Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)

1937-10-29 / 246. szám

u . Budapest,1937 ELŐFIZETÉSI ÁRAK) Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér -i K * 1937 OKT. 2­0. •4TVETT& Teljes fite­ti rádióműsor g^ 88. évfolyam 246. szám Péntek, október 29 SZERKESZTŐSÉG ÉS KI­AD­Ó HIVATAL» VII. ker. Rákóczi út 54. Telefon 1-455-59-től 60-ig, 1-464-19-től 17-től (sorozati Jegypénztár, hirdetési-, elősz*e­tési-, utazási- és könyvosztályt VII. Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben* L. Kohlmarkt 7. é­v Szent-Györgyi professzor orvosi Nobel-díjat kapott A „Miatyánk gazdaságpolitikája" írta: BUD JÁNOS 'A »Miatyánk gazdaságpolitikája« fogalom ' nem tőlem ered. Szerzője a legnagyobb német agrár­politikus, Ruhland Gusztáv. Ilyen cím­ű munkájában meggyőző erővel szállott síkra amel­lett, hogy,a német nemzetnek kenyérrel és a leg­szükségesebb élelemmel való ellátása a saját rö­géből származzék. Előre érzékelte a bekövetke­zendő időket, így lett a jelen német agrárpoliti­kának igazi apostola. Összhangban van vele Areboe, a másik nagy agrárpolitikus. Nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy Németország földje százmillió embert eltarthat. Feltételt csak egyet szabott meg, hogy negyvenmillió léleknek a fa­lun kell élni. Felfogásában bizonyára túl opti­misztikus, de belőle táplálkozik a­ reagrarizálás­n­ak most megindult nagy folyamata. Az élet minden változatában eredményt csak eszményekkel lehet elérni. Bennök van a lendület­­és a hajtóerő. Kétségtelen, hogy a »Miatyánk gazdaságpolitikájában« van túlzás, de mint cél­kitűzés hatalmas. A népesség fejlődése, a gazda­sági erők, a termelés és fogyasztás nem egyenle­tes ritmusa ellenáll a teljes megvalósulásnak. Az tény viszont, hogy a mezőgazdaság igazi nagy fejlődése az általa hirdetett alapelveken keresztül lesz elérhető. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« eszmei tartalmában van az erő. Szoros organikus egységbe foglalja a rögöt és az embert, avagy helyesebben a földet és a munkát, így lesz a föld »a társadalom nemzeti elemévé«. A »Miatyánk gazdaságpolitikája«, amely teg­nap még elvont jelszó, ma valóság. Minden nem­zet keres valamely formát a megvalósítására- A mezőgazdaságot a múltban elhanyagoló népek épúgy odaállanak a föld megbecsülői közé, mint azok a nemzetek, amelyeknek sorsa teljesen hozzá van tapadva a földhöz. Cél a túlfűtött indusztria­lizmussal szemben a falu megerősítésével vissza­állítani a társadalom egészséges egyensúlyát. A gondolatot erősen szítja az élelmezésben és nyers­anyagokban való függetlenülési törekvés. De merném állítani, hogy a nagy gazdasági egysé­gek eszménye szintén ebből az eszmekörből táp­lálkozik. Ez a politika érlelte ki a »Lebensraum« egyre élesebbé váló fogalmát. Népességi felesleg­ben bővelkedő államok ez alapon követelik — nem indokolatlanul — a nép megélhetését biztosító területet. A gyarmati kérdés így tódul előtérbe. Kérdem ugyanakkor, van-e nemzet, amely több joggal követel a maga számára »Lebensraum«-ot, mint mi? Amellett a mi életterület követelésünk nem nyugszik hatalmi törekvéseken, sem presztízs­kérdéseken. Támasza és érve az ezeréves törté­nelem és a belőle kiáradó igazság. Megoldása a béke szilárd útja és Európa nyugalmának vissza­adása. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« sohasem volt annyira életszükségletünk, mint a jelenlegi gondterhes időkben. Ennek a politikának meg­vannak azon­ba­­ a kérlelhetetlen törvényei. Sok odaadást, nagy elhatározást igényel és kizáróan a nemzet lelkéből és szelleméből fakadhat. Óva int attól, hogy odaadjuk magunkat hiú illúziók­nak. Tragikus korszakaink jobbára ebben talál­ják forrásukat. Legyünk résen tehát » szórén­h­angokkal szemben, amelyek könnyen lehetnek a bukásnak előretolt szellemei. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« nem tűri az örök kételyt. Nem hirtelen fellángolást kíván, amelyet nyomban követ a reményvesztett össze­roskadás. Ellenáll a csábító látszatnak, mert nem a pillanatnak él, hanem verejtékkel munkálja ki a jövőt. Nem ismeri a felszínességet, hisz ismérve a dolgok mélyére hatolás. Fegyvere tiszta, az ál­dozatkész, az akadályokkal megküzdeni tudó, ki­tartó és odaadó munka. A mindennapi kenyér örök kérdése nálunk nem azonos az élelmezés szabadságával, ami any­nyira izgatja az ipari államokat. Hála Istennek a magyar föld sok nemzedéken át hosszú időre biz­tosítja ezt. Sokkal nagyobb feladat vár a »Mi­atyánk gazdaságpolitikájára«, az optimális nép­számot lehetővé tenni egyre javuló életszínvonal­lal. Olyan világban élünk, amely számokban gon­dolkozik és ezek hatása alatt cselekszik. Elfoga­dott tétel, hogy 100 hektár művelés alatt álló területnek 35—45 lélek a mezőgazdaságon belül az eltartó ereje. Nálunk 72 lélek ez az arányszám. Vagyis agrárnépességünk kezd erősen sűrűsödni. Nem tudnék azokkal tartani, akik ennek az arány­nak csökkentését tűznék ki célul. Ellenkezőleg még emelni kell, de nem az agrárnépesség életi viszonyainak megrontásával, hanem ellenkezőleg megjavításával. Kétségtelen, hogy oly ponton vagyunk, amely gondolkodóba ejt. Érdekes, hogy ép a kimondott agrárállamok látják legjobban a veszélyt. Nem siránkoznak, hanem cselekszenek. Az ipari álla­mok autarchikus irányával szemben nem követik az élhetett kéz politikáját, hanem elébevágnak az időknek. Ezzel magyarázható meg elsősorban a tengerentúli, de jórészt az európai államoknak is céltudatos iparfejlesztése. Tudatlanságunk, avagy ami még rosszabb, a félműveltség határát súroló felületességünk tud iparellenes hangulatot terem­ten­i. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« világosan jelöli meg az utat, amelyen haladni kell. Amikor elsődleges célul tűzi ki az agrárnépesség élet­színvonalának, ebből folyólag vásárlóerejének az emelését, ugyanakkor­­ parancsoló szükségességgé teszi és az agrártársadalom érdekében a nemzet célkitűzéseivel egybeolvadó iparosodást. Túl va­gyunk azokon az időkön és ez okból, hogy az ipari fejlődés a véletleneken épüljön fel- Terv­szerűség kell hozzá, mely a nemzetgondolaton ke­resztül egységbe forrassza a társadalmi és gaz­dasági erőket. A világháború felidé­zte helyzet megtanította a nemzeteket, hogy megbecsüljék a mindennapi kenyeret adó földet. Itt jutott eszembe a Népszö­vetségnek egyik 1927-ben közzétett memoranduma. Ennek az emlékiratnak egyik tétele,­ hogy »a mezőgazdaság lesz az emberiségre nézve mindig az az ősforrás, amely megmenti őt a túlhaj­tott indusztrializmusból eredhető összeomlástól«. Aranyba kellene vésni­ ezt az igazságot, de kár,­­hogy a Népszövetség nem tudott époly bátor lenni a politikai élet síkján. Ha ugyanígy mert volna állást foglalni az igazságtalanságokkal szemben, rég megteremtette volna a most szinte a kataklizma előtt álló Európa helyett, a közös munkában és sorsközösségben megbékélt Európát. Nagy megpróbáltatásunkban szerencsénk, hogy a magyar föld tartalékjai kiaknázatlanok.­­­ Van-e szebb feladat, mint­ ezeket a rejtett erő- m­ei­ket kihámozni. Nem mehetünk el közönyösen a föld népességeltartó ereje mellett. Nagy nemzetek megnyugodhatnak talán abban, hogy a kultúr­népeket lassan a mozdulatlan, avagy visszaeső népszám törvénye fogja jellemezni. Nekünk vég­zetünk lenne ennek a törvényszerűségnek az ér­vényesülése. A földet és valamennyi gazdasági erőnket alkalmassá kell tenni a népszám foko­zására. A földet nem ok nélkül említem első he­lyen. Számolni kell ugyanis azzal, hogy iparunk nem fogja tudni az eddigi mértékben felszívni népfeleslegünket. Ugyanakkor a számban egyre sűrűsödő keresők életigénylése döngetni fogja az élet kapuit. Ha a föld népességeltartó erejét nem tudjuk megjavítani, ha nem leszünk képesek ezzel összhangban más foglalkozásokban felfej­lődni, a szociális egyensúly meg fog bomlani. Ezért vallom azokkal szemben, kik a birtokpoli­tikát egyszerűen gazdasági kérdésnek minősítik, hogy ez elsősorban szociális kérdés. Ez volt a múltban, ez lesz a jövőben. El tudom képzelni, hogy ez okból a telepítés menetét meg kell gyor­sítani. A telepítésen túlmenőleg a birtokpolitika kereteit ki kell szélesíteni. Értem ez alatt, hogy nem mellékes, hogy a birtokfelaprózás mint megy végbe. Különösen fontosnak tartom, h­ogy oly pénzügyi megoldások szülessenek meg, amelyek összhangban vannak a nemzet nagy célkitűzései­vel. El kell kerülni a múlt hibáit. Nem születhet­nek meg oly gazdasági egyedek, amelyek már­magukban rejtik bukásuknak a csíráit. Az agrár­hitelek ebből a szempontból szintén nélkülözhe­tetlenné fognak tenni bizonyos elgondolásokat... Az egész kérdés komplexumára nézve különben a közeljövőben részletes tervvel jövök. Ugyancsak a kérdés kiélezett szociális és elsőrendű gazdasági horderejénél fogva ismétlem meg az évekkel ez­előtt »Okos földbirtokpolitikát« című cikkemben kifejtett gondolatomat, hogy a nagy bérletek te­kintélyes hányadban átalakíttassanak kisbérle­tekké. Egyetlen mód, hogy a törpe kisgazdák ezreit és ezreit egészségessé tegyük s a törekvő munkásság önállósulni vágyó részét átvezessük az önálló egzisztenciák sorába. . A másik nagy feladat, ami reánk vár, a meg­lévő földterületen keresztül - bármilyen nagy az ellentmondás — új földterületet nyerni. Lecsapo­lással és vízrendezéssel még mindig nyerhetünk egy-kétszázezer holdat. Sőt valóra válhat a remé­nyünk, hogy sikerülni fog egyszer ezt a jelen idők szellemében megoldani. A szikes területek már tragédiává növik ki magukat. Egymillió holdat tudni ilyennek erősen aggasztó, különösen ha az elszévtelenedést terjedni látjuk. Az Eck­hardt Tibor által Dévaványával­­kapcsolatban megindított akcióból az idők szava csendül id. Ráeszmélünk majd arra, hogy volt annak indoka, amikor a Bethlen kormány a kérdés megoldását programba vette. Ha egyszerű volna a sziknek termővé tétele, akkor nem volna fogas kérdés. El lehetünk rá készülve, hogy sok fejtörést fog még okozni és sok tandíjat kell még fizetni, míg az igazi megoldáshoz eljutunk. De hozzá nem­ látni egyenesen bűn. A tapasztalatok majd ki­érlelődnek és komoly területeket állíthatunk a gazdasági és ezzel kapcsolatos népességi fejlődés útvonalába. Terv s­zülessék meg, amely az­­ország szikeseit minőségük és átdolgo­zhatásuk szem­pontjából osztályozza. A terv alapján a munkát ott kell megkezdeni, ahol legkisebb áldozattal

Next