság zord és jégcsapos ridegségében, hanem azzal az édes bájjal, amelyben Erdély bűvölete Északot a Déllel sugarasan vegyíteni tudja. Arckifejezése változatlanul komoly , ha elmosolyodik, mintha a következő pillanatban már vezekelni akarna érte. A sportok közül a sí az, am­it szeret. A neve: Ralph. Az apjáé: Arvéd. A nagyapjáé: Oszkár. A testvéréé, aki mérnök volt s egy gyári ka­tasztrófában lelte halálát: Erik. Ez a Teleki-ág egy lehellet Észak a haragoszöld erdélyi havasok között. * A pesti uceán júliusi nap süt s gróf Teleki Ralph hajadonfőtt, hóna alatt hamvas tónusú képeivel, ko-Stár arccal megy tovább s Erdély színein gondolkodik. Cigányleány '­, (Gróf Teleki Ralph rajza) Bethlen Gábor dévai palotája

Next