Pesti Napló, 1937. július (88. évfolyam, 146–172. szám)
1937-07-11 / 155. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ AZ ELHUNYTAK KLUBJA írta: BODÓ BÉLA Számomra- akit egész héten felelős államférfiak vndoran ijesztettek, vagy, ami rosszabb volt, baljóslatúan megnyugtattak, ez volt a legmegkapóbb hír, ez a klubalapítás Londonban. Valóban hézagpótló intézménynek kell neveznem ezt a hűvösen előkelő klubot, nagy öblös bőrfotőseivel s szmokingosaival, akik hétköznapi értelmezés szerint az Angliában túlnyomó többséget tevő egyszerű dzsentiménekhez tartoznak, egyébként pedig, hosszabb-rövidebb ideig — halottak voltak. Dzsint ugyanis ebben a különös, de ha úgy tetszik, szimbolikus és időszerű klubban csak olyan kifogástalan úriemberek fogyaszthatnak, akik valamilyen körülmény folytán elhúnytak, akár úgy, hogy tévedésből a frontok veszteséglistájára kerültek, akár úgy, hogy halálhírük megjelent a lapokban. Néha összejönnek és barátságosan, ahogy volt holtakhoz illik, elbeszélgetnek arról az időről, amikor még éltek, a »régi jó időkről«, ahogy általában az elmúlt időt becézzük, amelynek gonoszságát feledékenyen megbocsátottuk. A Streeten, este, néhai Parker becsukja üzletét, jó víkendet kívánva alkalmazottainak és a világnak (persze és nagyon helyesen, világ alatt legfőkép az angol birodalmat értve) és felmegy a klubba, ahol holttársai ülnek. Ott van Smith úr, aki annak idején elesett Flandriában, aztán hazajött vállsebével és átvette a Smith & Compfőnöki székét. Ott van megboldogult Kingsmenn, aki most gomblyukában virágot illatoztat és változatlanul szereti a véres húsokat. Ott vannak valamennyien, akiknek holthírüket keltették, de akik valószínűen nagyon is közel álltak a gödörhöz, amelynek emlékére klubot alapítottak. — Emlékszem, — szólnak — az úgy volt... — és szavakkal levetítik életük filmjét, hivatkoznak a szerencsére, vagy a véletlenre (temperamentumuk szerint), amely elintézte, hogy exholtak legyenek exelők helyett s másnap kinyitják a Streeten az üzletet, vagy szorgalmasan bemennek a hivatalba, mintha semmi sem történt volna. Elég régen történt többségüknél, hogy megsiratták őket, a feltámadás öröme is gyorsan elmúlt, mint ahogy mindenféle öröm elmúlik az ételpárolgás, sebességével. És különben is... És különben is azóta valamennyien, anélkül hogy valaha gondoltak is volna rá, tagok ebben a különös, vagy, ha úgy tetszik nagyorús időszerűtlen klubban, amelyben mindannyian tagok vagyunk: az élők klubjában. Mondanom sem kell, hoy itt nem érvényesül az angol klubszobáig, amely csak kifogástalan úriemberekről bénáét, sőt, általánosságban inkább bundapálinkát isznak, mint Black end Weith-et, a szmoking nem kötelező, de az, adott szó sem nagyon. Tagok ebben az élők számára alapított helyiségben, ahol folyton összejövünk és nembeszélgetünk el barátságosan. Ahol kevés szó esik véletlenről és szerencséről, de annál több az erőszakról és a szerencsétlenségről, nem vetítik életünk filmjét, de veszélyeztetik életünket. Azt hiszem, úgy lesz — szólnak itt és hivatkoznak a mesterségesen előállított véletlenekre, amelyek alkalmasak arra, hogy exholtakból és élőkből igazi holtakat és exelőket csináljanak — csúnya klub ez, ahol kötelező ugyan a tagság, de ahonnanszívesen kigolyózzák a tagokat, igen sokszor nem is a klubszabályok értelmében és főleg valódi golyóval. Leendő halottak ülnek az élők klubjában, akik este lehúzzák a nappalok redőnyeit, jó víkendet és jó másnapot kívánnak saját,maiunknak; itt van Iksz úr, aki nem esett el Flandriában, de minden reménye megvan arra, hogy másutt essen el. itt van Ipszilon úr, akinek talán nincs virág a gomblyukában, de változatlanul szereti a véres húsokat, csak éppen nem ragaszkodik ahhoz, hogy a hús az állatvilágból kerüljön ki. Itt vannak valamennyien, akik nagyon közel állnak ahhoz a gödörhöz, amelybe végeredményben mindenki maga is beleesik, tekintet nélkül arra, hogy végzetes korlátoltságában hány százezer úgynevezett mást akar belelökni. Többségünknél nem is olyan régen történt,hogy a születés beíratta a klubba, a gondos vezetőség mégis minden lehetőt elkövet, hogy a klub elnéptelenedjék mintha csak terhükre lenne, hogy olyan sokan vagyunk. Milyen jó azoknak ott, külön Londonban, hogy elbeszélgethetnek a halál torkáról, amelyet látva láttak és amely szépen becsukódott, anélkül, hogy elnyelte volna őket. Nekik könnyű, hiszen valószínűen hiszik: sokáig élnek azok, akiknek halálhírét költötték, ellentétben mivelünk, akiknek számára halálhírt költenek. Vagyunk egy klubban, amelyet eredetileg nagyon rendesen rendeztek be, aztán valahogy elrontották: valahol súlyos hibák vannak, nem lehetetlen, hogy a vezetőség a csapnivaló. Eredetileg úgy volt, hogy a megfelelő időben jelentkezett a merevarcú komornyik és szenvtelen hangon közölte a taggal, hogy a klubban való tartózkodási idő letelt, tessék kilépni... most ezer ajtókon rohannak be, olyanok is, akik nagyon megsértődnének, ha komornyikoknak tartanánk őket, és tömeges kilépésünket sürgetik, noha időnk még nem járt le. Időnk még nem járt le, mint ahogy nem járt le azoknál, akik visszakerültek a megboldogultak klubjába, hogy időnként barátságosan elbeszélgessenek a »régi jó időkről, amikor még éltek«. Mi miről beszéljünk, mikor mégis így élünk és amikor kevés reményünk van arra, hogy visszakerülünk bármilyen klubba is, ha egyszer kötelezővé teszik az igazi halottak klubtagságát. Régi szép időkről, amely régen nem szép, vagy jövőnkről, amely lehet, hogy szép lesz, de honnan fogjuk tudni? Honnan fogjuk tudni, ha begolyóznak ama klubba, amelynek helyiségeit már vidáman készítik? ! 1937 július 11 232 Gróf Teleki Ralph, erdélyi festő Arckép egy művészről s pillanatkép egy dinasztiáról (Sajá tudósítónkról.) A Rózsadombon, csendes napos délelőttökön, néptelen vidéken, amerre csak negyedóránként vetődik egy-egy sétáló, néhány hete egy idős hölgyet s tőle néhány lépésnyire egy komoly, barnaképű férfit lehet látni, amint elmerülve, órákig festeget az állványa előtt. A nyolcvanéves Teleki Bella grófnő és fia, gróf Teleki Ralph. * Féléve sincs, hogy gróf Teleki Arvéd fia, gróf Teleki Ralph és édesanyja elhagyták Erdélyt s arról a kis birtoktöredékről, mely Szászsebes és Alvinc környékén, Drassón a kezükben maradt, felköltöztek Budapestre. S az elvonult, csendes gróf Teleki Ralphfal most egy budapesti szobában beszélgetünk a művészetről, melynek életét adta s a Telekiekről, erről a különös, nagy nemzetségről, melynek két ága fölött két külön csillag világít: a politikáé s a művészeté. A politikus Telekiek vonala egyenesen húzódik Teleki Mihálytól, a nagy erdélyi kancellártól a forradalmár koltói grófon, Petőfi jakobinus barátján, Teleki Sándoron keresztül gróf Teleki Pálig, az ellenforradalmi miniszterelnökig s a két utóbbi között ott ragyog gróf Teleki László zseniális, megtört alakja, aki életét a politika s a művészet kettős tüzén hamvasztotta volt el. S a művész Telekiek hosszú sora egyenes ágon mind a gróf Teleki Ralph közvetlen ősei: dédanyja, Beetho-i Gróf Teleki Ralph rajza) vén halhatatlan szerelmének húga, Brunswick Karolina grófnő, utána Teleki Blanka grófnő, a kufsteini fogoly, aki rabságában festegetett és végül a gróf édesanyja, Teleki Bella grófnő, aki most, nyolcvanéves korában ugyanazzal az odaadással ül vászna előtt, mint amikor sok évvel ezelőtt Bécsben Hessltől s Párizsban Paul Baudouin-től, Puvis de Chavannes tanítványától tanulta az écsetfogást. — Én tehát már a második vagyok családunkban, — mondja gróf Teleki Ralph — aki életemet teljesen a pikturára tettem s hivatásomul választottam a művészetet. Édesapám, gróf Teleki Arvéd, az egykori harcos Justh-párti képviselő és híres mezőgazda beíratott ugyan az egyetemre, de én ezt hamarosan a különféée európai festőiskolákkal cseréltem el. Előbb Lausanneban tanultam Charles Girond-nál, majd én is édesanyám mesteréhez, Puvis de Crenvauries nagy tanítványához, az öreg Paul Baudouin-hez mentem Párizsba. A háború megszakította ezt a boldog állapotot, de alig hallgattak el a fegyverek, én máris kinn voltam Bécsben, a Kunatgewerbeschulén, Berthold Löffler mellett, aztán hamarosan Nagybányára mentem Thurma Jánoshoz. Dolgoztam a budapesti Főiskolán is, Olgyay Viktor osztályán, leghosszabb ideig azonban mégis Nagybányán voltam: tíz felejthetetlen esztendőt töltöttem ott édesanyámmal, elvonult, szorgalmas munkában. * Szóba kerül gróf Almássy Dénesné Teleki Éva grófnő, báró Mahomes Albertné Teleki Mária grófia és gróf Teleki Ádám, a komponista és zongoraművész — az ifjú, mai Telekiek, a nagy dinasztiák sorsának útján egyre sűrűbben, egyre odaadóbban fordulnak a művészet felé... — Visszavonultan élek, barátaim nem igen vannak, sem a művészek, sem a mágnások között. — Beszél gróf Teleki Ralph. — Budapesten is csak egyszer állítottam ki, Varga Nándorral és Löte Évával a Nemzeti Szalonban, néhány kolozsvári és bukaresti kiállítás után. Albumot mutat a művész, képeinek reprodukciói vannak benne. no Egészen egyéni, különös művészet ez. Olaj, akvarell, tempera, fametszet, linóleum, néhány kisebb plasztika: egy Madonna, kinek karján a kisded nem néz a szemünkbe, mint rendesen, hanem melegen az anyja mellére borul. S van a művésznek egy különösen kedves anyaga, a viasz, amelyben mintha megtalálta vol azt az eszközt, amellyel hiány nélkül tudja ábrázolni az egyetlen témát, amely képzeletén szuggesztíven eluralkodik: Erdélyt. Havasok, ökrök, bivalyok, patakok, tejszínű éles levegő — Teleki Ralph művészete itt válik teljesen és megragadóan egyénivé. Észak hűvös és erős lehellet vesz körül: soha szebben illusztrálni nem lehetne egy Knut Hamsun-regényt. S amikor olyasmit kérdezek, mégis, kihez érzi magát közel a többi festők közül; a művész, akit Itáliából Michelangelo zord monumentalitása s a francia piktúrából kivált Puvis de Chavannes régiesen hűvös költészete ragadott meg, hosszú gondolkodás után végül egy finn festő nevét mondja: Axela Kalelagallén. — A művészet az én számomra legelsősorban is etikum. A témában először is és mindvégig az erkölcsi tételt látom, — mondja a művész, a barnaarcú, szűkszavú festő, akinek minden második szava: etikum, felelősség. »Én északi ember vagyok...« _ mintha Ady Endre vallomását mondaná: »Ha én szólok, Észak beszél, Fagy és fátum fogja a számat, Ember beszél, kinek a sors, Az élet, évek és napok Szívének gyökeréig fájnak.« Ami a költőóriásban komor és fenséges hangulat volt, mely örök szavakban maradt reánk, az a festő életének egyetlen és uralkodó tartalma, amelynek kifejezését szorgosan, mélységesen komoly igyekezettel keresi. Igen, északi ember a gróf. Nem az északiság zord és jégcsapos ridegségében, hanem azzal az édes bájjal, amelyben Erdély bűvölete Északot a Déllel sugarasan vegyíteni tudja. Arckifejezése változatlanul komoly , ha elmosolyodik, mintha a következő pillanatban már vezekelni akarna érte. A sportok közül a sí az, amit szeret. A neve: Ralph. Az apjáé: Arvéd. A nagyapjáé: Oszkár. A testvéréé, aki mérnök volt s egy gyári katasztrófában lelte halálát: Erik. Ez a Teleki-ág egy lehellet Észak a haragoszöld erdélyi havasok között. * A pesti uceán júliusi nap süt s gróf Teleki Ralph hajadonfőtt, hóna alatt hamvas tónusú képeivel, ko-Stár arccal megy tovább s Erdély színein gondolkodik. Cigányleány ', (Gróf Teleki Ralph rajza) Bethlen Gábor dévai palotája