Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)
1937-10-29 / 246. szám
u . Budapest,1937 ELŐFIZETÉSI ÁRAK) Egy hóra 4.— pengő Negyedévre . 10.80 pengő Félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér -i K * 1937 OKT. 20. •4TVETT& Teljes fiteti rádióműsor g^ 88. évfolyam 246. szám Péntek, október 29 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ HIVATAL» VII. ker. Rákóczi út 54. Telefon 1-455-59-től 60-ig, 1-464-19-től 17-től (sorozati Jegypénztár, hirdetési-, elősz*etési-, utazási- és könyvosztályt VII. Erzsébet körút 18-20. Szerkesztőség Bécsben* L. Kohlmarkt 7. év Szent-Györgyi professzor orvosi Nobel-díjat kapott A „Miatyánk gazdaságpolitikája" írta: BUD JÁNOS 'A »Miatyánk gazdaságpolitikája« fogalom ' nem tőlem ered. Szerzője a legnagyobb német agrárpolitikus, Ruhland Gusztáv. Ilyen című munkájában meggyőző erővel szállott síkra amellett, hogy,a német nemzetnek kenyérrel és a legszükségesebb élelemmel való ellátása a saját rögéből származzék. Előre érzékelte a bekövetkezendő időket, így lett a jelen német agrárpolitikának igazi apostola. Összhangban van vele Areboe, a másik nagy agrárpolitikus. Nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy Németország földje százmillió embert eltarthat. Feltételt csak egyet szabott meg, hogy negyvenmillió léleknek a falun kell élni. Felfogásában bizonyára túl optimisztikus, de belőle táplálkozik a reagrarizálásnak most megindult nagy folyamata. Az élet minden változatában eredményt csak eszményekkel lehet elérni. Bennök van a lendületés a hajtóerő. Kétségtelen, hogy a »Miatyánk gazdaságpolitikájában« van túlzás, de mint célkitűzés hatalmas. A népesség fejlődése, a gazdasági erők, a termelés és fogyasztás nem egyenletes ritmusa ellenáll a teljes megvalósulásnak. Az tény viszont, hogy a mezőgazdaság igazi nagy fejlődése az általa hirdetett alapelveken keresztül lesz elérhető. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« eszmei tartalmában van az erő. Szoros organikus egységbe foglalja a rögöt és az embert, avagy helyesebben a földet és a munkát, így lesz a föld »a társadalom nemzeti elemévé«. A »Miatyánk gazdaságpolitikája«, amely tegnap még elvont jelszó, ma valóság. Minden nemzet keres valamely formát a megvalósítására- A mezőgazdaságot a múltban elhanyagoló népek épúgy odaállanak a föld megbecsülői közé, mint azok a nemzetek, amelyeknek sorsa teljesen hozzá van tapadva a földhöz. Cél a túlfűtött indusztrializmussal szemben a falu megerősítésével visszaállítani a társadalom egészséges egyensúlyát. A gondolatot erősen szítja az élelmezésben és nyersanyagokban való függetlenülési törekvés. De merném állítani, hogy a nagy gazdasági egységek eszménye szintén ebből az eszmekörből táplálkozik. Ez a politika érlelte ki a »Lebensraum« egyre élesebbé váló fogalmát. Népességi feleslegben bővelkedő államok ez alapon követelik — nem indokolatlanul — a nép megélhetését biztosító területet. A gyarmati kérdés így tódul előtérbe. Kérdem ugyanakkor, van-e nemzet, amely több joggal követel a maga számára »Lebensraum«-ot, mint mi? Amellett a mi életterület követelésünk nem nyugszik hatalmi törekvéseken, sem presztízskérdéseken. Támasza és érve az ezeréves történelem és a belőle kiáradó igazság. Megoldása a béke szilárd útja és Európa nyugalmának visszaadása. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« sohasem volt annyira életszükségletünk, mint a jelenlegi gondterhes időkben. Ennek a politikának megvannak azonba a kérlelhetetlen törvényei. Sok odaadást, nagy elhatározást igényel és kizáróan a nemzet lelkéből és szelleméből fakadhat. Óva int attól, hogy odaadjuk magunkat hiú illúzióknak. Tragikus korszakaink jobbára ebben találják forrásukat. Legyünk résen tehát » szórénhangokkal szemben, amelyek könnyen lehetnek a bukásnak előretolt szellemei. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« nem tűri az örök kételyt. Nem hirtelen fellángolást kíván, amelyet nyomban követ a reményvesztett összeroskadás. Ellenáll a csábító látszatnak, mert nem a pillanatnak él, hanem verejtékkel munkálja ki a jövőt. Nem ismeri a felszínességet, hisz ismérve a dolgok mélyére hatolás. Fegyvere tiszta, az áldozatkész, az akadályokkal megküzdeni tudó, kitartó és odaadó munka. A mindennapi kenyér örök kérdése nálunk nem azonos az élelmezés szabadságával, ami anynyira izgatja az ipari államokat. Hála Istennek a magyar föld sok nemzedéken át hosszú időre biztosítja ezt. Sokkal nagyobb feladat vár a »Miatyánk gazdaságpolitikájára«, az optimális népszámot lehetővé tenni egyre javuló életszínvonallal. Olyan világban élünk, amely számokban gondolkozik és ezek hatása alatt cselekszik. Elfogadott tétel, hogy 100 hektár művelés alatt álló területnek 35—45 lélek a mezőgazdaságon belül az eltartó ereje. Nálunk 72 lélek ez az arányszám. Vagyis agrárnépességünk kezd erősen sűrűsödni. Nem tudnék azokkal tartani, akik ennek az aránynak csökkentését tűznék ki célul. Ellenkezőleg még emelni kell, de nem az agrárnépesség életi viszonyainak megrontásával, hanem ellenkezőleg megjavításával. Kétségtelen, hogy oly ponton vagyunk, amely gondolkodóba ejt. Érdekes, hogy ép a kimondott agrárállamok látják legjobban a veszélyt. Nem siránkoznak, hanem cselekszenek. Az ipari államok autarchikus irányával szemben nem követik az élhetett kéz politikáját, hanem elébevágnak az időknek. Ezzel magyarázható meg elsősorban a tengerentúli, de jórészt az európai államoknak is céltudatos iparfejlesztése. Tudatlanságunk, avagy ami még rosszabb, a félműveltség határát súroló felületességünk tud iparellenes hangulatot teremteni. A »Miatyánk gazdaságpolitikája« világosan jelöli meg az utat, amelyen haladni kell. Amikor elsődleges célul tűzi ki az agrárnépesség életszínvonalának, ebből folyólag vásárlóerejének az emelését, ugyanakkor parancsoló szükségességgé teszi és az agrártársadalom érdekében a nemzet célkitűzéseivel egybeolvadó iparosodást. Túl vagyunk azokon az időkön és ez okból, hogy az ipari fejlődés a véletleneken épüljön fel- Tervszerűség kell hozzá, mely a nemzetgondolaton keresztül egységbe forrassza a társadalmi és gazdasági erőket. A világháború felidézte helyzet megtanította a nemzeteket, hogy megbecsüljék a mindennapi kenyeret adó földet. Itt jutott eszembe a Népszövetségnek egyik 1927-ben közzétett memoranduma. Ennek az emlékiratnak egyik tétele, hogy »a mezőgazdaság lesz az emberiségre nézve mindig az az ősforrás, amely megmenti őt a túlhajtott indusztrializmusból eredhető összeomlástól«. Aranyba kellene vésni ezt az igazságot, de kár,hogy a Népszövetség nem tudott époly bátor lenni a politikai élet síkján. Ha ugyanígy mert volna állást foglalni az igazságtalanságokkal szemben, rég megteremtette volna a most szinte a kataklizma előtt álló Európa helyett, a közös munkában és sorsközösségben megbékélt Európát. Nagy megpróbáltatásunkban szerencsénk, hogy a magyar föld tartalékjai kiaknázatlanok. Van-e szebb feladat, mint ezeket a rejtett erő- meiket kihámozni. Nem mehetünk el közönyösen a föld népességeltartó ereje mellett. Nagy nemzetek megnyugodhatnak talán abban, hogy a kultúrnépeket lassan a mozdulatlan, avagy visszaeső népszám törvénye fogja jellemezni. Nekünk végzetünk lenne ennek a törvényszerűségnek az érvényesülése. A földet és valamennyi gazdasági erőnket alkalmassá kell tenni a népszám fokozására. A földet nem ok nélkül említem első helyen. Számolni kell ugyanis azzal, hogy iparunk nem fogja tudni az eddigi mértékben felszívni népfeleslegünket. Ugyanakkor a számban egyre sűrűsödő keresők életigénylése döngetni fogja az élet kapuit. Ha a föld népességeltartó erejét nem tudjuk megjavítani, ha nem leszünk képesek ezzel összhangban más foglalkozásokban felfejlődni, a szociális egyensúly meg fog bomlani. Ezért vallom azokkal szemben, kik a birtokpolitikát egyszerűen gazdasági kérdésnek minősítik, hogy ez elsősorban szociális kérdés. Ez volt a múltban, ez lesz a jövőben. El tudom képzelni, hogy ez okból a telepítés menetét meg kell gyorsítani. A telepítésen túlmenőleg a birtokpolitika kereteit ki kell szélesíteni. Értem ez alatt, hogy nem mellékes, hogy a birtokfelaprózás mint megy végbe. Különösen fontosnak tartom, hogy oly pénzügyi megoldások szülessenek meg, amelyek összhangban vannak a nemzet nagy célkitűzéseivel. El kell kerülni a múlt hibáit. Nem születhetnek meg oly gazdasági egyedek, amelyek mármagukban rejtik bukásuknak a csíráit. Az agrárhitelek ebből a szempontból szintén nélkülözhetetlenné fognak tenni bizonyos elgondolásokat... Az egész kérdés komplexumára nézve különben a közeljövőben részletes tervvel jövök. Ugyancsak a kérdés kiélezett szociális és elsőrendű gazdasági horderejénél fogva ismétlem meg az évekkel ezelőtt »Okos földbirtokpolitikát« című cikkemben kifejtett gondolatomat, hogy a nagy bérletek tekintélyes hányadban átalakíttassanak kisbérletekké. Egyetlen mód, hogy a törpe kisgazdák ezreit és ezreit egészségessé tegyük s a törekvő munkásság önállósulni vágyó részét átvezessük az önálló egzisztenciák sorába. . A másik nagy feladat, ami reánk vár, a meglévő földterületen keresztül - bármilyen nagy az ellentmondás — új földterületet nyerni. Lecsapolással és vízrendezéssel még mindig nyerhetünk egy-kétszázezer holdat. Sőt valóra válhat a reményünk, hogy sikerülni fog egyszer ezt a jelen idők szellemében megoldani. A szikes területek már tragédiává növik ki magukat. Egymillió holdat tudni ilyennek erősen aggasztó, különösen ha az elszévtelenedést terjedni látjuk. Az Eckhardt Tibor által Dévaványávalkapcsolatban megindított akcióból az idők szava csendül id. Ráeszmélünk majd arra, hogy volt annak indoka, amikor a Bethlen kormány a kérdés megoldását programba vette. Ha egyszerű volna a sziknek termővé tétele, akkor nem volna fogas kérdés. El lehetünk rá készülve, hogy sok fejtörést fog még okozni és sok tandíjat kell még fizetni, míg az igazi megoldáshoz eljutunk. De hozzá nem látni egyenesen bűn. A tapasztalatok majd kiérlelődnek és komoly területeket állíthatunk a gazdasági és ezzel kapcsolatos népességi fejlődés útvonalába. Terv szülessék meg, amely azország szikeseit minőségük és átdolgozhatásuk szempontjából osztályozza. A terv alapján a munkát ott kell megkezdeni, ahol legkisebb áldozattal